Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Február
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

A CSÚCSON?

Amikor ezt az Olvasólámpát írtam, még nem sokat lehetett tudni Houellebecq legújabb regényéről: a Soumission (Behódolás) csak 2015 elején került fel a világhálóra, nagyjából akkor, amikor az épp róla készült karikatúrával a címlapján megjelent Charlie Hebdo szatirikus újság szerkesztőségébe két fegyveres bement és 12 embert meggyilkolt. Ebben a regényében Európa végét írja meg, történetesen azt, hogy 2022-től egy muszlim lesz Franciaország új elnöke, bevezetik az iszlám vallási oktatást és a többnejűséget, a nőket pedig eltiltják a munkától. Az író azonnal felfüggesztette szokásos kötetbemutató kampánykörútját, hiszen egyik közeli barátja, Bernard Maris ismert francia közgazdász-író-újságíró, a lap egyik részvényese is meghalt a lap elleni terrortámadásban. Csak hab a tortán, hogy nem sokkal később egy, a Paris Reviewnak adott interjújából kiderült, hogy igazából ő maga sem hisz a muszlim hatalomátvételben (ez csak egy regény, ugye!), csupán azért írt erről, „mert a regény ezt kívánta meg”. (Egyébként 2002-ben azért került bíróság elé, mert az iszlámot a leghülyébb vallásnak nevezte, de a szólásszabadságra hivatkozva felmentették.) Természetesen azóta a könyv a franciaországi eladási sikerlisták élén áll. Ennyit elöljáróként.
Magyarországon Houellebecqre akkor terelődött az olvasók figyelme, amikor 2013-ban a budapesti könyvfesztivál díszvendége volt. Interjúk, fogadások, fellépések, „kedvcsináló” írások a lapokban, folyóiratokban, ahogy ez ilyenkor szokásos. Magyarán: megadták a módját az anyaországban a kiemelkedő könyves esemény beharangozásának, reklámozásának, felfuttatásának. Houellebecq pedig, a „botrányhős”, a „plagizátor”, a „francia kortárs irodalom megtestesítője”, a Térkép és a táj című regényéért a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt-t birtokosa, ahogy ez „megelőlegeződött”, hozta is a formáját a magyarországi könyvszakma legrangosabb eseményén. (Egyébként sokáig bizonytalan volt, hogy vajon ő kapja-e a legnagyobb francia irodalmi díjat, a szemfüles újságírók ugyanis kiderítették, hogy díjra javasolt regényében legalább három bekezdést egy az egyben átvett a Wikipediáról (fogózzunk meg): a házi légyről, Beauvais városáról és egy aktivistáról szólót, ugyanakkor egy dél-franciaországi szálloda leírását is a hotel oldaláról kölcsönözte, plusz még egy minisztériumi portálról is átemelt egy passzuskát a könyvébe. Ő persze védekezett, hogy „aki ezt plágiumnak nevezi, az nem ért az irodalomhoz”, és amit ő tett, az az írói munka része; többek között Borgest hozta fel erre példaként.)
Persze jó reklám volt neki (Magyarországon is) ez a plágium-ügy, meg a különféle botrányainak a híre is, hogy „elalszik interjúkészítés közben”, mert unja magát, nyilvánosan cigarettázik, pofákat vág stb., vagyis egy abszolút deviáns (érdekes?, provokatív?) figura benyomását kelti, megspékelve azzal, hogy (nem én mondom) lerobbant, szétcigarettázott, szétivott ábrázata ráadásul egy „belga pedofil” képét adja. (Az író fotójára tekintve, nem kell túlságosan megerőltetnie az embernek a képzeletét, hogy valamelyik lepusztultabb becsületsüllyesztő hátsó traktusában dekkoló figurával tévessze össze a neves francia írót.)
A csúcson a legújabb, magyarra fordított regénye, amelyben apja halála után egy magányos, szürke minisztériumi hivatalnok az örökségből nyaralni megy Thaiföldre, ahol aztán találkozik a szerelemmel, ami megváltozatja az életét. Ennyi egy szűk mondatban a regény szüzséje, akárcsak egy diák szájából a Háború és békének, hogy az a háborúról és a békéről szól. Na persze nemcsak ennyi, hiszen a majd háromszázötven oldalas regény a megtalált szerelemről, globalizációról, szex-turizmusról, a „kiüresedett európai eszmékről” és az „érzelmi elsivárosodásról” (is) szól. És valóban, ahogy a „fülön” megelőlegezi a szerkesztő: „szenvtelen”, „eszköztelen” módon. Rövid fejezetekben, szókimondóan, sokat nem körülményeskedve, sokat nem lacafacázva. Napjaink modern világa. Egzotikus utazás, negyvenes főhős, húszas évei végén járó szerető. Mi kell még? Pénz is van dögivel. Szórakozás, jó élet, szex, evés-ivás stb. Nem kíván bonyolult agymunkát a szöveg, nem kell visszalapozni, újraolvasni, hogy értelmezzük a komplexebb összefüggéseket, hacsak nem a szex-jelenetekkel akarjuk újra és újra megörvendeztetni magunkat. Ennek ellenére nem volt rossz olvasni, vártam, hogy mikor vehetem újra kezembe a könyvet, ami ugyan nem tömény, nem testes bor volt, hanem jól fogyasztható, inkább könnyű ital, ami nem üt meg egyből, de kellemes eufória-érzetet biztosít az olvasójának. És mint a rózsafüzérben a Miatyánk, hogy tíz Üdvözlégy után jön egy, szinte olyan rendszerességgel következtek a szövegben a szeretkezések. Megszámoltam, huszonöt-harminc oldalanként. És amikor már, a kötet vége felé közeledve, el nem tudtam volna képzelni, hogy mi újat tud behozni még, hogy ne „üljön le” a regény, akkor – már-már elaltatva a figyelmet – egy Balin elkövetett dzsihádista terrortámadással zárva, akkorát ütött, hogy az teljesen felrázott. (Nb.: nem sokkal a kötet megjelenése után történt Amerikában a 9/11.)
Aki arra vevő, talál természetesen jól elhelyezett, hosszú társadalomkritikai elmélkedéseket a kapitalista gépezet, a vállalati- és intézményrendszer könyörtelen működéséről (egyébként ezeket untam a legjobban), szállodaláncok prosperálásáról, marketingjéről, kritikusan és éleslátóan, a társadalom és a gazdasági folyamatok kérlelhetetlen fogaskerekei között őrlődő, arctalan, végsőkig kiszolgáltatott emberekről, majdhogynem gépekről stb. Mindent összevetve, azt gondolom, hogy nem a khmer királyság leírása, a Michelin útikönyvek gyakran idézett passzusai, az Aurore-csoport hotelhálózatának részletes fejtegetései, vagy a piaci szabályokról szóló értekezések, a vásárlók különféle tipologizálásai, a nagyszerű projektek megosztásai, a világturizmus fejlesztéséről szóló előadások, és nem az ún. társadalomkritikai eszmefuttatások lesznek azok a passzusok a kötetben, amelyeket igazi élvezettel, önfeledten, magát átadva fal majd az olvasó ebben a különben olvasmányos, nagyon tudatosan, ha úgy tetszik: ravaszul megszerkesztett, a hideget és a meleget megfelelően adagoló regényben. (Fekete Vince)

EGY IDŐSZERŰ EMBER

Ez az alcíme Paul Johnson Szókratész című könyvének.2 Első gondolatra az ember azt mondaná: ugyan mitől lenne időszerű Szókratész? Aztán megszólal az emberben élő, bujkáló filozófus, aki azt kérdezi: ugyan milyen világ lenne az, ahol nem lenne időszerű Szókratész?
Szókratész kicsit olyan, mint a foci vagy a kultúra. Mindenki ért hozzá, kivéve azt, aki műveli. Ezen azt hiszem, Szókratész is mosolyogna, séta közben, hiszen az élet lényegén semmi nem változott.
Szinte egyidőben, gyakorlatilag kortársként jelent meg Kínában és Kis-Ázsiában is új tan: erkölcsi, később vallási iránymutató. Szókratész „pusztán” tanító maradt, úgy élt, ahogy élt, beszélgetett a halászokkal, a hoplitákkal, a hegemónokkal, aztán meghalt meggyőződéséért, ami törvényszerű.
Vallás nem lett tanításaiból: de maradt olyan erkölcsi tanítás, amitől ma Európa az, ami. Hogy fontosabb az igazság, mint a jog. Hogy erősebb az erkölcs, mint a napi szükségszerűség.
Szókratész athéni polgár volt, sétáló filozófus, jó katona (!), a diktátorok barátja és ellenfele, házastárs, apa. Gyarló ember. Aki jó katonaként elment a háborúba, vitézkedett, de ha otthon, az agorán pofon ütötték, legyintett: „ha egy szamár megrúg, nem viszed törvény elé”.
Valahol itt kezdődik az emberi nagyság.
Amit Szókratészről tudunk, az többnyire Platóntól származik. Aki más ember volt, és lázadt ellene, ahogyan ez inashoz illik. És mégis ő örökítette át a Párbeszédekben Szókratész néhány gondolatát. Ez is elég volt.
És itt jön be a képbe a könyv, amiről írni akarok. És a szerző, Paul Johnson. Régivágású, angol úriember, egyetemi professzor. Sallangmentesen, tárgyilagosan ír Szókratészről, a korabeli Athénról, Alkibiádeszről: ahogyan egy kívülálló szemtanú láthatja, két és fél ezer év után. Egy angol úriember. Aki ugyanígy elmagyarázhatná a rókavadászat vagy a felföldi golf szabályait: neki tökmindegy, valahol Chestertonban vagy Canterburyban, bármelyik egyetemi katedrán.
A fáma szerint Paul Johnson, a szerző, még személyesen ismerte Churchillt: és ez érződik is az íráson. Értem én, hosszú az út Szókratésztől Churchillig, és a mai világig pláne: de ebben a könyvben mégiscsak összeáll az erkölcsi imperatívusz lényege. Nem bonyolultan, nem szájbarágósan: rávezet, ahogyan Szókratész vezetne karon fogva.
Nem vagyok filozófus, ezért csak óvatosan merem kommentálni a könyvet is. De ha filozófus lennék: azt szeretném, ha ilyen emberek tanították volna nekem a filozófiát, mint Paul Johnson. Világosan, szikáran, érthetően, emberi szeretettel, és nem utolsósorban: lábjegyzetek nélkül.
Az egész az erkölcsről szól, arról, hogy minden más újraértékelhető, változó, érthető, logikus: de akkor is, az élet ilyen egyszerű: az erkölcshöz viszonyítunk mindent. Más életet élni sem érdemes: ezért kell kiinni végső soron a bürökpoharat.
Külön köszönet a fordítónak, aki szikáran, sétálós könnyedséggel fordította, tette érthetővé magyarul is ezt a nem könnyű könyvet: Csák Jánosnak. Jó fogyasztást: sétáljunk egyet Szókratésszel, Paul Johnsonnal és Csák Jánossal. Időszerű séta. (György Attila)

EGY HAJDANVOLT VÁROS

Olvasom a minap, hogy az egyik legnépszerűbb orosz író, Szergej Dovlatov (1941–1990) nem regényírónak, hanem csak mesélőnek tartotta magát. Egy ilyen különbségtétel az olvasó szempontjából persze teljesen értelmetlen (pláne, ha az író állítja ezt magáról), viszont az is a történethez tartozik, hogy a metafikció amerikai rémuralmának idején New Yorkba emigráló Dovlatov bizonyára tudta, miről beszél! Hiszen akkor, amikor az amerikai egyetemeken arról folyik a (posztmodern) irodalmi diskurzus, hogy a történet középpontjában magának a történet-írásnak kell állnia (tehát a narratívának közvetlenül az elbeszélés folyamatára kell reflektálnia), mi keresnivalója lehet az irodalomban a Dovlatov-féle anekdotáknak, amelyekben családja történetéről mesél?
Cristian Teodorescu Medgidia, a hajdani város című könyve3 is „csak” mesél: 102 humoros, édesbús rövid történetében ott nyüzsögnek előttünk a dobrudzsai városka lakói: románok, cigányok, zsidók, örmények, törökök, tatárok, makedónok, s történetükből szinte egy komplett, irodalmi „városmonográfia” kerekedik ki. 1940-ben indul a város- és családregény, amikor a sloboziai paraszt, Ştefan (Fănică) Theodorescu (nem mellesleg az író nagyapja) liciten megszerzi a medgidiai vasútállomás kocsmájának működtetési jogát, s tart a történet egészen a kommunista hatalomátvételig, amikor „a forradalmi és haladó politikai erő” államosítja a magánvállalkozásokat. Ionică főpincér segítségével (aki egykoron az Orient Expresszen és különféle óceánjáró hajókon szolgált) az új vendéglőtulajdonos jól menő üzletté futtatja fel az állomási restit, olyannyira, hogy hozzá jár a kisváros minden „értelmiségije”: Tudorică, az állomásfőnök, Scipion őrnagy, a városban állomásozó csapatok parancsnoka, Pomenea, a rendőr, Caludi földbirtokos, Bazil Chiţoiu patkolókovács, „A Királyi Ház beszállítója”, Sarkis, az örmény fűszeres, Haikis, a zsidó nagykereskedő, aki aprócska Fiat gépkocsiján járja az országot, Petrel, a hentes, Cezărel vegytisztító, még Hassan imám is lerándul a vendéglőbe, amikor megtudja, hogy Fănică kitűnő ostáblajátékos hírében áll… S miközben a vendégek esznek-isznak, a legionáriusok városbeli randalírozását kárhoztatják/helyeslik, vagy éppen Ionică főpincér elbeszélését hallgatják a különféle borokról (a vendéglőben csak kétfajta bor közül lehet választani!), a németek elfoglalják Párizst, aztán a román csapatok Odesszát ostromolják, aztán a szovjetek áttörik a frontot, aztán a bukaresti Népbíróság halálra ítéli Antonescu marsallt stb.
Kéttucatnyi pompásan megrajzolt tanulmányfej, száznál is több hosszabb-rövidebb anekdota – az eredmény pedig egy nagyszerű várostörténet, illetve egy szívszorító emlékmű a nagyapáról, akit hiába tett koldusszegénnyé az új hatalom, visszavedleni sloboziai paraszttá már nem tudott: elkíséri ugyan halászni kisebbik fiát, „és neki is nagy kedve lett volna kipróbálni a szerencséjét. De még csak az kellett volna, hogy megtudják róla, ilyen cigány munkába fogott, amióta ezek elvették a vendéglőjét.”
Nos (visszatérve a „Dovlatovos” bevezetőre): valahogy így kell(ene) mesélni! Persze, a „széles társadalmi freskóknak” is meg lehet a létjogosultságuk, számomra valamiért mégis szimpatikusabbak az ilyen mélyfúrások, mint amilyet Cristian Teodorescu végzett a Medgidiá…-ban. Ritkán kapunk ennyire pontos képet egy meglehetősen bonyolult, levantei világról – s mindezt olyan körülmények között, hogy ég körülöttünk (majd a békekötés után jéggé dermed) az egész Kelet-Európa… (Lövétei Lázár László)

BARBAROSSA

Az élet próbatételei, kalandjai vagy egyszerűen csak történései közt áthaladó halandót különféle irodalmi művek lapjain nevezték már vándornak, zarándoknak, nem ritkán tengerésznek is. Bár a kötet a némiképp kihívó Legényes4 címet viseli, alatta zárójelben, magyarázatként a (Tengerész dalókák) alcím áll. A könyvben egész versciklus (Dalókák a partról) utal arra, hogy ez itt tulajdonképpen egy „bükkfapart”, melybe „egy lantos tengerész” „…bevésné bicskás csókjait / Itt járt MJ árboca nem volt / Vitorlája a mennybolt” (Két lehetséges refrén). Akad még a kötetben néhány találó metafora a tengerész léttel való párhuzamra, hadd álljon itt egy másik: „romlik a hétfejűm / a nyolcadikra nem kívánhatok / szerdát vagy pénteket / miért magamnak írom / jobb dolgom nem adatva / e versus contra versust / hogy teljen ami telhet // nyájas-nyájatlan társhajós / a tiéd is ekképp / elfogyni látszik szappanunk / a kézmosás ígérete / és kikötőnké szintúgy / aminek hol hazája / hol partja sincs // szegődni szelekhez / oly mesterség mint / teremtődni hetedik napon” (Kukkoló). Bár ha engem kérdeznek, én inkább mindig garabonciásnak láttam MBJ-t. Ha megjelent álla alatt örvénylő szakállával, széles karimájú kalapjában vagy éppen tar koponyával, felleghajtó hosszú kabátjában, titkon mindig mögéje pillantottam, nem követi-e vihar? Végül is szelekkel, viharos állapotokkal függ össze mind a két foglalkozás, a tengerészé is, meg a garabonciás diáké is. A lényeg, hogy egyik sem filiszteri életforma. Egyiket sem fenyegeti a kisszerű, sunyi fenevad: a szürke hétköznap-fejű sárkány.
Néhol Morgenstern Akasztófaversekére emlékeztetnek ezek a szövegek. A polgárpukkasztás mellett egyfajta bizonyságtételek, hogy a járt út elhagyása a járatlanért mindig érdekesebb, izgalmasabb. A gombászók tudják: ajánlatos jó messze letérni a járt útról, mivel ott már mind leszedték a gombát. Közben folyton próbára tétetnek a szavak. Mint incselkedő szél matatása, amelyik nem hagyja ki a lányok szoknyáinak fölkapdosását. Képes és képtelen szóalak-változatok hökkentenek furcsa meglátásokra, különös képzettársításokra. Akad olyan halandzsa-vers, amelyik Edward Lear költészetének egyik-másik darabját juttatja eszünkbe (Legényesek), meg olyan, szándékos nyelvrontást tartalmazó, amelyik (nem véletlenül) Nagyparti (!) Lajosnak lett dedikálva (Tengerész szonettima).
Néha az az érzése támad az olvasónak, hogy ezek a versek, szövegek egyfajta magán-játékok. Nem kommersz céllal gyártódtak-íródtak, hanem saját használatra. Mint a házi bor, ami nem kerül kereskedelmi forgalomba, de ha ismerős, jóbarát érkezik a házhoz, akkor előveszik, megkínálják, kikérik róla a véleményét. Barbarossa verseskönyvei – és van belőlük jópár – magánkiadásban jelentek meg, igényes kivitelezésben, a szerző saját költségén. Van, amelyik pergamentekercsként pihen csőszerű tokjában, van, amelyik mobiltelefonra hajaz. Nem feltűnősködésből, mindennek jó oka van. A szerző az illusztrációk kiválasztását és a borító megtervezését sem szokta másra bízni. Mert minek mulasztana el egyetlen alkalmat is, amikor kipróbálhatja magát, amikor ismét játszhat egy kicsit. Hisz rövid az élet, alig jött, máris mennie kell a tengerésznek: „Szelet remélő sok vitorlám / Csak úgy jöttömben úgy bitorlám // És elmenőben úgy bitorlám / Szelet remélő sok vitorlám”(Refrén).
Barbarossa hangszerkészítő és -restaurátor, Barbarossa zenész, Barbarossa költő. Világ- és Erdélypolgár. Egyszerre. És persze világcsavargó is. Meg életművész. De nem a gyakoribb fajtából, amelyik rátelepszik valakire/valamire és kullancsként szívja onnan a pénzt, hanem a ritkábbikból, amelyik időnként kisegít, ad. Szálláshelyet, utaztatást, készpénzt, hivatalos papírok intézését, különféle kütyüket, sült malacot, hízott ökröt, ilyesmiket. Olyasmikat is. Mindent, amitől ünneppé lehet egy pillanat és eloldalog a hétköznap-fejű rém. Lehetséges, annyi a titok, hogy Barbarossa genetikai hibával született. DNS-éből hiányzik az a gén, amelyik az öregedésért felelős. Súlyos diagnózis: Barbarossa képtelen megöregedni. Már amennyiben öregedésen szellemi beszűkülést, ismeretlen dolgoktól való fokozódó félelmet, örökös sopánkodást, a környezetünkben lévők közhelyes bölcsességekkel való traktálását értjük. Nem sok emberről keringenek legendák már életében. Barbarossáról igen. A kevésbé hihetőekről időnként kiderül: ráadásul még igazak is. (Molnár Vilmos)
 




.: tartalomjegyzék