Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Március
Zsidó Ferenc

Majdnem boldog, majdnem tökéletes

Nem egy jellegzetes magyar mű, kezdetben zavarba ejtően nem az, az embernek jön, hogy minduntalan visszafordítson a címlapra, s megnézze, vajon rosszul emlékszik, nem egy francia, netán latin-amerikai szerző neve áll ott? Világirodalmi téma, világirodalmi szinten. A magyar irodalomnak „baja” az, hogy kevés az egyetemes érdeklődésre számot tartható mű, a könyvek többsége lokálspecifikus. Nos, A boldog észak egyetemes, nagyon is. Témája – leegyszerűsítve – a kultúrák, vallások, emberi fajok és magatartások párbeszéde, s e párbeszéd révén az emberi boldogság megtalálása, ilyen értelemben is újat mond, ugyanakkor a megszólalás és az elbeszélt történet is újszerű. Bízom benne, hogy a fordítók már intenzíven dolgoznak rajta, s rövidesen legalább 6-8 nyelven meg fog jelenni világszerte.

A szerző, Kun Árpád elég kevéssé volt ismert eddig – bár költőként több verseskönyvet tud maga mögött – ez részint azzal is magyarázható, hogy évek óta Norvégiában él, így nincs benne nap mint nap a magyar irodalmi élet véráramában. Ez a mű azonban vélhetően ezt is átírja valamelyest. Álljunk meg egy szóra ennél a Norvégiánál, mert lényeges: úgy is fogalmazhatnánk, ez a mű megírásának eredője. Amint életrajzából kiderül, Kun Árpád Norvégiában él egy fjord-parti faluban és segédápolóként dolgozik egy öregotthonban, a regény főszereplője (és egyes szám első személyű narrátora), a félvér Aimé Billion Afrikából Norvégiába költözik, egy fjord-parti faluban él és segédápolóként dolgozik egy öregotthonban. Azt hihetnénk, a szerző a saját norvégiai élményeit írja meg, s az odaköltözés előtti időszakot átprojektálja egy más kulturális valóságba, így tudván illusztrálni a civilizációk és fajok találkozásának pikantériáját. Aztán kapunk egy magyarázkodó – és a művet „visszahúzó” – epilógust, melyben kiderül, hogy egy harmadik, valóságos személyről mintázta a főhőst, aki magyarul nem beszél, ergo a művet nem olvashatta, ennek ellenére – mivel a szerzőnek munkatársa és barátja – beleegyezését adta a róla írt mű megjelentetéséhez. Ez a végjáték a kötet egyetlen gyenge pontja, értem én azt, hogy a szerző számára így tűnt etikusnak, de ez sajnos eléggé lerombolja a korábban felépített fikciós teret. (Apropó, fordítások és újabb magyar kiadások: bízom benne, hogy azokból kimarad!).

A kötet első fele, mely egy afrikai ex-gyarmaton játszódik, igazi egzotikus történet, mely a mágikus realizmus alapjaira épül (a valóságok behelyettesíthetők), és a hagyományos illetve meghökkentő nyelvi regiszterek izgalmas váltakoztatásával szerez kellemes meglepetést az olvasónak. „Halott apám megjelenése Beninben párját ritkító kivételnek számított. Azt mutatta, hogy a lelke nagyon messziről érkezhetett el idáig, mivel fittyet hányt a visszajáró lelkek helyi etikettjére.”

Kun Árpád könyve hangsúlyosan jelen-regény, az aktuális társadalmi mozgásokat is ábrázolja – mintegy mellékesen, hisz fősodorban az én boldogságkeresése áll. De az efféle megjegyzések, hogy „ugyanaz a diadalittas lelkesedés fűtötte a dahomey-i tömegeket, mint mostanában egész Afrikát, miután a fekete Barack Obamát megválasztották amerikai elnöknek” – fogódzókat adnak az olvasónak, ugyanakkor olyan szempontból is hasznosak, hogy ezeknek köszönhetően nem válik parttalanná és öncélúvá a mágikus realizmus.

Az európai apától és afrikai anyától származó főszereplő örök kívülálló, örök idegen marad Afrikában, megtapasztalva a magány és elidegenedés állapotát: „A kórházban benininek számítottam, de a kórházon kívül, ahol tudták rólam, hogy európaiakkal dolgozom, a beniniek sem kezeltek maguk közül valónak. Miközben képzeletben folyamatosan Európában utaztam és valóságosan Afrikában laktam, felfedeztem magamnak a két kontinens közötti senki földjét. Szívesen lettem volna senki magam is, de ha már megszülettem, lennem kellett valakinek.” „Valaki, aki lehettem volna, téli álmot aludt bennem Afrika közepén.”

Az afrikai történések természetes módon bizarrok, avagy hétköznapian rendkívüliek, Aimé nagyanyjáról például nem tudni, kik voltak szülei, de azt se, mely népből származik; a nagyapja nagyhírű vudu pap, Aimé lassan a hatása alá kerül, függővé válik az általa kotyvasztott vudu cseppektől is. Mindezt azonban csak átmeneti állapotnak gondolja, folyamatosan arra készül, hogy Európába visszaköltözött apja meghívására rövidesen elutazik Franciaországba. Az apja hívása azonban egyre késik, s ő egyre inkább „elsüllyed” az afrikai szürreális reáliában.

Európába aztán jóval később, apja halála után jut el. A könyv első része kompakt, fluid, élvezetes narráció, meghökkentő fordulatokkal, a vuduban és mágiában egyre inkább elmélyülő hétköznapisággal, játékosságot sem nélkülöző, kiegyensúlyozott nyelvezettel. A második rész elején kicsit „leül” a könyv, a franciaországi tartózkodás, majd a norvégiai utazás története elég laposnak mondható, s a befogadó már épp kezdené félteni a szerzőt – s persze a saját olvasási élvezetét –, amikor a stílus ismét magára talál: a mágikus realizmus elhalkul, de végig jelen van, és kiegészül egy nyelvileg nagyon erős naturalizmussal, ami ugyanakkor itt nem jelent a naturalistákra jellemző determinizmust, társadalmi szkepszist. A második rész a boldogság megtalálásának könyve: Aimé segédápoló lesz egy öregotthonban, aztán szerelemre lobban egy ápoltja iránt, beilleszkedik a norvég társadalomba.

Egy kicsit magával hozza Afrikát, a vudut is, de persze, csak amolyan európai módra. Például: „Nagyapám cseppjeinek köszönhetően voltak közös szavaim a kaktuszokkal.” Félvérsége miatt itt sem érzi magát teljes mértékben otthon, már csak azért sem, mert a norvég társadalom eléggé elidegenedett, ugyanakkor stabil és megnyugtatóan kiszámítható is, így élhető. Még egy félvér számára is. Persze, bökkenő azért van: „az jutott eszembe, hogy csak a tökéletesen fehér, tejszínű ember lehet igazán boldog. Különösen, ha norvég…” Az idegenséggel tehát sosem tud teljes mértékben leszámolni Aimé, végül megnyugszik abban, hogy az szerves része: „Az idegenség szelleme nem azért követ, mert el akar pusztítani, hanem mert hozzám tartozik! Minél kevésbé félek tőle, ő annál szelídebb.”

A könyv legjobb részei azok, amelyekben segédápolói tapasztalatairól számol be, az esetlenséget, a kiszolgáltatottságot ábrázolva meghökkentő, naturalista színekben. Érezhető, hogy a szerző otthonos, ismert világot mutat be, itt mozog a legmagabiztosabban, a történetmondás is itt válik a legpergősebbé. „Amikor benyúltam a nedves, langyos ronggyal a húsos szeméremajkak közé, amelyek cuppanva váltak szét, a hüvely hasadéka többször sötéten megnyílt. Feneketlen mélység sejlett fel a folytatásaként. Eszembe jutott, hogy a nagyapámnak milyen fontos volt hajdan a Kezdetek Kezdete. Megilletődtem, mert úgy éreztem, mint aki odakerült.”

 A bájos, de csontbeteg ápolttal, Grétével való kapcsolat finom, visszafogott rajza (érdekes itt nyoma sincs a részletekbe bocsátkozó naturalizmusnak) csak felteszi a pontot az i-re, az izgalom egyre fokozódik, a szerelem útjai járhatók, s a következtetés az, hogy mégiscsak van boldogság, még egy félvér számára is, s azt épp az idegenség talaján kell kinevelni. És meg kell tanulni elfogadni a másságot.

A könyv azzal zárul, hogy Aimé, házassági tervekkel a fejében, „cilinderes, csokornyakkendős népviseletben jár, lelkesen fújja a számukra érthetetlen éneket, esetleg éppen a norvég himnuszt. De a bőre kátrányfeketén csillog a boldog, északi napsütésben.”

Élvezetes, ugyanakkor mély olvasmány a Kun Árpádé, van benne filozófiai töltet, parabolikus csavarosság. Időszerű kérdéseket boncolgat, a kultúrák és rasszok találkozásának és együttélésének lehetséges módozatait mutatja fel, végig megőrizve a pozitív hangvételt. Végeredményben ettől a legüdítőbb a kötet, mert nem azt tapasztaljuk benne, hogy a különböző fajok szükségszerűen egymásnak ugranak a létért folyó küzdelemben, s az ember pedig magányossá és kiszolgáltatottá válik, hanem azt, hogy vannak kiskapuk, van lehetőség a közeledésre, a megegyezésre, a boldogságra. Csak ennek van néhány stikája. Például meg kell tanulni szót érteni a kaktuszokkal. De ez, ha a boldogságról van szó, semmiség, nemdebár?

A nyelvi megformáltság, a stílus is gyönyörűen kimódolt, az énbeszéd közvetlensége itt nem jelent egyik témáról a másikra ugró, szabad képzettársításos tudatfolyamot, s bár némi Proust-íz érezhető itt-ott, a kötet sokkal könnyebben adja magát, mint a tudatfolyam-regények általában. Ennek oka főként az, hogy a főszereplő nem befele forduló, köldöknéző típus, nem csak magára figyel, hanem a külvilágra is, nagyon empatikus alkat, aki nem fél az újtól, nyitott, toleráns, békés. Azt is mondhatnánk, Kun Árpád a főhősében megalkotta az ideális 21. századi embert, mely embertípus garantálni tudná a világbékét… Ilyen szempontból talán romantikus álomképnek tűnhet a mű világa, ugyanakkor, épp a hétköznapiság miatt, mondhatni, megvalósíthatónak. Aimé Bilion nem burokban született, sőt, már puszta léte problémahelyzetek egész sorát generálta. De ő képes felismerni gyengéit, s ha nem is tudja leküzdeni őket, egyszerűen csak együtt él velük. Nem mentes az ellentmondásoktól, mert hát a kor sem az, ugyanakkor megvan benne a felülemelkedés képessége. És ez már elég a boldogsághoz. Vagyis majdnem.

Kun Árpád tehát megmutatja a majdnem-boldogság elérésének útját egy majdnem tökéletes műben. Számomra az utóbbi 8-10 év legmegkapóbb olvasmánya ez. S majdnem nem tudom eldönteni, hogy ide kell-e a majdnem.




.: tartalomjegyzék