Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - április
Gazda József

Kisebbségi lét magyar módra

1. Történelmünk fájdalmas alakulása következményeként a magyarság jó egyharamada idegen, vagy „elidegenített” földön él. És sorsa – még ott is, ahol ma is döntő többséget alkot – kisebbségi sors. Manapság sok szó esik az „őshonos kisebbségekről”, aláírásgyűjtő akció is körvonalazódik, hogy az Európai Unió tegyen megkülönböztető minősítést, alkosson megkülönböztető jogrendszert ama közösségek számára, amelyek ősidők óta lakják szülőföldjüket. És ez különbözzék azokétól, akik esetleg tegnapelőtt érkeztek oda. Változzék meg a jelenlegi nemzetközi politika, mely nem az emberi értékeknek, magának az Embernek a tiszteletén alapul, s  nem az erkölcstől, hanem érdekektől irányított. Hogy ez meg fog-e történni, a jövő kérdése. A ma jogrendje  az „egyén szabadságát” bömböli, hirdeti, s ezek a fogalmak, hogy népek joga, közösségek joga nem is íratnak le, nem is ejtetnek ki a szájakon. S ahol mégis – nagyobára látszati dolgokban - esetleg csak bizonyos százalékarányt meghaladó „egyének” jogaként  létezik. Ha mondjuk „19,5%-os” egyén vagy, még a településed nevét sem írhatják ki a te nyelveden. Mert ehhez 20%-os egyén kellene hogy legyél, s közösséged 20%-ot kitevő „egyének közössége”. S itt is és ott is hatalmas erők dolgoznak azon, hogy ne múld felül a 19 és fél százalékot, vagy  kerülj mielőbb alája! S ha még nem vagy elég lent, juss oda. Ezért a folyamatos és szisztematikus betelepítések immár közel száz év óta, a letelepedő missziósok anyagi támogatása, ember és ember közötti megkülönböztetés munkahely szerzés, sőt még fizetés dolgában is. S ezt sokszor nem is titkolják! Hiszen a te volt hazád, szülőfölded „missziós terület!”

Csupa kifordítottság, tagadása mindennek, ami józan és becsületes lehetne. Népek, közösségek egyik irányból való megkülönböztetése, másikból viszont semmibe vevése. Ez a jelenlegi alaphelyzet. Ebben élünk mi, hárommilliónyi magyar, ősi földünkön, és mégis: „idegen földön”. És ebben kell megcsonkított létünket, életünket, megszerveznünk, s kellene sorsunk irányítását – micsoda messzi vágy! – kezünkbe vennünk..

 

2. Arcunk: fogyó arc, csonkuló arc. Sorsunk: a más mérce, az állandó megbélyegzettség, a parancsuralom különböző formáinak; különböző „helyi változatainak” való alávetettség. Helyzetünk: megalázó helyzet. Immár több mint 90 éve jöttek, és állandóan; folyamatosan jönnek az idegenek, jönnek, s valóságos karvalyként tépik szét, cibálják szét nemcsak szülőföldünket, de ősi életformánkat, s orozzák el ősi jogainkat. Itt, már ebben a XXI. századi helyzetben nem szent a szülőföld, nem szent a család, nem szentek az egyházaid, hited, arcod, tekinteted, nyelved, melyeket anyádtól, őseidtől kaptál, kultúrád, mely néped lelkéből, szellemiségéből fakadt, mely őrzi lényedet, minden célpont. Idegen, tőled különböző, másarcú erők célpontja, melyek ráállítják mindezekre a fegyvereiket. A te elképzelt, általuk elképzelt, és tőlük beütemezett jövőd: az önfeladás, a lényed, arcod megsemmisítése, a te emberi minőséged semmibe vevő megtagadása, átalakítása, a te uniformizálásod, beolvasztásod a megszállók alakulatába. Mert: a te hazád nem a tiéd, hanem már az övék, a te sorsod fölött is ők rendelkeznek, az ő akaratukba tétetett le. Ők döntenek fölötted, hiszen ez a te osztályrészed. A jogtalanság. Téged arcod megtartásában nem védenek törvények, téged nem szabadna hogy megtartsanak a hagyományaid, mert a te „rendeltetésed”, kijelölt jövőd, hogy utódaidban a román, a szerb, a horvát, a szlovén, az osztrák, a szlovák vagy  az ukrán közösségeket, népeket szaporítsad. Mert te tulajdonképpen nem magyar vagy, hanem, tót, román, szerb  vagy ukrán. Azaz: ők döntik el, hogy te mi vagy. Téged meg sem kérdeznek erről, mert hogy te mit vallasz magadról, az – számukra – lényegtelen. Vagy jobb – megértőbb, ennek is örülj – megközelítésben: magyarul beszélő román, szerb, szlovák vagy osztrák vagy. Még ideig óráig, míg a népszámlálási kérdő-íveken szerepel(het) ez a kitét, hogy anyanyelv. Mert ez is csak egy „statisztikai engedmény”, amelyre senki nem kötelezi a kérdezőket, s így valójában nem is érdekli őket, s legtöbb esetben nem is kötelező azt kitölteni. Mert ez nem fontos! Mint ahogy a nyelved sem fontos, az sem „hivatalos”. Csak megengedett, és csak ideig óráig megengedett. Az egész Kárpát-medencében csak a 6-7000 szlovéniai magyarnak „hivtalos” egy szűkre szabott területen a nyelve. Másutt? Folyik ellene a meg nem szűnő uszítás, akár meg is lincselhetnek érte kommandós szellemben nevelt szabadcsapatok „rendtartói”. S ha védekezni mersz, bűnös leszel, akár börtön várhat rád, mint amire vannak is példák szerbbé, szlovákká és románná átminősített földjeiden. Mert itt füleket zavar, hazafiúi önérzetekbe gázol a nyelved!

Amikor még az MSZP-s uralom idején egy Magyarországot az európai parlamentben képviselő „magasrangú személyt” megkérdeztem, hogy nemzetközi politikai szinten Trianont és Párizst, illetve az ott kötött békeegyezményekben rögzített meglehetősen parányi  „jogok” be nem tartását  valamilyen formában hozzák-e ők, magyar küldöttek szóba, a válasz ez volt: „Ezt az európaiak úgysem értenék meg. Nem is érdekli őket!”. Mi tudjuk, a „kicsi agyunkba” betápláltan  tudjuk, hogy „úgysem értenék meg”, és hogy nem is érdekli őket. Ezért nem is emlegetjük. S így ez – hogy mi is vagyunk, velünk is „történt valami”, és nap mint nap történnek dolgok, alig  kerül szóba valamilyen porondon. S hogy az utódállamok, melyekhez „kiosztattunk”, ma is folyamatosan megszegik még azokat a nem éppen korrekt békeszerződésben ránk vonatkoztatva lefektetett minimális jogokat is, ezt tőlük nem kéri számon senki. Mert ugye – „ezt ők úgysem értenék meg”! Amazokat meg – akiknek a védnöksége alatt mindezek megtörténtek – azokat nem érdekli! És még azt sem várjuk meg, hogy ezt ők mondják ki, kimondjuk helyettük mi, és országunk  – vagy nemzetrészünk – sorsa fölött csak úgy átsiklunk!

 

3. A magyarság tagolt, szétszakított nemzet. Trianon óta tagolt földrajzilag, és mindig is tagolt volt lelkileg is.

Földrajzi tagolódásunk oka ismert. 1920-ban – mai ország-fogalmakban gondolkozva – 10 felé szakították Magyarországot. Ugye testéből a maradék ország mellett kapott Ausztria, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Olaszország és Szlovénia. Ha az akkori és mai statisztikákat megnézzük, a nemzet pusztulása elképesztő.

Romániában 1921-ben a Magyarországtól elcsatolt területeken 1.662.000 magyar élt, a terület akkori lakosságának 32%-a. És néhány nagyobb város számadatai százalékban: Kolozsvár

összlakosságának 83,5%-a volt magyar, 11%-a román. Marosvásárhely 93,5%-a volt magyar, 6,07%-a román, És a 2002-es állapot: Romániában 1.415.718-an él(t)ünk, a terület lakosságának 19,6%-át alkotjuk, Kolozsváron a 83,5%-ból 18%, Marosvásárhelyen a 93,5%-ből 47% lett. Hasonlóak a számok és arányok mindenik utódállamban. Felvidéken 884.000-ről 458.467-re (30,29-ről 8,49%-ra), Ausztriában 20.000-ről 4000-re, Szlovéniában 22.000-ről 6-7.000-re, Horvátországban 60.000-ről 17.000-re, Vajdaságban 600.000-ről 300.000 alá esett a számunk. És ez nem egy spontán, hanem kitartó „munkával” eltervelt és véghezvitt folyamat eredménye. Mi, úgymond kisebbségi magyarok mindenütt a „belügy” kategóriájába tartozunk, sorsunkról „saját” kormányaink döntenek. És döntenek is. Ellenünk döntenek nap mint nap, úgy, hogy az nekünk semmiképpen se legyen jó.

Érvényesülnek spontán folyamatok is. Ilyenek a vegyes házasságok, a megcsappant, a környezetbelinek alatta maradó szaporulat. És az is, hogy a mindenben hátrányos helyzetű nép fiai, fiaink felülnek „a vágy villamosára”, keresni egy helyet a világban, ahol majd – legalább a gyermekeik – otthon lehetnek. („A kisebbségi sors nem emberi sors” – mondotta az útnak induló Makkai Sándor 1936-ban) De mindezek csak kullogások az irányított és gerjesztett folyamatok mögött. A magyarság szétszórása is az állampolitikák része lett. Itt, „Romániában” orvosainkat, pedagógusainkat csak szülőföldjüktől távoli színromán területekre helyezték. A nem románokat – főleg a németeket és zsidókat – pénzért eladta az ország, s minket magyarokat csak azért nem, mert ránk nem volt vevő Magyarország. A Ceauşescu rendszer idején nagyobb városainkat „lezárták”, s miközben folytak a tömeges betelepítések, magyar ajkúnak nem adtak letelepedési engedélyt. Ma már múlt, mely csak részben valósult meg, de a falurombolás ördögi terve is – a hagyományos közösség szétrombolása – a gyors beolvasztásunkat célozta. És a mindezek révén való állandó fogyást saját lelki folyamataink is felerősítik.

Igen, lelki folyamataink, lelki tagoltságunk. Mert – hadd ismételjük meg – lelkileg is tagolt a nemzetünk. Vannak, akik ennek a népnek, nemzetnek a jövőjét nézik, akiknek fáj a magyarságuk. Mert van ilyen. Fáj a magyarságunk! Még akkor is, ha a kor mindent megtesz azért, hogy ez ne legyen így. S ha Tompa Mihály bő százötven évvel ezelőtt leírt szavai máig is belénk hasít(hat)nak, belénk sajdul(hat)nak:

„Nehogy ki távol sír e nemzeten,

Megutálni is kénytelen legyen.”

A távolt nyugodtan be lehet helyettesíteni bármivel, bárhol a nagyvilágban, akár Budapesten, akár Pozsonyban, Zentán vagy Kolozsváron, esetleg Buenos Airesben, szinte mindegy. Itt is és ott is vannak magyar szívű emberek és vannak, akiknek a lelkéből hiányzik ez az érzés: Nemzetszeretet. A kuruc magyarok mellett mindig is voltak labanc magyarok. Ez tény, ezen lehet bánkódni is, lehet  közönyösnek lenni is, épp csak egyet nem lehet (és nem is szabad): tudomásul nem venni.

Lelki tagolódásunknak is „történelmi okai” vannak. A spontán vagy irányított  betelepedés, betelepítés. Meg hogy a magyarság helyzete saját hazáján belül sem volt soha egyértelmű. Mindig volt egy adott Fent, és ennek Fentnek a célja – legalábbis Mátyás király halála óta, ennél visszább tekinteni ugyancsak nehéz – soha nem esett egybe a nemzet valós céljaival. Vagy csak bizonyos kérdésekben esett egybe. Jó példa erre a török hódoltság és annak megszűnése. Addig, amíg „közös ellenség” volt a török, a céljaink nagyjában azonosak voltak. Még Erdélyben és a birodalom fővárosában, Bécsben is. De csak bizonyos mértékig, mert a császári udvar folyamatosan készült, készíttette elő a török kiűzése utáni „helyzetet”, a magyar föld ilyetén való birtokbavételét, a magyarságtól való elidegenítését. Már akkor volt „tervezett” betelepítés, és már akkor folyt a magyarság irtása. A különbségek tehát akkor is megvoltak a magyarság célja és az adott hatalmi gépezet célja között. Magyar oldalról nézve: a hatalomba beilleszkedők majdnem mindig „labancok” voltak, a hatalmat szolgálók, kiszolgálók félig-meddig vagy teljesen is saját nemzetük ellen tettek, dolgoztak, s ebből busás hasznot húztak.. Ezzel járt a hatalomban való részesedés, benne levés több mint 500 év óta. A magyar érdek védelmezői, a  „kurucok” mindig a lázadók, az adott nemzet-ellenes helyzetet el nem fogadók voltak. Kivétlek csak igen ritkán akadtak. Ilyen kivételek voltak az Erdélyi Fejedelemség korának némely nagyjai, Báthoryak, a Rákócziak, Bethlen Gábor, akiknek a célja nagyjából egybeesett közösségük céljaival is. Sőt: minden alattvalójuk céljával, mert a kisebbségeik, a más nyelven beszélők ügyét ugyanúgy a magukénak érezték. S a másik oldalon, a császári részen is a nemzetért tevékenykedő „hazafiak” sokaságát lehetne felsorakoztatni, hazafiakat, akik őszintén akarták szolgálni nemzetük ügyét. Elég ha csak Pázmány Péterre, vagy a végvárakat védelmező száz meg százezrekre gondolunk. Akik életüket adták a hazáért. Vörösmarty szavai hát: „Az nem lehet, hogy annyi szív,/ Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel/ szakadt meg a honért” innen nézve is, s onnan nézve is igazak. Igaz az áldozat, és igaz az is, hogy mindig volt egy erő, amely úgy fordította a helyzetet, hogy a kiontott vér hiábavaló legyen. Így volt ez egészében Trianonnal, mely intézményesített utat biztosít a nemzet irtásának. Az anyaországban Trianont követő Horthy korszak is nagyjából nemzetközpontú volt, s mint ilyen, az utolsó.  Mert amik azután jöttek, az egész magyar történelem legsötétebb korszakaiként bizonyították a tételt. Hogy a belső hatalom célja is szöges ellentétben van a nemzet érdekével. Mert az az ország tönkretételére törő erők szolgálatában áll. A hatalomban főleg csak labancoknak – aki nem volt az, csak véletlenül kerül(hetet)t oda – jut hely. Így hát ha általánosítunk, a két – vagy többféle – magyar egymás melletti létezése történelmi produktum. S ez a „produktum” átöröklődött az utódállamokra, el egészen azok mai politizálásáig is.

Az is sajátos történelmünk következménye, hogy a magyarság jó része individualista. Csak a saját sorsa érdekli, csak arra figyel, a közösségére, nemzetére, nemzettársai helyzetére alig. Ha okait, kialakulását keressük, összefügghet azzal, hogy Magyarországon – maradjunk megint Mátyás királynál – az ő kora óta mindig leszorított, mesterségesen alacsonyan tartott volt az életszínvonal. Ez elsősorban rád vonatkozott, rád, magyarra. Akit mert „rebellis” voltál, ezzel is kellett büntetni. De egyébként is, a kezek maguk felé hajlanak. S Bécs sohasem volt hajlandó egyenrangú félként kezelni Magyarországot. Mindig gyarmatának tekintette, annak ellenére, hogy a Habsburgok választott uralkodóink voltak. De zavarhatta őket a minden európai jogrendtől különböző magyar jogrend, a Szent Korona jogrendje, mely szerint ők is „alattvalók” voltak, s ezért a helyzetért, vagy ezért a helyzetért is bosszút álltak Az idegen érdekeket képviselő „törvényes” vezetőink – a mindenkori uralkodó és annak szolgahada -, az őket kiszolgáló labancaink „kivitték”, folyamatosan kivitték az országból az értékeket, s a birodalmon belül kettős helyzet alakult ki: a magyar rész szegény volt, szegénynek kellett lennie, mert eleve folyt a javak kiáramoltatása -, és az osztrák rész ragyogott, fényesen gazdag volt – épp általunk is – velünk szemben. Aki érvényesülni akart, annak a maga dolgát kellett előtérbe helyezne. Hiszen nem volt egy ország, mely tégedet védett volna, s melynek a célja az lett volna, hogy lehetőséget biztosítson neked az előbbre lépésre, emelkedésre. Így alakult, alakulhatott ki ez a saját érdek-központúság, amikor az Egész ellenében kell megvédened és képviselned magadat. Így alakult ki, mint történelmi produktum, ez a magatartás-forma is. Nem vagyunk fontosak egymás számára. Céljainkat nem a közösségen belül, hanem egyéni úton tudjuk-akarjuk megvalósítani. Ennek eredménye lehet annak a bizonyosfajta összefogásnak a hiánya, vagy igen alacsony szinten való érvényesülése. S ez kihat a politikánkra is. Éljünk légyen bárhol is a nagyvilágban, a közösségre, mint erőre alig lehet számítani. Egyénekre esik szét a magyarság, tehetséges, a maguk helyén teljesíteni tudó egyénekre, akik mind-mind önmaguk érvényesüléséért küzdenek, de ők is csak magukra számíthatnak, s rájuk sem számíthat, vagy aligha számíthat a közösség. Közösségi, a közösségért cselekvő embertípus is létezik a nagy egészen belül, de kisebbséget képez. Ha egy arányt próbál elvonatkoztatni az ember – nyilván tapasztalati úton, mely tapasztalat nemcsak ide, a szülőföldre szorítkozik – aligha lehet jobb az arány a százból tíznél, tizenötnél. Száz felnőtt magyarból aligha – vagy csak ritkán, különleges helyzetekben ha akad tíz- tizenötnél több, akinek fontos az, hogy ő is a nemzet része, s hogy neki is illik tenni valamit ezért a közösségért. A 80-85%, vagy annak nagytöbbsége sem tagadja meg a nemzetét, épp csak hogy nem tesz semmit érte.

 

4. Ha végignézünk a világon, végignézünk saját nemzetünkön, magyarnak lenni sehol nem jó. Nemcsak szóbeszéd, történelmi tény, hogy „bűnös nemzetnek” bélyegeztettünk és bélyegeztetünk ma is. Ezt bizonyítja 1918-19, amikor hatalmas erők szövetkeztek, hogy hazánkat, az ezeréves Magyarországot megszűntessék. Egy erő működött, egy jól megszervezett erő, melynek céljai között szerepelt egész Európa hagyományos rendjének a felborítása – lásd az Oroszország ellen elkövetett szörnyű merényletet –, az Osztrák-Magyar Monarchia, s benne elsősorban a történelmi Magyarország felszámolása. Ez a cél is közrejátszhatott abban, hogy a szörnyű, az egész emberiséget érintő világháborút kirobbantották. Mert Keleten Oroszországot, s középen  az Európa Szívébe beékelődött Nagy Magyarországot át kellett „alakítani”. Ezért volt szükség  a jól előkészített, jól „megszervezett” „nagy orosz” és magyar  forradalmakra is. A terv kivitelezése stratégiai lépései voltak. Nálunk: idegen érdeket képviselő labanc agitátorok áll(hat)tak az államgépezet élére, s belülről is pusztították az országot, védtelenné tették (katonaság feloszlatása), káoszt teremtettek, a Rendet – mely erőt is, védelmet is jelenthet – a szó szoros értelmében felszámolták. S amikor már Károlyi „zsoldos munkája” nem volt elegendő, haza irányították a háttér-erők Kun Bélát, Szamuely Tibort és társaikat – akik addig Oroszországban „teljesítettek szolgálatot” –, haza  a „magyarországi munka” elvégzésére. És lőn, letaroltak mindent, ami még maradt, hogy a beérkező erők tiszta terepet kapjanak. És jöhetett a bosszú valamiért, nem tudni, miért  akkor is, s majd a második világháború után is. Jöhetnek a tömeggyilkos partizán akciók Délvidéken, a malenkij robotok Felvidéken és Kárpátalján, jöhetnek a haláltáborok Erdély földjén. Jöhet a benesi dekrétum, mely papírra veti, rögzíti bűnös nemzet voltunkat, és hogy ez bele tartozik a kívülről, a világerőktől is elfogadott folyamatba, mutatja, hogy mai napig is áll, védett tabu, melyet megszüntetni nem lehet, hiába mond ellent az egyetemes emberi jogok minden törvényének. És a nemzet büntetése („Háború a nemzet ellen”) folyamatban van még ma is, Magyarországon is, mert ott is – a történelmi folyamatnak hála – további bűnök történtek a nemzet ellen, a nemzet kifosztásáért, az ország lehengerléséért. A Székelyföldön alig több, mint fele akkora az átlagfizetés, mint Románia  többi részén, jóval nagyobb a munkanélküliség is. Ennek oka a megkülönböztető politika, vagy azon túl a hatalom még mindig meglévő bizonytalansága az e területek fölötti uralmukat illetően. Nem bizonyítható, de legendák szólnak arról, hogy akik idejönnek letelepedni, külön rejtett javadalmazásokat kapnak. S segítséget abban is, hogy javainkat  felvásárolják. Vásárolják fel erdőinket, földjeinket, ingó és ingatlan javainkat. S azt is  sikerült elérni, hogy a szociálista állam ide nyúló „vagyonát” is szinte kizárólag nem idevalók „privatizálták”. A tulajdonos kezek benyúlnak területeinkre, ők az urai altalaji és föld feletti kincseinknek egyaránt.

Tehát a Kárpát-medencében mindenüvé kiterjedt állapot: „bűn” magyarnak lenni. Szinte hogy büntetés. Érdekes jelenség: magyarnak lenni csak a hazától távol eső földeken nem hátrány, hanem ott inkább előny. A világban szétszóródott magyarok rendkívüli hírnevet szereztek népünknek munkájukkal, messze átlagfeletti teljesítményükkel. Ausztráliában vagy Svédorszgában, Norvégiában, esetleg Bostonban nem rossz ajánlólevél az, hogy magyar vagy. De itthon, az egész volt és mai Magyarországon az. És mégis – hihetetlen, szinte megmagyarázhatatlan ellentét -: a magyarul érző emberek büszkék a magyarságukra. Magyarságukat értéknek érzik.

 

5. Kilenc évtized nem volt elég arra, hogy az elcsatolt területeken szemmel láthatóan romlana a nemzettudat állapota. Bizonyosfajta romlás van, hiszen a Kor ezen munkálkodik itt is és ott is és mindenütt, de ez a romlás csak bizonyos mértéket ér el. S bár én, e sorok írója csak részben látok rá a csonka-országbeli állapotokra, kevésbé, mint az utódállamok bármelyikére – ez helyzetemből következik –, megkísérlem kimondani: sokkal jobban romlott a nemzettudat a Csonka-országban, mint általában az utódállamokban. Nem jelenti ez azt, hogy nálunk nincs egy elég erős elidegenedési folyamat. De ezt is gátolja, hátráltatja a viszonylagosan erős nemzettudat. Aminek az oka a magyar természetben is kereshető. Mi annak vagyunk a hívei, amit nem szabad. Hogy 95 év óta is vagyunk, annak köszönhetjük, hogy állandóan „tiltanak” bennünket. Ezért vagyunk „csak azért is magyarok”. S a nemzettudat talán azokban a legerősebb, akiket legtöbbet ütöttek-vertek magyarságuk miatt.

Ám sajnos mégsem olyan erős ez a tudat, hogy megóvná a fiataljainkat a vegyes házasságoktól, s ha idegen környezetbe kerülnek, a viszonylag elég gyors felszívódástól. Igen érdekes Felvidéken a „nyelvhatár”-jelenség. Történelmi tény: a nyelvhatár állandóan nyomul északról dél fele. Elér egy-egy települést, s ott érvényesül a szomorú törvény, a közösség tüneményes gyorsasággal kezdi szlováknak vallani magát. Mert: „Szlovákiában élünk, szlovákok vagyunk.” Ez a jelenség – sajnos – terjed, a nyelvhatáron igen erős, s másutt is érezhető. Moldvában a csángóknál figyelhető meg: egy adott pillanatban a folyamatos nyomásra a szülők el kezdenek a gyermekeikkel románul beszélni. Már Petrás Incze János – a somlyói ferencesek által nevelt, de moldvai magyar születésű és Moldvába visszakerült lelkész, a moldvai magyarság csodálatos népdalkincsének első gyűjtője és ismertté tevője - az 1840-es években leírja ezt a jelenséget. Vannak  falvak – írja -,  ahol mindenki magyarul beszél. Vannak olyanok, ahol csak az öregek, a fiatalok csak értenek. És végül: olyanok, ahol az öregek értenek még, de már nem beszélnek. Tehát a jelenség alul indul el, és megy felfele. A 90-es években a Bákó környéki ún. „déli csángó” faluban, Bogdánfalván jártam olyan családnál, ahol a tízéves gyermekkel magyarul, a négy évessel románul beszéltek ugyanazok a szülők! „Măi Pavel, fii cuminte! (Pável – a névadás is igazodik a „divathoz” – viseld jól magadat!) Sanyika, menj, s verj a Pavel fenekébe, ha nem hagyja abba a rosszalkodást!”

 Furcsa jelenség Erdélyben. A székelyek ha bekerülnek a Regátba, tüneményes gyorsasággal feladják a nyelvüket, nemzeti identitátsukat. Sokkal gyorsabban, mint az erdélyi szórványterületekről odakerültek. Míg itthon viszonylag szilárdan tartják magyarságukat. Ennek az oka: a szín-magyar környezetben nem alakul ki bennük – génjeikben sem hordják azt – az immunitás-tudat. Ennek a párhuzamosa történik a világszórványban. A Csonka-országból kikerültek sokkal hamarabb beolvadnak, mint az utódállamokbeliek. .

Összegezésként levonhatjuk a következtetést: a hátrányos helyzet csak kis mértékben van negatív hatással a nemzettudatra. Ady mondja, akinél jobban kevesen ismerték a fajtánkat -: Nekünk Mohács kell! Mert: az ütések alatt edződünk, az ütések inkább jó hatást tesznek ránk. Lévén, hogy dacos nép vagyunk. Így hát a nemzettudat úgy általában megvan a kisebbségi magyarságban. És van bennünk bizonyos szívósság is. Ám az egészen belül vannak különbségek is. Ahol a legkevesebb volt a tiltás – ilyen Őrvidék Ausztriában – ott történik a legsimábban a beolvadás. Játszi könnyedséggel hagyják el a fiatalok a nyelvet, s vedlenek át osztrákokká. Ugyanígy van ez Felvidéken a nyelvhatár vidékén. Délvidéken egy érdekes jelenségre hívták fel a figyelmemet: Amikor a Titó rendszer szorgalmazta azt, hogy az emberek vallják jugoszlávoknak magukat, majdnem az összes „jugoszláv”, vagy azok döntő többsége a magyarokból verbuválódott. Vagy úgy is mondhatjuk: a magyar pecsovics réteg festette át magát jugoszlávvá. Talán azért történt ez így, mert ez csak félig-önfeladásnak tűnt, szemben azzal, mintha egy valójában létező másik nemzet tagjának vallanák-hazudnák magukat. Viszont az állandó nyomás „megtartó erő” is.

A zentai Rácz Szabó László mondja:

„Mi rá vagyunk utalva a magyarságunkra. Bele vagyunk kényszerítve. A többségi nemzet tagjai magyarnak „bélyegeznek”minket. Magyarok vagytok – mondják. Akkor is így van ez, ha megpróbálnak beolvasztani.... Ezért van az, hogy a magyar bele van kényszerítve magyarságába. Ezzel a „titulussal”, hogy magyarok vagyunk, megbélyegeznek bennünket. Ezért hát egyfolytában szembesülünk a magyarságunkkal. Ezt ki-ki így vagy úgy éli meg, de ez meg is tart bennünket. Olyan ez a helyzet, mintha bedobnának bennünket a mély kútba. Tetszik, nem tetszik, ott vagyunk.”

Magyarországon nem egy különös dolog, hogy magyar vagy. Mégis, most, hogy ellenséges szándékú, nem tudni honnan irányított-buzdított kommandók járják az országot, s uszítják a magyarság ellen a cigányokat, s z ország rendje ellen szolgahadukat, részben fordított eredményt érnek el. Erősítik az addig nemzeti mivoltában közönyösnek mondható magyar rétegek tudatát is.

 

6. Érdekes jelenség a kisebbségi politizálásunk. Török világ van! Végvári katonák kellene, hogy legyünk, vagy lehetnénk is, akik ha kell kirohanunk az „ellenségre”, s utolsó csepp vérünkkel is váraink megtartásáért küzdenénk. Ez is volt a maga módján a kisebbségi lét kezdetén. A Kós Károlyok, Benedek Elekek, Bánffy Miklósok hagyták a magyarországi kecsegtetőbb élethelyzetet, s hazatértek népüket szolgálni. Tömegesen tagadta meg az erdélyi magyarság az eskü-tételt, mondván, hogy egy ember egy életben csak egyszer esküdhet, s ők már felesküdtek a magyar államra. És még akkor sem voltak a legkarakánabbak hajlandók ezt az „egyetlent” megszegi, amikor a magyar álam hivatalosan is feloldotta őket annak az érvénye alól tekintettel a politikai helyzetre. Ám valaminek történnie kellett. Már a két világháború között elindult egy bizonyosfajta „lazulási-folyamat”, de még csak alig-észrevehetően. Már akkor rombolni kezdett a kommunista eszme. Jöttek az ál-agitátorok, szervezték a kommunista pártot, hirdették saját vezető rétegünk bűnösségét, szétzilálták a nemzet egységét. De ez akkor csak kis réteget érintett. Aztán jöttek az üdvözítő eszmék hatalomra kerülésének az évei. Jött a vörös-uralom, mely a magyar politika „élcsapatát” direkt Moszkvából zúdította reánk. S újra hatalmi erővé emelkedtek  labancaink. Akik ránk-zúdíttattak,  fölénk is emeltettek. Azok kerültek fennebb a létrán, akik hajlandók voltak az „egyetlen igaz eszme” jegyében saját közösségük elárulására. Kezdetben még magyarázkodni is lehetett. A magyar kommunisták hihetetlen árulást követtek el. Magára a párizsi béketárgyalásokra ment a Magyar Népi Szövetség  állásfoglalása, hűség-nyilatkozata: „Észak-Erdély magyarsága Romániában képzeli el a jövőjét.”

A politikai helyzet egyértelmű volt – magyarázkodott a kérdésemre a hithű kommunista, de megkérdőjelezhetetlenül magyar érzésű tanárom, Balogh Edgár –, Észak-Erdély újra elveszett. Arra gondoltunk, ha ezt a nyilatkozatot megtesszük, mint kommunisták a magyarság ügyét tudjuk képviselni-szolgálni a szocialista Romániában.

 Történelmi távlatokból nézve  nem történt más az egész Kárpát-medencében, minthogy feléledt a félévezredes labanc politizálás hagyománya. A magyar érdek ellen való politizálás, vagy másképp fogalmazva: azok politizálása, akik nem vállalták fel nemzetük valós érdekeit, értékeit. Ekkor ezeknek a valós érdekeknek a felvállalásához hihetetlen emberi nagyság kellett. Olyan, melyre csak két kiemelkedő példa „akadt” az egész Kárpát-medencében, a Márton Ároné Erdélyben és az Eszterházy Jánosé Felvidéken. Eszterházy az életével fizetett. Márton Áron csak  majdnem. Vállalta a szenvedést, s így vált népe előtt a lelki-emberi nagyság képviselőjévé. Ha  volt ember, akire mindenki felfele tekintett – még a román hatalom is erre kényszerült – akkor ebben ő egyetlen volt. Körülötte folytak az árulások. A román hatalom szigorú volt, még a részben neki dolgozókat is – ha tenni próbáltak a saját népükért is – elrettentő példává tette, börtönbe zárta. Így kerültek oda Balogh Edgárék, Kurkó Gyárfásék, és a többi kommunista magyar vezető is mintegy átnevelésre, figyelmeztetésre, hogy itt magyar politikának Romániában helye semmilyen formában nincs!

Felvidéken, Délvidéken ugyanez történt.

S érdekes eltöprengeni, miért van az, hogy a labanc-hagyomány 1989 után is mindenütt töretlenül él tovább. A történelmi változástól lehetővé tett magyar párt-alakulatok élére – mintha fátum lenne ez -  szinte törvényszerűen labancok kerültek. És – ami az egész nemzet betörtségére-megtörtségére utal –, ahol ilyen vagy olyan okból  több magyar párt jött létre, ott is a magyar közösségek mindenütt a legmegalkuvóbb pártot támogatják, azt emelik a fejük fölé. Ez történt Délvidéken, és ez történt a kezdeti több arcúság után Felvidéken, amikor Duray Miklós viszonylag nemzetérdek-központúbb, vagy inkább ilyen Együttélés-mozgalmát előbb bedarálta és annak programját lesöpörte az asztalról a „reál-politizáló” Koalíció Pártja. Mely szemrebbenés nélkül lemondott az autonómiáról, a magyar megmaradás egyetlen lehetőségéről, és a hatalomba való bevételük ellenében még abban is asszisztált, hogy  az új megyék szinte  egyetlen célként azt szolgálják, hogy a magyarság sehol többséget ne alkothasson. És amikor Meciar ösztönzésére létrejön a Most-Híd úgymond kétnyelvű párt, mely túl radikálisnak tartja a Magyar Koalíció Pártja politizálását is, a felvidéki magyarság őket – tehát saját leg-megalkuvóbbjait – juttatja be a parlamentbe. Majdnem ugyanez történik Kárpátalján, ahol a többség a viszonylag magyar érdekeiket képviselő KMKSZ-szel szemben a „simulékonyabb” Ukrajnai Magyar Pártot támogatja.

Erdélyben speciális a helyzet, itt közel másfél évtizedig egyetlen „érdekképviseleti szervezetünk” volt, az RMDSZ.. Mint politikai alakulat egy pillanatig sem vállalta fel az autonómiát, vagy ha igen –a 2000-es években – csak kizárólag választási propagandaként és ugyancsak kizárólag kampánytémaként. S maga a szövetség saját párt-érdekeit képviselő politikai alakulatként működik már két és egynegyed évtized óta. A magyarság körében gyakorolt abszolút „hatalmát” nem a politikájának, kizárólag a nevében szereplő Magyar szónak köszönheti. Nem érezte , nem érezhette becsületes magyarnak magát az, aki nem rájuk szavaz. S így a kiábrándulás is a politikától való eltávolodásban, megundorodásban, azaz a szavazástól való távolmaradásban mutatkozott (2012-ben százalékban mérve fele annyi magyar ment el szavazni, mint 1992-ben!), s nem abban, hogy román pártokra szavaztak volna a magyar szavazók. Amikor párhuzamos lehetőségek születtek – előbb az MPP, legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt – az RMDSZ a „magyarság megosztásának” az átkát szórja az új pártokra. S így szinte töretlenül őrizheti állásait.. Mert valóban ők a „biztos pont”, a másik két párt nem tudott erőteljesebben megkapaszkodni. Egyebek mellett azért sem, mert a politizálás „mestersége” is annyira bemocskolódott, annyira gyanússá vált, hogy a kuruclelkű becsületesek közül alig akad, aki erre vállalkozna.  És a népünkben is gyökeret vert a kishitűség. Nem hisz az erőnkben, könnyen el lehet hitetni vele – csak ezzel magyarázható a mindenhol gyökeret vert a betáplált kishitűség -, hogy nem szabad radikális lépéseket tenni. Mert a románok, szlovákok vagy szerbek azt úgy sem fogadnák el. És tényleg nem fogadják el még megalkuvó kéréseinket – és nem követeléseinket – sem. Így a valóság: egy lépést előre, s négy-öt lépést hátra. Vagy másképp fogalmazva: önfeladás.

 

7. Van egy bizonyos fásultság, már-már belefáradtság népeinkben. Képtelenek vagyunk meglátni és képviselni saját érdekünket. Már a magunk igazságában sem hiszünk. És: saját érdekeinkért sem teszünk szinte semmit. A magyarság minden rossz tulajdonságát megtestesítjük mi is. „Ma senki nem hisz, törpe az idő” – mondhatnánk Madáchcsal. Népeink vegetálnak. A székelységre sok kétségtelen erénye mellett  jellemző a melldöngető magyarság. Verjük a mellünket, hogy mekkora magyarok vagyunk, de csak ennyit. Valójában messze  nem teszünk annyit közösségünkért, mint kellene. Bennünk is jelentkeznek ugyanazok a hibák, melyek az egész nemzetet jellemzik. A csak egyéni érdekünk meglátása-képviselete, az önfeladás, és főleg az, hogy nem tudunk már cselekvő magyarok lenni. Valójában még csodavárók sem vagyunk. Elfogadtuk a helyzetet, beletörődtünk sorsunkba, s ha tálcán hoznák a változást, a jobbat számunkra, nyilván örülnénk, de tenni: majdnem semmit nem teszünk önmagunkért. Azok a közösségek, ahol nincs bár egy önfeláldozó szervező, a közösségéért erőn felül is vállaló ember, egy-egy megszállott – mert ehhez az is kell, s bizonyosfajta szembeszegülés ezzel az érdekközpontú világgal – ott sorvadnak a közösségek. Lehet 300 lélekszámú faluban élénk magyar élet, s 5000-es létszámúban semmi. Mert az utóbbiban hiányzik a mozgató erő. Az átlagos: a passzivitás. Az érdektelenség. Felvidéken pl. Külön politikai harc folyt, hogy a települések nevét írják ki magyarul is. Így született a határozat: 20% a küszöb. Ahol ezt meghaladják, ott ki kell írni, ahol nem, ott nem. Ez az állam feladata, teljesíti is a maga módján. De te, szlovákiai magyar kereskedő vagy cukrász vagy gyógyszerész esetleg színmagyar településeden nem írod ki magyarul az üzletedet sem, semmit sem. Nem tartod fontosnak. Ugyanez van Erdélyben is, Délvidéken, mindenütt. Szín magyar településeken még a kézzel írt cetlik is csak „az állam nyelvén” kerülnek ki. A mienk? Nem fontos! Feladjuk a nyelvünket, még a meglevő soványka jogainkkal sem élünk. Nem ragaszkodunk eléggé iskoláinkhoz sem. Van, na jó. A Ceauşescu rendszer végnapjaiban már a leggyengébbek  iskolája volt a magyar, amit még hivatalosan nem szüntettek meg, megszüntettük mi azzal, hogy csak a gyenge képességű gyermekeinket írattuk oda. A felvidéki Zsére több mint 50%-a még ma is magyarnak vallja magát, s kérdéses, hogy a másik majdnem fél rész is mennyiben szlovák. Ám magyar iskola már régesrégen nincs. S a magyar közösség számolta fel.

Jöttek a szülők, írjam szlovákba a gyermeküket. Miért? Hogy érvényesüljön! Statisztikát készítettem, hogy akik magyarban végeztek, több mint 80%-ban bejutnak a középiskolába, akik szlovákban, azok alig érik el a 20%-os továbbtanulási arányt. Mondtam a szülőknek. Innen, a magyar tagozatról érvényesül jobban. Mert az anyanyelvén mélyebben meglátja, megérti  a dolgokat! Amit idegen nyelven tanul, a felszínen marad! Tessék csak szlovákba írni – volt a szinte mindig válasz. Minden-minden erőfeszítés, szándék hiábavaló volt. Maga a nép szüntette meg a magyar iskolát. –mondta a hajdani igazgató.

Székelyföldön amikor a helyi Székely Tanácsok megalakítását kérte a Székely Nemzeti Tanács, hogy minden faluban szerveződjenek meg az önrendelkezés hívei, s az SzNT alulról felfele építmény lehessen, falvaink közel 50%-át „nem érdekelte”, és máig sem érdekli  a dolog. S arra is számtalan példa volt, hogy úgymond „érdekvédelmi szervezetünk” akadályozta meg e tanácsok megalakulását. Volt, ahol fenyegetéssel. Vagy pusztán csak azzal, hogy távolmaradásra buzdított. Vajon miért?  Az SZNT-nek sikerült „nem hivatalos” népszavazás lebonyolításával bizonyítania, hogy a székelység több mint 99%-a akarja a Székelyföld autonómiáját. Akarja, épp csak nem tesz érte! Mert az olyan falvakban is ez az eredmény, ahol még Székely Tanácsok sem alakultak Ezt a népszavazást – fájó -  ugyancsak nem támogatta az RMDSZ.  S ha vannak ellenkező példák is, azok  főleg egyénekhez kötődnek, s mint ilyenek,  jóval ritkábbak. Sokkal erősebb a közöny, mint a valós, célirányos  cselekedet. A már Petőfi megverselte „Ej, ráérünk arra még” tunyaság, érdektelenség ma is élő jellemzője nemcsak a nemzetnek, leszakított  nemzetrészeinknek is.

8. A kisebbségi magyarságnak az a része, mely soha nem hagyta el szülőföldjét, a fentiek ellenére is, vagy azoktól függetlenül is megmaradt a nemzet részének, tudatában hozzá kapcsolódik az Egészhez. Ha van szétesési folyamat nemzetünkben, akkor a Csonka országban ez sokkal erőteljesebben érvényesül, mint bárhol másutt a Kárpát-medencében. Mi, leszakított magyarok joggal érezzük úgy, hogy bennünket anyaországi testvéreink megtagadtak. Ama dec. 5-e táján a magyar tévé különböző csatornáin tömkelegével hangzottak el bennünket becsmérlő, gyalázó, „üljenek otthon, én sem akarok hozzájuk menni” típusú ,megnyilatkozások. Vagy alig van „határon kívüli magyar”, aki nem szembesült volna a kirekesztés valamilyen jelével. Ha mással nem, azzal, hogy az erdélyieket lerománozzák, a délvidékieket lejugóz(t)ák főleg Budapesten, de az ország más részein is. Vicc is született ebből:

„Mikor lesz a székelyből román? Ha kimegy Magyarországra.”

Egy a délszláv háború elől elmenekült kórógyi magyar, akinek faluja ama 1991-es Szent Bertalan éjszakáján kellett menekülnie földönfutóvá lett népével egyetemben, mesélte:

Mohács mellett dolgoztam mezőgazdasági munkán. Büdös jugó lettem Mondom az illetőnek: Te, te sehonnai, a te lakodalmadon énekeltétek-e a magyar himnuszt, mert az enyémen igen?! Nem szégyelled magad? Két évig  bírtam, két év után visszatértem Horvátországba. A fiam még a falumban is, majd ott kint, Magyarországon is magyar iskolába járt. Itt nem volt más lehetőség, horvátba kellett adnunk. A legérzékenyebb korban került szín horvát környezetbe

Elevenbe vágnak, fájó sebeket szakítanak fel ezek a dolgok. Hiszen sorsunkat nem mi választottuk meg. Nem mi akartunk leszakadni a Haza testéről. S ha tettünk valamit, nem kevés, hogy magyarság-érzésünket töretlenül megőriztük.

 

9. Kritikus pillanatokat élünk nem csak mi, az egész magyar nemzet. Szinte mindegy, hol élünk. Hatalmas erők törnek a megsemmisítésünkre. S ezek az erők  a mi sorsunk iránti közönyünkben kapják meg a maguk táptalaját.

Remény hát csak egy van. Hogyha feltámadunk. Ha mindenki rádöbben arra, hogy sorsunk a saját kezünkben van. Még semmi sincs végleg elveszve. De ha nem teszünk önmagunkért, könyörtelenül bekövetkezik a vég.




.: tartalomjegyzék