Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - December
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

BARBÁR SZONETTEK

Oravecz Imre verseskönyvéről írták le a kritikusai annak idején, hogy a hiányzó nagy parasztregény helyén álló „faluregény”. Helyesen, persze. Illyésék, Szabó Pálék után ugyanis (a posztmodernben) mintha kiátkoztattak volna az irodalomból az úgynevezett „parasztok”, akik – falujuk szerves részeként – valamikor a földdel, a falusi világgal természetközelben éltek, és nem átallották falu- és vidékemlékezetüket újra felidézni, a parasztősöket megbolygatni, és ezt az úgynevezett „falu-emlékezetet”, avagy vidék-emlékezetet visszahozni ismét az irodalomba. És nem a – gondolom – mindenkor jócskán üzemelő, hatod-hetedrangú epigonlíra keretein belül. Hanem valahogy másképp.
És amikor elég sok, lapokban, folyóiratokban szétszórt előzetes közlés után, még jócskán a posztmodern „intermezzója” alatt/közben megjelent Oravecz Imre Halászóember című, majdnem ötszáz oldalas vaskos kötete 1998-ban, csodák csodájára nem átkozták ki az irodalomból, hanem óriási siker lett. És ez tart azóta is töretlenül.
Egyébként hasonló folyamatok játszódtak le Romániában, a román irodalomban is, csak jóval korábban, hiszen Marin Sorescu akkoriban kezdte közölgetni híresen nagy munkája, a szintén faluregény, a La lilieci (hozzávetőleges fordításban: Sírkert a denevérekhez) 1973 és 1977-ben, más források szerint: 1975, 1977, 1980, 1988-ban megjelent köteteinek darabjait, amikor náluk is a falu mitikusra sikeredett költészete igencsak harmatgyöngécske reneszánszát élte. Valami egészen más volt ez is, akárcsak később az Oraveczé Magyarországon, valami, amiben érezhető volt az „észre térítő józan indulat”.
Nos, ezek jutottak nagyjából eszembe most a nyáron, amikor egy ültömben, egy vonatút alatt (Brassó–Kolozsvár) végigolvastam Szepesi Attila kitűnő könyvének mintegy százötven oldalnyi versét. Mert ha valahová, valamilyen korábbi vonulatba kapcsolni kellene ezt a költészetet, ezt a nagyon tárgyilagos, nagyon lecsupaszított, lírával átitatott epikai hangot, akkor ennek a két szerzőnek a munkásságához kapcsolhatnám.
Szepesi Attila verseskönyve azonban inkább prózalíra, ha van egyáltalán ilyen. Már a barbár szonettek műfaji megjelölés is jelzi ezt az indázó, szabálytalan hosszúságú, hosszabb-rövidebb, de mindig kötött, tizennégy soros „szonettekből” álló különleges „líraiságot”. És ennyi. Mert a hagyományos versszerűség ismérveiből (tömörítés, kihagyásos szerkezet, metaforák, különös mondatszerkesztés, ismétlések, az idősíkok gyors és jelöletlen váltása, vagy a beszélők nehezebb azonosíthatósága) szinte csak ez, a szonettforma meghatározott számú, 14 sora van jelen. De a hagyományos prózaszerűség konvenciói is hiányoznak: szinte nincs is kerek párbeszéd, környezet és szereplő-leírás (csak kihagyásosan, hiányosan), a szereplők beszédének szociológiai, földrajzi, időbeli betájolása is csak igen minimálisan, egy-egy odavetett, erősebb színnel szcenírozódik csak. De prózalíra, a legnemesebb fajtából. És csak a kezdet, valaminek az eleje. Első kötete? Mert – hála Istennek – folytatja, újabb darabok jelennek meg itt is, ott is, lapokban, folyóiratokban. Vagyis folytatódik. Folytatja. Tovább írja.
És ezek a Szepesi-szonettek összekapcsolódnak egymással, nem egyszerűen önálló versek sorát olvassuk, hiszen sokszor mozaikszerűen, több kötetbeli darabban/darabból rakódnak ki bizonyos figurák (apa, nagyapa, nagybácsi), a különböző eseménysorok, történetek stb. Úgy épül fel és áll össze egyetlen nagy tablóvá a könyv, mint egy kihagyásos versregényben, a beregszászi gyermekkortól kezdve – háború, kitelepítés, államosítás, ‘50-es évek –, nagyjából az ‘56-os forradalom végéig. A mibennünk lassan elfogyó, elmúló világ, és a múlt század présében megforgatott család története szemünk előtt újra összeáll, miközben a rendkívül mozgalmas XX. század végigsöpör a történelmen és az emberi életeken. (Fekete Vince)

EMLÉKBESZÉD ARANYRÓL

Gyulai Pál Arany János című emlékbeszéde („Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1883. október 28-án tartott ülésében2”) alighanem a magyar irodalom legfontosabb és legszívósabban továbbélő „kanonizációs” szövege: Arany Jánosról, illetve a nép-nemzeti iskoláról beszélve mindenki ehhez az emlékbeszédhez tért (és tér ma is) vissza: azok is, akik elfogadták egyes tételeit (például Babits, Kosztolányi vagy Márai), és azok is, akik teljesen elvetették azokat (például Ady). Kritikatörténész legyen a talpán, aki meg tudja magyarázni ennek az „egyszerű” emlékbeszédnek az óriási hatását (az „egyszerű” jelzőn azt értem, hogy az olyan „baráti” sóhajok sem hiányoznak a szövegből, mint például: „Oh elhunyt, sokat szenvedett barátom, mintha most is előttem állanál, mintha most is látnám komoly, szomorú arcodat” – 8. oldal)! (Nem kritikatörténeti) magyarázatként persze föl lehetne hozni, hogy a budapesti egyetem tanáraként Gyulai (illetve utódja-tanítványa, Riedl Frigyes) irodalomtanárok generációit nevelte föl, akik aztán továbbadták a tanultakat; másrészt az is igaz, hogy a „Deáki tett” nyomán megerősödő dualista Magyarországnak tökéletesen megfelelt a Gyulai által fölállított tételsor a kor vezéreszméjének, a „nemzetiségnek” Arany eposzaiban olvasható irodalmi lecsapódásáról (ezért írhatta aztán Ady 1913-ban, a Kétféle velszi bárdokban, hogy „Egy emberöltőn folyt a dáridó / S ékes meséje Toldi hűségének, / Soha egy riasztó, becsületes, / Egy szabadító vagy keserü ének”). Mondom, mindez igaz, de az azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy ha ma, a XXI. század elején a „ballada Shakespeare”-jéről beszélünk, még mindig Gyulaitól vesszük kölcsön a szavakat! Lássuk tehát a legfontosabb Gyulai-tételeket, amelyeket nem lehet megkerülni, ha Aranyról akarunk beszélni:
1. „[Arany] költészete nemzeti typusunkat fejezi ki, minden jegy rajta egyszersmind fajáé, hű tükre Magyarországnak” – 9. oldal;
2. „…egészen epikusnak született s maga sem akart más lenni. Az ifjúság húrja, a leghangzatosabb lyrai húr, hiányzott lantján” – 33. oldal;
3. „Arany lyrai költeményeinek legfőbb ereje balladáiban nyilatkozik meg. Ebben Arany éppen olyan erős, mint Petőfi a dalban. Újabb lyrai költészetünkben leginkább csak kettőre lehetünk valóban büszkék: Petőfi dalaira és Arany balladáira” – 37. oldal.
Nos, több mint egy emberöltőn át tényleg mindenki a fenti tételeket ismételgette; van azonban egy tétel a Gyulai-szövegben, ami talán kiemelt figyelmet érdemelt volna (és érdemelne ma is): Arany nyelvéről értekezve Gyulai többek közt a következőket írja: „Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, amint az élő nyelv szokott; oly viszonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a nyelv szelleme szerint s éppen ezért hathatósabban fejezi ki a képzelem mozgását, a fölindulás hevét, a szenvedély erőszakát” (kiemelés tőlem – LLL, 22. oldal). Tudjuk, hogy az Arany-költészetben rejlő nyelvi lehetőségekről értekezve Szili József például külön könyvet írt az Arany-líra posztmodernségéről, de talán nem lenne érdektelen más szempontok alapján is újraolvasni az Arany-életművet! Ki tudja, még mi minden rejtőzhet ebben a kincsesbányában, amit se Gyulai, se senki nem vett még észre?! Nem akarok komolytalannak tűnni, de ha én marslakó lennék, és a magyaroknak szeretnék üzenni, kizárólag Arany-verseket használnék erre a célra! Hátborzongató még csak belegondolni is, hogy hátha Valakik ezt már meg is tették!... (Lövétei Lázár László)

„MINDEN CSODA, VAGY SEMMI SEM AZ”

Török Sándor említi önéletírásában3 az öreg postást, aki másképpen csöngetett be a bérház lakásaiba, ha messzi baráttól jött levél, és másként, ha közeli rokontól; számontartotta, ki kitől kap levelet, és személyes ügyének tekintette, hogy minden levél és képeslap kézbesítésének egyedi, különleges jelleget adjon. Aztán amikor praktikus megoldásként levélszekrényt szereltek fel a bérház bejáratánál, címzett és postás elidegenedtek egymástól, alig látták-hallották már egymást, a levelek, képeslapok, újságok személytelenül érkeztek és hevertek a postaládák mélyén. Valami emberi megint elveszett, arctalanná lett.
Pár évvel ezelőtt, ha komolyabban utána akartam nézni valaminek, elmentem a könyvtárba, s míg vártam a kikért könyveket, szépeket mondtam a kedves és csinos könyvtárosnőnek. Ma már beütöm laptopomon a Google keresőbe a valami nevét, ami érdekel, és azonnal olvashatom a kapcsolódó információkat. Rengeteg idő takarítható így meg, kétségtelen. A megtakarított időben pedig elmehetek a könyvtárba, hogy szépeket mondjak a kedves és csinos könyvtárosnőnek. Nem a gépekkel van baj, dehogyis, azok tagadhatatlanul megkönnyítik az életet, hanem az elgépiesülő emberi kapcsolatokkal. Ha arctalan, személytelen az emberek között a kapcsolat, sokkal hajlamosabbak ártani egymásnak. Katonaságnál a kiképzőtiszt addig volt a legkomiszabb velünk, kopasz újoncokkal, amíg már meg tudott különböztetni minket egymástól és megismerte a nevünket is, attól fogva sokat szelídült. Vagy olvasva mostanság a különböző internetes portálok hozzászólás-rovatában a fedőnevek viselői között ide-oda röpködő, gyűlölettől fűtött üzeneteket, tudom, nem üzengetnének egymásnak ilyen hangnemben, ha mindenki a saját becsületes (?) nevén tenné ezt, és név szerint ismerné a másikat. Török Sándor említett könyve a huszadik század elgépiesülő emberi viszonyairól szól, amikor a különféle kormányra kerülő izmusok lecserélhető és eldobható alkatrészként kezelték az egyént. Volt izmus, amelyik faji és vallási alapon dobta ki a gigantikus, teljesítményorientált masinának tekintett társadalomból az oda nem illőnek vélteket, és volt olyan, amelyik ugyanezt tette, de az eltávolítandók társadalmi hovátartozására figyelve. Abban meg minden izmus hasonlított, hogy tekintet nélkül fajra, vallásra vagy társadalmi hovátartozásra, az egyén életét, érzéseit, elképzeléseit semmibe vette és alárendelte a rendszer működésének. De Török Sándor könyve nem keserű könyv. A szerző megértéssel, belső derűvel közelít a nem túl rokonszenves emberi megnyilvánulásokhoz is. Kíváncsisággal és nyitottsággal fordul mindenki felé, mert „...a legjelentéktelenebb ember is bizonyos fokig jelentős, és viszont a legnagyobbakban is jelentkezik különböző fokú jelentéktelenség”. Aztán meg az embertelenségben bukkannak fel a legszebb példái az emberségnek. Török Sándor könyve ennek megfelelően sok történetet és számos arcképvázlatot tartalmaz kezdve Kosztolányitól és Karinthytól, akiket jól ismert, író-olvasó találkozókon olvasott fel velük, egészen erdőmunkásokig, állomásfőnökökig, akikkel valamikor együtt dolgozott.
Mert Török Sándor életútja legalább olyan érdekes és változatos, mint Jack Londoné. Az erdélyi Homoróddarócon született 1904-ben, iskolába Brassóban és Fogarason járt, de már 14 éves korában otthagyta, volt kazánfűtő, kocsis, mezei munkás, facsúsztató a havasokban, ipari tanuló, majd napszámos, aztán pályafenntartó, kovács, postai alkalmazott, gépszíjgyártó és kórista meg színész, idővel újságíróvá avanzsált, de katonának is elvitték Moldvába. 1929-től Magyarországon élt, a Szegedi Napló felelős szerkesztője, 1931-től Budapesten a Magyarság munkatársa, színdarabokat és regényeket ír, de máig keresett meséskönyveket is. 1933-ban Baumgarten-díjat kapott, 1938-tól a Petőfi Társaság tagja lett. Ő juttatta el Horthy Miklós kormányzóhoz az Auschwitz-jegyzőkönyv egy példányát, 1945-től 1948-ig a Magyar Rádió Ünnepi levelek című sorozatát szerkeszti, ahol többek között olyan szellemi nagyságokat bírt szóra levélben, mint Albert Einstein vagy Bernard Shaw. Közben rengeteget írt, több színdarabját játszták, könyveiből filmek születtek. 1985-ben hunyt el, ma egy Waldorf-iskola van a nevéről elnevezve, merthogy a Waldorf oktatási módszerhez is köze volt.
Sok meghökkentő, jó mondata van Török Sándornak. Ha egyet kéne idézzek, ezt választanám: „Ebben az egész teljes nagyvilágban minden csoda, vagy semmi sem az.”
A félig-meddig elfelejtett íróink közé tartozik, bár az erdélyieknek főként illene számontartani őt. (Molnár Vilmos)




.: tartalomjegyzék