Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - április
Füzi László

Mozdulások (I.rész)

„Mit visz a múlt?”

Buda Ferenc

 

I.

Még mindig barátom „józsefattilás” mondatán gondolkodom, azzal, ahogy leszámol azzal, aki volt, s éli, amíg élheti a maga „előrehozott porladási idejét”.

Ó, hányszor éltem meg magam is ezt a helyzetet, mondom, némi teatralitással. Nem a szokásos kívülállásából fakadóan érzékeltem ezt a helyzetet, abból mindig mindenkinek kijut valamennyi, hanem az új idők által kialakított normákból, ezekhez kapcsolódóan pedig azokból az emberileg új helyzetekből, amelyekre barátom is utalt.

Azt kellene tisztáznom, legalább a magam számára, s a magam történeteivel, ami ezek mögött a mondatok mögött van, mondom. Az alapképlet egyszerű, a világ mozgása más irányt vett, mint amire készültem, így az alapmozgásokat tekintve lemaradtam arról, ami ma a társadalom által elfogadottnak tűnik.

Ha ennél a leegyszerűsített tartalmakat hordozó, s gyorsan leírt mondatnál mélyebbre tekintek, akkor már bonyolultabbá válik minden. Először is azt mondom, hogy nem én készültem valamilyen szerepre, hanem a társadalom alakított ki bizonyos válaszható szerepeket, s abból választottam a magam számára legmegfelelőbbnek tűnőt, de még ezt sem nevezhetjük a szó szoros értelmében vett választásnak, hiszen abban a régi világban meghatározott volt minden, még a legtitkosabb vágyunk is, s akkor is előre kijelölt úton haladtunk, ha hűek maradtunk személyes kíváncsiságunkhoz és akaratunkhoz.

Érteni akartam a világot, kultúráján, történetén és irodalmán keresztül akartam érteni a világot, így követtem azt az akkor általánosnak mondható véleményt, hogy ezt az érdeklődésemet leginkább a bölcsészet révén, s a magyar–történelem szakkal tudom kielégíteni. Akkor ez a szakpár valóban fontos szakpár volt, fontossága megfelelt az akkor elfogadott kultúraképnek, eszerint a történelem az egyik legfontosabb társadalomtudományi ág, a különböző művészeti ágak közül pedig az irodalom mondja a legtöbbet a társadalomról, ennek megfelelően sokan, kiugróan sokan jelentkeztek erre a két szakra.  Meg kell mondanom, abban a társadalmi közegben, amelyikben éltem, fel sem merült a nyelvek tanulásának kötelezettsége, általános iskolában oroszul, középiskolában oroszul és németül tanultunk, a német nyelv oktatása abban az osztályban, amelyikbe jártam, nagyobb általánosítást nem merek tenni, csapnivalóan rossz volt, az egyetemen oroszul és franciául tanultam, az első egyetemi oroszóránkon hallgatótársam, a későbbi jeles esztéta megkérdezte, hogy ez és az milyen betű, jelezve az akkori középiskolai oroszoktatás színvonaltalanságát és eredménytelenségét. Az egyetemen két évig tanultunk franciául, heti két órában, de ha nem itt, akkor másutt tanulhattunk volna bármilyen nyelvet. A gond nem ezzel volt, hanem azzal, hogy nem hittük el, hogy a megszerzett tudást bármikor is hasznosíthatjuk, mert elképzelhetetlen volt, hogy az országunkon kívüli világgal bármikor is kapcsolatba kerülhetünk.

Mondom ezt úgy, hogy a gyerekkorom a két világrendszer határától mondjuk húsz, Bécstől pedig hatvan kilométerre lévő világban telt el. Írtam már róla, de most is előttem a kép, Sopronban, a Várkerületen nézzük a Bécsből Pestre menő osztrák focidrukkerek autóinak végtelen hosszú konvoját, s egy pillanatig sem merült fel bennünk, bennem biztosan nem, hogy az általuk képviselt világgal bármikor is kapcsolatba kerülhetünk.

Írtam már arról is, hogy gyerekkoromban fel sem merült bennem, hogy valamikor elmehetnénk Bécsbe. Sem pénzünk, sem lehetőségünk nem volt ehhez.

Elképzelhető, hogy az akkori rendszer milyen erővel sugározta a maga állandóságát, örök voltát, ha egy határ közelében élő, kíváncsisággal megvert gyerekben fel sem merült, hogy a nyugati világ egyik legfontosabb, tőle hatvan kilométerre lévő városát valamikor is megnézze.

A nyelvtanulást és a nyelvtanuláshoz való viszonyulást természetesen csak példának hoztam fel arra, hogy mennyire nem hittünk a kapcsolatépítés lehetőségében, s ezért nem is figyeltünk erre, s még számos más lehetőségre, jelenségre sem, ami valahol mélyen mégiscsak a világ globálissá válásának tagadásából következett.

Mindaz, amiről beszélek, negyven éve még a létező világunk volt.

Negyven éve, mondjuk másfél nemzedéknyi idő telt el azóta.

Másfél nemzedék életéhez köthető idő, s mennyi változás történt azóta.

Az egyetemre kerülve rögtön megéreztem, hogy az irodalom nem ad, mert már nem adhat teljes társadalomképet, s teljes magyarázatot a világ dolgaira.

Más volt az irodalom helye, szerepe, mint ma, de ha irodalom volt, akkor majdnem az a szerep jutott neki, ami az irodalomnak ma jut.

Az irodalmat a politika emelte meg, az, hogy hol helyettesítette a politikát, gyakran használjuk ezt a kifejezést, erre azt mondom, bár helyettesítette volna, leginkább azonban az emelte meg, hogy akkor mindennek politikai szerepet tulajdonítottak, még annak is, mondom, ha az irodalom nem akart politizálni.

A felszabadító szovjet hadsereg negyven évvel meghosszabbította a magyar kultúra életét, mondta egy beszélgetésben Vekerdi László, csöppet sem ironikusan.

Azóta valóban szinte minden megváltozott a világban és nálunk is, nálunk talán jobban, mint a világban, mert nálunk a rendszerváltás is végbement, igaz, azóta mindenütt a társadalmi változások sora zajlott le, a változások pedig a világ gyakorlatiasabbá válásának irányába mutattak. Eltűnt az irodalom, a kultúra megemeltsége, el az a hit, hogy a világnak, a létezésnek a kultúra egyfajta törvényt adhat, a hagyományos kultúra megszűnt az életet segítő elvnek, támasznak lenni.

Nem, nem szűnt meg, még itt van legalább két generáció, amelyik a régi világ kultúrájába született bele. A mai változássorozatban valóban joggal érezheti magát élőhalottnak az, aki a hagyományos irodalmi kultúrához kötötte a maga életét.         

Igaz az is, hogy korábban egy nemzedékre sem jutott annyi változás, mint amennyi ma jut. Egy nemzedék még a tizenkilencedik század végén is nagyobb változások nélkül élhette le a maga életét. Igaz, a következő nemzedék életébe már belelépett a huszadik század, s ez a század egyből megmutatta, hogy többek között a pusztítással kötötte össze magát.

A mi életünkben a változások a nyolcvankilences esztendőhöz kapcsolódnak. De csak a politikai változások. A társadalom s vele együtt a kultúrához való viszony átalakulása már jóval korábban megkezdődött, s követve az újabb hullámokat, folyamatosan tart azóta is. Abban, hogy a rendszerváltás a maga csöndes, forradalmat nélkülöző módján lejátszódhatott, s abban is, hogy a Szovjetunió békésen omlott össze, alighanem az átalakuló gondolkodásmód nagy szerepet játszott. Az emberek döntő többsége más módon gondolkodott, mint ahogy annak a politikai rendszernek a vezetői gondolkodtak, valójában az emberek gondolkodásának átalakulása kényszerítette ki a változásokat.

Abból, amit leírtam, látszik, hogy a nyolcvankilences átalakulást szükségszerűnek, a társadalmi törvényekből következőknek gondolom. A kelet-európai társadalmak mélyén hatalmas erőknek kellett mozogniuk ahhoz, hogy egy korábban megdönthetetlennek hitt világrendszert csöndesen összeroppantsanak. Mindenki, aki valamilyen szerephez jutott ezekben a változásokban, végső soron ezeknek az erőknek a kezében volt, ezek az erők mozgatták a maguk törvényei szerint.

Mindezt nagyobbrészt akkor is tudtam, amikor az átalakulás legintenzívebb időszakát éltük, azóta még inkább tudom, noha számos esetben még a legalapvetőbb ismereteink sincsenek arról, hogy az egyes történések miképpen, miért akkor és úgy történtek meg – az azóta eltelt évek változásait pedig, legalább gondolatban, hozzákapcsolom az előzőekhez, így teszem mérlegre őket, mégis azt érzem én is, most jóval erősebben, mint korábban, hogy a történéseknek kiszolgáltatottan élem az életemet, azt érzem, hogy az idő kezében vagyok.

A teória, az eszmék keresése mintha kivinne ebből a világból, a gyakorlati tevékenység mintha visszavezetne hozzá, ennek a jelenségnek is magyarázatát kell adnom egyszer.    

 

 

1.

A nyolcvanas évek elejének mozdulatlansága után az évtized második felében gyorsuló mozgásokat éltünk át. Hogyan történt ez, kérdezi magától.

Megáll, mielőtt választ adna a kérdésre, elgondolkodik a mozdulatlanság kifejezésen. A kifejezés mögött viszonyítás húzódik meg, az, aki a rendszert annak születésétől megélte, s a kezdetektől tagadta, könnyen láthatta mozdulatlannak akár az egész negyven évet is, azt a negyven évet, amelyikről a nyolcvanas évek elején még nem tudták, hogy negyven év lesz. Az, aki, mondjuk, a hatvanas években lépett bele az életbe, s a maga körüli világot adottságként fogadta el, érzékelhette az idő által megteremtett mozgásokat, így a nyolcvanas évek elejének még a hetvenes évekkel szembeni dermedtségét is. A nyolcvanas évek második felének világa viszont sajátos kettősséget mutat, a felszínen a korábbi dermedtség mutatkozott, ezzel szemben a társadalom mélyebb rétegeit a korábbi időszakkal összevetve gazdag mozgások jellemezték.

 

 

2.

Akkor már, mondjuk a nyolcvanas évek közepétől a társadalom életében a gyakorlatiasság került előtérbe. Az emberek élni akartak, jobban akartak élni, mint korábban, úgy, vagy majdnem úgy, ahogy Nyugaton éltek az emberek. Elfordultak az ideológiától, a történelemtől, az foglalkoztatta őket, hogy hogyan tudnak a korábbiaknál több pénzt keresni, mit tudnak vásárolni a több munkával szerzett pénzükön, a Trabantjukat jobb kocsira tudják-e cserélni, akkor nálunk az orosz gyártmányú Lada Samara számított jó autónak, ezt ezerkilencszáznyolcvannégy óta gyártották, kezdetben 1, 3 literes motorral, később, ezerkilencszáznyolcvannyolctól jelent meg az 1,5 literes motor, még később a metálfény, erről akkoriban alighanem kevesen hallottak. Más fogyasztási cikkek is keresettek voltak, ezerkilencszáznyolcvankilenc táján különösen a hűtőszekrények iránt volt nagy az érdeklődés. Máig él benne a kép, amikor egyszer otthonról, Fertőszentmiklósról jöttek haza, Győrnél, ott, ahol a Sopron felől jövő út a Hegyeshalom felől jövőbe torkollik, látták a Bécsből érkező hosszú kocsisort, minden autó tetején hűtőszekrény volt.

Hosszú konvojban érkeztek a hűtőszekrények Magyarországra.       

 

 

3.

Ne zavarjon bennünket az, hogy a társadalom mozgásában az akkor tapasztalhatónál kisebb jelentőséget tulajdonít az ideológiai, politikai kérdéseknek, mondja most, évtizedekkel az akkori történések után. Fontos volt minden, a korábbinál szabadabban kimondott szó, fontos ezerkilencszázötvenhat történéseinek nagyon lassan végbemenő megismerése, úgy is mondhatná, hogy az állandó küzdelem ötvenhat igazságáért, fontos volt az erdélyi, tágabb értelemben pedig a határon túli magyarság felé fordulás is, s nagyon fontos volt a legkülönbözőbb ellenzéki, vagy később ellenzékivé váló csoportok létrejötte, valójában azonban az volt a legfontosabb, hogy a társadalom döntő többsége, ez megtörtént már néhányszor a történelemben, nem tudott  a régi módon élni, az uralmat gyakorlók pedig már nem tudták úgy gyakorolni az uralmat, ahogyan korábban azt még meg tudták tenni.

Az, hogy az uralmat gyakorlók kezdték kiengedni a kezükből az hatalmat, még talán érthető, a lazítás kényszere nélkül Gorbacsov nem kerülhetett volna hatalomra, ahogyan Kádár János is megérezte, hogy ezerkilencszáznyolcvanhat végére a hiányokat pótló és a szocialista tömb átlagánál magasabb életszínvonalat biztosító állandó kölcsönöket a továbbiakban már nem tudja biztosítani. Kádár azonban nem csak ezt érezte, hanem azt is, hogy nem fordulhat radikálisan szembe a fellépő, s egyre szaporodó ellenzékiekkel, ezt sem az őt még kölcsönökkel segítő nyugati országok nem fogadták volna el, s a korábbi, magasabb életszínvonalat biztosító politikájával, ha tetszik, az emberekkel kötött alkujával sem lett volna összehangolható.

A valódi kérdés azonban mégiscsak a közhangulat, az értékrend megváltozásában rejlik, a felmerülő miért?-et nagyon nehéz megmagyarázni. A társadalom feltehetően nagyon érzékeny jelenség, a kínálkozó lehetőségeket nem csupán felismeri, hanem él is velük, s képessé válik az általa fontosnak tartott változások kikényszerítésére.

Az ezerkilencszáznyolcvankilenchez kötődő történésekben a társadalom csendes, változásokat kikényszerítő ereje mutatkozott meg.

 

Az 1986-os gazdasági kényszerekről Ripp Zoltánt idézi: „Kádár mindennél fontosabbnak tartotta, hogy fenntartsák a vezetése alatt kiépült szocializmusmodell alapját jelentő jóléti legitimációt, s mindenekelőtt a nagyipari munkásság megrendült bizalmát szerezzék vissza. Érzékelte, hogy a felemás polgárosodáshoz vezető engedmények, a rendszer erősen korlátozott liberalizálása a politikai rendszer fenntarthatóságának határpontjához közeledik. ’986 végére egyértelművé vált, hogy a kádárizmus fenntartására szolgáló gazdaságpolitika csődöt mondott, súlyos adósságválság fenyegetett:”* Romsics Ignác Csizmadia Ervinre való hivatkozással idézi Kádár Jánosnak a Politikai Bizottság 1986. július 1-én elmondott szavait, ezek jelzik, hogy bár Kádár belemerevedett a szerepébe, s retorziókat is alkalmazott, újítani pedig már végképpen nem tudott, a maga mozgásterének határait azonban érzékelte. A következőket mondta: „A rendszer és a politika kibírta és ki is kell bírnia, hogy itt–ott három tucat ember szájaskodik. És egyéb korlátaink is vannak. Fölmerültek a nemzetközi összefüggések, gazdasági kapcsolatok, kölcsönök. Ez létező kérdés, mert a Magyar Népköztársaság általános nemzetközi megítélésének ma része, hogy nincs különleges probléma az emberi jogokkal, hogy utazási szabadság van, hogy nincsenek hatósági repressziók derűre–borúra. Ez hozzátartozik a Magyar Népköztársaság általános nemzetközi megítéléséhez, és erre is valamelyest vigyázni kell. Itt hozzátehetem: a rendszer kibír egy kis szelepet is bizonyos kérdésekben”.** A helyzetelemzést tekintve jó két évvel később Borbély Sándor mindezt egyszerűbben fogalmazta meg. „Amikor mi itt beszélgetünk ilyen kérdésekről, bele kell élnünk magunkat abba, hogy a mi hangunk, a mi befolyásunk csak a hivatalokban jelentős. Lent a platzon elvtársak, elgyengültünk már.”***      

Ugyancsak Romsics Ignác mutatta meg mesteri elemzéssel a magyar társadalom értékrendjének nyolcvanas évekbeli változásait. Elemzésében a következőket olvashatjuk: „Arra a kérdésre, hogy a nyugati országokkal összevetve miben vezet és miben marad el Magyarország, 1981-ben az emberek még meglehetősen optimista és a rendszer szempontjából rendkívül megnyugtató válaszokat adtak. A megkérdezetteknek ekkor több mint 90%-a gondolta úgy, hogy a gyermekeik iskoláztatásának, az egészségügyi ellátásnak és a munkához való jognak a lehetőségei Magyarországon jobbak, és több mint 60% hitte, hogy Magyarországon a pénz értékállóbb, és könnyebb lakáshoz jutni. A válaszadók többsége az anyagi jólét és a külföldi utazások tekintetében ismerte el a nyugati országok fölényét, de többnyire ezt sem túlzottan magas arányban. Mérsékeltebben, mint 1981-ben, de a 19 összehasonlítási szempont közül 1986-ban 9-ben még mindig Magyarország vezetett, s csak 10-ben került a nyugati országok mögé. A drasztikus változások az emberek felfogásában 1986 és 1988 között következtek be. Ekkor már csak a munkához való jog szempontjából vezetett Magyarország, amely a teljes foglalkoztatottság lényegében még mindig érvényes elvével volt magyarázható. Minden egyéb tekintetben a nyugati országokban uralkodó viszonyokat tartották jobbnak a megkérdezettek. Az emberek különösen nagymértékben veszítették el bizalmukat a forint értékállóságában, a megfelelő gyermeknevelés, illetve iskoláztatás lehetőségében, az egészségügyi rendszer színvonalában, valamint a mindenki számára egyenlő előrejutási esélyek biztosításában. Egy másik vizsgálat, amelyet a Budapesti Műszaki Egyetem diákjai körében végeztek 1983-ban és 1988-ban, ugyanilyen eredménnyel járt. 1983-ban a diákok 61%-a hitte, hogy a kommunisták szabad választáson is többséget szereznének, és 70%-uk optimistán ítélte meg a szocializmus magyarországi jövőjét, 1988-ra ezek az arányok 25, illetve 37%-ra csökkentek.”****     

 *Ripp Zoltán: A bukott, Múlt-kor, 2012. tavasz, 77.

**Romsics Ignác: i. m. 527.

***Idézi: Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában, Magyarország és a szovjetrendszer, 1945–1990. Osiris, 2014. 565.

**** Romsics Ignác: uo.: 520–521.

 

4.

Nyolcvanöt-nyolcvanhat táján hihetetlenül felgyorsult az idő. Volt, akinek előbb is, mondhatná, a Forrással közéjük tartoztak ők is, hiszen azt, amivel be tudtak lépni a közéletbe, ezerkilencszáznyolcvannégy végéig megtették, utána már elvesztették mozgásterüket. Már ezerkilencszáznyolcvanöt végéig is számos fontos kör, mozgalom, kiadvány jött létre, s még előtte is, ennek legfontosabb mutatója a Bibó-emlékkönyv megjelenése volt még az évtized elején. Az évtized közepének kiemelése azért fontos, mert ekkor már valódi politikai események történtek, ezek hatására, ezekkel együtt, ebben az együttélésben nehéz kiemelni a kezdeményezőket a légkör, az időszak levegője is megváltozott. Meghatározó volt ezen a téren, a magyarországi változásokra is jelentős hatással bírt Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése Szovjetunióban. Már a hetvenes években is sűrűn emlegették a politikai vezetők magas életkorát, Kádárét is, Brezsnyevét is, Brezsnyev végül ezerkilencszáznyolcvankettőben meghalt, a dátumnak a lexikonban nézett utána, az életéhez kapcsolódó köztörténések időpontjait nem jegyezte meg. Ekkorra már viccek születtek a tehetetlenségéről, s hogy díjat kapott Kisföld című munkájáért, ha jól emlékszik, ezt nem nézte meg, a Szovjet Irodalom című folyóiratban magyarul is megjelent. A hazai közvélemény minden érzelemnyilvánítás nélkül figyelte a temetésről adott közvetítést, ahogy a későbbieket is, a Brezsnyevet követő Andropov, majd az Andropovot követő Csernyenko temetését. Az őket követő Gorbacsov viszont új hangot hozott, először erre figyeltek fel vele kapcsolatban, többet nem tudtak róla, annyit éreztek megjelenésekor, hogy másképpen viselkedik, mint ahogy az elődei viselkedtek… 

…Ezekben az években számos, általam is átélt fontos esemény történt. Példaként említem az ezerkilencszáznyolcvanöt októberében tartott, az ezerkilencszázötvenhatra való emlékezést Lakiteleken. Az estet Lezsák Sándor szervezte, jelentős költők vettek rajta részt, a Szőnyei Tamás által közölt besúgói jelentés pontosan rögzítette a történéseket. Magnetofonról Illyés Gyula hangján az Egy mondat a zsarnokságról című vers hangzott el, majd Kányádi Sándor hangján a Fekete-piros című vers, az esten Zalán Tibor, Tóth Erzsébet, Szervác József, Nagy Gáspár, Baka István, Kovács István, Aczél Géza, Veress Miklós, Serfőző Simon, Ratkó József, Buda Ferenc, Tornai József és Csoóri Sándor olvasta fel egy–egy versét. Többek felolvasására, így Aczél Gézáéra, Buda Ferencére, ez nem felolvasás volt, Feri ekkor is „fejből” mondta el a versét, Nagy Gáspáréra, Ratkó Józsefére, Serfőző Simonéra ma is emlékszem,  orrom is húzódik lassan – uraim ázsia szag van, Aczél Géza verssora azóta él bennem A térség kritikája című verséből, jelezve, hogy akkor elég erős orosz(szovjet) ellenesség jellemzett. Vagy nem is az, hanem a despotizmus utálata, a despotizmust számomra az a szag testesítette meg. A megyei napilap fotóriportere ezen az esten ment fel a színpadra, közel ment, egészen közel a költőkhöz, s amikor már mellettük volt, szembefordult a közönséggel és három részletben lefényképezte a résztvevőket. Az estre Tóth Lászlóval és Zalán Tiborral mentem ki Lakitelekre, délután bekopogtak a szerkesztőségbe, aztán már mentünk is, nem volt telefon, semmi megbeszélés, semmi egyeztetés, Tóth Lacival akkor találkoztam először.

1986-ban jelent meg az Újhold-évkönyv első kötete. Az Újholdról egyetemistaként hallottam először, csoportként nem érzékelhettem őket, később majd megismerkedem Lengyel Balázzsal, Lakatos Istvánnal, Nemes Nagy Ágnest egy pécsi könyvheti rendezvényen láttam. Ez az évkönyv más volt, mint a kor folyóiratai, ez nyilván az évkönyv formai sajátosságaiból, jellegéből fakadt, de talán abból is, hogy a kor folyóiratai akkor már irányzatosak voltak, s erősen kötődtek a közélethez.

Akkor erősen kötődtek a közélethez.

Az Újhold-évkönyv úgy őrizte a maga hagyományát, hogy más irányzatokra is nyitott volt. Úgy politizált, hogy nem politizált, viszont mintaszerű történelmi-irodalomtörténeti tanulmányokat közölt a kor jelentős tudósaitól, kánonképző szerepe vitathatatlan.

Ekkor, nyolcvanhat januárjában váltottunk címlapot, szerkezetet a Forrással, ez a váltás Hatvani Dani útkeresésének része volt, ők, nem nagyon álltak mögé.

 

A lakiteleki megemlékezésről: Szőnyei Tamás: Titkos írás, Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990, Noran Könyvesház, 2012, II. 982–984. Fentebb azt írtam, hogy a besúgói jelentés pontosan leírta az estet, ezt itt annyiban módosítom, hogy a szereplők nevét, sorrendjét valóban pontosan leírta, az est légköréből azonban semmit nem tudott visszaadni. Szánalmas erőlködéssel találkozunk akkor, amikor a jelentés írója egy-egy mondatban elmondja, hogy szerinte az adott vers miről szólt. Aczél Géza szerinte azt sugallta, hogy „ázsiai szag van a magyar közéletben”, Buda Ferenc gazdag és tiszta társadalmi cselekvés vágyát megfogalmazó verse szerinte azt szemléltette, hogy a rendszer túlzott biztonságra törekszik, mintha félne az emberektől, záró sora ’virulj fel szabadulás’ volt.

 

Az Újhold-évkönyv1986-ban jelent meg először, a létét az 1991/2-es kötettel zárta. Szerkesztője Lengyel Balázs volt, szerkesztőtársai Lakatos István, s – haláláig – Nemes Nagy Ágnes, főmunkatársként Balassa Péter, Ferencz Győző és Török Endre tevékenykedett. Az évkönyv történetét nem ismerem, örülnék, ha valamikor valaki feldolgozná azt.  

 

5.

Majdhogynem harminc évvel az előbb leírt történések megtörténte után, számos társadalmi-munkahelyi-családi gondom közepette szükségét érzem annak, hogy leírjam egy vasárnapomat.

Más ez a vasárnap, mint a többi, boldognak is mondhatom. A többi vasárnapom sem szomorú, legalábbis a kiinduló pontja szerint nem az, mégsem mondom őket boldognak, mert a napokat, még a vasárnapokat sem szoktuk boldognak vagy boldogtalannak mondani.

Ez a mostani boldog vasárnap.

Ágival megyünk Pestre, újszülött, immáron harmadik unokánkat, Szonját látogatjuk meg. Ott voltunk a kórházi folyosón, amikor megszületett, ahogy ott voltunk a folyosón Zsófi gyermekeinek a születésekor is. Mire beülünk a kocsiba, már elfelejtjük a lassan állandósuló, az időhiányból származó kapkodást, minden ezt segítő akarat nélkül kizárjuk magunkból a külső világot, annyira, amennyire lehet, mert az mégiscsak körülvesz bennünket. Ahogy megyünk a budai utcán, már a parkolás után Gyergyai Albert emléktábláját látom meg, eddig soha nem vettem észre. E házban élt, s alkotott…, Gyergyai esszéje volt talán az első, amit már az irodalmiság iránti érdeklődéssel olvastam, negyven évvel ezelőtt, A négyökrös szekér című Petőfi-versről írta, nagy téma annak, aki az irodalomból az irodalmat szereti, az irodalom tudósai azonban aligha tudnának vele bármit is kezdeni. Gyergyai Albertről Márai, a mindig és mindenkiben hibát találó Márai sem tudott rosszat mondani, észrevette, hogy Gyergyai öregkorára is megőrizte magában az irodalomért rajongó kamaszt. Esszéit mindig örömmel olvastam, úgy, mint egy értő írását, aki megosztja velem valamilyen titkát akkor, amikor egy íróról vagy egy regényről beszél.

A lányunkkal ott a kórházból éppen hazakerült baba szemlélődik, körbeforgatja tekintetét az apró szobában, mintha körülnézne, hova is került. A születésről, annak titkáról sem tudunk meg soha semmit, ezen gondolkodom, nem tudjuk meg, mit érez az ember akkor, amikor bekerül a földi létbe. Ez megmarad titoknak, örök titoknak. Pár hónapja ugyanígy figyeltem Zsófiék kislányát, Lucát. Az első napokban csöndes volt ő is, csak figyelt, s figyelt. A magunk gyermekeit soha nem láttam így, nem kívülről, mert az nem lenne igaz, hogy az unokáimat kívülről nézem, de mégiscsak megfigyelve őket, keresve bennük az örök emberit, a gyermekeinket leszűkítve, zárt térben láttam, teljes azonosulással.

Az ebédre Zsófiéknál kerül sor, három hónapos kislányuk már benne él a világban, ránk mosolyog, huncutkodik, próbál megnyerni magának bennünket, nincs nehéz dolga.

Zsófiékhoz leginkább az Istenhegyi úton megyünk fel. Az Istenhegyi út egyik része ma már gyorsforgalmi út, nem tudom elképzelni, hol, merre lehetett az a kert, amelyikről Radnóti verset írt.

Ebéd után Ági lejön velem a Nyugati pályaudvarig, ő még marad egy napra itt, megy majd az újszülötthöz, segít a lányunknak, én viszont már dolgozni fogok reggeltől. Busszal megyünk le a hegyről, aztán villamossal a Nyugatiig, nem tudok senki mást elképzelni, aki egy napos elszakadás előtt a nyári hőségben ezt az utat megtenné velem. A kecskeméti állomáson Peti vár, kijött elém a vonathoz, hogy ne érezzem magam egyedül, amíg gyalog hazamegyek.

Érzem, körülvesz, biztonságot ad a családom.     

 

„Ó, ez a kert is aludni s halni készül, / gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. / Sötétedik. Halálos kört röpül / köröttem egy elkésett, szőke méh. // S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? / bogárnyi zajjal száll golyó feléd, / vagy hangos bomba túr a földbe és / megtépett hússal hullsz majd szerteszét?” – írta Radnóti az Istenhegyi kertcímű versében. Eszembe jutnak szerkesztőtársam, Pintér Lajos Istenhegyhez kötődő versei, idézem az Istenhegyi borospohárcímű versét: „Nem sötétedik, csak időtlenedik. / R. M. lépdel előtted a kertben, / mintha nem ölték volna meg. / S aki még meg sem született: / utánad is titkon jön valaki. / Ahogy e gesztenyéért lehajolsz, / elidőzöl s fölveszed: már lopva lesi.”

 

6.

Próbálja ismét felidézni magában azt a fiatalembert, aki harminc évvel ezelőtt volt. Fényképeket nem vesz elő, a régi felvételek beleégtek, valamikor sokat nézegették őket, már a gyerekekkel. De a képek keveset mondanának, az elmúlt évtizedekben megtanulta, hogy a képekre hivatkozva nagyon lehet hazudni, a képek mélységét szövegekkel lehet megteremteni.

Nem találja azt az embert, aki egykoron volt. A mai fiatalok szavaival azt mondhatja, hogy nem érzi a figurát. Nem látja egyben akkori önmagát, csak pár jellemző vonást tud magáról elmondani.

Az a fiatalember akkor is nagyon kíváncsi volt, s az idők változását követve, mondjuk a nyolcvanas évek közepétől egyre kíváncsibb lett, elolvasott mindent, ami új a sajtóban, az újonnan indult lapokban, a régi és új folyóiratokban megjelent. Mindent az emlékezetére bízott, naplót, olvasónaplót soha nem vezetett, egyszer határozta el, hogy legalább olvasmányainak a listáját rögzíti, egy hónappal később ezt is abbahagyta. Szekér tanár úr apró füzetekbe írta be a jó verssorokat, a fontos újságcikkek alapmondatait, azt hiszi erről, hogy igaza volt, valamit, legalább apró adatokat, vagy, ahogy mondaná, villanásokat megmentett a maga számára abból a hatalmas áradatból, amibe belekerültek. De ha ő is így tett volna, annak sem venné ennél az emlékezésnél nagy hasznát, a megőrzött mondatok, töredékek összefüggés-rendszerét ma már nem tudná megteremteni.

Ha akkori önmagára gondol, azt mondja, fiatal volt, kíváncsi – s nagyon nem találta a helyét. Érezte, hogy valami mozgás elindult nálunk is, írta már, a mélyben ez korábban is megvolt, de Gorbacsov feltűnte után a hazai hivatalosságnak is illett már a felszínen valamiféle reform-elkötelezettséget mutatnia. Azt érezte, hogy ők a rájuk bízott lappal nem tudnak akkorát lépni, amekkorát szeretett, de akár lehetett is volna.

Volt még egy oka annak, hogy nem találta a helyét. Abban a pillanatban, amelyikben a piac–piacosodás kifejezések a magyar közéletben elhangzottak, azonnal előjöttek a kultúrával kapcsolatban ma is elhangzó kérdések, szükség van-e kultúrára, kinek kell eltartania a kultúrát, s így tovább. Ezek a kérdések azóta is a kultúra mozgásterére kérdeznek rá, az anyagiak csökkentésében megmutatkozó válaszok pedig legtöbbször a lehetőségeket és a mozgásteret korlátozó intézkedésekben mutatkoznak meg. Biztos abban, hogy a rá jellemző védekező magatartás ekkor, ennek a momentumnak a feltűnésekor alakult ki benne. Védenie kellett a lapot, a teret, amelyikben léteztek.

Az elkövetkező éveket, a rendszerváltás időszakát, amiről akkor nem tudták, hogy a rendszerváltás időszaka, ezzel a védekező magatartással élte át.

Azóta is érzi, hogy bármikor összeomolhat az, amihez az életét kapcsolta, s amit, kis körben felépített. Az elmúlt évtizedekben eltűnt a mértékadó értelmiségi réteg, eltűnt a tudás, a szellemi létezés tisztelete, a szellemi magatartás nem talált visszhangra, ahogyan a könyvek, s a könyvekben megtestesülő világszemlélet sem.

Zajlott a történelem, olvasott, figyelt – s közben annak a lapnak a megőrzésért küzdött, amelyiknek volt némi köze, ez nem tagadható, a rendszerváltás elindulásához.

Végső soron ez a kettősség keltett feszültséget benne, ezek tették meditatívvá, elgondolkodóvá egészen addig, amíg a történések ki nem rántották ebből az állapotból.

 

7.

A hitről is kell pár mondatot mondania. Nem a vallásos hitről, a tételes vallások szintjén nem tartja magát hívőnek, bár az élet misztériumát elismeri, igaz, a Németh László által megélt vallásos érzés sem járja át.

Arról a hitről kell szólnia, amelyik az élethez kapcsolja.

Sokszor kellett felállnia mélyütések után, eddig felállt mindig, sokszor reménytelennek tűnt egy-egy munka elvégzése, mégis elvégezte azt, sokszor üresedett volna ki körülötte és benne a világ, de nem hagyta, hogy kiüresedjen, a Semmi, ennek kapcsán tanulmányokat írt József Attiláról, Márai Sándorról és Németh Lászlóról, nem rántotta magához. Hozott magával valamit otthonról, abból a régi világból, amelyet valójában ő már nem is élt meg, valamit, amit leginkább akarat és kötelességtudat keverékének nevezhet, az állandó tevékenységhez kötöttséget, a világra való figyelést, ez nem engedte, hogy megadja magát a kiüresedésnek. Valószínű, hogy ez rántotta vissza a depressziótól is. Dolgoztatta magát, próbálta a világhoz kötni magát, olvasott, futott, edzette a memóriáját, írt, sorról sorra figyelve a legapróbb részletekre is, hogy a figyelme ne kalandozhasson el, s belül maradjon a reáliák világán.

Elképzelései, ideái voltak az életről és a munkáról, az országról is, ezek az elképzelések, tudja, szükségszerűen, nem valósulhattak meg, az állandó veszteségérzet könnyen elhinthette volna benne a kudarc érzetét. Mindig a külső világgal való együttmozdulásra vágyott, munkája viszont csak áttételesen kapcsolódott ahhoz a világhoz, amelyikkel együtt akart haladni, a közvetlen visszakapcsolás hiánya kelepcéket rejtett számára, könnyen elveszhetett volna ezekben a hiányérzetekben. Az állandó anyagi nehézségek is nagy gondot jelentettek számára, azt sem tudták, ma sem tudják, mit kellene kezdeni a pénzzel, ha lenne pénzük, nem tudták azt sem, hogy ha lett volna belőle valamennyi, hogyan kellett volna belőle többet csinálni. Fizetésből éltek hónapról hónapra, így nevelték föl gyermekeiket, így teremtették meg az otthonukat, mégsem engedte meg magának soha, hogy belesüllyedjen a gondjaikba.

 

8.

Visszanézve minden történelmi esemény egyneműnek és egyirányúnak tűnik. Nyolcvankilenc kapcsán megtanulta, hogy a történelmi események sem egyneműek, nem egyirányúak, s nem eleve eldöntöttek, sokaknak kell küzdeniük azért, hogy a levegőben lebegő célok közül akár egy is megvalósuljon.

Abban az időszakban valóban mindent elolvasott, amit csak el tudott érni, s aminek az elolvasása az idejébe belefért, márpedig akkor a mostaninál jóval több ideje volt olvasásra, a társadalmat is széles sávban látta, baráti körük akkorra már kialakult, értelmiségiek, induló vállalkozók voltak közöttük, igaz, akkor a vállalkozó kifejezést még nem használták, számos íróhoz baráti kapcsolat fűzte, beszélgetéseikben a politika kérdései rendre felmerültek, annak ellenére, hogy telefonjukat lehallgatták, ők rendezték a kárpátaljai magyar írók egyik első magyarországi estjét, járt a Vajdaságban, vajdasági írók, festők, újságírók jöttek hozzájuk, Erdélyből viszont a diktatúra tombolásáról  érkeztek hírek, pár politikai rendezvényen is részt vett, ott volt ezerkilencszáznyolcvanhétben Lakiteleken, a sátorban, a rákövetkező héten meghallgatta azt a tájékoztatót, amelyet Pozsgay Imre tartott a lakiteleki találkozóról, később – meghívottként, mert párttag soha nem volt – végighallgatta a megyei pártértekezlet vitáit, késhegyig menő viták részvevője és figyelője volt, mégis azt érzi, hogy csupán helyszíneket és résztvevőket látott, így látja önmagát is a helyszíneken és a résztvevőkkel, a történéseket mégsem csupán ezeknek és más helyszíneknek a történései formálták, hanem egy a helyszíneken kívül lévő erő.

Ez az erő mozgatta a helyszíneket és a résztvevőket, másképpen mondja, az idő által megkövetelt változások ezeken a helyszíneken szerepet vállalók révén valósultak meg.

 

9.

Érzi, a fentiek alapján eleve elrendeltnek tűnhet mindaz, ami ezerkilencszáznyolcvankilenc körül Magyarországon, de akár a világban is történt.

Nem volt az, sokak szerepvállalása kellett ahhoz, hogy megvalósuljon mindaz, ami megvalósult, s azt sem mondja, hogy nem emberi akaratok, célkitűzések vezettek el a változásokhoz. Azt megmondani, hogy történhetett volna-e másképpen az, ami megtörtént, nem lehet, már maga a kérdés feltevése is történelmietlen. Az előbb csupán azt akarta mondani, hogy a nyolcvankilences átalakulás, talán azért is, mert hihetetlenül megkésettnek tűnt, hatalmas erőket mozgósított, s mintha ezek az erők mozgatták, irányították volna a változások résztvevőit és vezetőit is. Összetett, gazdag mozgások játszódtak le, egyetlen helyszínről sem irányítani, sem áttekinteni nem lehetett azt, ami akkor történt.

 

10.

Bárki ír is az akkori időkről, csak emléktömböket idézhet fel, részleteket mondhat el az akkor történtekről.           

A magam első emléktömbje egy ezerkilencszáznyolcvanhatban tett kirgíziai utazáshoz kötődik, mondom. Most meg kellene magyaráznom, hogyan került be az életembe egy kirgíziai utazás, noha ez akkor egyszerű volt, egyszerűbb talán, mint ma. Egyik barátom még a szocialista világ összeomlása előtt, amikor már sejthető volt annak a vége, Kamcsatkába küldette ki magát az Írószövetséggel, mondván, oda másképpen már soha nem juthat el, ebben igaza is lett. Amikor Buda Ferenc egyszer megjegyezte, hogy az Írószövetség segítségével tervez egy utat Kirgíziába, akkor könnyedén továbbmondtam a mondatát, szívesen elutaznék vele én is, mondtam. Aztán megérkezett az értesítés az Írószövetségből az utazás időpontjáról, a repülőjegyekről, s mindenről, amiről tudnunk kellett. Most, ahogy akkor is, az utazás kezdetekor megkérdezem magamtól, miért akartam elutazni Kirgíziába, s most is, ahogy akkor is, azt válaszolom a kérdésre, hogy több oka volt ennek. Látni akartam azt a világot, amelyikhez Feri nagy erővel kötődött, mondtam akkor, s mondom ma is. Repülni is akartam, repülőgépre ülni, s repülni… Később, mondjuk akkor, amikor teljes sötétségben repültünk Moszkvából Alma-Atába, megbántam ezt a vágyamat, a repülés mégis nagy élményt jelentett számomra. Budapesttől Moszkváig végig a felhők fölött repült a gép, a leszálláskor azonban jellegzetes orosz tájrészlet tűnt a szemünkbe, tó, apró nyírfaliget. Alma-Atából Frunzéba kicsike géppel mentünk, a gép majdhogynem a szirteket kerülgette, Frunzéból Moszkvába, már a haza vezető utat megkezdve a hóval borított Ural fölött repültünk, a következő gépről pedig a Kárpátok vonulatait láttuk, a Kárpátokról addig romantikus képzeteket alakítottam ki magamban, akkor a legmegnyugtatóbb látványnak láttam a fentről szelídnek látszó vonulatokat. A nyolcvanas években volt egy másik vágyam is, a tengert szerettem volna látni. Akkor azt gondoltam, úgy telik majd el az életem, hogy nem látom a tengert.

Aztán mégis megláttam, először fent északon, már a fordulat után, aztán az új évezredben az Adria világát is megismertem.   

 

11.

Más oka is volt annak, hogy el akartam utazni a Szovjetunióba. Akkorra már eleget olvastam az orosz és a szovjet világról ahhoz, hogy érdekeljen, milyen is az valójában. Aztán, hogy elérkezett a gorbacsovi világ, foglalkoztatott, hogy milyen esélyeik vannak a reformoknak, az érdekelt, hogy megvalósítható-e belőlük valami. A birodalom, mondjuk úgy, hogy a mindenkori birodalom működési rendje is érdekelt, az, hogy mi tartja össze a birodalmat, s hogy széthullhat-e egyszer. Így mehetünk tovább, mondom, mindazon, ami foglalkozatott, a méretek, a peresztrojka, a birodalmat összefogó, szovjetnek nevezett kultúra, s a helyi, hagyományos kultúrák, ezek kapcsolódása, Ajtmatov, akkor jelent meg folytatásokban a Szovjet Irodalomban a Vesztőhely című regénye, olvasmányaim moszkvai színhelyei, sorolhatnám az okokat, témákat sokáig.

 

Ez az utazás nagy hatással volt rám, írtam is róla, az útirajz a Forrás1987. novemberi számában jelent meg Ötszáznégy óracímmel. Ez a beszámoló most nagy segítségemre van az akkor történtek felidézésében, nem akarok az irónia fegyveréhez nyúlni, ezért nem mondom azt, hogy csak arra emlékszem, amit akkor leírtam, viszont kétségtelen, hogy az akkor leírtak segítenek az akkori megfigyeléseim felidézésében. Még akkor is, ha a megfigyeléseimet most más szempontok szerint próbálom rendszerezni, mint ahogy akkor tettem.

 

12.

Nehéz volt elmennem itthonról, de a csábítás nagy volt, végül magával ragadott. Ági egyedül maradt itthon a gyerekekkel, most együtt próbáljuk felidézni az akkori napjait. Reggel elvitte Zsófit és Ágikát az óvodába, aztán busszal elment az autóbusz-pályaudvarra, onnét átbuszozott Kiskunfélegyházára, bement a múzeumba, délután pedig megismételte ugyanezt. A buszok bármikor késhettek, ezzel is számolnia kellett.

Messzire mentem, nagyon messzire…

Furcsán hangozhat, s talán nem is teljesen igaz, de nem azok a társadalmak voltak számomra idegenek, amelyekre valamekkora pillantást mégiscsak vethettem, valójában a távolságot, az itthoni világtól elválasztó távolságot nem tudtam feldolgozni. Moszkva még közel volt, ám akkor, amikor a teljes sötétben legalább hat órát repült velünk a gép Moszkvából Alma-Atába, akkor mégiscsak megéreztem a távolságokat. Nem is engedtem fel szinte egyetlen pillanatra sem. A költő kísérőjének és a megfigyelőnek a szerepét osztottam ki magamnak, ebben benne volt valamennyi, tőlem szokatlan kívülállás is. Nem véletlen, hogy az útirajzom volt az első írásom, amelyikben egyes szám harmadik személyben írtam magamról. Az írás címe is mutatja, hogy nehezen éltem meg a távollétet, az itthontól távol töltött időre utaltam a címmel, ötszáznégy óra, azaz huszonegy nap, ennyit töltöttem távol.

Az itthoni világgal szinte nem is tudtam kapcsolatot tartani. Az érkezés után, még Moszkvából, az Írószövetségből felhívtam Ágit, azaz a kiskunfélegyházi múzeumot, mert akkor még nem volt otthon telefonunk, Moszkvában viszont az írószövetségi asztalokon olyan telefonok voltak, amelyeken bárhova lehetett telefonálni. Bonyolultabb volt ez a szállodákból, Alma-Atából vagy Frunzéból egyszer próbálkoztam, négy órát kellett várnom a kapcsolásra.

Ültem a szállodai szoba ágyán, kezemmel megtámasztottam a fejemet, s vártam.

Vártam a kapcsolásra.

Eltelt négy óra, s megszólalt a telefon, zgyesz Kiskunfélegyháza, itt van Kiskunfélegyháza, mondta egy női hang.
Nagyon valószínűtlen volt ez. 

 

13.

Távollétünk alatt zajlott le az Írószövetség közgyűlése ezerkilencszáznyolcvanhat novemberének végén. Ezerkilencszáznyolcvanhat már a politikai-szellemi közeg megváltozásának az éve volt, előző évben megtartott monori tanácskozás után egyre másra következtek a különféle ellenzéki megmozdulások, a Bős–Nagymaros elleni tiltakozás, az Alternatív Kulturális Fórum megtartása, aztán Nagy Gáspárnak A fiú naplójából című verse miatt bekövetkezett a Tiszatáj újbóli felfüggesztése, majd következtek az ezerkilencszázötvenhatra való megemlékezések, s az ezekre adott válaszlépések.

Feszült volt a légkör, az elutazásuk előtti estét Ágh Istvánéknál töltöttük, náluk is aludtunk, egész este a közgyűlés várható történéseit latolgattuk. Ezért gondolhattam azt, hogy a közgyűlésre már az utazásunk napján sor került, ám mivel december tizedikén érkeztünk haza, feltehetően november huszadikán-huszonegyedikén indulhattunk el.   

 

Az ún. népi ellenzék történetét Pintér M. Lajos mutatta be, könyvében érinti az 1986-os év történéseit is. Pintér M. Lajos: Ellenzékben 1968–1987, A Nagy Népi Hurál”-tól a Magyar Demokrata Fórumig, A Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzéke 1968–1987, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2007.

 

A közgyűlésen történteket Vasy Géza A Magyar Írószövetség rövid története című tanulmányában tárgyszerűen így foglalta össze: „Talán soha ennyi párt- és állami vezető nem jelent meg, és soha nem volt ennyi ’rendezője’ az eseménynek. A jelenlévő állami vezetőknek jogosítványuk volt arra, hogy felfüggeszthetik a közgyűlést. Az előző hónapban volt 1956 forradalmának 30. évfordulója, amelyről a párt a régi nézeteket harsogva emlékezett meg. A közgyűlésen azt lehetett érezni, hogy a párt attól tart, hogy egyes írók majd pártalapítást próbálnak bejelenteni. Hubay Miklós esszéisztikus megnyitó előadása a nemzeti kultúra világszerte tapasztalható fenyegetettségéről, a magyar szellemi, irodalmi élet kívánatos jövőjéről beszélt, és civakodás-mentes tanácskozást kívánt. A szövetség 613 tagja közül 438-an jelentek meg, a második napi szavazáson 410-en vettek részt. A közgyűlésen a pártállami vezetők feltűnően nagy létszámban voltak jelen. Közülük felszólalt Köpeczi Béla, Agárdi Péter, Berecz János, Pál Lénárd, Vajda György. Több mint száz párttag író nevében hangzott el egy nyilatkozat a pártonkívüliekhez intézve. Ebben elítélték a vezető testületek egyoldalúan politizáló magatartását, egyes írók nyugati fórumokon való jelentkezését, s azt, hogy az Írószövetség ezektől nem határolódott el. Az Írószövetség és a kultúrpolitikai vezetés közötti feszültség kölcsönös feloldására szólítottak fel, de a gondokért elsősorban az Írószövetséget tartották felelősnek. A közgyűlés alaphangját végül két beszéd határozta meg. Mészöly Miklós higgadtan elemezte a helyzetet, s azt javasolta, hogy túllépve az utóbbi évek ellentétein, próbáljanak ’a szövetség egészséges működésének a politikával egyetértésben új kereteket formulázni’. Hamarosan azonban Köpeczi Béla miniszter kapott szót, aki felolvasott egy bíráló, s a pártvezetéssel nyilván egyeztetett szöveget. Kifogásolta, hogy az Írószövetség közvetlenül politizál, tabukat döntöget, például 1956 kapcsán, nem határolódik el a szocializmussal szembeni, a szervezett ellenzéki akcióktól, többen nem tartják tiszteletben az alkotmányt. Nem reflektált Mészöly Miklós beszédére, s ez hatalmas politikai hiba volt. A közgyűlés indulatosabbá, a szembenállás kiélezettebbé vált. Az első nap végén szólalt fel Albert Gábor, aki a népességcsökkenésből kiindulva az ország szellemi, erkölcsi válságáról beszélt, a végzetes erkölcsi vereségről. Beteg az ország, a gyógyításhoz egyenes beszédre, demokráciára van szükség. Utána Kiss Gy. Csaba elmondta, hogy a Választmány szeptemberben mérsékelt hangú levélben kérte a Tiszatájelleni intézkedések felülvizsgálatát. Válasz nem érkezett. Felolvasta azt az újabb levelet, amelyben 114 író, művész, tudós fordult a párt- és állami vezetéshez a Tiszatájügyében, s amelyre ugyancsak nem érkezett válasz. Antidemokratikusnak tartották a döntést, helytelennek az ahhoz való ragaszkodást. A második nap Hubay Miklós szenvedélyes felszólalásával kezdődött, amelyben finoman mindkét oldalt bírálta, s magányosnak nevezte magát, akit elnöksége alatt is értek írói támadások, s aki néhány nap múlva visszamegy Firenzébe tanítani. Őt Csurka István követte, aki reformot, új egyezséget tartott időszerűnek, s 1956-ra utalva a demokratikus szocializmust nevezte eszményének. Őt Berecz János követte, aki határozottan elutasította az előző napi rengeteg ’siránkozást’ a nemzeti csődről. Harminc év nagy eredményeiről szónokolt, s kijelentette, hogy 1956 megítéléséről ’közmegegyezés’ van, az nem fog megváltozni. A Tiszatájkapcsán így fogalmazott: ’tetemrehívókkal nincs párbeszéd!’ Csurkát azért bírálta, mert elment a monori tanácskozásra a polgári liberálisokhoz. Czine Mihály mérsékelt hangvételű beszéde konkrét példák alapján bírálta az irodalompolitikát. Csoóri Sándor kifogásolta, hogy Mészöly Miklós békeajánlatát a miniszter megválaszolatlanul hagyta. Íme, csak az lehet nálunk a hatalom partnere, aki annak ki van szolgáltatva. Berecz János felszólalását fenyegetőnek nevezte, őt magát paraszt-Révainak. A politikusok nem akarják megérteni az írókat. Albert Gábor beszéde nem ultimátum volt, hanem segélykiáltás. Beszélt az elakadt reformokról, az új hetilap megindításának tilalmáról. Sánta Ferenc is fenyegetőnek nevezte Berecz szavait. Emlékeztetett arra, hogy a magyar írótársadalom kétszáz év politikai tapasztalatait és tudását őrzi, így a nemzet dolgaiban aligha tévedhet, s ezért tiszteletteljes meghallgatást érdemel. A politikusok jönnek-mennek, az írók megmaradnak, s ezt a fiataloknak is figyelmébe ajánlotta. Szólt arról is, hogy a szellemi életben kontraszelekció van, kiszorítják az értéket ’kegyencek, elvtelen emberek, lézengő ritterek, Biberachok’.

A 71 tagú új választmányban elhanyagolható kisebbségbe kerültek a párttag írók, talán heten voltak. December 18-án Cseres Tibort (1915–1993) választották elnökké, Veress Miklóst (1942-) főtitkárrá. Alelnök Fekete Gyula és Jókai Anna (1932-) lett, a titkárok Annus József, Kalász Márton, Kovács István.

Az ügyvezető titkár maradt Garamvölgyi Károlyné. Az elnökség tagjai: Bárány Tamás, Bertha Bulcsu, Csoóri Sándor, Csurka István, Fodor András, Galgóczi Erzsébet, Hernádi Gyula, Ilia Mihály, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Simonffy András. Veress Miklóst 1988-ban Koczkás Sándor váltotta fel (1924–2000). A pártállami vezetés hisztérikusan reagált a közgyűlésre. A korábbi tervek szerint megkezdték egy új szövetség előkészítését, azonban az írók közül csak 26-an léptek ki az Írószövetségből, s később azok nagy része is visszalépett. Cseres Tibor elnököt arra próbálták rávenni, hogy távolítsa el a ’kemény magot’ a szövetség vezetéséből, akár rendkívüli közgyűlés összehívásával. Köpeczi Béla 1987 januárjának végén a Népszabadságban bírálta az Írószövetséget, s korlátozta annak működését, nem engedélyezte a nemzetközi szerződések megújítását sem. A feloldásra csak decemberben került sor. Annus és Kovács István néhány hónap után lemondtak tisztségükről.

http://www.iroszovetseg.hu/wpcontent/uploads/2012/09/MI_tortenete.pdf

 

14.

Az itthon bennem kialakult kérdésekre utunk során fokozatosan kaptam meg a válaszokat.

Miben mutatkozik meg a birodalom egysége? – kérdeztem magamtól még itthon, a hangban, válaszoltam a kérdésre pár nappal később, moszkvai tapasztalataim alapján.

A televíziókban, rádiókban, de akár a repülőjáratokon is hallható kiegyensúlyozott, derűs hangban. Ez a hang betöltötte az egész teret, optimizmust sugárzott, távlatokat nyitott meg, ugyanakkor felelősségteljes volt, miközben gondviselőnek is mutatkozott. Aki nem tudta, hogy hol van, az ezt a hangot hallva biztos lehetett abban, hogy a világ legkiegyensúlyozottabb, feszültségektől mentes országában él.

Igaz, ha jól figyeltünk, akkor egyes pillanatokban megérezhettük az ebben a hangban ott lévő rideg beütést is.

Nem kellett nagyon figyelnünk ahhoz, hogy észrevegyük a mindenütt ott lévő rendőröket, hosszú, vastag kabátjukban irányították a forgalmat, ott álltak az utcasarkokon. Katonát kevesebbet láttunk, mint rendőrt, de nyilvánvaló, hogy a hatalmas katonai erő fogta össze ezt a birodalmat.

Megvolt a maguk szerepe a vezetőkről készült fényképeknek is, akkor, amikor mi a Szovjetunióban jártunk, már Gorbacsov fényképe volt minden falon, a kép az emberek tudatába véste a hatalom birtokosát.

A birodalom különböző területeit a közlekedési lánc kapcsolta össze. Ebben a hatalmas térben nem szóródhattak volna szét a családok, s nem szerveződhettek volna már egy újabb rend szerint, ha nincs légiközlekedésük. Több Frunzéban megismert családról tudtuk meg, hogy a férj és feleség Leningrádban, akkor még Leningrádban ismerkedett meg egymással. A családdal való találkozások is elképzelhetetlenek lettek volna a repülőjáratok nélkül.

A birodalmi gondolkodás nem jött volna létre, ha Moszkva méretei és az ottani lehetőségek alapján nem emelkedik a birodalmi főváros rangjára. A hierarchikus társadalmakban minden hierarchikusan működik, így a városoknak is hierarchiájuk van. Moszkva nem csak az általa betöltött funkciók alapján vált birodalmi fővárossá, ennek megteremtéséből a mítoszképzés is kivette a maga részét. Bárkinél is jártunk, a gyerekek azonnal mutatták a róluk Moszkvában, a Vörös téren készült képet.     

Erre voltak a legbüszkébbek. 

 

15.

Akkor, amikor a Szovjetunióban jártunk, a teret már nem csak a napsütötte vidékek derűs kiegyensúlyozottságát magában hordozó hang uralta. Megjelent egy másik hang is, egy érdes, rekedtes hang, ezt a hangot vitték magukkal a hanglemezüzletekből, ezt a hangot hallották autózás közben, a lakásokban a beszélgetések alatt, ezt Moszkvában, s ezt Alma-Atában. A hangban erő és kihívás volt – Vlagyimir Viszockij hangja volt ez.

Aki nem értette a dalok szövegét, a hangból az is megértette, hogy az, amit énekel, s az is, ahogy énekel, szemben áll az őt körülvevő világgal.

 

Vlagyimir Viszockij (1938–1980) színész, előbb a Puskin Színház, majd 1964-től haláláig a Taganka Színház tagja, a színház vezető színésze, leghíresebb szerepe a Ljubimov rendezte Hamletvolt. „Művészete félhivatalosnak számított, verseit gitárkísérettel adta elő, gyakran magánlakásokon. Dalaiban a szovjet valóság személyes megélésének groteszk-tragikus élménye fogalmazódik meg, a kiúttalanság-érzés és a szabadságvágy. Mint ’bárd’, milliók kedvence volt. Körülbelül 600 dalt írt, melyek magnetofonszalagjait másolták az emberek. Magánéletének viszontagságai is hozzájárultak ahhoz, hogy alakjából mítoszt teremtettek. Felesége Marina Vlady, a híres francia színésznő élete végéig kitartott mellette. Fékezhetetlen alkoholizmusa okozta a halálát” – írja róla Szőke Katalin, az orosz kultúra kiváló ismerője Baka István Viszockij-fordításai kapcsán*. Baka 1988-ban több Viszockij-verset fordított le, ezek, mint ahogy azt ugyancsak Szőke Katalin írja, 1988-ban a Szovjet Irodalomban, 1989-ben a Népszabadságban, s ugyancsak 1989-ben a Hitelben, majd a költő hagyatékából 2001-ben a Forrásban jelentek meg. Dalait magyarul Hobo (Földes László) énekelte a legnagyobb sikerrel. Farkashajszacímű dalának két szakaszát másolom ide, ennek a dalnak a szövegét annak idején szabadon, a mondandóját hangsúlyozva Moszkvában lefordították nekünk: „Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra / Szopós kölykökre és anyafarkasokra / Üvölt a sok hajtó / tombolnak a kutyák / A jelző zászlók közt vér ömlik a hóra // Lábaink és állkapcsaink gyorsak, / Felelj falkavezér, mondd meg hát, / A puskacsövek elé hajtanak minket, / Miért nem törünk ki a tiloson át.”

*In.: Baka István Művei – Műfordítások II. Tiszatáj-könyvek, Válogatta, a jegyzeteket és az utószót írta: Szőke Katalin, a szöveget gondozta: Bombitz Attila,  Szeged, 2008, 443.

 

16.

Ahogy megfigyelhettem, a Szovjetunióban, legalábbis számunkra, betekintők számára megközelíthetően kétszintű kultúra létezett, a két szint mellett nyilván több szint is volt, de azokkal mi nem találkozhattunk, egyrészt az egységes, szovjetnek nevezett kultúra, de maradok inkább az irodalomnál, szóval a szovjetnek nevezett, az egész államalakulat szintjén ismert, orosz nyelven létező irodalom, s az egyes népek, őket előszeretettel nevezték nemzetiségeknek, irodalma, ez az adott nép vagy népcsoport nyelvéhez kapcsolódott, de íródhatott orosz nyelven is. Az egyes népek, népcsoportok irodalmából át lehetett lépni az általam szovjet irodalomnak nevezett irodalomba, az oroszul író Csingiz Ajtmatov amellett, hogy a kirgizek a maguk írójának tartották, kétségtelenül a szovjet irodalomhoz is hozzátartozott, nem csupán ismertsége révén, hanem az általa felvetett kérdések révén is. Amennyire meg tudtam ítélni, az egyes népek irodalmában kiemelkedő szerep jutott az emlékezet kérdésének. A kirgiz irodalomban legalábbis. Ha Ajtmatov életművét nézzük, akkor azt látjuk, hogy érinti a hagyományos kultúra szinte minden elemét, s annak történeti rétegeit is, nem beszélve a mankurt kifejezés középpontba állításáról, ezzel a kifejezéssel az emlékezetét vesztett embert nevezték meg.

Még Moszkvában találkoztunk egy öreg kirgiz íróval, Feri régi ismerőse volt. Azt kérdezte, megjelent-e már a könyve Magyarországon, majd egy vadászsólyomról beszélt. A sólyom egy gonosz ember kezébe került, az bevarrta a szemét, máshogy nem tudta vadászatra kényszeríteni. A fájdalomtól meggyötört és három napra, három éjszakára magára hagyott, étlen-szomjan vergődő sólyom megadta magát. Újabb három nap elmúltával kitépték a szemhéjából a lószőrt és etetni kezdték. Ekkorra már elfelejtette régebbi énjét, gazdájának hű szolgája lett, Musza Muratalijev arról beszélt, hogy az ember a saját lelkéből a sólyoméba ültette át a kapzsiságot és mogorvaságot. Könyve a hazatérésünk után jelent meg magyarul.

Ha a példák szinte véletlenek is, bár az Ajtmatov által középpontba állított kifejezést nem tekinthetjük annak, az emlékezet kérdését nyilvánvalóan az egyes népeknek a birodalomban elfoglalt helye emelte ki.

A hetvenes–nyolcvanas évek erdélyi irodalmában is láttunk példát erre.  

Bár a kirgizek és a kazakok is hatalmas, sok esetben rettenetes változásokon mentek keresztül a huszadik században, ők akkor mégis közelebb éltek a történelmükhöz, mint mi. Akkor Kazahsztánban az értelmiségi réteg szinte teljes egészében első generációsnak mondható volt, közülük gyerekként sokan még a nomád életet megélték, ezért semmi nem meglepő nem volt abban, hogy még a panellakásokban való vendéglátást is a régi rítusok szabályozták 

A hagyományos népi szellemi kultúra is élt még, a kirgizek hősi eposzának, a Manasznak az egyik részletét mi is meghallgattuk egy énekmondótól, azaz manaszcsitól. A természeti világ és a hagyományos világ a huszadik század ott igazán erőszakos lépései ellenére is őrződött a gondolkodásukban, igaz, sok esetben, a kisebb településeken még mindig szinte a hagyományos módon éltek. Fontos volt számukra az értelmiség magatartása, kirgiz írók között zajlott egy vita, hogy mi is valójában az író feladata, úgy írjon-e a maga népéről, ahogy a világ elvárja tőle, vagy úgy, hogy azzal a maga népét segíti.

Nem vagyok híve a normatív előírásoknak, a művészet terén pedig végképpen nem, ezért a kérdés felvetését problematikusnak gondoltam, az adott helyzetből következőnek, a kérdés felszínre kerülése sokat elmondott az egyes népek léthelyzetéről.        

 

17.

Arról, hogy miképpen állnak a Gorbacsov által elindított reformok,

a moszkvai vagy alma-atai utcán keveset tudtunk meg. De miért lettek volna az ottaniak jobban informálva, mint mi? A hétköznapi tapasztalataik segíthették volna őket, de valójában így sem nagyon tudtak mit mondani, számukra is nehezen áttekinthető volt a helyzet. Ezerkilencszáznyolcvanhat telén voltunk, félévvel a csernobili atomerőműben bekövetkezett robbanás után, az utólagos elemzések szerint Gorbacsovot ez a tragédia döbbentette rá a Szovjetunió reménytelen helyzetére. Egy évvel voltunk Gorbacsov hatalomra kerülése, a glasznoszty, azaz a nyilvánosság és a peresztrojka, azaz átalakítás elvének meghirdetése után, kezdetben még a gazdaság dinamizálása, azaz az uszkorenyije is szerepelt a jelszavak között, a csernobili robbanás, s az, hogy a kialakult helyzettel nem tudtak szembenézni, a birodalom működésképtelenségére mutatott rá.

Amikor mi a Szovjetunióban voltunk, éppen az alkohol elleni küzdelem elhibázottsága vált egyértelművé. A célkitűzés nyilvánvalóan helyes volt, ám a kimondott alapelvnek az azonnali valóra váltása, az alkohol eltüntetése az üzletekből nem csak az emberekben keltett erős hiányérzetet, hanem az államkincstárban is, a korábban beérkező adók hiányát milliárd rubelekben érezte meg a költségvetés. Ennek hatására enyhítettek az alkoholtilalmon, újra lehetett vodkát vásárolni, ezt magunk is megtapasztaltuk, több utcasarkon láttunk sorokat, amikor közelebb mentünk, akkor vettük észre, hogy papírdobozokból árulják a vodkát.

A reformokról Ajtmatovot is megkérdeztük. Válasza akkor visszafogottnak, taktikai jellegűnek tűnt, ma olvasva a szavait, azt gondolom, nagyon is logikus volt az, amit mondott.

Arról beszélt, hogy gazdasági reform nélkül nem képzelhető el az átalakulás. Mai távlatból már látjuk, hogy Gorbacsov nem készült fel a gazdaság átalakítására, s azt nem is alakította át.

 

Idézem Ajtmatov szavait: „A társadalmi-politikai, valamint a gazdasági reform nem képzelhető el egymástól függetlenül. Egyazon folyamat két oldalát jelentik: ha a társadalmi élet új szinthez érkezik, akkor ez hat a gazdaságra és fordítva. Gondolom, önöknek, magyaroknak jócskán van tapasztalatuk ezzel kapcsolatban. A probléma inkább ott van, hogy olyan tömegű feladat vár ránk, amennyit soha a történelemben nem sikerült reform útján megvalósítani. Ezért nagyon kell vigyázni a célok megfogalmazására, s arra, hogy a kitűzött célokat meg is valósítsuk. S ha ez megtörtént, akkor mehetünk tovább. Úgy vélem, hogy csak kis lépésekkel haladhatunk, s minduntalan ellenőriznünk kell a megtett lépés eredményességét…” Mai szemmel alapigazságok kimondását láthatjuk ezekben a mondatokban, a maguk általánosításával nem is többek ennél, akkor viszont az adott időszaknak szóló mondandójuk volt. 

 

Csingiz Ajtmatov (1928–2008) író, politikus. Regényei még az én nemzedékem tagjainak is meghatározó olvasmányai voltak, a Dzsamila szerelme (1958) és Az első tanító (1962) című regényéből készült filmeket még otthon, a fertőszentmiklósi moziban láttam. Fontosabb kötetei: A versenyló halála(1966), A fehér hajó (1970), Tengerparton futó tarka kutya (1978),  Az évszázadnál hosszabb ez  a nap (1980) Vesztőhely (1988),. A Dzsingisz kán fehér fellege alatt című könyve magyarul 2007-ben, az Amikor leomlanak a hegyek 2008-ban jelent meg.

Moszkvában és Frunzéban több filmet láttunk Ajtmatovról, az akkor hallott adatok szerint könyvei addig nyolcvan millió példányban jelent meg. Nagy érdeme, hogy az egész világ számára nyilvánvalóvá tette a kirgiz, szélesebb értelemben pedig a Szovjetunióban élő török nyelvű népek helyzetét. miközben természetesen az akkori rendszer részese volt, nem csupán irodalmi, hanem politikai tényező is, s nem egyszerűen a kirgiz nép életében. A nagyvilág nagyobbrészt az ő könyveiből szerezte az ismereteit a kirgiz nép történetéről, szellemi örökségéről, s arról, hogy hogyan éltek a huszadik század második felében. A vele való találkozásra felkészültem, sokat olvastam tőle, örültem, hogy nem csupán a szokásos udvariassági formulákkal terhelt beszélgetésre került sor. Ezt annak is köszönhettük, hogy Buda Ferenccel már régóta ismerték egymást.

Ajtmatov 2006-ban a Budapesti Könyvfesztivál vendége volt, hosszú sorok álltak az asztala előtt, amikor dedikált. A dedikáltatók kivétel nélkül az idősebb korosztályhoz tartoztak, Ajtmatov pedig minden érdeklődés nélkül, arcát egy pillanatig nem mozdítva gépiesen írta a nevét az elé tett könyvekbe. 




.: tartalomjegyzék