Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Február
Fekete J. József

Perifériáról betekintő

AZ ELVESZETT ZSENIK EGYIKE: BÉKÁSSY FERENC
(Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai)

Az irodalomtörténet időszakonként fölülírja önmagát, áthelyezi a korábban kijelölt hangsúlyokat, körvonalazza a kánonokat, amelyek mellett történik az irodalomtörténet tanítása. Hogy az irodalomra nevelésnek az irodalomtörténet módszertana mennyire felel meg, számomra is dilemma, viszont kétségtelen, hogy a történelmi kor, a szociális környezet, az uralkodó művészeti ágazatok, divatok, társadalomszociológiai elemek, korabeli nyelvi és esztétikai standardok ismerete hiányában nehéz mérvadó véleményt alkotni adott művekről. Ismeretek birtoklása és hiánya nyomán egyaránt tűnnek el műalkotások az irodalomtörténet palettájáról, és ugyanígy bukkannak föl a múlt ködéből rég elfelejtett alkotók művei.
Most nem arra gondolok, hogy egy megbecsült szerző eddig ismeretlen kézirata bukkan föl századok semmijéből, és nagyot lehet rajta kaszálni, annyit persze ritkán, mint mondjuk egy képzőművész fiókban felejtett alkotásán, de valamennyit mégis. Az eladhatóság természetesen azonos kategória a művészettörténetben és az irodalomtörténetben, csupán annyi a kérdés, ki hogyan sáfárkodik a megtalált kinccsel.
Meggyőződésem, hogy húsz évvel ezelőtt elvétve tudhattak, azóta is kevesen, Békássy Ferencről, aki talán a múlt század elején egyik legígéretesebb alkotónak számított. Babits Mihály szerint a legnagyobb magyar költők egyike lehetett volna, Tóth Árpád tüneményes tehetségét dicsérte, Kosztolányi Dezső szerint pedig: „Sokat olvasott, érett érzelemmel. William Blake-et, a titokzatos angol világot magyar fővel szerette, de keze közé került Machiavelli, Ranke. Laforgue, William Morris, Ady, Ignotus, Karinthy és halála előtt Széchenyi István is, ki különös, mély benyomást gyakorolt rá.”
Kortársai közül a legjobbak méltatták, Angliában Wirginia Woolf jelentette meg angolul írt könyvét. A magyarul és angolul egyaránt verselő zsennyei Békássy Ferenc helye minden bizonnyal ki van jelölve a magyar irodalomtörténet lapjain, annak ellenére, hogy hazafiúi érzelme 22 éves korában kitörölte az élők sorából.
Magam is aligha tudnék felőle, ha Weiner Sennyey Tibor íróbarátom nem ajándékoz meg az általa újra fölfedezett és népszerűsített Békássy műveivel. Akiről immár a Wikipédián is lehet olvasni: „Békási Békássy Ferenc ősi nemesi család sarjaként 1893. április 7-én született a Vas vármegyei Kis-Sennyén, a mai Zsennyén. Apja Békássy István főispán, anyja Bezerédy Emma. A haladó gondolkodású, nagy műveltségű szülők közül minden jel szerint az édesanya irányította az ifjú Békássy és testvérei szellemi fejlődését. A több nyelven is olvasó, angolul fordító Békássyné akarata érvényesült azzal, hogy az európai irodalmi és tudományos műveket egybegyűjtő családi könyvtár hangulatával feltöltődött gyerekek angliai iskolákban csiszolták tovább elméjüket. Békássy Ferenc középiskolai tanulmányait 1905-től végezte a dél-angliai Bedales Schoolban, majd 1911-től a Cambridge Egyetemen a King’s College történettudomány szakos hallgatója lett. Az angolul és magyarul egyaránt verselő, műfordítóként és tanulmányíróként is megmutatkozó fiatalember – Cs. Szabó László kifejezésével élve – ’nem volt akárki’. Anglia eleven szellemi életének akkori formálói közé tartozott. Tagja volt a Cambridge Egyetem legkiválóbb diákjait tömörítő zártkörű irodalmi klubnak, az Apostolok Társaságának, ahol olyan – később híressé vált – gondolkodókkal állt kapcsolatban, mint Bertrand Russell, Ludwig Wittgenstein filozófusok, Virginia és Leonard Woolf, a korszak angol irodalmának kiemelkedő alakjai, vagy John Maynard Keynes közgazdász.”
A 22 éves korában huszár önkéntesként a Kárpátokban egy éjszakai kozák támadás áldozatául esett Békássy Ferencről sokkal részletesebb, szinte monografikus alaposságú életrajzot olvashatunk az Aranymadár Alapítvány és az Irodalmi Jelen Könyvek jóvoltából megjelent Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai kötet végén Weiner Sennyey Tibor tollából. Az életrajz szerkesztői jegyzetként is olvasható, megtudhatjuk belőle, hogy a kötet a Békássy-műveket közreadó Bezerédy Emma (a költő édesanyja) elképzelése nyomán sajátos Opera Omnia, vagyis életműnek tekinthető, bár a szerkesztő éppen a költő édesanyjára hivatkozva jelzi, hogy kétségtelenül számolni kell elveszett, vagy lappangó kéziratokkal, töredékekkel, különösen a történelemtudomány területéről. Tegyük hozzá, az életmű-kiadást követően három évre, Gömöri György és Weiner Sennyey Tibor szerkesztésében és Balogi Virág fordításában megjelentek Békássy Ferenc szerelmes levelei is. Amennyiben elfogadjuk – én elfogadom – a főként francia teoretikusok véleményét, akkor bizony az író levelezése is hozzátartozik életművéhez.
Visszatérvén a több mint 450 oldalas gyűjteményes kötethez, annak szerkezete nem időrendi sorrendet követ, hanem egy kuriozitást tűz élére, a szerző noteszét, amibe az általa legkedvesebbnek ítélt verseit jegyezte és magával vitte a harctérre. Ez a notesz is, akár a második világháborús Bori notesz, sírból került elő. Békássy igencsak szigorú lehetett magával szemben, mert hat év versterméséből mindössze alig tucatnyit válogatott be noteszébe. egyébiránt pedig bámulatosan termékeny, magyar és angol nyelvű versei, fordításai, prózai írásai, följegyzett bölcselkedő gondolatai, irodalomtörténeti és -elméleti dolgozatainak száma tiszteletre méltó. Annál is inkább, hogy Cambridge-ben nem irodalmat, hanem történelemtudományt tanult. Érdemes erre vonatkozóan kiemelni a következő gondolatát, amit WST a Békássy-életrajz élére tűzött: „A tudósok mindig elrontották a költészetet: talán egy költő – azaz: én – javítani tud egy olyan tudományon, aminek teljességgel a humán, nem az egzakt tudományokban van a helye – a történelemtudományon.”
Izgalmas élmény az immár közel száz éve halott alkotó feljegyzései, tanulmányai, versei közt bogarászni, felfedezni dilemmáinak forrását, intellektusának ívét, a korabeli méltatói által is kiemelt nyelvi készségét, konzervatív értékfelfogását, el nem veszített gyermeki hangját. Meg a tökéletesen elsajátított angol életérzést. Békássy ugyanis szinte ugyanannyi időt töltött Angliában, mint odahaza, behatóan tanulmányozta az angol költészetet, ennek következtében megtanulta fölismerni a világot mozgató erők működését a legparányibb természeti jelenségekben, és becsülni a játékosságot. Egyik prózai jegyzetében olvashatjuk: „Minden hit, minden filozófia vonzzon abban az arányban, amelyben nevetést és örömöt szülni van ereje.” (Budapest–Zsennye, 2010, Aranymadár Alapítvány – Irodalmi Jelen Könyvek)

NEM ÍV, INKÁBB SZÖVEDÉK
(Bence Erika: Arachné szőnyege. A magyar irodalom alakulástörténeti „szövevénye” a XVIII. század végétől napjainkig)

Én még úgy tanultam irodalmunk történetét az általános iskolában, hogy „Arany János Nagyszalontán született”, meg „Madách Imre Alsósztregován született”, de az, hogy az előző a mai (és az akkori, amikor iskolába jártam) Románia, az utóbbi a mai Szlovákia területéhez tartozik, se a magyar, se a későbbi földrajz és történelemórákon nem derült ki. A történelem „kényes” tényei, amelyek bizony nem választhatók le semmilyen szikével az irodalom történetéről, az én, és bizonyára nemzedékem jó részének esetében az oktatási terv, vagy az előadók óvatossága folytán ki se bontakoztak a jótékony feledés ködéből, mindaddig, amíg magunk nem kezdtünk érdeklődni a téma iránt. Amit kaptunk: nevek, adatok, fölösleges tények, amelyeket képtelenek voltunk kapcsolatba hozni az irodalmi szemelvényekkel, különösen a versekkel, amelyek zömmel memoriterként szolgáltak, hiszen egyszerűbb volt fejből megtanultatni a költeményt, mint valami utat nyitni annak értelmezhetőségéhez, egyáltalán az irodalmi műalkotás mivoltának föltárásához. Az irodalomtörténet doktriner megközelítése, a tények, adatok, évszámok merev favorizálása a szöveg hermeneutikája nélkül nem egyéb, mint csőd.
Ami természetesen elkerülhető. Ezért örülök Bence Erika Arachné szőnyege című könyvének, ami felsőoktatási segédanyag, tanulmány- és szöveggyűjtemény, hiszen a szerző bátor tiszteletlenséggel utasítja helyre a vaskalapos irodalomtörténet-írást, és nyit teret az értelemképző interdiszciplináris megközelítésnek. Bence Erika az irodalomtörténet kutatójaként és a kortárs magyar irodalom olvasójaként figyelt fel arra a jelenségre, hogy az ezredforduló táján az írók és költők gyakran nyúltak vissza a XVIII–XIX. század elbeszélő és költészeti műveihez, újraírták, újraalkották azok korábban rögzült értelmezési lehetőségeit, a jelennel állították párhuzamba a zárványba tokosodott elbeszélő és költészeti hagyományokat, alkotó eljárásokat és módszereket. A múltban született és a jelenben keletkezett irodalmi alkotások fölismert, termékeny párbeszéde nyomán állíthatja Bence Erika, hogy az irodalom története voltaképpen nem egy egyenes irányú folyamat, amire a lineáris fejlődés lenne jellemző, hanem sokkal inkább a visszanyúlások, átértelmezések, újraírások, beépítések,illesztések nyomán létrejött kapcsolatrendszer, háló, ami vizuálisan „szálak alkotta szövedékre” hasonlít, és ezt a szövevényt tovább bonyolítja „az irodalom képlékeny természete, azaz egyszerre több diszciplína nyelvét is mozgósító összetettsége: társadalomtörténeti szituáltsága, képi szerveződése, alakzatokkal építkező grammatikája, művelődéstörténeti és interdiszciplináris fragmentáltsága, meta- és intertextuális hálózatossága.”
Ennek nyomán vizsgálja Bence Erika azokat a csomósodási pontokat, amelyek mentén egymásba hatol a múlt és a jelen irodalma. A folyamatok megértése, a törésvonalak értelmezése, a korszakok egymásra vetíthetőségének fürkészése, a művek összeszálazódásának kibogozása, a különböző diszciplínák viszonyrendszerének föltárása, a rögzült elképzelések és értelmezések lebontása a kutató vállalt feladata, amihez segítségül hívja a nyelvészetet, a műfajelméletet, a művelődéstörténetet, a filozófiát, a képzőművészetet, a kutatási diszciplínák egész sorát.
Ezek révén kerülnek egymás mellé időben egymástól akár több századnyi távolságra eső elbeszélő művek, idegen nyelven írottak, magyarítások és szuverén alkotások, például a barokk regény esetében, fölmutatván, hogy amit időbeli távolságként tételezhetnénk, az inkább helycsereként, vagyis közeledésként értelmezhető, s hogy a műfaj fejlődése nem ívszerű, valamint hogy a hagyományba ágyazottság hitelesítő elemei, az átváltozások és átrendeződések az illúzió, a pszeudo, a kvázi fogalomkörébe tartozó megformálásban tapasztalhatók. A tanulmányíró a hagyományértés tekintetében fontos jelentőséget tulajdonít az újraírásnak, a palimpszesztnek, valamint a történelmi tradíció és fikció tükröződéseinek. Ezeket az eljárásokat és alakzatokat egyaránt nyomon követi a lírában és az epikában, korszakokat egybefonó irodalmi diskurzusokban.
Bence Erika Arachné szőnyege című tanulmány- és szöveggyűjteménye szerkezeti fölépítésében a Planta Könyvtár korábban megjelent darabjait követi, gazdag hivatkozási apparátussal, a vonatkozó szakirodalom föltüntetésével, a tárgyalt művekből vett szemelvények közlésével praktikus kézikönyve lehet az egyetemi hallgatóknak. (Újvidék, 2012, Planta Könyvtár 4, Bölcsésztudományi Kar – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium)

PIKARESZK MŰVÉSZREGÉNY, AVAGY TARANTINO PAPÍRON
(Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag)

A címbe emelt, kritikusok által többször használt Tarantino-párhuzam miatt háromszor köptem szembe a képernyőt, de hiába, jobb nem jutott eszembe. Talán nekem is órákra be kellett volna ülnöm a színültig töltött fürdőkádba, mint Cserna-Szabó András Szíved helyén épül már a Halálcsillag című regényének elbeszélője Kázmér nevű gumikacsájával, és egy remek skandináv krimivel, de bizonyára akkor se ötlöttem volna ki találóbb szókapcsolatot, ami a nevezett rendező és a nevezett író közti párhozamot az olvasó elé idézné: vér, mocsok, szerelem, hiperrealisztikus pornó, akció, elmélyülés (akcióhiány), kabaré, humor, takonyként kiloccsantott agyvelő, zamatos ételek, önirónia, élcelődés és szatíra… Bizonyára célratörőbb lett volna a művet a szentesi „humormaffia” (Badár Sándor, Kőhalmi Zoltán, Hajdú Balázs…) irányából megközelíteni, hiszen az ugyancsak szentesi származású szerző regénye rendkívül szórakoztató, olvasmányos, humoros, vagy másfél évtized után az első olyan könyv, amit fekve olvastam, részben azért, mert nem szerettem volna a székről lefordulva a padlón fetrengeni a röhögéstől. Csakhogy ez a regény nem ugyanaz, mint az általam igencsak kedvelt szentesi humoristák stand upja.
A szövegben elhintett dátumok nem tűnnek kamunak, Cserna-Szabó, akit a közelmúltban valahol, valaki által a kortárs magyar irodalom üdvöskéjeként láttam aposztrofálni, éveket tett rá, hogy megírja életének első regényét. Nem derül ki, milyen igyekezettel munkálkodott ezen, ám elbeszélőjéről olyan – az írótársadalomra generalizált – képet alkot, ami szerint az bármivel szívesebben foglalkozik, mint magával az írással, és ez a bármi leggyakrabban ivászat, tekergés, lazsálás, krimiolvasás, szakácskönyvek böngészése.
Voltaképpen pikareszk művészregény Cserna-Szabó gasztrozófus, novellista első regénye, amelynek elbeszélője érthetetlen módon úgy kap előleget a kiadójától, hogy ellentételezésül semmit se tesz le asztalára, szinte szélmalomharcot vív a lassan születő western-regényével, amelynek fejezetei beépülnek a regénybe, de elképesztő ideig vívódik egy Motörhead-koncertről szóló beszámolóval, ha igazán meglódulnak az ujjai az agg írógépének billentyűzetén, akkor gasztroblog, esetleg novella kerül papírra. Csupán a jól kidolgozott gasztro-vonulat miatt bátran ajánlanám e könyvet kollégáim közül Szögi Csabának, Bozsik Péternek, Fekete Vincének, ha nem tudnám, hogy a regény egyéb terei is megérintik őket. A borokról is sokat meg lehet tudni a regényből, bár az italokról tartott szakelőadások magát az elbeszélőt is kihozzák sodrából, ugyanis azokat a barátnője-szerelme ontja rá.
Az Emlék Bundás nevű elbeszélőt körülvevő életközösség is bizarr, akárcsak az elbeszélt történetepizódok zöme. Az elbeszélő együtt él férfiből nővé operált barátjával, egy foga-hullajtott kutyával és a már említett gumikacsával. A táncos-komikus operetthős Zafírból nemet váltó Zafira végül cirkuszi bohócként találja meg életének értelmét és boldogságát, miközben az elbeszélő folyamatosan a szerelemben óhajt elmerülni. A boldogságkeresés hol abszurd, hol szürreális helyszíneit pedig különcségükben hiteles figurák népesítik be, az egészet pedig valamiféle dörzsölten direkt, tarantinós ábrázolás, pengeéles szatíra fogja egybe.
Némi párhuzam vetül Emlék Bundásra és a betétregény hősére, James Lee-re, a Mocskos Tizenegyek Bandájának vezetőjére. Emlék szívét a kolozsvári Léna marcangolja, a bankrablók vezérét pedig egy svéd kurva vakítja meg (szó szerint).
Amíg a „szerelem pöttyös lasztiját” kergeti, Emlék a pesti Király utcából, és az Éden presszóból eljut a horvát tengerpartra, Pécsen egy borszakértő filozófusnőbe botlik, volt felesége tányérokkal veszi célba, Kolozsváron pedig Léna tiporja szerelmét. Közép-európai tájakon jár tehát az elbeszélő, és szellemszerű, groteszk figurákkal népesíti be ezt a világot. Ezen mellék- és epizódszereplők zöme írói remeklés.
Ami pedig külön fontos, Cserna-Szabó Andrásnak nem csak történetei, hanem mondatai is vannak, remek, szellemes mondatai. Ezen túlmenően pedig a klasszikus filozófia, a magyar irodalom és a nemzetközi popkultúra közé szálazott utalás- és áthallás-rendszert működtet, amely külön zamattal fűszerezi a szöveget. Tény viszont az is, hogy olykor túl sok a geg, a fordulat, a csavar, sok az utalás és értekezés, túl megterheltek a mondatok, és megtörténhet, hogy mindez lenullázza a mű szatirikus tartalmait, és mindössze annyi marad belőle, hogy: olvastam egy remekül szórakoztató könyvet.
A regény címe pedig – Szíved helyén épül már a Halálcsillag – a Hamis Csöcsök nevű zenekar nótájának egyik sora. A zenekart és a dalt is az elbeszélő találta ki. Vagyis hiába mutat hasonlóságot Cserna-Szabó életrajza és Emlék Bundás élettörténete, a regény mégis pikareszk művészregény. (Budapest, 2013, Magvető)

LÉTKRITIKÁTÓL A TÁRSADALOMKRITIKÁIG
(Szombathy Bálint: drMáriás)
Szombathy Bálint szépségkutató, képzőművész, művészettörténész 2007-ben monográfiát jelentetett meg az 1991-től Budapesten élő, újvidéki származású művészről, Máriás Béláról. A drMáriás képzőművészete című kötet legelőbb méretével, illusztrációinak kiválóságával nyűgözött le, majd a szerző mélyre ható elemzését díjaztam magamban, amivel művész-társának negyed évszázados munkásságát boncolta az érdeklődő közönség előtt, föltárván a Máriás-alkotások életrajzi, lételméleti, művészetelméleti, ikonográfiai, lélektani-érzelmi, nemzedékhez köthető hátterét. Remek monográfia, új szempontokat nyitott számomra is, noha egy időben, a hármas művészcsoport két tagjának emigrációját megelőzően szinte naprakészen figyelhettem drMáriás, Bada Dada és Jódal Kálmán művészi aktivitását. Ők hárman Bada Dada egyik zsírkréta rajza címe nyomán Három görény a szardarabok közt-ként pozícionálták magukat a múlt század nyolcvanas éveinek elején a vajdasági magyar kultúrában. Szombathy viszont ugyanebben az időben a képzőművészet világtrendjei felé nyitogatta alkotásaival és mindmáig megkerülhetetlen elméleti munkáival a téma iránt érzékeny nézők-olvasók előtt az ablakokat.
Gondoltam, a 2007-es Máriás-monográfiáját se nem lehet, se nem kell űberelni. És még csak hat évnek se kellett eltelnie, hogy Szombathy újabb, reprezentatív albummal rukkoljon elő, aminek egyszerűen drMáriás a címe, méreteit tekintve duplája a korábbi monográfiának, 280 oldalas, és közel két kilós. Filigrán íróasztalon szinte kezelhetetlen kiadvány, a magyar és angol szöveget okosan két hasábba tördelték, így olvasható, de az illusztrációk apróbbak, egész laposak, vagy kétoldalasok kárpótolnak minden manipulációs probléma (lapozás, jegyzetelés stb.) miatt.
A könyv láttán mi más jutott volna először eszembe, mint hogy Szombathy is fölfedezte a remake adta lehetőséget és kissé fölturbózta a korábbi monográfiáját. Tegye nyugodtan, ha drMáriás ennyire népszerű, mindkettőjük érdekében magam is tennék még hozzá néhány lapáttal.
Csakhogy szó sincs az általam föltételezett dolgokról, se remake, se földuzzasztás, hanem teljesen új a Szombathy-féle Máriás könyv. A szerző ugyanis két új momentum nyomán írta meg a képzőművész munkásságát tárgyaló új tanulmányait. Alapvető volt, hogy a Máriás képzőművészi indulását eddig dokumentáló 15–20 újvidéki festmény mellé vagy még 30 került elő (az alkotónak ugyanis a hadkötelezettsége miatt kellett elmenekülnie a jugoszláv polgárháborúk elől, és ekkor nem menthette ki festményeit), a róla szóló monográfia megjelenését követően pedig annyira kiterebélyesedett művészi alkotópályája, hogy módosultak a művészettörténész ráközelítési pozíciói is.
Azok számára, akiknek újdonság drMáriás neve, el kell mondanom, hogy muzsikus, az Újvidékről indult, ma Magyarországon működő Tudósok formáció vezéregyénisége, képzőművész és író, aki az elmúlt években abszurd, társadalomkritikával átszőtt regényekkel szórakoztatta egyebek közt e sorok íróját is. A prózai narratívában kifejtett keserűen gunyoros világlátása újabb képzőművészeti alkotásaiban színgazdag, karikatúraszerű, érzelmileg túlcsorduló, bulvár-bombasztikus táblaképeken jelenik meg. Szombathy Bálint ezt a tűzijátékos, karneváli arcképcsarnokot visszavezeti a festő korai korszakának monokróm, pokolfekete és éteri fehér alkotásaira, és ez az újdonság, ami élteti ezt az új Máriás-monográfiát, amihez nem győzöm elégszer hangsúlyozni a 2007-es kötet hozzáolvasásának fontosságát.
Szombathy szerint Máriás a Vajdaságban letargikus volt, Magyarországon ma színesen cinikus. Képzőművészként. Ugyanis nem foglalkozik külön zenei és irodalmi megnyilvánulásaival, de jelzi, hogy más művészeti megmutatkozásai szintetikusabbak, szemben a képzőművészeti alkotásainak direktségével.
Számomra rendkívül szimpatikus, hogy Szombathy nem lelketlen tárgyként kezeli Máriás alkotásait, hanem megadja hozzá a velük járó életrajzi, valamint társadalomtörténeti hátteret, így például nagyon találó definíciót fogalmaz meg a vajdasági identitás mibenlétéről, amit Máriás Béla még idehaza ábrázolt táblaképein, és magával vitte az emigrációba, ahol viszont az újabb érzelmi hatások más irányba terelték alkotómunkáját.
Az utólag előkerült táblaképeken Szombathy sajátosan vajdasági tájpoétikát fedez föl. Szerinte Máriás a „látható” művészetében nyelvi szempontból a semmiből indult ki, értvén ez alatt azt is, hogy nem végzett képzőművészeti tanulmányokat, de sokkal inkább a filozófiai Semmi és a poétikai Nihil kifejezésére utal, mondván, Máriás az egyenletesen feketére alapozott tábláin elhelyezett fehér, lyukacsos „kivágatemberei” révén megteremti a távlattalanság, a mozdulatlanság, a magány, a hiány tájmetaforáját, ami paradox módon hangsúlyozza ugyanennek a tájnak a poétikusságát is, létrehozván a vajdasági genius loci redukált képi világba zárásának egyedi módszertanát. A vajdaságiságban Szombathy szerint „benne van a síkvidék kultusza, ezzel együtt a por és a sár tisztelete és egyidejű fátuma. Benne van a földhözragadtság metaforája és a bezárkózottság érzése […] Benne van a mozdulatlanság és az örökös elvágyódás a változatos tájakra […] a fekete humusz ősi íze és a bódító akácillat, a kopár szikes és a réti mocsár, a porfelhő és a nyári zivatar hűse.”
A korai képek létkritikájukban a mozdulatlanság monumentalitását fogalmazzák meg, amelyben az ember is csupán mozdulatlan, társtalan, perspektíva nélküli figura, és a későbbi pályaszakaszban se az ember, hanem a tárgyak nyernek emberi tulajdonságokat. A monográfia szerzője rámutat, hogy Máriás képzőművészetében 1991-től, Budapestre költözésétől gyökeres poétikai változás történt, poétikája kiterjedt az abszurditásra, a humorra, az iróniára, a játékosságra, az érzelmek közvetlen ábrázolására, ami aztán erőteljesen kivetül írói nyelvére is. Ekkor jelenik meg a képzőművészeti alkotásokon szokatlan képaláírás is Máriás művein, amit mindmáig használ az alkotásban kibontakozó mozzanat képfelületen kimerevített pillanatának nyelvi továbbértelmezésére.
A monográfia tanulsága szerint Máriás Bélát későbbi alkotószakaszaiban is foglalkoztatta a Semmi filozófiai megfogalmazása és poétikai leképezhetősége, ahonnét a számunkra ismert pályaszakaszában a celebek és politikusok világának ábrázolásához jutott. Ebben a ciklusban Szombathy megállapítása szerint senkinek sincs kegyelem, mindenkinek vállalnia kell önmagát, ugyanis Máriás kíméletlenül emeli ki, nagyítja fel a bulvár, a giccsipar „színes” cikkeit és elemeit, a semmit mondás csúcsteljesítményeit, a pojácaság ordenáréságait, és azokat harsány iróniával meg humorral, dörgedelmes kritikával, rikító színekkel, döbbenetes kompozíciókon tárja a néző elé.
Szombathy Bálint monográfiája tanulmányaival és pazar képanyagával látszólag lineáris fejlődésében szemlélteti drMáriás képzőművészetét, bejárván vele azt az utat, ahogyan eljutott a töprengő-filozofikus nihilizmus monokróm képi világától a zabolátlan hahotába átcsapott társadalmi és kultúrakritika csiricsáré látványcirkuszáig. A linearitás nyomán viszont kibontakozik Szombathy szintézise is, miszerint drMáriás minden alkotószakaszára ugyanazon vehemencia, átgondoltság, érzelmi telítettség, lázadás, robbanékonyság, kiterveltség és rögtönzés jellemző, attól függetlenül, hogy azok milyen gesztusokban csapódtak ki a különböző műveken. (Budapest, 2013, KPETRYS)
A KOPIGRÁFIÁTÓL AZ ELEKTROGRÁFIÁIG
(Szombathy Bálint: A magyar elektrográfia rövid története)

Szombathy Bálint, a magyar képzőművészeti élet mértékadó alkotója és teoretikusa kötetében a magyar elektrográfia negyedszázados történetét írta meg. A szépségkutató szerző dolgozatában a folyamatosan fejlődő elektronikus eszközök felhasználhatóságának függvényében állandóan változó művészeti ág mára már behatárolható irányait veszi számba, a napjainkig vezető kísérletek történeti fölvázolása mellett, annak tudatosításával, hogy a jelenlegi eredményeket is kétségkívül fölülbírálja az idő, és beláthatatlan, vajon milyen irányban fejlődik majd tovább az elektrográfia nyelve.
A szerző többször nyomatékosan leszögezi, hogy az elektrográfia magyarországi megjelenését 1985-re teszi, noha szórványos kísérletek már a hetvenes években is történtek ezen a téren, ám inkább a küldemény- és konceptuális művészet terén, mint egy új kifejezési nyelv megtalálása és lehetőségeinek kihasználása irányában. Egy terminológiai áldilemmát is tisztáz, az elektromos vagy elektronikus médiumok révén létrehozott alkotásokat ugyanis elektrografikának nevezték korábban, a Magyar Elektrográfiai Társulat (MET) viszont 2001-es megalakulásától fogva az elektrográfia gyűjtőnéven tartja nyilván az ilyen alkotásokat. Szombathy magyarázata szerint az előző megnevezés megfelelt a kezdetleges sokszorosító gépek és telefaxok által létrehozott fekete-fehér kópiák grafikához közel álló vizualitásának megnevezésére, de a színes fénymásolók, a videók, a digitális fényképkeretek, a számítógépek kiszélesítették úgy a másolás, mint az elektronikus képalkotás spektrumát, ezért változott a művészeti ág megnevezése értelemszerűen elektrográfiára. Ha már a terminológiánál tartunk, meg kell említenünk a Sonia Sheridan (Art Institute of Chicago) által 1970-ben megalkotott gyűjtőfogalmat, a fénymásolót, a telefaxot, a számítógépet és a videót, vagyis az akkori új médiumokat magába foglaló Generative Systemst. Szombathy a Sheridan által alkotott fogalmat az elektrográfia szinonimájának tekinti, és úgy értékeli, ez a fogalom már túllépett a puszta másolásművészeten, és teret nyitott az intermediális művészi kutatások előtt.
Az 1985-ös korszakhatár ellenére alkotómunkája során a szerző maga is jóval korábban a fénymásoló felé fordult, és a kopírozás (a másolat másolatának a másolata) technikájával készített alkotását 1973-ban a zágrábi Egyetemi Központ Galériájában megrendezett Xerox című nemzetközi kiállításon be is mutatta, majd a képtávíró megjelenését követően, a nyolcvanas évek elején nyomban kisajátította annak lehetőségeit, illetve kihasználta működési hibáit, ami nyomán a világon egyedülállóan unikális műalkotásokat hozott létre, amit Aktivizmusok: Mozgásképek – Activisms: Motion-pictures című kötetében összegezve dokumentált 2011-ben. Ezzel, illetve a nyugati világban elszaporodott elektrográfiai törekvésekkel szemben a keleti blokkban, így Magyarországon is megkésve jelentkezett ez a művészeti ág. A csúszás oka banális, és döbbenetes egyszerre: magánszemély csak nehezen jutott fénymásolási lehetőséghez. A másolóberendezések a hivatalok kiváltságos felügyelete alatt álltak, majd amikor a magánszemélyek is hozzáférhettek a gépekhez, legfeljebb tucatnyi kópiát készíthettek, és egy példányt az archívumban kellett hagyniuk, így tevékenységük bármikor visszakereshető, ellenőrizhető volt. E megszorításokból eredően az elektrográfia valamiféle titkos, földalatti tevékenységgé vált, hiszen azok tehettek e téren lopva kísérletet, akik hivatalukban vagy a nyomdákban, titokban hozzáférhettek a szükséges eszközökhöz. Ez az underground tevékenység eleve a művészet peremén sarjadt ki és a szubkultúrában vert gyökeret. Ennél fogva a képzőművészeti kánon is nehezen fogadta be ezt az irányzatot. Szombathy Bálint történeti felvezetésében kiemelten említi az 1991-ben Győrben megrendezett Nemzetközi Grafikai Biennálét, amely N. Mészáros Júliának köszönhetően felkarolta az elektrográfiát, a nem sokkal később Miskolcon megrendezett XVI. Országos Grafikai Biennálét, ahol már figyelembe vették az alkotók fénymásolón vagy faxon készült grafikai alkotásait, a MET létrehozásának fontosságát, a Bohár András Magyar Elektrográfiai Múzeum 2010-es megalapítását Szigetváron, azt hogy a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán ugyanebben az esztendőben, ugyancsak a néhai Bohár előkészítő munkája nyomán elektrográfiai szak indult.
A vizuális tartalmak létrehozására, sokszorosítására, továbbítására alkalmas elektromos, illetve elektronikus eszközök művészi felhasználásának célja nem a puszta kopírozás és küldés-fogadás, hanem egyedi vizuális alkotások létrehozása ezen eszközök által. A vezérgyökeret Szombathy Bálint egy olasz futurista alkotó poétikájában fedezte föl. Bruno Munarit 1938-ból idézve jelzi, hogy az olasz művész és formatervező korát megelőzve fölismerte, hogy az alkotóknak meg kell érteniük, hogy a művészet és a technika nem ellenlábasok, hanem a gépek fölhasználhatók műalkotások létrehozásában, ehhez meg kell érteni a gépek mechanikus természetét, sajátos nyelvét, és ha kizökkentik őket szabályos algoritmusuk végrehajtásából, unikális műalkotások létrehozásában lehetnek a művész partnerei. Megjegyzem, Szombathy képtávíró-művészete is a gép hibás működése, selejtalkotása, megismételhetetlen tévedései nyomán vonta be a gépi akcidentalizmust az esztétikum világába. A tökéletességet célzó mechanikus (elektronikus, vagy egyéb technológiára alapozó) másolás defektjei, selejtjei, hulladék anyagai a művészeti megközelítés révén minősültek át szinte autográf, kézzel jegyzett műalkotássá, miként Szombathy írja: „Az elektronikus másolás szabad lehetősége egyszeriben megváltoztatta a kultúra addigi képi szerkezetét, szemléletét és stratégiáját.”
A Tellér Mária remek könyvterve alapján készült, gazdagon illusztrált kötetben angol nyelven is olvasható Szombathy tanulmánya, amelyben számba veszi az elektrográfia szempontjából legfontosabb magyarországi alkotócsoportokat, több művész munkáiról a tanulmányba illesztett mini esszékben értekezik, végül pedig két markáns irányzatot nevez meg. Az egyik törekvés nyomán alkotó elektrográfusok „némiképp igyekeznek megőrizni az emberképű univerzum egybehajló morfológiai állapotát”, miközben mások „filozófiailag elmélyítve az emberi egyetemesség destruktív tendenciájának bölcseleti kiszögelléseit”, széteső világképről tanúskodó alkotásokat hoznak létre, amelyeken szétszabdalva, törmelékeiben jelennek meg az ember jelenlétére utaló sajátosságok. (Szigetvár, 2012, Szigetvári Kultúr- és Zöld Zóna Egyesület)




.: tartalomjegyzék