Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Október
Szakács István Péter

Rövidprózák

DISZNÓSÁGOM TÖRTÉNETE

 

– Aztán nekem ne idétlenkedj! –  ismételte meg útközben már harmadszorra az asszony. –  Csináld azt, amit mondanak! S főleg ne igyál annyit, mert akkor kiakadsz…

– Ne izgulj, édesem! – szorítottam meg a kezét biztatóan. – Meglátod, minden a legnagyobb rendben lesz. Úgy levágjuk azt a disznót, hogy észre sem veszi.

– Te csak ne hősködj! – nézett rám hites társam aggódóan. – Neked csak az a feladatod, hogy szorosan fogd V. Károly mellső lábait, mert ha el talál szabadulni, annak nem lesz jó vége. A többit majd Árpi bá elintézi.

A félreértések elkerülése végett jegyzem csak meg, hogy V. Károly a levágásra szánt, 150 kilós kan disznó volt, Árpi bá pedig a falu hírneves böllére, akinek végzetes késszúrásairól legendák keringtek a környék kocsmáiban. A disznók dinasztikus elnevezése apósom ötlete volt, aki imádta a történelmet. Egész sor, római számmal megjelölt, felséges nevű sertést hizlalt már föl a kert végi, tágas pajtában. 

Reklámba illően látványos decemberi reggel volt, amilyent csak az utazási irodák vendégcsalogató képes naptárain láthatni. Mire megérkeztünk feleségem szüleihez, már minden elő volt készítve a négylábú császár és király alattomos meggyilkolásához. Árpi bá a konyhaasztalra könyökölve hajdani hőstetteiről regélt éppen, s közben tüneményes gyorsasággal töltötte magába az anyósom által vizespohárba szervírozott, cirka hatvan fokos szilvóriumot.

– Á, megjöttek a városiak is – rikkantotta köszönés helyett. – Aztán felkészült-e a tanár úr az akcióra. Mert itt ma vér fog folyni – tette hozzá sejtelmesen. – Vér.

– Jaj, csak el ne vétse, Árpi lelkem – párásodott be anyósom tekintete. – Az a szegény disznó úgy a szívemhez nőtt. Képzelje, amikor a moslékos vödörrel a pajtához megyek, két lábra állva fogad, s olyan kedvesen röfög. Mintha csak beszélne hozzám a drága...

– A disznó csak disznó, s azért van, hogy levágják – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a szigorú szentenciát a böllér. – Ne féljen, Etelka, egyenesen a szívébe szúrok – tette még hozzá megnyugtatás végett, majd újból felém fordult: – Mi van, tanár úr, nem is koccint velem? Vagy lenézi azt, akinek a sors csak hat osztályt engedélyezett…

– Négyet – pontosított apósom az asztal túlsó végéről. – Négy osztályt, Árpi, s abból is kettőt megismételtél…

– Vagy az asszony megtiltotta az ivást? – folytatta szemrebbenés nélkül Árpi bá, bütykös ujjaival szerelmesen dédelgetve nindzsakard méretű szúrószerszámát. – Maguknál otthon, a blokkban nem tudom, hogy van, de nálunk én vagyok az úr a házban.

– Nálunk is – vágtam rá kapásból, s feleségem elkomoruló tekintetét kerülve, dacos mozdulattal koccintottam a sertések vérmacsó rémével, majd egyetlen kortyintással felhajtottam a pálinkát.

– Na, úgy. Most már mehetünk – adta ki az ukázt Árpi bá. – Immár kellőképpen feltankoltunk – kacsintott felém bizalmasan, s imbolygó tengerészléptekkel elindult kifelé.

– Gyerünk – mondtam én is, udvariasan előreengedve mindenkit, hogy zavartalanul bevághassak még egy jó pohár pálinkát növekvő szorongásom tompítása érdekében.

Árpi bá meglódult a kert irányába. Könnyebb orrsérülése után harmadik kísérletre sikerült is simán bejutnia a kertkapun, majd kését előretartva, az Édes Erdély, itt vagyunk-ot dudorászva, óvatosan közeledni kezdett V. Károly felé. A tragikus sorsra szánt királyi és császári kant láthatóan nem nyűgözte le Árpi bá zenei kultúrája, ellenkezőleg apró szemével gyanakodva figyelte a lengő léptű, dalos böllért. Apósom egyik kezében kötéllel a disznó mögé somfordált, s kihasználva az állat iránta tanúsított rokonszenvét, vakargatni kezdte V. Károly szőrös hátát, majd egy villámgyors mozdulattal a kan hátsó lábára hurkolta a kötelet. Árpi bá felismerve a stratégiailag előnyös helyzetet, a disznó első felére vetődött ekkor. Parádés mozdulat volt, meg kell adni, csak a klasszis focikapusok képesek hasonlót produkálni. Bizton taníthatnák bármelyik futball-akadémián.

– Mire vár, tanár úr?! – nézett rám szemrehányóan a disznó tengerszint feletti magasságából. – Ez nem nagyszünet, hogy így ellazuljon. Fogja már meg Károly két első lábát!

A pálinka jótékony bódulata egy csapásra elszállt belőlem. Bizonytalan mozdulatot tettem a kijelölt végtagok irányába.

– Gyorsabban! – vegyült a disznó el-elcsukló visításába Árpi bá szilvapálinkán edződött basszusa. – A hétszentségit, férfiember létére csak nem fél egy ártalmatlan háziállattól?!

Magam sem tudom, hogyan csináltam, de a következő pillanatban már V. Károly trágyalétől bűzlő lábszárait markoltam.

– Így, na – nyögte elégedetten a legendás böllér. – Ejsze már te sem menekülsz meg, Karcsikám.

Ekkor a disznó felém fordította a fejét. Jó néhány párkapcsolatom volt az életben, így azonban még nem nézett senki se rám. Ilyen szépen, ekkora érzelmi intenzitással, bizalommal, hittel, reménnyel és szeretettel a szemében. Erre szokták a romantikus filmekben mondani, hogy szerelem első látásra. Kétségkívül volt valami filmszerű abban, ahogy egymás felé hajoltunk a könyörtelen végzet árnyékában, melyet a nindzsakard méretű késével hadonászó Árpi bá képviselt e tragikus végkifejlet felé tartó történetben. Miképpen állhattam volna ellen ennek a tekintetnek?! Menj, kapsz tőlem még egy esélyt az élethez, esett meg a szívem a minden bizalmát belém helyező disznón, s elengedtem a lábát. A kan egyetlen jól irányzott rúgással, melyet szintén tanítani lehetne bármelyik futball-akadémián, feldöntötte apósomat, majd diadalmasan visítozva elviharzott a háttérben várakozó hitvesem és anyósom előtt, akik a vérestálat eldobva, sikoltozva kapaszkodtak egymásba e drámai fordulat láttán.

– Hallja, tanár úr, maga aztán jól kicseszett velem! – foglalta össze a történet tanulságát Árpi bá.

Ekkor már túl voltunk a disznóvágáson. Szegény V. Károlyt némi hajkurászás után elfogták, leszúrták, és annak rendje és módja szerint feldolgozták. Nélkülem.

Esteledett. Ott ültem egyedül a belső szobában. A konyhából vidám zaj szűrődött be. Sikerült egy üveg pálinkát becsempésznem magammal. Gondoltam, addig iszom, amíg meg nem szabadulok V. Károly tekintetének felkavaró emlékétől. A végén persze kiütöttem magam. Még láttam ugyan feleségem felhőként szétgomolygó arcát, s hallani véltem a fenyegetőzését is. Megint disznóra ittad magad. Jól jegyezd meg, ez volt az utolsó alkalom! Aztán egyszerre csak fölém tornyosult Árpi bá alakja.

– Na, végre elkaptalak! – hadonászott nindzsakard méretű késével.

– Segítség! – üvöltöttem teli torokkal. – Segítség, le akar szúrni!

Aztán futni kezdtem, minden erőmet összeszedve menekültem a hátam mögött csörtető, szitkozódó sorozatgyilkos elől. Már-már utolért, amikor a rémálmomból fölriadtam .

A földön feküdtem, a szívem vadul vert. Föltápászkodtam, és tettem néhány lépést, hogy lecsillapodjak. Micsoda hülye álmom volt! Túlságosan is élénk a képzeletem. Jó lenne valahogy visszafogni magam. 

Kint már világosodott. Nemsokára hozzák a jó meleg moslékot. Az egész vödörrel fölhabzsolom, gondoltam a szájamat nyalogatva, s elégedetten röffentve visszafeküdtem a szalmára.

 

 

EGY VIBRÁTOR EMLÉKIRATAIBÓL

 

Fogalmam sincs, hogy mi voltam előző életemben. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a vér vagy a bor még nem válhatott vízzé? Ebben a mai, mindent újrahasznosító világban bármi lehettünk, és bármivé változhatunk. Ha jól belegondolok, akár műanyag rózsafüzér is lehettem a múltban. Vagy szőke Barbie baba. Bár ez utóbbi gondolattól régebb mindig kirázott a hideg.

Amikor jelenlegi alakváltozatomban lekerültem a szalagról, még halvány sejtelmem sem volt, hogy mivé formáztak éppen. Pedig már a kezdet kezdetén voltak erre utaló jelek, én azonban az újjászületés mámorában nem nagyon törődtem velük. Például, ahogyan az a gömbölyded asszonyka kézbe vett a csomagolóosztályon. Túlságosan is hosszasan fogdosott, simogatott, s közben olyan furcsán méregetett. Később, a dobozom sötétjében, amikor már valamelyest lehiggadtam, eszembe ötlött ugyan tapizó ujjainak és huncut tekintetének az emléke, ám akkor sem jöttem rá, hogy miért viselkedett olyan tolakodóan. Vagy amikor megérkezésem után a bolt tulajdonosa elismerően áradozott testi adottságaimról. Tök jó lesz elhanyagolt hölgyek számára, vázolta föl egyetlen talányos mondatban pályám ívét, s ráparancsolt az eladóra, tegyen föl a pult mögötti polcra, hadd lássanak jól a belépő kliensek. Néhány porosodó keménypornó DVD és egy szadó-mazó felszerelés között találtam magam, s csak ekkor kapcsoltam. Mondanom sem kell, hogy a meglepetéstől és a fölháborodástól szóhoz sem jutottam.

Azért, mert új fiú vagy, még nem kell, hogy lenézz minket, a szexipar méltatlanul mellőzött somerjeit. Nem a mi hibánk, hogy foglalkoztatás nélküliek lettünk, siránkozott duettben egy rózsaszín bársonnyal bevont bilincs. Hová jut a világ, ha már pornófilmet sem vásárolnak az emberek, szólózott szívszorítóan a mellette álló tizennyolcas karikás DVD. A miatt a kurva internet miatt maradtunk munkanélküliek, csattant föl dühösen egy piros nyelű ostor. Jól beszél, kolléga úr, jól beszél, bólogatott buzgón a polc szélén egy régi vágású műpénisz. Ebben az agyondigitalizált, felszínessé vált társadalomban lőttek a mélyreható személyes kapcsolatoknak.

Hosszú időbe telt, amíg földolgoztam végre ezt az első megrázkódtatásomat, s még hosszabb időt töltöttem el tétlenül azon az átkozott polcon, miután sorsomat elfogadva a nagy Ő-re vártam. Higgyék el, a semmittevésnél nincs rosszabb egy mozgalmas életre tervezett vibrátor számára. Egy kis ő-vel is beértem volna már, egy icipici, becézésre váró, bolyhos lénnyel, ám néhány vihogva bámészkodó kamaszon és sunyi tekintetű, hallgatag vénemberen kívül, akik közül egyik sem merte fölvállalni a benne lapuló, perverz énjét, más látogatónk nem akadt. Már lemondtam arról, hogy valaha is működésbe hoznak, és jó úton haladtam én is a depresszió felé, amikor egy este, hogy költőien fejezzem ki magam, váratlanul rám ragyogott a szerencse csillaga. Egy tüneményes ifjú hölgy jött be a szexshopba. Gyorsan, céltudatosan végignézett rajtunk, mint aki tudja, hogy mit akar, majd a tekintete visszatért hozzám. Mit mondjak? Úgy méregetett, hogy majdnem kiugrott belőlem az elem, amit bonuszként tett belém a tulajdonos még az érkezésem napján. Találkozásunk a szerelem első látásraklasszikus esetének bizonyult. Szó nélkül lepengette az értem járó pénzt, vett még néhány tartalék elemet, mint mondta, a biztonság kedvéért, mert, ugye, kedves uram, sohasem lehet tudni, ezek az áramforások olyan kiszámíthatatlanok, s különben is hosszú a hétvége, aztán sietve a táskájába csúsztatott, és meg sem állt velem hazáig.

Még azon az éjjelen elvesztettem a szüzességem. Bevallom, eleinte bátortalan voltam, valósággal begörcsöltem a vágy kapujában, hogy megint csak poétaként fogalmazzak, s ügyetlenkedtem egy sort, ami nem csoda, ha műanyag kegytárgy vagy szőke baba volt az ember előző életében. A bennem zümmögve izzó szenvedély azonban átsegített a kezdeti nehézségeken, s hamarosan oly hozzáértéssel műveltem, amire szántak, mintha világéletemben csak ezt csináltam volna. Egy dolog zavart csupán: amikor az én szakavatott ténykedésemnek köszönhetően kedvesem feljutott a csúcsra (legendás szerénységem miatt csak zárójelben jegyzem meg, hogy háromszor is egy röpke félóra alatt), szóval akkor a Béluci nevet kezdte sikoltozni. Eleinte azt hittem, engem hív így, s bár az általam ismert keresztnevek listáján finoman szólva is sereghajtó ez a név, megpróbáltam napirendre térni fölötte. Amikor azonban másnap este is rákezdte, hogy ó… Béluci… oh… oh… oh… te vagy… Béluci… ah… ah… ah… leg-prímá-há-há-hább… jaj… ah… oh… hah… szerető…, szóval akkor elakadt bennem az áram, pedig csak pár perccel azelőtt, két fergeteges szeretkezés közti szünetben cserélte ki bennem az elemet.

Amint bénultan hevertem a beteljesülés mámorában kéjesen nyögdécselő párom mellett, tekintetem az éjjeliszekrényen álló fényképre tévedt. A te egyetlen Bélucidtól örök szerelemmel, olvastam káprázó szemmel a fotóról bárgyún rám vigyorgó szépfiú ábrázata alá firkantott szavakat. Hogy mekkora nagy marha voltam, csapott belém villámként a felismerés. Hát ezért kellettem én neked?! Csak pitiáner pótszer vagyok számodra, amit bármikor lecserélhetsz egy korszerűbb modellre.

A sokk hatására újra elindult bennem az áram, s iszonyú féltékenységemben elkezdtem vadul rángatózni. Első szerelmem azonban félreértette felháborodásomat: Béluci drágám, csodálatosan teljesítettél, de tényleg, tényleg, tényleg osztályon felülien, most azonban hagyj már aludni…, mosolygott rám bágyadtan, s egy laza kézmozdulattal kikapcsolt.

Ha azt gondolná valaki, e keserű csalódás kioltotta bennem a szenvedély tüzét, hogy újfent csak fentebb stílben szóljak, akkor nem tudja, hogy mi a szerelem. Engem különben is erre programoztak. Mi mást tehettem volna? Lassan hozzászoktam az eszeveszetten sikoltozott Bélucikhoz, s napközben az éjjeliszekrény felső fiókjában az éjszakákba nyúló vulkanikus együttlétekre vártam.

Egy napon aztán, melynek emléke még most, hosszú évek múltán is sajog bennem, váratlanul beállított Béluci. Én persze naiv módon abban reménykedtem, hogy hármasban, francia módi szerint folytathatjuk majd a kapcsolatot. Kedvesemet azonban levette a lábáról visszatért tékozló fiúja bűnbánó mosolya, s a szál vörös rózsa, amit lovagokat megszégyenítő gáláns eleganciával nyújtott át neki az a sunyi fazon. Így aztán se szó, se beszéd továbbpostázott engem az unokahúgának, egy szeplős, izzadtságszagú egyetemista lánynak, aki momentán szintén heveny pasihiányban szenvedett. Néhány hét múlva azonban, amikor sikerült beszereznie egy rövidlátó, lúdtalpas bölcsészhallgatót, ő is átpasszolt a barátnőjének, akinek a férje külföldön kulizott éppen, s féléve már, hogy elhanyagolta házastársi kötelességének teljesítését.

Így vált belőlem vándor vibrátor, akit hányatott élete során az asszonyok szeszélye egyik éjjeliszekrényből a másikba sodort. S volt olyan időszakom is, amikor hajléktalan örömipari szakmunkásként jobb híján egy-egy retikül mélyén húztam meg magam mélabús papírzsebkendők társaságában.

Nemcsak lelkileg sínylettem meg ezt az örökös létbizonytalanságot, hanem fizikailag is. Többször voltam már rövidzárlatos, néhányszor az elem is kifolyt bennem, s egy idő óta krónikus ritmuszavarom is van.

Aztán pár héttel ezelőtt bekövetkezett a legrosszabb, ami csak megtörténhet egy lelkiismeretes vibrátorral: csütörtököt mondtam az ágyban. Magam sem tudom, miként eshetett meg velem ez a szégyen, tény, hogy soros partnernőm totál kiakadt tőle, és –  csináljon vele, amit csak akar! csatakiáltással – odaajándékozott a nagynénjének, egy tisztességben megőszült matrónának.

Az idős hölgy csontos ujjai közt forgatva, töprengve vizsgálgatott, majd hirtelen földerült az arca. Lássuk csak, mire vagy képes, villantotta rám sokatmondóan megsárgult protkóját. Jeges rémület öntött el, s azt kívántam, bárcsak meg se születtem volna.

Azóta az ő szolgálatában állok, s megbizonyosodhattam, hogy a valóság a legszörnyűbb rémálmot is túlszárnyalhatja. Torkig vagyok már a sok krémmel, tojással, tejszínnel, csoda, hogy még nem hánytam el magam. Ráadásul a nagynéni által diktált ütemet sem bírom korom és ingatag egészségi állapotom miatt. Szó sincs azonban holmi hálószobai huncutkodásról. A helyzet az, hogy a jámbor nagynéni habverőként használ. Nem telik el nap, hogy ne imádkoznék buzgón: legyen már vége ennek a megalázó konyhai egzisztenciának, s már azt sem bánnám, ha következő életemben Barbie baba lennék.




.: tartalomjegyzék