Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Október
Tamás Dénes

Egy pillanat

A csónak természetellenes sebességgel tört előre a tó tükörsima vízén. Először, egy kissé lebukva, az orrával belevájt a víz felületébe, magasabb hullámokat indítva az útjára. Ez a lebillenő mozgás újabb energiát adhatott neki, mert feltöltekezve a vízfelszín ruganyosságával egyből kilövellt, és habár oldalirányba egy picit billegett, egy nyílegyenes vonalat hagyva maga után szaladt előre, mintha a legrövidebb úton próbált volna szabadulni börtönéből.

Két férfi ült benne. A gyorsuló mozgás azonban őket is kimozdította természetes pozíciójukból. Ezért tarthatta az evezőlapátokat az evezőpadon ülő férfi a levegőben, felsőtestét a térdei irányába előredöntve. Ezt a tartást hátirányba ismételte meg a csónak farában vele szemben elhelyezkedő alak, akinek a karjai valamiért a magasban felejtődtek. Mégsem volt ezekben a testtartásokban semmi görcsös, kényszeres, hisz a férfiak szeme csillogott közben, arcukat a sebesség pírja hevítette, látszott, csak egy felszabadító lendületre reagálnak ezen a módon, ami úgy veszi birtokba testüket, hogy közben a kimozdítottság ajándékával kápráztatja el őket.

Ami mozog, mindig befoghatatlan. Vagy legfeljebb különálló szekvenciákra esik szét. A szem persze megpróbál mindent befogni, mindent rögzíteni, de nem tud szabadulni az erős kételytől, ami azt sugallja, hogy valami lényeges pont akkor történik, amikor egy pillantás közben a szemhéjak leszaladnak a szemgolyó vizenyős felületén.

Pedig egy tó felületén nincsen semmi, ami eltakarhatná a megmutatkozót. Mintha egy sima tükörlap lenne, úgy nyomja fel a víz a látványt, ami úgy feszül ki a mindent áteresztő légbe, mintha saját tükörképébe lenne befagyva. Mintha két pillantás között maga az örökkévalóság foglalná el a helyét. Most éppen ez a kilövellő, egypárevezős, bumfordi csónak, ami felszívva magát egy ismeretlen eredetű lendülettel, meghazudtolva saját kétes adottságait, diadalmasan tört előrefele. Megvolt az ereje, a lendülete és az iránya, s ezt sikerült is átadnia a benne ülőknek, mégis ez a diadalmas mozgás sem tudta teljesen eltakarni, hogy hátul, a felvert habokon, valami távolodva ottfelejtődött. Ugyanis, amikor a kigördülő hullámok látni engedték, úgy tűnt, a csónak farvízén, jelentéktelenségébe, feleslegességébe burkolózva, egy színes folt ringatózik.

Talán egy kisebb méretű, színes ruhadarab.

Túlságosan szép volt ez a szeptember végi nap. Túlságosan erős volt a levegőben szétszikrázó napsütés, amely éles megkülönböztetéseket vonva fektette le fénypászmáit a térbe, a megszokottnál nagyobb hatalmat adva a dolgok árnyékainak. Vannak őszi napok, amelyek egyszerre három évszak jellegzetességeit gyűjtik magukba, a tavasz üdeségét, a nyár teljességét, mindezt behintve az ősz melankóliájával. A halál felé gördülő természet így készíti nagy összegzését arról, ami a legjobb az életben. Majd így összegyűjtve a szépséget arra vár, hogy valami átvegye ezt a súlyos terhet, valami elhordja és befogadja.

Hiába lehet sok ez egy helynek, mégis úgy tűnik, az árkosi Szentkereszty-kastély angolparkja képes ezt az erős szépséget befogadni. A park hosszában egy kanyargózó tó fekszik, közepében egy aprócska szigettel, amelyet egy élénksárgára festett fahídon keresztül lehet megközelíteni. A tó körüli arborétumban különös növényfajták élnek, néhány olajfa, tavasszal virágba lobbanó tulipánfák, a tó feletti magaslaton pedig egy vérbükk áll, még ősszel is lángoló koronájával. A lent meg-megcsillanó víztükör igazi mélységet sejtet maga alatt. Szendergő ereje még rejtve marad, de az a könnyedség, ahogyan lélegző felülete magába fogadja a föléje hajló fák kuszált ábrázatát, azt érezteti, a víz ennél nagyobb dolgokra is képes. A fák lombjaiba még belekapaszkodó nyár zöldesen irizálva fekszik el a víztükrön. A szem mégis óvatosan bontja ki ezt a villódzást, megsejtve azt a hatalmat, ami, hiába a benne pulzáló rettenetes szabadság, bármikor jegesen összezárulhat.

Ezt a vízfelületet feküdte meg a csónak. A benne ülő három ember, két fekete ruhába öltözött felnőtt férfi és egy másféléves kislány, harsányan adta át magát az engedékeny tó fölött megnyíló lehetőségeknek. Az evezőpadon ülő férfi szilaj, ugyanakkor szertelen evezőcsapásokkal próbálta előre ösztökélni a csónakot, ami hol sebesen nekiiramodott, hol utat tévesztve kitérült, amitől néha az orrával rászaladt a tó kövekkel kirakott oldalára. De ez nem hozta zavarba a felnőtteket, visszafaroltatták a csónakot a víz fölé, közben hevesen gesztikuláltak, vidám szavak repkedtek közöttük, látszott, ez az álságos szertelenség teljesen rabul ejtette őket. Az élénkpiros kabátocskába öltöztetett kislány szintén élvezte a helyzetet. Néha élesen felvisongott, gurgulázva összerándult, miközben teljesen ki volt nyúlva a csónak farában lévő padon. Hason feküdt az apja mellett, aki azért egyik kezét óvóan rajta nyugtatta. Szükség is volt erre, mert a kislány izgett-mozgott, mindegyre el akarta kapni a felfröccsenő vízcseppeket, s mivel ez nem sikerülhetett, a csónak hátuljánál egyik kezét belelógatta a tó vízébe, bele- belemarkolászott a habokba, apró barázdát szántva a víz felületére.

Többször átszelhették már a tavat, de eddig még nem merészkedtek a tó középén fekvő szigetet összekötő alacsony híd közelébe. Távolabbról úgy tűnt, a hídlábak között nincs elég hely arra, hogy a csónak átcsúszhasson a híd alatt, de ahogy most a híd közelébe értek, úgy látszott, habár keskeny a hely, még beférhet oda. Ezt felismerve, erősebben rántotta meg maga fele az evezőket az evezőpadon ülő férfi, a csónak ettől nekilódult és a lendülettől előrehajtva beúszott a két hídláb közé.

Beúszott és ottrekedt.

Mégis túl szűk volt ott a hely, nem lehetett mozgatni az evezőket. A felnőttek tanácstalanul néztek egymásra. A híd aljzata azonban nem volt magasan, még kézzel el lehetett érni a tartógerendákat. Erre jöhetett rá a hátul ülő férfi, mert mindkét kezével felnyúlt, megfogta a hídoszlopokat összekötő egyik gerenda peremét, és abba belekapaszkodva elkezdte finoman előre-hátra mozgatni a csónakot. Az erejét próbálgatta, a lehetőségeit, mert látszott, közben készül valamire, a szeme árulta el ezt, a benne táncoló dévajság, „ezt nézd meg!” – üzenték ezek a szemek a másik férfinak, még húzta ezzel egy kicsit az időt, de nem kellett sokáig várni, mert a férfi lábait előrenyújtva biztonságosabban kitámasztotta talpait, ujjait erősebben rázárta a gerendára, és egy hirtelen, erőteljes mozdulattal, teljes erejével maga felé rántotta azt.

Talán ekkor futhatott le a két szemhéj a szemgolyó vizenyős felületén. Mert a következő pillanatban már semmi nem volt a helyén. A csónak ott vesztegelt a nyílt vízen, közepében állt az evezős férfi, hátrafele nézett, szemében ismeretlen eredetű iszonyattal. A másik férfi már a vízben volt. Ruhásan úszott a tőle néhány méterre lebegő színes rongycsomó irányába, de úgy tűnt, vergődő karcsapásaival sokkal inkább csak a megzavart mélység fogaival szemben védekezik.

Mint egy örvény, próbált meg mindent magába szívni ez az érthetetlen összefüggés. Mert hirtelen lezárult a tó szeme, összerándultak a tó fölé belógó ágak, a mélyen ülő árnyak rángatózni kezdtek a víz felületén, míg társának sikoltó pillantásával kísérve ott kapálózott a férfi, úszni próbált a lebegő rongycsomó irányába. Mégis volt ott valami, amit ez a világfelfordulás sem tudott eltakarni, hiába próbált mindenre kiterjedni, ami erősebb volt mindannál, ami mozgásba jött, ami elkezdte lefele vivő pályáját az örvény tölcsérében.

Az előző pillanat.

Hogy mit tartalmazott, senki sem tudhatta, hisz nem volt már sehol, semmin nem volt tetten érhető. Nem volt rajta a fákon, a tó felkavart vizén, nem volt rajta az angolkertben szétszóródó szépség ezernyi felületén, a lefele vivő mélység emeletein, a tó fölé boltozódó magasság koncentrikus hullámain, de az úszó férfi kétségbeesett karcsapásain sem. Nem volt semmin, nem volt sehol, semmi nem tudta befogadni, mégis csak ez a pillanat számított, mindenért ez volt okolható, és lehetett tudni, hogy amikor minden szertefoszlik innen, amikor minden megsemmisül, ahogy az írás is eltűnik egy fekete palatábláról, a szivacsot végighúzó kéz nyomában, csak ez a pillanat fog megmaradni, csak ez a pillanat fog belerágódni az emlékezetbe, és fog onnan kísérteni, mindörökké.

Megint pislanthattak egyet a szemek. Megint lefuthattak a szemhéjak a szemgolyó vizenyős felületén. Mert a következő pillanatban minden eltűnt a tó felületéről. A felvert habok kisimultak, újra magába fogadta a vízfelszín a zöldesen irizáló árnyakat. Csak néhány gödröcske fodrozódott tovább a víz felületén, mintha csak a mélység sírása kavarta volna fel őket.




.: tartalomjegyzék