Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Szeptember
Zsidó Ferenc

Beetetés

Első novelláskötete, az Áradás után két évre új könyvvel rukkolt ki a csíkszeredai származású, fiatal Potozky László. Bevezetőül azt mondhatnánk, hogy a Nappá lett lámpafény az Áradás vonalát viszi tovább – annak erényeivel és gyengeségeivel együtt.

Talán kicsit túl hamar érkezett ez a második. Megüberelni igazából nem tudta az elsőt. De lehet, nem is kellett. Egyesek úgy tartják, a második köteten „túl kell esni”, a második kötet a szükséges rossz, melyen egyaránt felfedezhető az első utáni elbizonytalanodás és/vagy elbizakodás. A második kötet csak egy megkerülhetetlen út az igazi, a harmadik (negyedik, stb.) kötet felé, ez utóbbiak számítanak igazán referenciálisnak egy szerző életművében. Nos, Potozky szerencsésen túlesett a második köteten, szó nem érheti a ház elejét, becsülettel végigcsinálta, nem kell majd szégyellnie húsz év múlva sem. Jó, vállalható írások vannak a kötetben, talán átlagon felüliek is. Ugyanakkor a kötetben végig jelen van valami „megcsináltság”, igyekezet, hogy ne mondjak erőltetettséget. Gyakorta az volt az érzésem a kötet novelláit olvasva, hogy ez a szerző számára „idegen anyag”, hiányzik a háttértapasztalat, az élmény, a világról való tudás, a hitelesség. A kötet legjobb írásait a harmadik ciklusban találhatjuk, melyekben a szerző „hozott anyagból” dolgozik, otthonosabb terepen mozog, ezek a serdülőfiús témák nagyon mennek neki (az első könyvében is ezek a jobbak). A Hámozott fatörzsek a kötet legjobbja, a történetmondás kihagyásos, balladisztikusan tömör, kellőképpen izgalmas, fordulatos (bár a végére némiképp kiszámíthatóvá válik). Ezt a vonalat viszi tovább a Madárles is, amely érdekesen elegyíti a reális történetmondást a szürreálissal. A Repülés hazafelé is jó volna, ha nem lenne bántó, hogy a szerző úgy próbál írni a sárkányrepülésről, hogy minimális tárgyi ismeretekkel sem rendelkezik a témában. „Jóformán neki sem kellett futamodnom, olyan erősen hátba taszított a szél”, mondja egy helyütt a narrátor-főszereplő, pedig hát a sárkánnyal (siklóernyővel, stb.) a széllel szemben kell elstartolni, nem hátszélben. Ezek után már meg sem lepődünk, hogy a sárkánnyal olyan alacsonyan húz el a város fölött, hogy nyugisan betekinthet a tömbház tízedik emeletén található lakrésze ablakán, s megpillantja kedvesét, amint az mással hentereg az ágyon… Félreértés ne essék: nem azt várom, hogy mélyreható aerodinamikai ismeretei legyenek a szerzőnek, vagy – uram bocsá’ – maga is kipróbálja a sárkányrepülést, mielőtt megírná novelláját. Az viszont nem árt, ha ismeri a témát, ha tájékozódik, ha olyasmiről ír, amihez, úgymond, köze van. Annál is inkább, mivel Potozky stílusához alapvetően hozzátartoznak a – többnyire plasztikus, színes, izgalmas – részletező, késleltető jellegű leírások.

A Nappá lett lámpafény a legjelentősebb magyarországi szépirodalmi kiadónál, a Magvetőnél jelent meg. Ez még egyértelműen nem az a könyv, ami zajos sikert hoz a szerzőnek, így a kiadó is hazárdjátékot játszott. Feltehetően arról lehet szó, hogy az eddigi munkái alapján megelőlegezték neki a bizalmat: fog ez a fiatalember még olyanabb kéziratot is szállítani… Úgy gondolom tehát, ezt a kötetet a Magvető amolyan beetetésnek szánta, hogy forogjon fenn a szerző neve, jusson el az irodalmi köztudatba. És pár év múlva jöhet majd az igazi dobbantás is. Ha lesz kellő türelem és alázat a szerzőben, nem marad el a siker – hisz a tehetsége feljogosítja erre.

A kötet szerkezetileg jól kifundált, a három ciklus építi egymást, létrehoz egy egészet, egy jól működő rendszert. Az utolsó novellában például ez olvasható: „A kötet végére kerültem, előttem hozzám hasonló, ciklusba szuszakolt, középszerű novellák.” Tetszik ez az önironikus megszólalás, ez a posztmodern játék, melyhez foghatót más sokan űztek Potozky előtt, itt mégis az újdonság erejével hat, talán azért, mert a klasszikus fegyverzetű novellák sorozata után meglepetésként bukkan fel, érdekes az egyes szám első személyi megszólalás is: a narrátor maga a novella.

Ebben egyébként erős Potozky, és egy fiatal szerző legfőbb erénye ez is kell legyen: hogy többféle stílust, manírt, elbeszélés technikát kipróbál, hogy témái nagyon változatosak (talán túlságosan is), s hogy kísérletezés ide vagy oda, a szövegek működnek. Vannak jó, feszes mondatok, vannak sztorik, az olvasó nem unatkozik, és nem kínlódik. Fegyelmezett, gondosan megmunkált írások ezek – szövegalkotás terén szó sincs Potozkynál ifjonti hányavetiségről, ilyen szempontból úgymond jóval érettebb a koránál. Az első kötetéhez képest két lényegi elmozdulást érzek. Az egyik a gyakori nézőpont-váltás, amit üdvözlök, a másik a kihegyezettségre, a csattanós befejezésre való törekvés, ami néhány erőltetett megoldást eredményezett. Ilyen a Csomag a nadrágban című novella, amely egy érdekes testvérharcot ábrázol, melynek végén az erősebbik mindent visz, a nőt is, a gyengébbik pedig rezignáltan ül a konyhában: „Nem szabad elaludnia. Semmiképpen sem. Mert sokkal könnyebb megmaradni a szarban, mint felébredni benne.” A novella során távolságtartó, kívülálló narrátor eme slusszpoén kedvéért egyszerre előtérbe helyezi magát, és ítélkezik. Kár.

Amint erről már szó volt, a témaválasztás nagyon széles skálán mozog, maga az alaphangnem azonban végig komor, balladisztikus. Mindegyre felbukkan a tragikum, a hősök gyakorta meghalnak, vagy éppen gyilkolnak. Vannak szociologikus, alapvetően realista igénnyel megírt történetek, de – főként a második ciklusban – a fantasztikum, szürreál, mágikus realizmus felé való elmozdulás is tetten érhető. Visszatérő motívum az emberi méltóság, annak elvesztése, az érte folyó harc, illetve a másság (pl. Gátépítők balladája). Érdekes módon egy holocaust témájú írás is felbukkan, amit igazából nem tudok, hova tenni. Azt mondhatnánk, hogy egy érdekes ellentmondás, belső feszültség van a kiérlelt megszólalás és tapogatózó témaválasztás között.

Olvasom a kötet – elég gazdag – magyarországi kritikai visszhangját. Zömmel elismerő szavak sorjáznak, elsősorban a fiatal/mégis érett szintagma köré építkeznek az értékelések (bár a Kortársban Pécsi Györgyi például hiányérzetét fogalmazza meg). Mi itt, a szűkebb pátriájában, a Székelyföldön ennél kissé szigorúbbak kell legyünk – elsősorban azért, mert közülünk valónak tartjuk, másodsorban azért, mert jobban ismerjük korábbi munkáit (a magyarországi közönség az első kötetet inkább csak hírből ismer(het)i. Nagy megvalósítás, hogy megnyitotta maga előtt a pályát, eljutott a Magvetőhöz (egy kezemen megszámolhatom azokat az erdélyi szerzőket, akik a Magvetőnél jelennek meg), hátravan az, hogy az olvasmányélményektől eljusson az igazi mélységig.

Sajátos hangját megtalálta Potozky, már csak sajátos témáit kell megkeresnie. A kötet utolsó két novellája az írásra, az alkotás folyamatára reflektál, a Kiképzés szerint a mester (ki felismerhetően Hemingway) sajátos munkamódszert ajánl tanítványának: „Mert papírom most a föveny, a tenger hullámzása pedig a mértéktartásban lesz segítségemre: karcoljam bele a nedves homokba, ami eszembe jut, és hagyjam, hadd mossa el a víz. Majd ismét írjam le ugyanazt, ezúttal azonban tömörebben, aztán várjam ki, míg a hullámok ezt is megcenzúrázzák (…)”

A kötet arról tanúskodik, hogy a szerző abszolválta ezt a vizsgát, ami tanulható volt, megtanulta. Nincs más hátra, mint előre!




.: tartalomjegyzék