Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Október
Jónás Tamás

Versek

FOGYJON AZ ÚT, TÁRSAK, SIESSÜNK!

Arra várjak, mikor derül ki, hogy tévedett?
És tévedett? Az akarata végül teljesült.
Mint eltévedt pillangó reccsent jégmező felett,
csak megfagyok. Ha keresnek, két más helyen leszünk.
Lekopik a lábasról a pirosló zománc,
az arc eltűnik, és az emlék pótol okosan.
Üzlet volt vagy szerződés vagy véletlen románc?
Ki ki volt, már azt sem tudjuk végül biztosan.
Az egyik elfordul, az arca fáj, zokogni fél.
A másik nyugodt, bujdosik, kérdez, de nem beszél.
A harmadik panaszkodik, hogy elhagyták. Ja, te!
Félelmetes, hogy nem lesz vége, nem lesz eleje.
A tárgyaink talán, azok még, hozzánk köthetők.
Borotva, tárca, nyaklánc, gyűrű, szappanunk szaga.
Meg-meglátjuk, meg-megállunk néha egy előtt,
és könnyet mar a szemünkből a pillanat sava.

 

KERESETLEN TALÁLMÁNY

Szirma van a Napnak.
A szívemben laknak.
Kezedre lakatnak
itt van a kezem.

Kutyáim a Holdnak
hasamból csaholnak.
Örökre, ma, holnap
lefegyverkezem.

Kontyuk van a fáknak.
Hallgatnak a bátrak.
Szemednek és szádnak
szájam és szemem.

 

ALTATÓ

Elbitangolt, visszavárom.
Hogyha nem jön, azt se bánom.
Hűnek maradok én.

Lábam minden ujja gyökér.
Nem sodor el innen a szél.
Számban korog a fény.

Nem félek, bár félnek tőlem.
Egy évszak egy esztendőben,
lesz még ügy a remény.

 

BEJEGYZÉS

Az utolsó éjszakán már nem történik semmi.
A miskolci gyermekvárosban is éppen ugyanígy.
Gyerekek, nyugtalan álmok, ültem az ágy szélén.
Hatévesen. Komolyabban, éberebben mindenkinél.
Tudtam, nem jelent semmit maradni vagy menni.
Arca és háta ugyanannak a szenvedés és a szenvedély.
Nem is volt semmi baj, az álmok okoztak néha szenvedést.
Szememben már akkor virágos kertek hervadoztak.
Veszélyes tisztaságú a fény, tudtam, nem tanultam.
Csak a győztesek élnek, a gyengék szépen álmodoznak.
A szívekben semmi nincs, ahogy a sötét sarokban.
A félelem nevel át minket győztesből áldozatnak.
Az utolsó éjszakán már nem zavar, mennyi halott van.

 

ELÉG!

Nem elég úgy növekedni, ahogy a fák.
Mint kötetlen elektronok a testen,
a történelmen nem elegendő úgy vonulni át.
Nem elég egyedül megfizetni, vagy felesben.
Nem csak megérkezni kell, menni kell odább.
Kik lehetnek olyan fásult, lusta ostobák,
hogy így szóljanak: igen, valaha szerettem?
Ülni egy emlékben ügyesen: a világ ügyetlen?
Szétszóródni a hírben, mint konyhában a mák.
Ringani lágyan a nincsben, üres gondolák.
Sebet kell ejteni minden hanyag türelmen!
Ki kell törni a harácsoló száj fogát!
Semmire, senkire se hasonlítani tovább!
Nem elég szelíden növekedni, ahogy a fák.
Embertelent kell keresni minden emberben.
Jég alá karcolni a gyilkos korcsolyát!
A minden egy sokaságában lenni az egyetlen!
Félreérteni a ködöket lélegző táj szagát!
Nem elegek a börtönök és az iskolák!
Nem elég az évezred vagy a szeptember.
A mindennel több kell, vagyis a minden kell.
Semmire, senkire se hasonlítani tovább.
Magunktól követelni meg a renovált csodát.




.: tartalomjegyzék