Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Október
Pomogáts Béla

Elsodort Erdély

– Jegyzetek Szabó Dezső Az elsodort falucímű regényéhez –

 

Az író felfedezése

 

Szabó Dezső életműve, hosszú évtizedek némasága után, a mögöttünk maradt ugyancsak hosszú évtizedekben ismét a közérdeklődés terébe került. Valamikor (a harmincas és negyvenes években) szinte alig volt hét, midőn a magyar nyilvánosság ne foglalkozott volna vele – aztán következett az elhallgattatás, és ami rosszabb: a folyamatos rágalmazás. Pedig Szabó Dezső munkássága, írói teljesítménye, eszmevilága megkerülhetetlen, akkor is, ha nem egy tekintetben vitatkozni kell vele. Az író a magyar nemzeti függetlenségért és az egyetemes európai értékekért küzdve lett a két világháború közötti korszak ifjúságának az a mestere, aki kétségtelenül széles körben fejtett ki hatást annak érdekében, hogy a fiatal értelmiség tömegei ne hódoljanak be a jobboldali demagógiának. Írásainak, előadásainak ilyen irányban mozdító szellemi erőteréről számtalan egykorú vagy későbbi feljegyzés emlékezik meg, most hadd idézzek fel közülük csupán egyet: Balogh Edgárét (akinek életművét ugyancsak érdemes lenne felfedezni és újraolvasni). Az ő személyes vallomása, pontosabban kommentárja 1968-ban Az elsodort falu újólagos olvasása alkalmából keletkezett: „Harmadszor olvastam a regényt. Először ifjan, diákos rajongással ittasultam belőle (mint ahogyan személyesen is vettem, és ettem szerzőjének szavait, Ady-harcunkhoz, falukutatásunkhoz szóló tanácsait), s amikor úgy húsz évre rá másodszor is kezembe került, azon csodálkoztam, mi minden kerülte el figyelmemet a szűzolvasáskor. Mert nemcsak rám nem volt rossz hatással, hanem nemzedéki társaságom, a fiatal kisebbségi magyar értelmiség sem szedett fel belőle faji elfogultságot, antiszemitizmust, nacionalista elkülönülést, jobboldaliságot meg hasonlókat, hanem éppen ellenkezőleg: ez a regény volt az ellökő élmény, ez taszított el bennünket a magyar revansirredentizmustól, a szentkoronaelméletes neobarokk horthyzás minden pózától és oktalanságától, s állított a dolgozók mellé.”

A mögöttünk maradt néhány évtizedben Szabó Dezső munkássága több alkalommal is a közérdeklődés terébe került, vaskos monográfiák jelentek meg róla (Borbándi Gyula, Nagy Péter és Király István műveire gondolok), halálának ötvenedik évfordulóján (1995 januárjában) rangos tudományos tanácskozás mérte fel életművét, s még korábban, 1965-ben Budapesten, majd 1982-ben Bukarestben (a Kriterion Könyvkiadónál) munkásságának főműve: Életeim című önéletírásának két vaskos kötete is napvilágot látott (érdekes módon a budapesti kiadásból a cenzúra áldozatai lettek azok a mondatok, amelyeket „antiszemitának”, a bukaresti kiadásból pedig azok, amelyeket „románellenesnek” minősített a hatalom. A két kiadás ezért egymást egészíti ki, mondhatni, párhuzamosan olvasandó!)

Szabó Dezső életműve mindezek ellenére még mindig felfedezésre, szellemi birtokbavételre vár, egyelőre tulajdonképpen ma is rejtett tőke, tetszhalott erő. Miközben vad képekben és elborult látomásokban idézte fel egy ország életét, amelyet a történelem elsodort, és az egész látóhatáron széttekintve kutatta a veszedelmeket és a megvillanó reményeket, nemzete jövőjére gondolt, ezt szerette volna megalapozottnak tudni. Saját korával szüntelenül harcban állott, s eközben abban bízott, hogy nemzete meg fogja érteni küzdelmeit, indulatait. „Bizalommal küldöm egy új magyar élet örömhíreit a magyar lelkek felé – írta 1939-ben Az egész látóhatár előszavában. – Hiszem, hogy az elvetett magot semmiféle vihar nem fogja kitépni a magyar föld szeretetéből. Örök párbajomban a halállal nekem is voltak perceim, mikor füleimet átzúgta a végzetes harang kongása. De mert nagyon szerettem: nagyon hittem.” Szabó Dezső hite és szeretete válaszra vár, ő is az utókor és mindenekelőtt az ifjúság szívében akarta megtalálni végső otthonát. Munkásságának (önéletrajzi regénye és nagy tanulmányai mellett) bizonyára Az elsodort falu című regény a leginkább figyelemreméltó teljesítménye. Amit az is időszerűvé tesz, hogy az első világháború drámai erdélyi eseményeinek hiteles krónikáját sikerült elbeszélnie.

 

Eposz a történelemről

 

Az elsodort falueszméje az első világháború éveiben, írója ungvári tanárkodása idején érlelődött meg, kidolgozása akkor vett nagyobb lendületet, midőn Szabó Dezső 1917 nyarán a lőcsei főreáliskola tanári karába került. Mint évtizedekkel később Az elsodort falu történetéhez című írásában maga elmondja, a kéziratot 1918 augusztusában fejezte be, s kiadásával először a neves gyomai nyomdásznál és könyvkiadónál, Kner Izidornál próbálkozott, aki kevéssel korábban jelentette meg Napló és elbeszélések című kötetét. A gyomai nyomdász azonban elutasította a regényben megnyilatkozó szemléletet és ezért nem vállalkozott kiadására. Közben kitört az „őszirózsás” forradalom, és Szabó Dezső, aki mindenképpen azt akarta, hogy a regény még a forradalmi zajlás idején a közönség elé kerüljön, először elfogadta Bangha Béla jezsuita szerzetesnek, a Keresztény Sajtóközpont vezetőjének a regény kiadására vonatkozó ajánlatát, majd Osvát Ernőnél és a Nyugatnál próbálkozott. Mindkét kiadó türelemre intette, igaz, egymással szögesen ellenkező megfontolásból: Bangha páter a forradalmi erők megtorlásától tartott, Osvát viszont a forradalom elleni támadásnak tekintette Szabó Dezső művét. A regényt végül a Farkas László által irányított Táltos Könyvkiadó jelentette meg 1919 nyarán, már a proletárdiktatúra napjaiban.

Az íróról (a hatvanas években) készült monográfiájában helyesen állapítja meg Gombos Gyula, hogy „Az elsodort falu a legnagyobb esemény Szabó Dezső életében, mert ő e regényben találta meg végleg önmagát. A benne addig gazdátlanul lobogó erők: hősi hajlam, tettvágy, igazmondó szenvedély végre megtalálták a maguk igazi ügyét, a magyar sorsot.” Szabó Dezső mindig is legfőbb munkájának tartotta Az elsodort falut, a magyar társadalom egészéről akart benne képet adni, hite szerint e művével egészen új korszakot kezdett a magyar elbeszélő irodalom történetében, egyszersmind, meggyőződése szerint, világirodalmi magaslatokra emelte nemzeti irodalmunkat. Egyszerre törekedett arra, hogy regénye alapos szociológiai analízis és a magyar társadalom további fejlődését kijelölő eszmék panorámája legyen. Valóban összegző alkotás, amely számot vet a kiegyezés utáni korszak történelmi tapasztalataival, kifejezi a háborúba taszított magyarság szenvedését, és előkészíti azt a „magyar forradalmat”, amelyre a háborús összeomlást követő kettős forradalmi átalakulásban csalódva Szabó Dezső oly igen vágyakozott. Regényét nagyszabású szintézisnek szánta, abban az értelemben, ahogy erről a szintetikus regényalakzatról Az elsodort falu második kiadásának bevezetőjében beszélt. A regény, mint kifejti, „egy életrészt ad az elfutó időből”, és ezt „egy egyetemes szintézissé alakítja át, helyesebben: az író az egymásnak rohanó eseményekben, az összekuszáltan elfolyó emberi mozzanatokban meglát egy nagy egységet, s ennek az egységnek kivetítése a regény”. Ehhez hozzáfűzi még a következőket: „a regényben a művész egy sajátos értelmű külön egészet erőszakol ki az alaktalan, kezdet és vég nélküli életből”.

Az elsodort falu az első alkalommal két kötetben látott napvilágot, az író epikai elképzelését azonban pontosabban követik a későbbi háromkötetes kiadások. Az első kötet azokat a történelmi és társadalmi körülményeket kívánja bemutatni, amelyek a magyarságot belekényszerítették az első világháborúba, a második a háború poklát és ebben a magyarság haláltáncát ábrázolja, végül a harmadik megjövendöli a közelgő összeomlást, egyszersmind megjelöli azt az utat – a „nemzeti forradalom” útját –, amelyen Szabó Dezső szerint a történelmi válságot leküzdő, ismét önmagára eszmélő magyarságnak el kell indulnia. Mindhárom kötet egyenként öt-öt nagyobb fejezetből épül fel, ezeket további alfejezetek tagolják. A regénycselekmény váltogatva három helyszínen játszódik: a havasok alján élő székely faluban, a nagyvárossá fejlődött s a háborús hisztériában vergődő Budapesten, valamint a galíciai harctéren, illetve a frontvonal mögött, a háborúnak kiszolgáltatott Ungváron. A regény első fejezetének címe: Az örök falu, az ötödiké: A világtalan falu, a nyolcadiké: Az otthonmaradt falu, a tizenkettediké: A megölt falu, végül a tizenötödiké: Az elsodort falu. A fejezetcímeknek ez a sorozata is mutatja a regénytörténet gondolati és érzelmi ívét. Szabó Dezső műve arról beszél, hogy az ősi állapotában nyugalmas és harmonikus falusi világot miként rendíti meg a kiegyezés után bekövetkezett felemás polgárosodás, és sodorja el mindenestől a háború – a történet végén felvillantva azokat az eszmei erőket, amelyek ismét hivatást és szerepet adhatnak a falunak.

A regény imént vázolt felépítése koncepciózus epikai szerkezetet ígér, mindazonáltal kritikusai – Fülep Lajostól Rónay Györgyig és Nagy Péterig – jogosan mutattak rá, hogy Az elsodort falu epikai kompozíciója nem áll egészen biztos alapzaton, s az egységes regénykompozíciót mozaikdarabokra töri szét a publicisztikai, sőt prófétai szenvedély. Fülep Lajos szerint Szabó Dezső műve „nem regény, hanem krónika, leírás és erkölcsi elmélkedés-tanítás”, Rónay György szerint pedig „a szó igazi, esztétikai értelmében úgyszólván nem történik semmi; a történelem külön fut, nem a regényben, hanem az olvasó tudatában, mintegy asszociált kísérőzeneként, s a regény a háttér-történelem elé rendez […] patetikus élőképeket; – a történelem regénnyé alkotása helyett tizenöt képben dramatizált lírai helyszíni közvetítést a történelemről. Szétdúlja a műfajt, nem azért, hogy hagyományos formái helyett új formákat teremtsen, hanem hogy formátlanságában egy formátlan indulat anarchikus tobzódását tolmácsolja.” A modern regényelméletek, úgy tetszik, ennél türelmesebbek a narrációt és reflexiót, krónikát és elmélkedést, cselekményt és előképeket vegyítő, nem egyszer formátlan regényműfaj iránt. Rugalmasabban viselik el a műfaji egységet szétdúló törekvéseket, vagy talán csak bizonytalanabbak abban, hogy a műfaj hagyományos szabályait okvetlenül tiszteletben kell tartani. Már, gondolom, annak a következtében is, hogy a huszadik század leginkább figyelemre méltó regényei (Proust Az eltűnt idő nyomában című nagy regényfolyamára vagy Thomas Mann esszéisztikus elemekben gazdag regényére, a  Varázshegyre gondolok) igen radikálisan szakítottak a klasszikus (19. századi) regénypoétika szabályaival.

 

A regényvilág három szintje

 

Szabó Dezső regénye a nagy történelmi eposzok freskószerű ábrázolásmódjával ad képet a magyar társadalomról, ennek a társadalomnak a többé-kevésbé egymástól elszigetelt rétegeiről: a földművelő parasztságról, a nemesi származású vidéki értelmiségről, a zömében idegen (német és zsidó) eredetű polgárságról vagy éppen a régi és az új arisztokráciáról. Gombos Gyula találó elemzése szerint a regény epikai világának három fontosabb „szintje” van. „A legalsó szinten látjuk a magyar világnak azt a részét, amelyet az író az »örök falunak«, a »világtalan falunak« – »az elsodort falunak« nevez. […] A könyv egyik célja, hogy a székely falu életét és sorsát mutassa be, de ez a bemutatás […] mindig távlati és elnagyolt marad, sokszor még elvont is. […] Egy emelettel feljebb, a második szinten a falu fölött lebegő néhány úri lak élete tárul elénk, de ez már életközelből. Itt egy másik önmagában fűlő magyar világ van bezárkózva. Még a megyét szolgáló hétszilvafásoké s a hasonszőrű vidéki intelligenciáé. […] Legfelül, a harmadik szinten a háborús Magyarország kavarog elénk, a felszínén, a tízes évek lármás, nekivadult közélete. Mindenki itt van: halk arisztokraták és parvenü pénzfiúk, halálba induló katonák és kávéházi konrádok, lármás hazafiak és cinikus bölcsek, uszítók, űzérek, bankárok, írók és politikusok.” A regény „első” és „második” szintjének cselekménye viszonylag szűk körben: a távoli székely falu világában játszódik, igaz, semmiképpen sem függetlenül az országos eseményektől. Valójában a „harmadik” szintről nyílik a legnagyobb történelmi rálátás a háború mocskába merülő korszakra, ennek a korszaknak a társadalmi ellentmondásaira és politikai mulasztásaira, valamint bűneire. Az elsodort falu epikai kompozíciójának kialakításában az írói perspektíva eme folyamatos kitágulásának is fontos szerepe van: a falu regényéből így lesz lassanként az ország regénye, miközben az „elsodort falu” végzetét az „elsodort ország” végzete teljesíti be.

A regényvilág három szintjét tulajdonképpen három egymástól igen különböző írói szemlélet alakítja ki és három ugyancsak egymástól eltérő ábrázolásmód mutatja be. Az olvasói elvárásokat kielégítő regényszerűség leginkább a „második” epikai szinten: a falusi úri családok életének ábrázolásában érvényesül. A Farcády- és a Böjthe-család életmódjának és eszmevilágának bemutatása a romantikával színezett hagyományos „kisrealizmus” szellemében történik, ennek az életkörnek a részletes rajza nagyjából megfelel a századvég és a századelő realista leírásainak, akkor is, ha az egyik esetben Farcády nagytiszteletű úr portréját a szatirikus ábrázolás kegyetlenebb indulata, a másik esetben a Böjthe-família bemutatását az idill engesztelő érzése szövi át. Ezzel a hagyományos, mondhatnám: tizenkilencedik századi realizmussal szemben az „első” és a „harmadik” regényszint megjelenítése egészen más természetű. Az „örök”, majd az „elsodort” falut a regényíró a mítosz, pontosabban a mitikus előadást előszeretettel alkalmazó expresszionista elbeszélő irodalom ábrázolásmódjával mutatja be: mitikus rajzolatot kap az erdélyi táj, mitikus alakok a székely falu parasztjai és mitikus jellegük van azoknak a nagyjeleneteknek, amelyek a falusi világ elhagyottságát, kulturálatlanságát és pusztulását hivatottak tanúsítani. Ilyen a hírneves temetési jelenet, amelynek során a gyászoló gyülekezet végül részeg orgiában tombolja ki magát, ilyen a falusi tűzvész leírása, amely a nem sokkal később a falura és az országra zúduló háború mitikus előképe, vagy ilyen az 1916-os román betörés gyilkos jeleneteinek rajza, amely mintegy Erdély, az erdélyi magyarság későbbi végzetét vetíti előre.

Az elbeszélésmód kialakításáról beszélve külön meg kell emlékeznem az utóbbi mozzanatokról, minthogy az író, már csak kolozsvári származása és székelyföldi tapasztalatai, valamint kötődései következtében is, személyes tragédiaként élte meg a román betörés, ha nem is közvetlenül tapasztalt, de végig mély figyelemmel kísért eseményeit. Szabó Dezső mozgalmas tanári pályája során négy esztendeig, 1909-től 1913-ig tanárkodott Székelyudvarhelyen, és regényének megformálásában, ahogy a későbbiek során az 1914 és 1917 között Ungváron szerzett háborús élmények, az udvarhelyi esztendők is nyomot hagytak. Közismert, hogy 1916 augusztusában a román hadsereg, a bukaresti kormány és a Monarchia között korábban kötött szövetségi szerződést megszegve, rátámadt Magyarországra. Csak súlyos véráldozatok árán, a Mackensen tábornok vezénylete alatt harcoló német csapatok segítségével lehetett visszaverni ezt a támadást, majd 1918 kora tavaszán békekötésre kényszeríteni Romániát (amit a bukaresti kormány, mihelyt erre alkalom kínálkozott, 1918 telén ismételten megszegett). Az erdélyi események, különösen az a kegyetlenség, amelyet a Székelyföldre bevonuló román csapatok mutattak, mélyen megrázta Szabó Dezsőt, hasonlóképpen irodalmunk más akkori mestereihez, Ady Endre verseire (A fajtám sorsa, Véresre zúzott homlokkal, Az eltévedt lovas, Krónikás ének 1918-ból), Reményik Sándor néhány költeményére (Erdély határán, A menekülő),Kosztolányi Dezső Székely népballada című elbeszélésére vagy Benedek Elek Édes anyaföldem című önéletrajzi regényére hivatkozhatom. Ezek valamennyien hiteles képet adnak a székely megyére rátörő román katonaság brutalitásáról és az ártatlan magyar nép megpróbáltatásairól.

Szabó Dezső regényében természetesen nagy súlyt kapott a román betörés eseménytörténete, mindenekelőtt az a riadalom, amely ezeket az eseményeket Erdélyben fogadta. A regény Erdély című tizedik és Készülő hullák című tizenegyedik fejezete a román betörést és ennek következményeit beszéli el. Különösen tragikus előadásban a veszélyeztetett vidékekről menekülő egyszerű székelyek félelmeit és megpróbáltatásait (mint Ember az embertelenségben című, 1916 szeptemberében keltezett megrendítő költeményében Ady Endre, aki a csucsai kastély ablakából figyelte mind zaklatottabb szívvel a Kolozsvárról Nagyváradra vezető országúton menekülő székelyföldi magyarokat: „Borzalmuk tiport országútján, / Tetőn, ahogy mindég akartam, /Révedtem át a szörnyűket: / Milyen baj esett a magyarban / S az Isten néha milyen gyenge”). Szabó Dezső szinte Ady szavát visszhangozva örökítette meg ezeknek a magyaroknak a megpróbáltatásait, így a menekülést: „A hatalmas tömeg lassanként lefolyt az országút medrében. A szekerek egymásután készülődtek, a kieresztett lovakat visszafogták, a megbontott holmikat felpakolták, az emberek felültek a szekerekre s istenhozzádot kiáltottak egymásnak. Lassanként az egész egybetorlott tábor egy végtelen hosszú futó sorrá lett, egy ószövetségi sötét vízióvá, ahol a megbüntetett nép vad tiprásban futotta a halált, s fölötte a végzet fekete ostorai pattogtak, sírás-rívás és fogaknak csattogása.”

A regény tizedik fejezetében szinte balladás hangon, a szabadversek előadásmódjában beszél a román betörés félelmet keltő közösségi élményeiről: „Reggel négy órakor még alig mozdult a falu s még szürke pitymallat sírt a tarlókon, de távol a horizont mélyében valami történt, tompa dörrenések s különös zaj szakadtak erre. Egyszerre csak egy vágtató szekér rohant át a falun, egy előre hajolt sötét férfi kergette a lovakat. A szekérben pedig, fennállva, ziláltan és égő arccal, egy asszony ordította, őrült lelkét visítva a hangokba: – Betörtek az oláhok! Meneküljetek! Meneküljetek! A vérből jövő hang átzúgott a falun, s a megriadt vér meghallotta a rokon kiáltást. Az emberek kiszaladtak házaikból, szemükben még az álom ki nem törölt butaságával néztek a rohanó szekér után. Mindenki kérdezett, mindenki jajgatott. Csakhamar új és új szekerek jöttek, rajtuk egy-két férfi, asszonyok, gyermekek, összekapdosott holmik, arcukon az elérkezett végzet szörnyű írása. Némelyikük megállott egy percre és lihegő szavakban dobott le részleteket: – Jönnek az oláhok! A hegyek közt már legyilkoltak mindenkit. Kézdivásárhelyt megszállták. Meneküljetek, meneküljetek! Azután már gyalogfutók is érkeztek. Némelyek lihegő marhákat, riadt lovakat kergettek maguk előtt. A meglódított falu esztelenül látott a meneküléshez. Négy-öt parasztasszony, úgy, ahogy az ágyból kiugrott, borzosan, fúriává rémülve, alsóruhában, az egyik egy fél csizmával a kezében, nekivetette magát a horizontnak, a nagy út vak vezetésében sikoltva, egymást lökdösve szaladtak ki a faluból s egész meglökött életük az egyetlen visított mondatba szökött: – Jönnek az oláhok! Jönnek az oláhok!”

 

Történelem és identitás

 

Szabó Dezső regénye meggyőző képet rajzol a háborúba kényszerített ország szenvedéseiről, egyszersmind kifejti a bekövetkezett tragikus események távlatosabb tanulságait is. Hitelesen érzékelteti azt, hogy a kiegyezés utáni korszak különben látványos eredményei ingoványos talajra épültek, és az a felemás módon megvalósult liberális demokrácia, amelyet a nem egészen szervesen kifejlődő polgárosodás hozott, nem tudta igazán érvényesíteni a nemzet nagy történelmi érdekeit. Voltak ennek a polgárosodásnak figyelemreméltó eredményei is, ezeket azonban kétségessé tették a társadalomban felhalmozódó szociális és nemzetiségi feszültségek, végül magukkal sodorták a háború pusztításai és iszonyú következményei. A felkavarodott örvény aztán nemcsak a liberális korszakot nyelte el, hanem a történelmi Magyarországot is. Az elsodort falu ennek az országnak a pusztulását jövendöli meg. A regény második fejezetében találkozunk Farkas Miklós látomásával, amely egy Ilona-napi falusi mulatozás látványából bomlik ki: „Elvégtelenülve látta a nagy asztalt […] s az asztal az egész Erdély, az egész Magyarország, ahol tudatlan, vak, itt felejtett tántorgó lelkek itták a halált. S a nyomorult nyájról, mely addig szétszéled, idegen farkasok harapják le arany gyapját, szép húsát. Szerbnek, oláhnak, tótnak, szásznak, zsidónak lenni vallás, melynek fanatizmusa égő tettekbe kergeti hívőjét, hogy mint egy dogma parancsát, végezze feladatéletét vére egyházáért. A magyar egy régi buta eunok-sovinizmusba süppedve, vagy meggajdulva egy buta kozmopolitizmus meg nem emésztett zagyvalékától, képtelen a tettre, a célra.” Egyre-másra lehetne idézni a hasonló kijelentéseket: Szabó Dezső meggyőződése szerint a magyarság végzetesen lemaradt a népek versenyében, otthontalanná vált saját hazájában, a nemzethalál baljós árnyéka vetül rá, miközben tehetetlenül sodródik a háború által rászabadított veszedelmek között.

Az elsodort falu halálos vízióit kétségtelenül az ország és a nemzet féltése keltette fel. Szabó Dezső rendkívüli képzelőerővel és empátiával érzékelte a magyarság életerejének hanyatlását, azt a szerepvesztést, amelyet korábbi nagynemzeti létéhez képest a mind jobban erősödő dunavölgyi kisnemzetekkel szemben el kellett szenvednie. A magyar közvéleménnyel ellentétben korán felismerte, hogy ennek a hanyatlásnak és szerepvesztésnek a következményeként csakhamar számolni kell a történelmi Magyarország bukásával és Erdély elvesztésével. Mindezért felelősöket keresett, és ezeket már korábban is megmutatkozó hisztérikus xenophóbiájának következtében az idegen eredetű polgárságban: a németek és főként a zsidók között találta meg. Szabó Dezsőtől bármikor szép számmal idézhetők antiszemita kijelentések, de idézhetők a zsidóság munkáját és kultúráját magas fokon elismerő sorok is. Heves politikai küzdelmek és lelki ellentétek között hányódó életének voltak „antiszemita” és „filoszemita” periódusai. Kétségtelen, hogy a forradalmak idején és Az elsodort falu írásakor gondolkodását indulatos antiszemitizmus hatotta át, noha ennek éle nem egészen a magyar zsidóság, inkább a zsidó nagytőkések, hadiszállítók, sajtófejedelmek, általában a gazdagok ellen irányult, és hasonló szenvedéllyel ítélte el a nem-zsidó arisztokráciát, tőkéseket, főpapokat és vezető államhivatalnokokat. A regény eszmevilágának mégis komoly tehertétele ez az antiszemitizmus, már csak annak következtében is, hogy Az elsodort falu által felszakított indulatokat az 1919 őszén berendezkedő ellenforradalmi kurzus és hivatalos antiszemitizmus könnyűszerrel a saját szolgálatába tudta állítani.

Mindazonáltal Szabó Dezső regénye nem az idegengyűlölet mitikus összefoglalása, inkább az „elsodort ország”, egy végső veszélybe került nemzet vergődésének és reményeinek nagyszabású eposza, amely súlyos történelmi tapasztalatokkal és fenyegetésekkel vet számot, ugyanakkor az újjászületés reményét lobogtatva keresi a jövőt. Az elsodort falu – világképének zavarai, epikai konstrukciójának törései ellenére is – jelentékeny eszmei és irodalmi értékeket mutat: a magyar történelem egy válságos pontján keresi a nemzeti fennmaradás lehetőségét, a múlttal történő kritikus számvetésre szólít, a cselekvő történelmi helytállást, az erők összegyűjtését sürgeti, s ennek érdekében az alkotóművész, egyáltalán az értelmiség feladatát a közösségi elkötelezettségben és szolgálatban jelöli meg. Összegző módon vet számot korának magyar világával, az eposzok teljességigényével mutatja be ezt az elkárhozott világot, és a mítoszok feltétlen biztonságtudatával akarja megjelölni a követendő ideálokat. „Elsodort eposz”volna, amelyet kikezdtek a vele és róla folytatott viták, és magába temetett a múlt? Gondolatainak egy része ma is eleven, a sebek, amelyekre rámutatott, többnyire a jelenben is véreznek, legjobb értékei, úgy hiszem, állják az idő próbáját, maga a regény mindenképpen egy gyászos és pusztító korszak monumentuma. Németh László szavait szeretném idézni végezetül: „Az elsodort falu Szabó Dezső egész életét kimondó, legjelentékenyebb műve, a magyar irodalomtörténetből ki nem fakítható remek.”




.: tartalomjegyzék