Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Március
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

SZIJJ

 

Minden jó költészet külön univerzum, egy teljesen önmagában kerengő világ, a maga sajátos atmoszférájával, benépesített tájaival, élőlényeivel, tárgyaival – gazdagságával, avagy hiányaival. Amikor egy újabb, szigorúan megkomponált, nagy tudatossággal szerkesztett verseskötet kerül az olvasó kezébe, olyan tanácstalanul, de a felfedezők olyan lelkesedésével, kíváncsiságával áll szemben vele, mint egy teljesen, a-tól z-ig megfejtésre váró, sajátos és külön világegyetemmel. Meg kell keresnie azokat a tapadási felületeket, amelyeken keresztül rákapaszkodhat erre az ismeretlen költői univerzumra, és a helyeket, ahol aztán behatolhat annak szövetébe, és nem kis munkával felfejtheti kódrendszerét, lebonthatja különböző jelentéseit.

Mi az, ami foglalkoztatja a költőt, mi az, amit meg akar értetni velem, olvasóval, értelmezővel, nyilván előbb egy-egy vers terén belül, majd a kötetbe szerkesztett darabok együttesén belül is? Áttetsző, személyes, avagy személytelen nyelv-e, amin kommunikál, a nyilvánvaló, avagy éppen a nem nyilvánvaló dolgokat közölve, mondva el nekem? Valóságos, vagy a valóságosban lebegő fiktív világ, világok-e ezek, amelyekbe az olvasás folyamata által beinvitál? Nos, ilyen, és ezekhez hasonló kérdésekkel szembesül(t) az olvasó/értelmező (Én) már a legelején, amikor – ez esetben – pont év végén, a két ünnep közötti légüres térben kezébe vette Szijj Ferenc új kötetét, és ráérősen, nyugodalmasan belehelyezkedett a majdnem százötven oldalnyi verseskönyv világaiba.

Legalább kéttucatnyira rúgó verseskötetet olvasott az elmúlt időszakban, kezdők és haladók, újoncok és már régebben pályán levők munkáit, ezek mellett – visszamenőleg – antológiákban csemegézett, de Szijj, az utóbbi évek verstermését, felhozatalát vizsgálva, és ezekkel összevetve, valami más volt. Hirtelenjében Takács Zsuzsa neve ugrott be az utóbbi egy-két év újkötetes költői közül, aki súlyosságában, komolyságában és komorságában, no meg aprólékos műgondjában, és nagyverseiben hozzá mérhető a csasztuska-kötetek, a szinte teljesen érthetetlen, „az érthetetlenség jogát” maguknak visszakövetelő, no meg a különféle versgyűjtemények (versek hevenyészett gyűjteményei, nem verseskötetek!) szerzői/verseskönyvei közül. Ő ugyancsak döbbenetes, revelációszerű élmény volt. Akárcsak Szijj, aki – nem árt ismételni – abszolút más volt, mint az említettek. És nem számít, hogy mindjárt hatvanéves (nem látszik rajta), hogy csupán egy-két verskötete jelent meg csak eddig (köztük egy gyűjteményes is, pár évvel ezelőtt), és akkor most ez. Igazából nem is a teljes könyvön végigvitt fény-árnyék viszony(ok) voltak az érdekesek, az egy kicsit erőltetettnek tűnt, hanem a kitűnően ciklusokba rendezett, egymásból folyó, nagyon szerves, nagyon erős kompozíciót alkotó versek – együtt. Versek? Teheti, gondolom, teszi is fel a kérdést az olvasó. Nemversek? Talán. Olyan nemversek, amelyek mégis azok: versek. Nem szavalhatók, az biztos (nem mintha ez kitétel volna!); lassan hömpölygők, dísztelenek, a versség jegyeit mégis magukon hordozók. Fény-árnyék-sötétség-szürkeség kompozíciók. Külön-külön, és együtt is.

A Szijj-verscímeket azonban szinte képtelenség megjegyezni, de ez mindegy is. Nem maradnak meg az olvasó fejében, a költemények összefolynak, egyetlen masszává válnak, mintha egyetlen nagy tésztából lettek volna kiszaggatva apró(bb) darabokra; nem is lóg ki semmi közülük, talán csak az édesapás-kórházas-meghalásos (Biztos tudat), vagy a gyermekkori, szénapajtásos darab (Visszafordulás); egyébként mindkettő gyönyörű vers. És csak itt érezhető ebben a kötetben, másutt sehol, hogy „engedett” a költő a számára – gondolom – felállított, eltávolítós, stilizálós módszernek: itt ugyanis közvetlenebbül mutatkozik meg a személyesség.

A kezdetben csak innen-onnan csipegető, egy-egy jobb versre vissza-visszatérő, hátulról előre haladó versolvasó módszer itt nem igazán volt működtethető, mert szorosan egymásból épülnek, egymásra vetülnek a darabok, nagyon erősen kapcsolódik egyik költemény a másikhoz, mind előre, mind visszafelé. Ha például A kórház tetején (56. o.) című költeményt olvassuk előbb a szemelgetős módszerrel, nem tudhatjuk, hogy az a 22. oldalon olvasható Visszafordulás nagyapjához kapcsolható az. Az utazás (9. o.), A másik világ (72. o.), a Véletlenek (85. o.) pedig mintha ugyanannak a nagyobb darabnak egy-egy újabb részletei volnának, csak újabb aspektusaival gazdagítva azt: vonatról számba vett táj, lepusztultság, szürkeség stb.

Egyébként olyan az Agyag és kátrány, mint majd’ mindenik verseskötet: vannak benne erősebb versek, és vannak, természetesen, nem annyira emlékezetesek. (Kilógók nincsenek.) Viszont egy hang végig. Nagyon erős, szinte rendkívüli atmoszférateremtő erő. És olyan konstrukció, ami nem adja egykönnyen magát. Sok kérdés marad az olvasóban, amikor leteszi, sok titok, megfejtésre, kihüvelyezésre váró dolog. Ami aztán nem hagyja nyugton később sem. Sokszori nekifutás kell, ami után kirakódik/kirakódhat egyfajta kép benne. Az újabb és újabb olvasások pedig ezt árnyalják, és gazdagítják ezt a képet. Nem lehet egy ültünkben végigolvasni. Túl sűrű szövésű ahhoz. Fáraszt. Nagyon erős koncentrációt kíván. Mert egymásra rakódnak a súlyok. És egyre súlyosabb a teher. Komor, nyomasztó. Nagyon erős, ritmizált próza sokszor. Kevés líra. Kevés szépség. Nagy költészet mégis. És nyomasztó, nyomasztó súly. (Fekete Vince)

 

MEGYEK PÁRIZSBA...

 

Rejtő Jenőt életében és halála után is rengeteg rejtély és urbánus legenda övezte. Egy időben, a kilencvenes években, a nagy Rejtő-kultusz fellángolása idején szinte naponta lehetett olvasni arról, hogyan lett légionista, hogyan csinálta ezt vagy nem csinálta amazt, s volt, aki határozottan állította, Rejtő Jenő soha nem mozdult ki az ötödik kerületből. Sőt, Rejtő Jenő a könyveit nem is maga írta, hanem egy másik, szintén Rejtő Jenő nevű ember.

Nos, akkoriban fogott volna igazán jól ez a könyv, amely csak a minap akadt a kezembe: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Ebből például nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy Reich-Rejtő Jenőnek kedvenc söre a Kulmbacher volt, hanem azt is, hogy huszonévesen egy pesti fiatalembernek sem fenékig tejfel az élete Berlinben. Vagy Bonnban, vagy Zürichben. De Prágában és Párizsban sem.

Műfajilag gyakorlatilag besorolhatatlan a könyv, valahol félúton van az útleírás és a memoár között, brilliáns jellemrajzokkal és helyzetleírásokkal. Néhol fel-felcsillan benne a tipikus rejtői humor – de összességében nem jellemző ez a könyvre. Éppen ellenkezőleg, inkább fanyarkás, szomor-édes kötet ez, nyomon követve egy szépreményű fiatalember útját a berlini, elegáns kávéházaktól a kültelki nyomornegyedekig és a franciaországi cementgyárak munkásszállóinak pokláig.

Tapasztalatszerzésnek mindenképpen elsőrangú lehetett, már amennyire egy írónak fontos megtapasztalni az éhezést, a betegséget, a gerincroppantó fizikai munkát is: márpedig hiszem, hogy fontos. Ha idejében vége szakad. Végül, három évnyi „hányódás” után Rejtő Jenő is hazaérkezett Budapestre, és viszonylag megnyugodva gyújthatott rá egy régi barátja lakásán annak cigarettájából. Huszonöt évesen ez legalább akkora dolog tud lenni, mint Lugano utcáin házalni, vagy felszedni a cigarettacsikkeket a hamburgi dokkok környékén.

A könyvben szereplő, valós személyek között néha üdítően hat felismerni a későbbi regényekben vissza-visszatérő figurák, karakterek valamelyikét, például Wagner urat, vagy éppenséggel a Török Szultánt: mindig is gyanús volt számomra a rejtői jellemformálás, valós tapasztalatok nélkül aligha lehetett volna kitalálni ennyire színes személyiségeket.

Három év, az 1927 és 1930 közötti évek történései vannak e könyvben. Forrongó, lázas időszak. Különösen Berlinben, Németországban. Külön kuriózumnak számít, hogy politikáról, politikai környezetről alig, vagy egyáltalán nem esik szó: pedig alighanem eshetett volna.

Mindenképpen: kötelező olvasmánynak számít a Rejtő-rajongók számára. Elolvasása után kicsit familiárisabbak leszünk a Rejtő-hősökkel, s magával a színes sorsú, tragikumában is felemelő, és nemzedékeket megnevettető íróval is. (György Attila)

 

SZEVASZTOPOL 160 ÉVVEL EZELŐTT

 

„Szevasztopol ég!” – családja visszaemlékezései szerint ilyesmiket motyogott Asztopovóban a haldokló Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1910. november elején, bő 55 évvel Szevasztopol eleste után...

Nem tagadom: a mai, egyre durvuló orosz–kisorosz konfliktusra is gondoltam, amikor úgy döntöttem: újraolvasom Tolsztoj szevasztopoli elbeszéléseit (Szevasztopol december havában, Szevasztopol májusban, Szevasztopol 1855 augusztusában). Sőt, a Google Maps segítségével „ellátogattam” a mai Szevasztopolba és végigsétáltam a Negyedik Bástya utcán (a krími háború idején itt, a Negyedik Bástyán szolgált tüzértisztként Tolsztoj); sőt, egy korabeli (1855-ös) francia nyelvű térképet is kinyomtattam az ostromlott Szevasztopolról, hogy lássam, vajon hogy ásták be magukat a szövetségesek (franciák, angolok, törökök stb.) a Negyedik Bástya vagy, mondjuk, a Malahov-domb előtt... Egyszóval: mindent elkövettem, hogy én is ott legyek Tolsztoj társaságában, amikor az író 1854 novemberében megérkezik Szevasztopol kikötőjébe; hogy én is érezzem a kőszén, trágya, marhahús és nyirkos levegő sajátos szagát; lássam a kikötőhely körül fölhalmazott különféle rakományokat (tűzifát, húst, sánckasokat, vasat, lisztet); hogy – végigjárva a bástyákat – én is meggyőződjek: „Szevasztopolt nem lehet elfoglalni”...

Már-már közhelyszámba megy, hogy a kortársakat a 27 éves Tolsztojnak ez a szevasztopoli „minieposza” győzte meg arról: nagy író született. Közhely ide vagy oda: 160 év után is tényleg feltűnő az a riportszerű tárgyilagosság, ahogy Tolsztoj az ostromról „tudósít”. S amikor ezt mondom, akkor nem az amputált végtagokkal teli „kaszinó” véresen érzékletes megjelenítésére vagy a katonák halálának leírására gondolok (bár Praszkuhin halála például sokkal „szebb”, mint a világhírű Ivan Iljicsé), hanem azokra az apró „kiszólásokra”, amelyekben már a fiatal Tolsztoj is utolérhetetlen. Például: a trilógia második részében Mihajlov törzskapitány éjszakai szolgálatra indul a bástyára. Nyikita, a részeg tisztiszolga – miután összecsomagolta gazdájának a batyut „amelyből egy sajt csücske s egy pálinkával megtöltött sörösüveg nyaka kandikált ki” – sírva csókol kezet a törzskapitánynak. De: „Gazdájának távozása után Nyikita rágyújtott a pipájára, megkérte a háziasszony kislányát, hogy szaladjon el vodkáért, s igen hamar abbahagyta a sírást – sőt már veszekedett is az öregasszonnyal valami vödör miatt, amelyet az állítólag behorpasztott”. Vagy: a trilógia harmadik részében (amikor már se kocsmák, se nők nincsenek Szevasztopolban) a fiatal Kocelcov szintén a bástyára indul, de az ütegparancsnok még vacsorára hívja a tiszteket: „Szalvétát nem adtak, ki bádogkanállal evett, ki fakanállal, pohár mindössze kettő volt az asztalon, s egyetlen szürke vizespalack, annak is törött volt a nyaka”. Nos, ez a behorpasztott vödör és ez a törött nyakú vizespalack jelenti számomra a „hitelesség pecsétjét”: az ilyen aprócska részletek elolvasása után tényleg elhiszem Tolsztojnak, hogy valóban megtörténtek és úgy történtek meg az események, ahogy ő ezekben az elbeszélésekben leírta...

Tudjuk, hogy 160 évvel ezelőtt a szövetségesek győzelmével végződött az ostrom. A vereség okain sokat tűnődtek a történészek – állítólag már akkor is az utánpótlás és a tábornoki  kar alkalmatlansága döntött (utóbbiakat Tolsztoj alaposan ki is gúnyolta Dal a Csornaja menti csatáról című versében). Lehet, hogy érzéketlenségnek számít, de ezek az okok számomra ma már kevésbé lényegesek – azt a behorpasztott vödröt viszont sosem fogom elfelejteni. Ahogy azt sem, hogy már az ostrom kezdetén nagyon drága és rossz volt Szevasztopolban a kotlett... (Lövétei Lázár László)

 

ÉLŐ NYELVÜNK – NYELVÜNKBEN ÉLŐK

 

Czakó Gábor legújabb könyvének – amint eddig megjelent kötetei közül még jópárnak – tárgya az a csoda, amit magyar nyelvnek nevezünk. Lehet, mindennapos használata közben észre sem vesszük, milyen varázslatos kifejezőeszközzel ajándékoztak meg minket születésünktől fogva. Mert a magyar nyelvvel egyfajta látásmód, gondolkodásmód is jár. Teller Ede, a világhírű fizikus mondta: „Ha nem Ady Endre nyelvén tanultam volna gondolkodni, akkor belőlem csak egy közepesnél alig jobb fizikatanár lehetett volna”. Hogy elfogódottság vagy részrehajlás vádja ne érjen, tudni kell, nemcsak magyar anyanyelvűek figyeltek fel a magyar nyelv rendkívüliségére, más nemzetbéli nagyságok is hasonlóan nyilatkoztak róla, hogy csak Jacob Grimm, híres német nyelvész, vagy George Bernard Shaw, Nobel-díjas drámaíró nevét említsem.

Czakó ebben a könyvében is − az általa kitalált nyelvrégészet fogalmának megfelelően − izgalmas kutatásokat, szellemi ásatásokat végez anyanyelvünk eddig rejtett mélységeiben. Szóba kerül Juliánusz barát útja kapcsán a magyar nyelv ősisége, a szabír–magyar rokonság, az ugor regék, a Czuczor–Fogarasi-szótár, szóba kerülnek Hunfalvy Pálék tévedései-torzításai-hamisításai, meg még sok más érdekfeszítő tisztáznivaló. Minden ajánlásnál beszédesebben következzen alább a szerző néhány gondolata:   

„Ezért mondhatta Szent-Györgyi Albert külföldi ismerőseinek: »Mi is ugyanazt látjuk, mint önök, csak mást is észreveszünk.« Például: a szabály és a szabadság, a bánat és a bántás, az érték, az érdek, az értelem, az érzelem és még millió ellentét mélységesen mély összefüggéseit! Mi magyarázunk: a nyelvünket bocsátjuk a homályosra.”

„A nyelv is élő rendszer. Beszélői által folyamatosan épül és újul, akár a jó földbe ültetett fa. A magyar különösen ilyen. Első kutatói a régi századokban mind a növényvilágból vették szakszavaikat, hiszen a magyar szó tényleg gyökérből hajt ki, mely a toldalékok segítségével törzset nevel, ágakat hajt, sőt, kölcsönhatásba lép a környék testvér-növényeivel! Az ágakon szó-gyümölcsök teremnek. Köztük soha nem látottak is fölbukkannak a szóerdőben a korkívánalmak szerint: így keletkezett a régmúltban a hagy gyökből a hany, a hanyagolás, a hanyatlás gyöke, a huszadik században a mozi a mozgás gyökéből, vagy a taccsbíróból a partjelző. Nyelvünket a magyarul beszélők folyamatosan teremtik, táplálják energiával a maguk élet-ötleteivel. Így él a magyar nyelv a tudománytól tisztes távolságban, nyugodtan, szabadon, örökké újuló kedéllyel. Él és nem magyarázkodik!”

„Elég a nyelvújítást említeni: néhány évtized alatt elkészült a politikai, jogi, gazdasági, műszaki stb. változások által igényelt korszerű szókincs, és szinte azonnal el is terjedt az egész magyar nyelvterületen! Miért? Mert mindenütt azonnal értették, mivel megfelelt »a magyar nyelv természeti rendének«, miként Kresznerics Ferenc sági plébános fogalmazott.” (Molnár Vilmos)




.: tartalomjegyzék