Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Március
Adorjáni Anna

Nem kegyelmezett (Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene)

Jegenyék csonkja az út mentén, sár, szemét, megannyi jele a szegénységnek, gyanús alakok mindenhol, bolondok és részegek. Hova kerültünk? Ki hozott ide, és hogyan, amikor eszünk ágában sem volt idejönni, és nagyon rosszul érezzük magunkat itt!

„Csak egyvalamit keresett hiába az atlaszban, a telepet.” Olyan helyen találjuk magunkat, amely nem szerepel a térképen, amelyet semmilyen szem nem vigyáz. Ahol már semmi nem történhet, ahol bármi megtörténhet. „Mozdulatlan képkockák”, tárgyak és tárgyiasan ábrázolt emberek: ezekből épül fel a regény zárt tere, kondenzált jelene. „…a telepről semmi nem tűnt el, mindennek nyoma maradt.” Nem az emberek cselekszenek, hanem a tárgyak mozdulnak el, a nyomok, a statikus képkockák. Ha ide-oda tologatjuk őket, kirakósozhatunk magunknak egy történetet. De mi történik valójában? Ami valójában történik, az éppen ez a lehetséges és esetleges eseménysor. 

„Mindenki ugyanazt hajtogatta. Nyitott könyv volt az életük, nem voltak titkaik.” Írja a narrátor, miközben minden csupa rejtőzködés és titokzatosság. A történet a könyv felütésekor már készen van, a tragédia a sorok közt bujkál. Éppen ez adja a feszültséget: a bizonysága valaminek, amiről még nem tudunk, amiről a szavak nem beszélnek. „Amit el akartak volna mondani, arról inkább hallgattak.” Nem csend van, hanem hallgatás. Számomra éppen ez a játék, ez a bújócskázás az olvasóval a regény legnagyobb erénye. Ahogy a szereplők az éj leple alatt lopakodnak, nyomokat hagynak, úgy osonnak végig a történeteik is a szövegen és világosodnak meg a rejtélyek. A bekezdések elején gyakran rejtve marad a cselekvő kiléte, neve, csupán az ismétlődő cselekedetekből és az állandó jelzőkből sejthetjük, kit figyelünk éppen.

„Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Mint amilyen az előző, az azt megelőző, és amilyen a következő is lesz.” „Az iváson kívül egyebet nem is tehetett volna napközben.” Képről képre kerülünk egyre beljebb ebbe a világba és tanuljuk meg a szabályait. Az ábrázolt világ szabályai egyben a szöveg olvasásának szabályaivá is lesznek. A szabályok a múlt világából rögzültek, a jelen pillanatban már csak az erőszak vagy az unalom tartja fenn őket, amelyeket éppen ezért nagy vehemenciával kell védelmezni, mintha az utolsó kapaszkodói, az utolsó szálai lennének ennek a világnak, amelyek mégis valamilyen keretet, formát adnak az életnek. „Mert ami a telepen zajlik, az nem élet.” Vagy így: „Néha el lehetett hinni, hogy élet az, ami a telepen zajlik.” Amikor az itt élők tévét néznek „olyan színeket láttak a képernyőn, amilyeneket a telepen soha”. Ezen az elhagyatott és lezüllesztett egykori szocialista telepen már szinte csupa férfi, illetve az egykori kastélyépületben néhány intézeti ápolt tengődik, és „a kereszteződésnél mindig visszafordulnak, nekik mégis itt jó.” Mintha robbanás vagy széthullás előtt, az utolsó pillanatban rajzolná meg az elbeszélő a tájat: emberi kapcsolatok nélkül. Ami van, az csupa titok, elhallgatás, kiszáradás, a nők és az élet hiánya, terméketlenség, alkoholizmus, egyformaság. Mi itt az élet tétje?

Cselekvés közben, in medias res ismerjük meg a szereplőket, és a belső motivációjuk rejtve marad, noha általában valamelyikük perspektívájából látjuk a történéseket. Az idősíkok egymásra csúsznak, az idő körkörösen egyszerre szűkül és tágul, a napi rutin vissza-visszatérő leírásából – kártyázás, chatelés, állatok etetése, céltalan bolyongás, rejtekhelyek kiépítése, seftelés, ivás –, a jelen pillanatból bomlik ki a telep története, múltja, a cselekedetek és történések háttere. „Ujjnyomok az ablaküvegen, az asztalon májkrémes konzerv, kenyérhéj.” Sosem tudhatjuk, hogy a mozaikszerű leírások melyik eleme lesz fontos a történet(ek) szempontjából, illetve kinek a története adja majd a regény fő cselekményét, melyik eseménysor elégíti ki a koherens történetek iránti éhségünket. „Csend, lámpák szórt fénye a hangároknál a bolt és az intézet előtt.”

„Az (…) elmondott történet valóban nem eléggé világos, sok minden homályban marad benne, vagyis épp olyan, ahogy érzelmi válságainkat, szerelmeinket, az egész érzelmi életünket átéljük. (…) Ha a világ bonyolult, azt a maga bonyolultságában kell megmutatni. Mégpedig épp a realizmus érdekében.” A realizmus ilyen értelmezését − amelyet a Kiss Tibor Noé szövegére rendkívül találónak gondolok − Alain Robbe-Grillet adja egy interjúban a Tavaly Marienbadban kapcsán. Robbe-Grillet nevét azért is tartom fontosnak megemlíteni a regényről szólva, mert az általa használt nyelv és elbeszélési stílus, technika, a leírások tárgyiassága, filmszerűsége vagy állóképsor-jellege rokon az Új Regényével. „Másik, teljesen hasonló utca bukkan előa derékszögű útkereszteződésnél: ugyanolyan úttest, autót nem látni, ugyanazok a magas és szürke házfalak, ugyanazok a zárt ablakok, ugyanazok a kihalt járdák.” Lehet találgatni, vajon Kiss Tibor Noé vagy Robbe-Grillet jegyzi-e a fenti mondatot!

„Zihált, szuszogott. Ahogy lélegzett, az áramlat meglegyintett egy pamutszálat. Kifújta a levegőt, a pamutszál a levegőbe emelkedett. Aztán lassan visszatekeredett a matracra, belesimult. Hason fekve nézte a padló repedéseit, a hajszálereket a parkettán. (...) A puha matrac minden mozdulatukat felerősítette, rugóztak. Nem volt mibe kapaszkodnia, fázott. Télire be kell üvegezni az ablakot.” A nők és az érzelmek hiánya, a szenvtelenül ábrázolt és a tárgyakon megmutatott szexualitás és agresszió, az indulat, vagy éppen annak elfojtása végig készültségben tartják az olvasót. Azt érezzük, itt bármi megtörténhet. „Az asszony egyszer visszaszólt neki, de többször nem. Gulyás Feri visszahúzta a derékszíjat, az asszony a fal felé fordulva feküdt az ágyon. A teste némán, ütemesen rázkódott.”

A könyv körülbelül egyharmadánál bukkannak fel a nők, illetve az emlékük képe, és csupa sötét titok övezi őket. Az érzelmek már hiányként sincsenek jelen. „Abban reménykedett, hogy végre megfeledkezhet önmagáról. Feloldódásra várt, lebegésre, élvezetre. Ehelyett csak egymásnak feszültek. (…) Aztán kinézett az ablakon. Szemközt panelépület. A tetején parabolaantennák.” Ha a szereplők létesítenek is szexuális kapcsolatot egymással, az nem az igazi kapcsolódások és találkozások terepe: a férfi a nőt „Álmában magáévá tette”, vagy „Valahogy úgy, ahogy a nyulak csinálják a mezőn, nem kegyelmezett.”

„A benzintartály magától nem lyukadhatott ki.” A szöveg gyakran mutat fel fegyvereket: üvegszilánkokat, egy láncfűrészt, amelyről mindenki azt gondolja, hogy elromlott, egy látomást, hogy a varjak egy holttestet csipkednek. Emellett a feszültséget olyan mondatok is fokozzák, amelyek a jelen állapot tarthatatlanságára utalnak, rést nyitnak a jelenből a jövő felé, vagy a múltnak olyan szegmenseit mutatják fel, amelyek súlyt, jelentést adnak a jelentéktelennek tűnő, semleges részleteknek. „Ez volt az első lépés.” „Érezte, hogy ezen az éjszakán valaminek történnie kell.” „De nem maradhat így örökre, egyszer valaminek történnie kell.” És történik is.

Itt most csak annyit árulok el, hogy a fegyverek elsülnek, a tettesek szemünk elé kerülnek, igazságot azonban legfennebb a telep felett vészjóslóan keringő varjak szolgáltatnak. Azt viszont megvallom, hogy a feszültség mértékéből én nagyobb lángú világégésre számítottam. Habár mi volna tragikusabb és kilátástalanabb, mint egy olyan hely, ahonnan az utolsó nő is eltűnik!




.: tartalomjegyzék