Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - április
B. Kovács András

Magyar gyermektúszok a besszarábiai fronton

Évtizedekig lappangó titokról lebbentjük fel a fátylat az alábbiakban. Már túl van a nyolcvanon narrátorunk, aki élete egy nagy megpróbáltatásának történetét meg kívánja osztani a közvéleménnyel. A hatvannyolc gyermektúsz közül, akikkel végigszenvedték a világháború egyik legkegyetlenebb golgotáját, alig páran vannak még életben. A történet, mint látni fogják, a már-már heródesi gonoszság mellett az emberség és gondviselés példáival is szolgál, de kevesebb embernek tartogatott a történelem keserűbb tapasztalatot, mint épp neki, a datki Szén Lenkének, aki tizenhét éves volt az 1944-es esztendőben.

Pár szót bevezetésképpen a Brassó megyei Datkról. A  magyar többségű kisfalu nyelvjárási szigetet alkot, az Olt partján fekszik, a Persányi-hegység nyugati lejtőjén és hat másik településsel Olthévíz községhez tartozik, valamikor a székelyföldi Miklósvárszék és Kőhalomszék, tehát a Szászföld közé ékelődő Felső-Fehér vármegyébe, a két világháború között  és előtte  pedig Nagyküküllő megyébe sorolták be.

No de mi történt a 1944 nyarának egy éjszakáján Szén Mihály, a módos datki gazda portáján?

 

Ház körüli munkák

 

– Én – meséli Kovács Gyuláné Szén Lenke – miután nem mentem el továbbtanulni, a családdal dolgoztam vállvetve. Aznap egész nap kapáltunk a mezőn, nagy vidáman, a négy Szén, szülők és a két lány, napszámosokkal együtt. Este haza, elvégeztük a házimunkát. A szüleinknek még sok dolguk volt, a csorda bejött, az állatok a kapu előtt vártak, sokszor a szomszédok engedték be őket. Úgy emlékszem, tizenkét állatunk is volt, két tehén, négy ló, két csikó, gyönyörű szép almásszürkék. Mi éjfél előtt sose feküdtünk le, tizenkettőkor vacsoráztunk. Addig a hat disznónak kellett enni adni, fejni, a tejet el kellett adni, ha el, ha jöttek érte. Tisztán tartani az istállót. Éjjelre is enniük adni. A majorság: édesanyám tartott vagy harminc libát. Ezekkel sok volt a baj. Ma sem tudom, érdemes volt-e, de milyen az ember: amíg bírta, csinálta. Na, hazaértünk és ezeket elvégeztük szokás szerint. Lefeküdtünk nagy fáradtan. Vacsora után még lábat is kellett persze mosni.

 

Hatvannyolc kiskorú

 

– Hát egyszer úgy három óra körül nagy dörömbölés a kapun. Ezt én nem hallottam, de édesapám igen. Talán még bele is rúgtak a kapuba. Édesapám hamar kimegy, azt hitte, meggyúlt a csűr, valami ég.  Kizárja a kaput, hát két fegyveres katona. „Unde-i fata!?” (Hol a lány?) „Care?” (Melyik?) „Lenká! Lenká!” Innen tudható, hogy benne volt a Nedelcu rendőrőrmester keze, ő hívott  így, ő közölhette a katonákkal, hogy engem Lenkének hívnak, s engem kell bekísérni. „Dar imediat ridicaţi-o din pat şi mergem la primărie”. (Azonnal keltsék fel és megyünk a községházára.) Az mondja édesapám: ne zavarjanak éjjel, hagyják, hogy bár virradjon meg. Na jó, belementek, hogy megvárják. Nyáron ugye már négy után virrad. Kérdezte persze, miért, de a katonák azt felelték, ők nem tudják. Egy tizenhét éves leányt magára. Édesapámék kétségbe voltak esve. Édesanyám feljött a szobába, nekem is kinyílott a szemem, de behunytam, tettem magam, hogy alszom. Hallgattam, mit tárgyalnak egymás közt. Édesapám odalép az ágyhoz, rám borul s megcsókol. Édesanyám: „Ne ijessze meg, Sándor! Hagyja, felébresztem én.” Édesapám félreállt, édesanyám azt mondja: „Kelj fel, édes kicsi leánykám, fel kell menj a községházára.” Miért? „Nem lehet tudni, de ne félj, nincs nagy baj.” S édesanyám is sírva fakadt. „Öltözz fel.”

A datki községházán román jegyző volt, román bíró, de olyan, akinek a lánya barátnőm volt, magyarosan öltözött és végül magyarhoz is ment férjhez. A román bírónak magyar volt a felesége. Vak Jánosnak hívták: Orbu Ionnak írták. Na lemegyünk, a két katona megvárt fegyveresen. Leérünk, s hát a fiú, akit velem együtt vittek el, Sándor már ott volt. Hogy őt miért, sose tudtam meg. Örökbefogadott gyermek volt, a nagynénje vette örökbe. Annak a Kata néninek egyetlen gyermekét a harctéren egy katonatársa tévedésből lelőtte fegyverpucoláskor, s ő akkor ezt a fiút örökbe fogadta. Valami bibi akörül lehetett, hogy egy román családdal laktak szemben, azokkal, akik a kis kúriába költöztek. Azokkal kerülhettek rossz viszonyba? Nem tudom, de azok bejáratosak voltak a községházára. Ştefan bácsi, s a felesége hidegkúti, aki soha meg nem szólalt magyarul. Nem tudom, de román kéz volt a dologban. Megkapták ugye a parancsot, ennyi gyereket kell letartóztatni, s aztán ezek választották ki azok közül, akiknek nem tetszett a képe.

Hogy honnan még? Nem minden faluból, Olthévízről három fiút, Datkról egy fiút, egy lányt, Alsórákosról egy lányt és két fiút és így tovább. Erről azóta sem beszélt senki. Akiknek említettük, nem hitték el. Nem létezik! Voltak még Kövendről, Tordáról, Aranyosrákosról, Kisvarjasról, Nagyvarjasról és Aradról is, ezekkel Segesváron találkoztunk. Összesen tizenhét leány és ötvenegy fiú.

 

A haza bajban van

 

Lekerültünk a községházához, s hát ott van Nedelcu, az őrmester. Odalép, s nagy barátságosan azt mondja: „No, Lenka, şti (Ugye tudod, Lenke), România, a hazánk nagy bajban van, háborúban. A ruha leszakadt a katonákról, már nem lehet pótolni, meg kellene varrogatni, foltozni, te is elmész Segesvárra két hétre, az nem a világ! Megvarrogassátok a katonák ingeit”, azt mondja. „Ajutaţi şi voi ce puteţi.” (Segítetek, ahol tudtok.) Hát, gondoltam, nem is olyan nagy dolog. Két hét Segesváron nyári hónapban – nem is olyan vészes. Nem is ijedtem meg nagyon. „Aşa, Lenka!” (Ennyi, Lenke!) S megsimogatott és megveregette a vállamat.

S feltettek a község szekerére, ami ott várt ránk.  Nem, nem egy szál ruhában, a két hétre való tekintettel édesanyámék valamit összepakolgattak nekünk hamarjában, de sok mindent nem. Ugye hideg nem volt. Valami ennivalót. Azt mondta az őrmester: nem lesz szükség semmire, ott mindent megkapunk. „Mâncara deloc!” (Ennivalót egyáltalában nem kell vinni.) Én nem is reggeliztem. Átmegyünk Alsórákosra. Hát Rákoson az őrs előtt a három fiatal szülei egész éjjel ott álltak. A gyerekeket még nem hozták fel a pincéből. Sírtak az asszonyok, még pár együttérző is, nem tudták, mi lesz velünk. Azokkal ugyanis közölték, hogy a frontra visznek.  Valamennyien olyan 16-17 évesek, még nem katonaviseltek. Létezett egy premilitar-nak ( az ún. leventéhez hasonló ifjúsági szervezet) nevezett korcsoport, azokat kergették esténkét a csendőrök és fogták el, mindig a  magyarokat, de a társaim, a fiúk még premilitarok sem voltak .De el voltak keseredve. Mondom: „Ne sírjanak, csak Segesvárra visznek.”. „Jaj, drága gyermekem, dehogy Segesvárra! A frontra! A frontra!” „Hogy?” „Hát oda mentek.” Ennek megfelelően őket fel is pakolták nagy hirtelen, azzal, amit éjszaka össze tudtak tenni. „A frontra, lelkem!” Kisírt szemekkel, elcsigázva, alig álltak a lábukon. Egész nap a mezőn dolgoztak, utána meg egész éjjel sírtak. S gyermekeik a pincében várták a sorsukat. Én is velük. Tiszta ártatlanul, semmi bűnünk nem volt. Szólt a parancs: hozzák fel a gyermekeket a pincéből. Kivezették: Apai Dénes, Rákosi Mári, Nyikuláj Misi – ő még tizenöt éves volt. Az lehetett a „bűne”, hogy édesapja kiszökött Magyarországra. Behívták koncsentrára (katonai munkaszolgálat), és ő kiszökött. Pedig a neve még romános hangzású is volt. Ott állt az édesanyja, Bori néni, akinek egyetlen gyermeke volt. Várakoztunk, telt az idő. Befut a vonat. De egy rozoga, belövöldözött ablakokkal, ronda. Egyik fülke nekünk volt fenntartva. Az őrmester körbeállította a katonákat, mert nem két katona kísért, hanem tizenöt. Csattant a fegyver, s ahogy a katonaságnál szokták a rekcumot, azt mondja: „Ascultaţi la mine!” (Ide figyeljetek!) Úgy vigyázzatok, úgy bánjatok ezekkel a gyermekekkel, hogy „s-ar putea să se întoarcă acasă şi dacă o să spună ceva că v-aţi purtat urât cu ei, o să fie vai de capul vostru” (megtörténhet, hogy hazatérnek, s akkor ha kiderül, hogy csúnyán bántatok velük, jaj lesz nektek). Ezzel bocsátott el! S intett: fel a vonatra. Szóval megjegyezte: lehet, hogy visszatérünk. Erre én mindjárt felfigyeltem. A rákosiak nem tudtak románul. Román volt a szomszéd község, de ők csak magyarul beszélnek. Nem is értették, miért fakadtam sírva.

 

Kémek és biztonságiak

 

Na felültünk, s irány Segesvár. A Siguranţa legiune-ja. (Az állambiztonsági szerv területi egysége.) A büntetett előéletűeket s a gyilkosokat tarthatták ott. Egy nagy udvarra betereltek, barakkszerű földszintes épületek körben, berácsozott ablakokkal. Hát épp egy ilyen rácsos ajtó nyílik előttünk. Benn a teremben egy sereg magunkszőrű fiatal, mind civilben. Kivörosödött szemekkel. A lepedő leterítve a földre. Ott feküdtek, még az este megérkezhettek Aradról, Várad alól, Tordáról és máshonnan. Velük jöttek a szülők is. S ahogy mentünk le, láttam, úgy sírnak a nénik, a fele ült a földön, fejük a falnak vetve, mások rosszul lettek, s a férjek vigasztalták, simogatták, biztatgatták őket. Irtózatos látvány. S minden ablaknál két fegyveres katona.

No de kihagytam egy fontos részletet. Nedelcu őrmester még Rákoson az őrsön, ismervén engem, odalépett hozzám. Lenka, mondta, rád bízok egy levelet. De jól vigyázz, nagyon fontos, nehogy elvesszen. Mikor Segesvárra értek, azt tőled át fogja valaki venni. Én betettem a blúzom alá s mindegyre megtapintottan, nehogy elvesszen. Megbízatásom volt, ugyebár (nevet). Nem is sejtettem, a halálos ítéletemet viszem. S mikor bevittek a Legiunea-ra, bejön egy tiszt s azt mondja: „Copii! (Így szólítottak. Nem szégyellték magukat gyermekekkel így bánni! Utólag gondoltam el, milyen embertelenség áldozatai lettünk.) Copii! Stiţi pentru ce aţi fost aduşi aici?” (Gyerekek, tudjátok-e, miért hoztak titeket ide?) Azt feleltük, nem. „Ia să vă citesc! A dus cineva o scrisore cu voi?” (Hadd olvassam fel nektek. Hozott-e valamelyikőtök egy levelet magával?) Elkiáltottam magam: „Da, da!” Szaladtam szembe vele. Nagyot sóhajtott. „Hai să vă spun de ce sunteţi aici.” (Hadd árulom el, miért vagytok itt.) Szétnyitotta, egészen hosszú levél volt. Az nekünk olyan dolgokat olvasott fel belőle, hogy én csak úgy ájuldoztam. Azt, hogy „tânăra” (ifjú lány) Szén Lenke „de şapte ori a fost prinsă pe hotarul ţării ca spioană!” (hétszer kapták el a határon mint kémnőt). Volt képe ezt írni az őrmesternek. Én legfeljebb Kőhalomig jártam el, szűk körben mozogtam, még  Segesvárt sem ismertem, nemhogy ki a határra. És folytatta, hogy vittem a magyaroknak a híreket a románokról. Kém voltam, akárcsak a másik két társam. De hosszú levél volt, részletezte, hol vallattak és hol tartóztattak le. Engem, aki soha rendőrségen vagy bíróságon nem jártam, soha el nem ítéltek. De ha rajtakaptak a kémkedésen, miért nem tartóztattak le? Nos, én közben mindegyre lázongtam, közbe akartam vágni: Én nem! Én nem! „Taci!” (Hallgass!) Nem engedett szóhoz jutni. Még egy képtelen vád, megint tiltakoztam volna, de letácsolt. Nem szabadott védekeznem sem. A felindultságtól azt sem tudtam, mi történik.

Ez a levél rólunk ötünkről szólt és a Nedelcu tollából  született, ugye. A többiekről nem emlékszem, mit mondott, de őket még az este kihallgathatták. Hogy mi volt a valódi bűnük? Talán Magyarországon élhetett valakijük. Ezért csinálták volna? Úgy gondolom, nem. Utóbb tudtuk meg, minket túszként tartottak fogva.

 

Fegyveres búcsú a szülőktől

 

Nos, a felolvasás után: öltözzetek fel, pakoljatok össze, s a katonáknak kiadta a parancsot, hogy kísérjenek ki az állomásra. A 17 katona végig velünk jött. Befutott egy másik vonat, viharvert, bombázások, puskalövések nyomait viselő vagon, két fülkével. Úgy látszik, mi voltunk az utolsó szállítmány. Az udvaron, akik a gyermekeiket nem látták estétől reggelig, nekik rohantak. A nyakukba borultak, ölelték, csókolták őket, sírtak… A katonák ellökdösték őket, még beléjük is rúgtak. Letépték a gyermekeikről a kétségbeesett szülőket. Kivittek a főútra, sorba állítottak. Két méter távolságnak kellett lennie köztünk és a járókelők között.  Két katona ment elöl, utánuk ötvenegy fiú és mögöttük tizenheten mi, lányok. Sokan. Hatvannyolcan. Feltűnt a járókelőknek, utánunk szaladtak és kérdezték: hova kísérnek ennyi gyermeket a fegyveresek? A szülők válaszoltak. Csak engem nem kísért senki, annyira félrevezetett az  a senkiházi. Segesvár forgalmas város, zsúfolt volt az út. Egy asszony – az aradi  Nagy Margitnak az édesanyja, sírógörcsöt kapott. Rárontott a menetünkre, rávetette magát a lányára. Ordított, sírt! A katonák lerángatták a lányáról, s hasba rúgták jó párszor. S félreteremtették a bámészkodók közé a nénit.

Kiértünk az állomásra, megint sorbaállítottak, közbül mi, körülöttünk a katonák. Egy tiszt jött ki, s kiadta a parancsot. „Îi duceţi până la graniţă, la fontieră, şi de acolo o să vă întoarceţi înapoi.” (Kiviszitek őket a határra s onnan visszafordultok.) Ezeket a  katonákat nem engedték át a fronton, ott más katonáknak kellett minket átvenniük. S megparancsolta, a szemünk láttára töltötték meg a  fegyvert: „Încărcaţi arma!” (Fegyvert tölts!) S csattant a fegyver. És hozzátette: „În caz de bombardament, de incendiu”, és sorolta, „sau dacă încearcă să fugă îi împuşcaţi ca pe  nişte câini!” (Bombázás, tűzvész esetén…, vagy ha szökni próbálnak, agyonlövitek őket, mint a kutyákat!) Felmutatott a vagonajtóra és fel kellett szállni. A vonat megindult visszafele.

 

Az édesapa futása

 

Jaj, kihagytam még egy részletet. Én könnyen voltam öltözve, mert félrevezettek. Miközben leszállítottak Segesvárra, édesapámék megtudták, hogy mégis a frontra visznek, s nagyon megijedtek. Akkor ő hamarjában  két ökör árát magához vette, s megfutamodott. Azt mesélte, egyet futott Alsórákosig Datkról, hogy nekem a pénzt ideadhassa. S mikor a vonat indult ki az állomásról, megláttam, hogy szalad, szalad felém azon az úton, az állomási úton, melyen a cukorrépát és egyebet szoktak bevagonírozni. De szaladt, szaladt! S mikor már csak vagy harminc méterre volt, a vonat puffogni kezdett és megindult. S mintha most is látnám szegény jó apámat, mint akit letaglóztak: elengedte a kezét, lelassította a lépteit kétségbeesetten. A pénz ott maradt nála, s engem elvittek Segesvárra. A szerencsétlenségben az volt a szerencsém, hogy egy nagynéném Alsórákosra ment férjhez, s a két ökör árát édesapám nála hagyta. Talán ötezer lejt. Mikor hoztak vissza a Legiune-ről, szintén Rákoson keresztül vittek ki a határra. De nem lehetett tudni, mikor és melyik vonattal jövünk.

Háborús világ volt, a vagont hol lekapcsolták, hol vissza, s megint utána akasztották egy-egy szerelvénynek. Szegény Mári néni reggeltől éjfél utáni két óráig leste az állomáson, ha jőni talál a vonat. A többiek is látni akarták még az övéiket, és még adtak fel ezt-azt a vonatra. De az csak éjjel kettőkor érkezett. Koromsötét, a háborúban világítani nem volt szabad.  Csak a hangot hallottuk. Befutott a  vonat és megállt. A szülők odaszaladtak, neveket kiáltottak. Én is szólítottam: „Mári néni! Mári néni!” „Hol vagy lelkem, hol?”  Erre, erre. A hangom után talált meg. Én az ablakon kihajoltam. Ő felpakolt nekem egy literes üvegben az övéből kakaót, valami szalámit, sajtot, kenyeret, még zöldhagymát is tett, valami saját ruhadarabját, s ruhát, szoknyát, blúzt. Az övéből, mert otthonról azt már nem hozhattak. S ideadta a pénzt.

Elindultunk, irány a front, a keleti.

 

Át a Regáton

 

– Ploieşti, Bukarest. A vasút mente fel volt bombázva, ugye, azt bénították meg leghamarább. A háború ötödik évében jártunk. Tölcséralakú gödrök, árkok mindenfele. A vasúti sín felkunkorodva. A búzatáblákon nagy kormos égésnyomok. Tüzet fogtak, mert már érett a búza. Szörnyű látvány volt a vasút mente. Bukarestben minket is elért egy bombázás. Kiszállítottak az állomáson. Látszott, nem az első bombázás, mert egy nagy épület össze volt törve, deszkával foltozták be a falakat. Az ágyúgolyó szilánkjai  becsapódhattak, és kiálltak a  deszkákból. Mintha most is látnám. Nekünk meg volt mondva, lelőnek, ha elfutunk. De amikor a bombázás megkezdődött, a katonák úgy eltűntek, azt se tudtuk, hová. Mi összebújtunk az állomáson, mint a csirkék. Hát amikor véget ért, egymást is alig láttuk a nagy porban, füstben. Aztán ahogy tisztult a légkör, szivárogni kezdtek a katonák. Annyiszor megszámoltak! „Câţi ai numărat?” (Hányat számoltál össze?) Azt hitték, kereket oldunk. De nem hiszem, hogy haza tudtunk volna jutni magunkra.

Átszállásra kellett várnunk. Na, estefele felpakoltak egy vonatra, elvittek Brăiláig, s ott fel egy hajóra  a Dunán. Enni?  Evett, akinek volt mit. Nem kérdezett senki semmit, amíg három napon át tartott az út. Igaz, Brăilán kaptunk egy darab hideg puliszkát szitálatlan lisztből s egy darab telemea túrót (sós túró, román specialitás). Hát azt eldobtuk. Mi magyarok nem ettük a telemeát s a szitálatlan puliszkát. Egy se ette meg.  A hajón tisztek is utaztak Galacra. Néztek s csodálkoztak: katonák kísérnek gyermekeket, azok szedett-vedett öltözékben – nem tudták elképzelni, mi lehet. Kezdtek érdeklődni, de társaim nemigen értettek románul. Én beleszóltam, elmeséltem, hogy szedtek össze, mit tettek velünk. Mire azt kérdi: „Şi acum ce se va întâmpla cu voi?”  (S most mi lesz veletek?) Nem tudom. Összenéztek. Az egyik: „Sunt amărâţi săracii! Că ştie că nu mai vede casa!” (Elkeseredettek szegények, mintha tudnák, nem látják már viszont az otthonukat.)  Na, ez nekem egy tőrdöfés volt. Láttam, innen hazakerülni nehezen lehet. S felemlítettek maguk közt egy esetet: emlékszel, mikor egy hajóra feltettek valami zsidó fiatalságot? „Nişte tineri ca nişte bujori!” (Bimbózóan szép ifjakat). És lehajtottak velük a tengerre, és ott elsüllyesztették a hajot. Ezt kellett végighallgatnom.

 

Bori néni, az örökbefogadó

 

Na, Galacon kiraktak, és be egy nagy kaszárnyába, ahol nagyon féltünk. A tizenöt éves rákosi fiúcska édesanyja megkérte volt a tisztet, engedje meg, kísérje el a fiát, amíg lehet. Nem tudott megválni tőle. Nagy szerencsénk volt Bori nénivel. Jóságos asszony, kísérte a fiacskáját egész végig. Mégis egy felnőtt is volt velünk, s végig vigasztalt. Galacon hemzsegtek a katonák a kaszárnyában, néztek minket, mint valami csodát. Betereltek egy terembe, s valamelyiknek eszébe jutott, mi lesz, ha éjszaka ránk törnek. Ennyi leány ugye, s ilyen szedett-vedett őrizet mellett. A katonák köztudottan vadak. Na, ami mozgatható volt abban a teremben, asztal, pad, szék, mindent az ajtóra raktunk. Mind együtt, Bori néni is velünk. Neki volt az ötlete, hogy barikádozzuk el magunkat. De nem is kísérleteztek a katonák. Reggel felraktak egy teherautóra, s azzal egészen Găvănoasáig szállítottak.

Falu Besszarábiában, azon túl már valóban a front feküdt. (Ma a Moldvai Köztársasághoz tartozik, annak déli csücskében található, az idáig nyúló ukrán határtól és a Duna felső ágától némileg északra fekszik, a Budzsák peremén – szerk. megj.)  Olyan terület, ahol az arcvonal hol erre, hol arra nyomult. Más katonák, más autó vett át minket. Hepehupás terep, feltúrva. Úttalan utakon vitt egy nagy teherautó a nagy melegben. Mikor egyet zökkent egy lövészárokban vagy ágyúgolyó feltúrta gödörben, mind egymásra hullottunk. Mire felkeltünk, újra ott voltunk.  A végén még el is kacagtuk magunkat. Csurom izzadság mindenki. Porosak, hogy alig ismertük meg egymást. Árkon-bokron át haladtunk. Ha falu akadt utunkba, az mind üres, az emberek elmenekültek. Egy-egy kutya futott át az úton. Nem tudom, de talán román, tatár, török falvak lehettek.  Ki volt írva mindenüvé: Tifos! Fekete szurokkal, nagy hitvány betűkkel, lefolyt a falakon. Tífuszjárvány, tetűsereg. De a lakók már sehol.

A falu, ahova beértünk végül, egy kicsit jobban nézett ki. Megállt az autó, valami községháza vagy földesúri udvarház előtt. Leszöktünk és leültünk az árnyékban. Letelepedtünk a tikkasztó melegben a csomagunkra. De én ott is a leggyámoltalanabb voltam, mert úgy elaludtam, hogy a  katonák kellett levegyenek. „Hai! Vrei să mergi mai departe?” (Mi az, tovább akarsz utazni?) – kérdezték csúfondárosan. Valahogy elvánszorogtam a ház alá. Elévettek egy listát s mindenkit kikérdeztek. Mikor hozzám értek: Hogy hívnak? S milyen faluból, megyéből? Dopca. Nagyküküllő megye. Azt mondja az egyik: „Stai, mă! E un bărbat aici, ăla-i din Dopca. Du-te şi chiamă-l!” (Megállj, hé! Van itt egy férfi, az datki. Szaladj, hívd ide!) Hozták is, egy datki román ember volt, György bácsi, jól ismertem, már negyedik éve a fronton. Mikor meglátott: „O cunoşti pe fata asta? E consăteanca ta!” (Ismered-e? Falusfeled.) Nem ismert meg. Négy év nagy idő, a fiatal sokat változik. „Da’ tu îl cunoşti?” (De te felismered?) „Én igen. Hát György bácsi nem ismer meg? Én Lenke vagyok.” „Te vagy az?” Elkezdett sírni. „Hát te hogy kerültél ide, drága gyermek?” „Hát hoztak…”

Egy másik is felfigyelt valamire: „Szén? Stai mă, că am eu la Bucureşti un prieten, Szén István, ăla ţi-e unchi!” (Megállj, te, van nekem Bukarestben egy barátom, Szén István, annak a nagybátyádnak kell lennie.) Nem az volt, csak névrokon. De visszaemlékezett, hogy járt vele vadászni még Datk fele is! Nem tudom, de György bácsival szerencsém volt. A másik tiszt is, ahányszor levelet kapott attól a barátjától, mindig közölte velem, a bácsim írt neki, şi i-am scris că eşti aici” (és megírtam neki, hogy itt vagy).

 

Egy ezredes feltárja a titkot

 

– Milyen távol volt a front? Hát nem voltunk éppen az első vonalban. Mikor milyen távolságban. A lövések jól hallatszottak, egész áldott nap puffogtattak. Olyan három hónapig tartózkodtunk ott. Ahogy a front halad befele, úgy mi is vele. De Besszarábián túl nem mentünk. Amikor az oroszok elszakították a frontot, mi is visszavonultunk. A front hullámzott ide-oda. Azért volt minden összetörve.

Hogy a túszokat, foglyokat lágerben, zárt helyen szokás tartani? Biztosan, de talán ők sem tudták, mit akarnak velünk. Elmesélek egy dolgot. Bori néni még velünk volt, s ő kitalálta, amikor átadtak a kísérőink az új tisztnek, adjuk össze a pénzünket, s Bori néni beszéljen vele. Szép kis summa volt. Ő oda is ment és beszélt az ezredessel. Az sírva fakadt: Nekem drága, mondta, nem kell egy lej se. Én tudom, ezek gyermekek. „Şi eu am trei copii acasă. Sunt tată.” (Nekem is három gyerekem van otthon. Apa vagyok). Ő egy lej nélkül is hazaengedne minket, de nem teheti, mert mi túszok vagyunk. „Sunt ostateci!” Kimondta.

A pénzt nem vette el, elsírta magát. Az a baj, mondta, hogy Magyarországon összegyűjtötték az erdélyi román ifjúságot. Ezt állította, de nem volt igaz. „Daca îi împuşcă pe ai noştri, îi împuşcăm şi noi pe ai lor.” (Ha ők lelövik a mieinket, mi is kivégezzük az övéiket.) Azt mondta „Dacă le dă drumul acasă, le dăm şi noi.” (Ha hazaengedik őket, mi is hazaengedjük ezeket.) Még emlékszem arra: „Îmi este ruşine” (Szégyellem) – mondta –, mert úgy szól a parancs, hogy onnan kell ezeket a magyar gyerekeket összeszedni, ahol lehetőleg csak egy van, hogy jobban fájjon. Illetve a legjobb családokból. Azt mondja: „Ce să fac? Eu ce să fac?” (Én mit tehetek?) Mindezt akkor, amikor próbálkoztunk azzal, engedjen el és ne vigyenek ki a frontra. Az őrségnek ugye vissza kellett térni, miután átadtak. Úgyhogy nem tudtuk lefizetni. Azt felelte, nem teheti. S még hozzátette magyarázatképpen, miért s mivel indokolták a felettesei a letartóztatásunkat, kiszállításunkat. Hogy ez válasz a magyaroknak. S hogy túszok vagyunk. Ostatici. Én aztán azt az ezredest nem is láttam többet, a főhadnagy Dumitrescu foglalkozott utána velünk.

Erről Magyarországon semmit nem tudtak. A pap bácsi, a nagybátyám fia künn élt Magyarországon, intelligens, tanult ember, és megérdeklődte, tudnak-e rólunk és szedtek-e össze román gyermekeket. És nem tudott hasonló esetről senki. Hazugság volt tehát, akárcsak az aljas vádak, amiket az én fejemre olvastak.

 

A halál pitvarában

 

Hogy adtak-e valami foglalatosságot? Beosztottak, a lányok egy részét a mosodába küldték, másokat a tiszti konyhára. Engem is oda, de ott dolgozni kellett.  Négyen voltunk, nem mi főztünk, csak segítettünk a katona szakácsnak. Zöldséget takarítottunk, ezt-azt.  Nehezebb volt a mosoda.

Még egy dolog. Mikor hetedik után abszolváltam Rákoson, Garcea tanító vizsgáztatott, Nedelcu  őrmester is jelen volt, s egy Dumitrescu nevű volt az igazgató, aki levezette a vizsgát. Sokan voltunk. S ennek az öccse ott szolgált abban az ezredben, ahova kerültünk, s kisült, hogy az neki nagybátyja. Dumitrescu főhadnagynak. Ezzel is szerencsém volt, jól fogott. Ránk, leányokra nagyon vigyáztak. Az ezredes többször mondta, ő meg akarja mutatni, ott is megbecsülheti magát, aki meg akarja. De megfenyegetett: vigyázzunk magunkra, mert akiről rosszat hall, az megjárja. Meg is járták. Vagy négy aradi lányt a pincébe záratott be. Össze, igen összeszűrték a katonákkal a levet… Nem hiszem, hogy erőszak lett volna, inkább engedtek az udvarlásnak. Aradiak. Velem egyidős leányok voltak, na, de én gyermeknek számítottam mellettük.

 

Egy szerencsés kislány

– Térjünk vissza frontra. Mi 1944. június 8-tól szeptember 29-ig voltunk távol, igazolásom van róla. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert ahogy elmentem, úgy értem vissza épen és egészségesen. De hosszú sora van azért annak is. Nem bántalmaztak, nem erőszakoskodtak, ha olyan lettem volna, biztosan megteszik, de még csak nem is kísérleteztek. De ehhez nagy szerencse, sok szerencsés véletlen kellett. Azt hiszem, ezzel a Dumitrescu főhadnaggyal is szerencsém volt, akinek a nagybátyja igazgató-tanító volt Alsórákoson, ahogy említettem. Nos, ez vigyázott ránk, ellenőrzött is. Ezt rögtön közölte velünk.

Abban az ezredben – mi a harmadik századhoz tartoztunk – híradósok és hidászok voltak talán. A front második vonala volt ez, ahogy az első vonalban fogyott az ember, ezekkel pótolták. Mikor odaértünk, kaptunk egy lakatlan szobát, tele priccsekkel. Azt mondták: ne féljünk, nyugodtan alhatunk, mert ők katonákat állítanak az ajtó elé fegyveresen. Igen ám, jegyeztem meg én, de mi a katonáktól is félünk. Jaj, itt nem úgy mennek a dolgok! Itt rend van. A parancs, az parancs. Azok őrködni fognak. Ilyen problémánk nem is akadt, akik bolondságokra kaphatóak voltak, azok otthon is megtették volna. De meg is büntették őket szigorúan. Persze tisztekkel érintkeztünk, a hely is csendesebb volt, ahol nemigen bombáztak, legfeljebb tévedésből. Az első vonal rettenetes lehetett, itt azonban a tisztek közül egyesek még a feleségüket is el-elhozták egy pár napra. A frontszolgálatos tisztek sok pénzt kerestek. Nekünk is úgy szórták sokszor, mint amikor a búzát vetik. Hogy szedjük össze. Csak úgy szórakozásból. Ez a főhadnagy sokat szórt. Örvendtünk, szedtük össze, s ő élvezte.

– Ügyeltem arra, hogy naplóírásra is szakítsak időt. Volt füzetem és ceruzám. Sajnos elveszett. Leírtam, hol járunk, mi történt. Csak pár szóban, mert mindig fáradtak voltunk. Emlékeztetőül, hogy el tudjam otthon mesélni a szüleimnek és a pap bácsinak. Persze, nem tudta senki, csak a leánykák, akikkel együtt laktam, öten egy szobában.  „Mit írsz? Úgyse olvassák el! Ne firkálj! Feküdj le!” Mi lett vele? Hazajövetelem után mások is beleolvastak. Falun az volt a szokás, a fiúk jártak a lányos házakhoz, ha nem udvaroltak valakinek, akkor is, csoportosan jöttek négyen-öten. Én meséltem nekik, és elévettem a naplóm. Nem gondoltam, hogy annak lába kelhet. El is felejtkeztem róla. Hát egyszer keresem és nem találom. Elvitte valamelyik s nem adta vissza. Irigység, bosszú? Sose tudom meg.  Kár, mert egészen Segesvárig jegyzeteltem.

 

A pénznek lába kel

 

– A pénzem: az én ötezer lejem megmaradt, de mégsem. Hogyan? Hát a falu végén feküdt a Ialtuc-tó (a mai térképen Jalpuh ozero – szerk. megj.), hatalmas nagy, mint a tenger, a másik partját nem is lehetett látni. Abban halásztak. A nép nagyon primitívnek tűnt, de voltak jómódúak is. Nos, a halászok legtöbbször faltak valamit, s kimentek a  tóra halászni. Délben hozták a halat teherautókkal, megjött a kazán, megebédeltek. Nagyon igénytelen, egyszerű emberek. Mi egy uradalom udvarán voltunk megszállva, az udvaron lennebb betonváluk álltak, de inkább víztartályoknak nevezném, egyikből folyt át a víz a másikba. Szűkében voltunk a víznek, nem lehetett akárhol mosdani. A halakat is ott osztályozták, odafarolt a teherautó s hányták a halakat, melyiket melyikbe. A súlyuk szerint és a fajtájuk szerint.  Ezeket ládákba rakták és szállították el, nem tudom, hova. Abból éltek ezek a gazdag emberek, de a föld is az övék volt. Aztán egy éjszaka az oroszok előretörtek, s ezeket az uraságokat elvitték, nem tudta senki, hova. Ott maradt minden, ahogy volt.  Mi ott laktunk, de abból az udvarból a „gróf”, ha az volt, már nem volt sehol, az oroszok elvitték.  No de mi, leánkák ott mosakodtunk a váluknál. Nagy volt a meleg, délben jöttünk haza a konyháról, s na gyertek, mosdjunk meg.  Én azt az ötezer lejt kivettem a nyakamból a zacskóval, s letettem a válu szélére. Megmosakodtunk, felöltöztünk s eljöttünk. A pénz pedig ott maradt, nem is vettem észre, csak este, hogy hiányzik. Kezdtem sírni! Kétségbe voltam esve. Másnap panaszkodtam a főhadnagynak. „Azt visszakapod, itt igazság van a katonaságnál!” Még a más ezredekben is kihirdette: figyeljék. Figyelték is napokig, de soha meg nem került az a pénz, akármekkora volt a rend.

 

Levélírás

 

– A tizenöt éves fiú édesanyját csak a  frontig engedték velünk jönni, onnan haza kellett térnie. Ő vitt hírt rólunk.  Nekünk szabad volt ugyan levelet írni, de hogyan. Tábori postaszámomra emlékszem: 4863. A három hónap alatt egy levelem érkezett. Adtak nekünk is egy levelezőlapot, de kijelentették, csak jót írhatunk. Cenzúrázták. És csak románul. Aztán aki panaszkodott, annak a levele nem ment el. A front háta mögött léteztek falvak, melyeket nem ürítettek ki teljesen, néhol még templomba is eljártak egy páran. Az egyik faluban élt egy jegyző és egy pap, fiatalok és családtalanok, ha bomba éri őket, ne maradjon árva utánuk. Ez a jegyző tartotta a kapcsolatot a román tisztekkel. Azt mondja. „Fetelor” (Lányok), jövök egy ötlettel. Tudta ugye, hogy nem írhattuk meg a valóságot, nem továbbították azt a levelet. „Adjátok össze a pénzeteket, én elküldöm azokat a leveleket. Írjatok meg mindent, úgy, ahogy van, s ne a katonai ládába tegyétek, hanem adjátok ide nekem. Én azt felteszem a szabad postára.”

Hát mi boldogok voltunk. Én is megírtam édesanyáméknak a bánatom, kiöntöttem a lelkemet, de nem magyarul, hanem románul. S odaadtuk a pénzünket. Azokat a leveleket soha meg nem kapták.  A pénzt zsebre vágta s annyi. Volt lelke azt a kis pénzt is elcsórni a gyerekektől, ami maradt nekik. Ő lepaktált a tisztekkel. Azután hallottuk, hogy beadta a leveleket az ezredhez az irodára, s ott kiolvasták őket. Dehogyis adta fel. Én hazulról egy levelet kaptam. Nővérem írta román nyelven. Jó testvérek voltunk, szerettük egymást. Írta: mintha látná, hogy megyek pirosba öltözve. Mert édesanyám szerette a piros színt, piros babost. Azt írta: „Mintha látnám, hogy jössz felém pirosban a mezőre”. Románul volt írva, és mikor felolvastam a háziaknak – ott voltunk megszállva –, úgy sírtak a háziak. Ez még az elején történt, de már Besszarábiában.

Temetés. Kiütött a tífusz. Ki volt írva a házakra fekete bitumennel, nagy hanyagul, meszelővel – lefolyt a falon –: Tifos! Tombolt a járvány.  Mindennap temettek. Nem is hittem, hogy mi onnan megszabadulunk. Egyszer a konyhán vagyunk. A tisztek azt mondták, lányok vagyunk és tisztán tudjuk tartani magunkat, azzal megvédjük az életünket. Nekünk tetűnk nem volt. Nem hiszem, hogy a tiszteknek vagy a katonáknak lett volna, mert eleget jártunk köztük, mi főztünk nekik. Hát egyszer a lábamon mászott fel egy tetű. Kezdtem nagyon sírni. Kérdezték a tisztek: megcsípett-e?  Én nem tudom. Mászott fel a lábamon egy csúf tetű.  Megirtóztam nagyon. Gondoltam, már meg kell haljak, ha rám mászott. Aztán megvigasztaltak: „Ó, minket hány megcsípett. Nem minden tetű okoz tífuszt.” Hála Istennek, nem is lett bajom belőle. Beteg se lettem.

 

Földművesek

– Nem laktunk végig egy helyt. Ahogy a front haladt Oroszország fele, mi is követtük. Első megállónk Găvănoasán volt,  ott vagy három hétig laktunk. Găvănoasa nagy kiterjedésű falu, s nagy szárazság volt azon a nyáron. Sokszor felkészült a nagyidő, villámlott, dörgött, csattogott és semmi! A lakosok ortodoxok voltak, kimentek a dombokra, pap vezetésével, rúdra kifeszített zászlókkal, füstöltek, imádkoztak, kérték Szent Pétert vagy kit, adjon esőt. Ezt minden nap csinálták. Hát egy nap bizony lett, de olyan! Felhőszakadás. A faluban voltak patakok, de víz bennük semmi, csak a fűzfák jelezték, merre a medre.  Azt mondták évek óta nem folyt ott víz.  Na most két méter magosan jött. A magaslati legelőn is eshetett, mert egy egész juhnyájat hozott. Odaveszett a juhász is. Ezek meg ki voltak éhezve. Hamar horgokat készítettek s a nagy vízből húzták ki a megfulladt juhokat. Másnap elment az orkán, kisütött a nap. A melegben ott nyúzták meg a dögöket, sütötték meg a húst. Ki ahányat ki tudott fogni, ott a patak partján.  Olyan boldog volt a falu aznap, jóllaktak alaposan.

Onnan tovább költöztünk Bulgăricára, szintén vagy három hétre. Onnan pedig talán Bălgradra (a mai térképen Bolhrad, Ukrajnában – szerk. megj.). Jó nagy város, mint Brassó. Odáig nyúlik fel a Ialtuc-tó, úgyhogy mi csónakkal jártunk fel Bălgradra. Többre nem emlékszem. Még mentünk volna, mert úgy látszott, jól megy a németeknek és a románoknak, akkor még együtt harcoltak és nyomultak előre.

 

Fordulat

 

– Aztán egy reggel – a tisztjeink sem értettek semmit, augusztusban történhetett már – hát tódulnak be a német tankok a faluba. A nevét nem jegyeztem meg. A bombázásokat már megszoktuk, de ez új volt. Egész nap vonultak visszafele. Éjjel is, az oroszok meg világítottak a támadóknak. A Sztálin-gyertyákról még nem meséltem. Azokban valami finom selyemvászon, talán harminc méter hosszú tekercs vászon, s valamivel átitatták, azt ágyúból kilőtték a  magosba és ott foszforeszkáló erős fénnyel lángolt és világított, amíg elégett az egész. Előfordult, hogy négyet-ötöt lőttek egyszerre. Ott nagy veszedelem támadt, mert még a bogarat is lehetett látni éjjel a fűben, úgy megvilágított mindent. A hangyát is láttuk. Mindenki menekült a szekerek és a fák árnyékába. Akácültetvények voltak. Mi is, a katonák is futottunk, még a szekér alá is bebújtam, s ott pillantottam meg a hangyát a fűben. De ez később történt

Nos, vonultak vissza a németek. „Ce înseamnă asta?” (Mit jelentsen ez?) Duvadtak vissza tankostul, szekerestül. Megtelt a falu. Aztán ott összesúgtak. Nemigen tárgyaltak a németek a románokkal.  De délutánra mi is megtudtuk, elszakították az oroszok a frontot, jönnek a nyomukban. Megtudta a román hadsereg is, nem volt titok, vissza kell vonulni, mert jönnek az oroszok. Azok úgy tódultak a nyomunkba, ahogy csak tudtak. Minket összegyűjtöttek egy réten, az ezredesünk és a tisztek tanácsot tartottak, elmondták, kudarcot vallottunk, s menni kell. Nem biztos, hogy véglegesen, még visszajöhetünk arra a helyre. Elmagyarázta a főhadnagy, milyen bombalövedékektől kell félni, s mit kell csinálni, ha olyan bombát vetnek le, amelyik szórja a srapnelt. Hogy akkor le kell feküdni a földre. S van olyan is, amelyik másképp szórja, az elől gödörbe kell feküdni, mert az lábat, mindent levág. Ott egy délután vagy két-három órán át tanítottak. Nemcsak a gyerekeket, az egész legénységet, aztán pakoltak össze, ágyút mindent, s indultunk visszafele.

 

Átkelés a reni-i hídon

 

Úgy emlekszem, már augusztus 22-én kezdtünk visszavonulni. A németek kezdetben fölényben voltak, hadoszlopban vonultak, s nem egy helyt vita támadt. Késhegyig menő harc, hogy a hídon melyik haladjon át előbb. Ráadásul ki volt adva, mikor robbantják azt fel, az akna be volt állítva órára pontosan. Éjjel tizenkettőkor a levegőbe repül. Akiknek nem sikerült átjönni, azok ott is maradtak Ez a Prut folyón történt, valóságos pokol. A szekerekkel, a hadseregekkel együtt civilek is vonultak az oroszok elől menekülve. Hallottuk, ahogy kiáltoztak. „Stinge ţigara, mă!” (Oltsd el a cigarettát, te!) Fölöttünk állandóan zúgtak az angol meg az orosz gépek. Egy asszony kiesett a szekérből, nagy sikoltozás, sírás támadt. „A murit! A murit!” A család gyermekestül, szülőstül menekült és az asszony kiesett, a kerék átment rajta. Sűrű sötétség volt, világítási tilalom. Még cigarettára sem volt szabad gyújtani. Mi valahogy átjöttünk. A tisztek keresztülvitték, hogy a nagy vashídon átengedjenek. A Prut egy kisebb folyó, de nagyon széles a medre. Ahogy feltorlódtunk, ott kavargott a sokaság a híd előtt. Nem lehetett a hídra feljutni, mindenki menekült. Ott nem ismertek sem Istent, sem embert. Az emberek mindegyre az eget kémlelték. „Ăştia fac ţăndări din noi! Fac tocană noapte asta!” (Ezek izinkekre szaggatnak minket! Tokányt csinálnak belőlünk az éjjel!) És valóban megtörtént az ottrekedtekkel. 

A hidat még a németek őrizték. Az őrt álló német katonák arcán folyt a könny. Egyiknek az ajkán csepegett le. Társaik aknázták alá a hidat.  Nézték, hogy vonulunk át. Valahogy megegyeztek, hogy átmegy tíz tank, vele párhuzamosan felfér tíz szekér.  A mienk hidászegység volt, mentünk velük. Ha nem állapodnak meg, ott verekedés tört volna ki köztük. Mi hál’ Istennek, át tudtunk kelni.  No de hova húzódjunk? Elég jó utat kaptunk, jó tíz kilométerre álltunk meg. Egy álcázó fiatal akácültetvény a vasút mentén, olyan másfél méteres fákkal, az „camuflajnak” megfelelt. Ezeket a háború idején ültették, legyen hova kiszaladni, ha bombázzák a vonatot. Még nem voltak teljesen kifejlődve a fák. Előfordult korábban, hogy ki-kiszaladtunk bombázás idején egy-egy mellékvágányra a vonattal, ilyen fák közé, mert a lomb a fűvel összeolvad, jó fedezéket nyújtott, elrejtett valamelyest. No de behúzódtunk öten lányok a lomb alá, a György bácsi trénszekere mellé, hogy ott töltsük az éjszakát. A patrul járt körbe, a tisztek lóháton és nagyon idegesek voltak. „Suntem înconjuraţi. Ne ajung ruşii din urmă.” (Bekerítettek. Utolérnek az oroszok.) Hova menjenek? Nincs menekvés, ha egyszer be vagyunk kerítve. (Hála istennek, nem volt igaz, reggel továbbindulhattunk.)

Hát egyszer egy hatalmas bombázás vette kezdetét. Lángba borult minden, a füstszag is utolért minket, pedig tíz kilométerre történt.  Na, gondoltam, felrobbantották a hidat biztosan. A tisztek úgy döntöttek, reggelig ott húzzuk ki a fák alatt. Nos, akkor lőtték ki azt a sok Sztálin-gyertyát, amiről meséltem. Úgy éjjel egy felé elértek hozzánk azok, akiket ott ért a bombázás és a híd lerombolása. Csupa vér mindenki, még a szagát, a bűzét is lehetett érezni a vérnek. Sírtak, jajgattak. „Vai, mâna mea! Mâna mea! N-am mână!” (Jaj, a kezem! Nincs kezem!) Jöttek a szekerek. Civilek és katonák vegyesen. Mutatták a sebeiket: „Uite!” (Nézd!) Csupa vér mindenki. Nem kapja a férjét, jajgatott az egyik asszony. Elszakadtak egymástól.  Bombáztak is, robbantottak is, s volt, akit a hídon kapott. Mindenki tülekedett, hogy kerüljön fel a hídra, s akkor ott telibe találták.

Tulajdonképpen azért álltunk meg, hogy ezek utolérhessenek. Batalion 30 de pionieri.  Na, reggel szedelőzködtünk, mentünk tovább. Az országutakat kerültük, hogy a németekkel ne legyen találkozásunk. A németek nagyon dühösek voltak, mivel a románok átálltak, cserben hagyták őket. De ott németek, románok, csehek, mindenféle náció össze volt keveredve. Ezek a csehek perfektül beszéltek magyarul, lehet, nem is csehek voltak, csak az egyenruhájuk volt az. Vagy inkább szlovák. Egyik odakiáltott nekünk: „Hogy vagytok kislányok?” Látta biztosan, mi jó magyarosan vagyunk öltözve.

 

Átállás után

 

Nos, a románok azt a parancsot kapták, ne kíméljék a németeket, lőjék le. Galac előtt hallottam éjjel, ahogy a György bácsi szekere mellett a földön feküdtem, s a tisztek egész éjjel körbejártak, a saját fülemmel hallottam, amint mondták: „Nu putem să facem asta, nu-i putem omorâ. Am stat atâţea ani împreună şi acum să-i împuşcăm? Nu se poate. Mâncărurile i le putem lua”. (Nem tehetünk ilyet, nem ölhetjük meg őket. Annyi éven át együtt harcoltunk s most lőjük le? Nem tehetjük. Az élelmet, azt elvehetjük tőlük.) A németek kezdetben tele voltak vajjal, cukorral.

Ott mindenki egyformán menekült, de a németek nagyon le voltak törve, nem volt merszük ellenállni. Ki tankkal, ki gyalog, ki rongyosan, sebesülten, de menekültek ők is. A németeket le kellett fegyverezni, így szólt a parancs. És hallottam, amikor a tisztek azt mondták, meg nem öljük, de az élelmet, azt elkobozzuk. Folyt a lefegyverzés. A későbbi német menekültek azonnal álcázni kezdték magukat, aki tudta, a haját is levágatta. De így még nagyobb veszélybe került, mert az oroszok és románok is azonnal rájöttek, aki kopac, az német. Mások civilruhát vettek fel, kéregették, vagy ha eldobva találták, magukra húzták. A nagyobb német csapattestek már elvonultak, ezek a lemaradott németek voltak, mi közéjük kerültünk. Az oroszok és a németek közé szorultunk, felettünk lőtték egymást. Állandóan repültek a golyók nappal is, éjjel is. Legalább egy hétig felettünk lőtték egymást, folyt a harc. Ahogy Galacon jöttünk át, egy tiszt bácsi lóháton jött a szekerünk mellett, s odaszólt: „Rugaţi-vă copii mei, că în noapte asta murim cu toţii.” (Imádkozzatok, kedveseim, mert ma éjjel valamennyien meghalunk.) A hatvannyolc gyerek mind ezzel az ezreddel (batalion) vonult, együtt maradtunk.

 

Találkozás a keresztútnál

 

– A mi tisztjeink azon okoskodtak, hogy ne az országutakon vonuljunk, hanem mezei és mellékutakon, erdőkön át, hogy kerüljük a németekkel való találkozást. Azok ugyanis nem engedtek minket előrejutni, leállítottak, meg akartak előzni. Így azonban mi is jobban tudtunk haladni előfelé. Hát egy keresztútnál összetalálkoztunk a németekkel. Tankok, trénszekerek, németek a főúton. Mi csak át akartunk menni, nem volt más szándékunk. De azt sem engedték. Akkor ott meg kellett álljunk, amíg ők elhaladtak. Hát hogy mi véres ember! Hozták a halottjaikat is akkor még. Hogy hova vitték volna, nem tudom. A tisztek sem álltak velük szóba, már mérgesedett el a helyzet. A szekerekre felfektetve mint a kalangyák, mikor megraknak egy szekeret. A halottak karja csak úgy lógott le. Más szekereken olyanokat hoztak, akik még éltek. Be voltak rakva a szekér fenekibe, másik nekitámasztva. Befáslizva, még a szeme se látszott ki. A másiknak a karja hiányzott. Na, az egy irtózatos látvány volt.

– Nekünk? Hát mindenféle fegyverünk volt. Ágyú, tank, gépfegyver, géppuska, aknavető. És a  trénszekereken, mint György bácsi is, szállították a lőszert. Aztán amerre jöttünk, a fű mind tele volt kézigránáttal. Halomba rakva. A németek lehányták, hogy tudjanak menekülni. Szedték össze a románok és rakták fel a saját szekereikre, ha volt még hely.  Prizmába rakott ágyúgolyók, egymáson. Ők mindent hagytak el, csak nyerjenek egérutat. Az ezredünk nem magában vonult, ott még mások is vele, előttünk is, utánunk is.

Megfigyeltem, hogy a németek közt sok nagyon fiatal, 15-16 éves fiú is volt. Gyermekeket vittek ki a frontra.  Fegyver volt nála, de gyermekarca volt. Leromlott egy teherautó, s már éhezhettek nagyon, mert kifosztották őket. Egy gyermekecske leugrott a teherautóról. Tragacs volt már.  Kiszaladt a dinnyeföldre. Már le volt szedve, de talált egy kujakomnyit, olyan boldogan hozott vagy négyet-ötöt az ölében. Úgy ette azt a fehérbelű dinnyét.

Ezek szervezettebb németek voltak, nem akarták a románok sem megtámadni őket, sőt örvendtek, hogy békén hagytak minket. Előttünk haladtak, de akik utánunk jöttek, azok már leszakadtak az egységeikről, pár fős csoportokban bujkáltak. Egyik tisztünk találkozott egy ilyen gyermekkatonával, alig 13 éves volt. A fegyver leért a sarkáig, ki sem volt képezve. Hogy is lehetett puskát bízni rá? Nagyon meg lehettek szorulva a németek, ha jobb nem akadt. Azt a tiszt magához vette. Azt mondta, örökbe fogadja. Maradjon vele, s amíg ő él, gondját viseli. Azt mondta: ki tudja, élnek-e még a szülei Németországban. Fogta a kezét és vitte magával. Az a tiszt tudott németül. Emlékszem, a gyermeknek német katonasapkája volt, folyton csúszott a szemébe, ő meg mind nyomta vissza. Még sok nőnivalója volt, ha megélt az a gyermek!

 

Hadtáp

 

A katonáink mentek ki a kukoricásba ezt szedni, azt szedni. Állatokat is hajtottunk magunkkal, az ezrednek az úton talált tehenei voltak. Tizenhét tehén, vagy kilenc fejős. Legyen tejünk, mondták. Az egyik fejő én voltam, a másik Mária. A főhadnagy, aki engem istápolt, rám parancsolt, igyak meg minden nap egy liter tejet. Rám bízott egy summa pénzt is, hozzam haza Rákosra a tanító nagybátyjának, akivel én abszolváltam korábban. A többi tej ment a tiszti konyhára s a katonáknak. Szerencséjük volt a falusfeleimnek, minden este vittük nekik a tejet, nagyon szerették.

Még egy emlék. Egy hegyen megálltunk, magasan, mint Sepsiszentgyörgyön a Pacé-tető, messzire el lehetett róla látni. Nagy-nagy fennsík, erdő övezte. Körben a falvak füstöltek, fel voltak mind gyújtva, égtek. Az előttünk átment németek gyújtották fel. Bádogtetejű házak, ahogy a Regátban építkeztek. Nem sík, hanem hegyes-völgyes vidék. Hogy ne maradjon élelem az üldözőknek. Akkor még lehetett élelmük, utóbb kirabolták a románok őket. Kopár a táj. Sütött a nap, mi pihentünk. Letettük a fülünket, döngött a föld.  Hogy kik harcoltak, nem tudom.  Nagyon fájt a lelkem. A blúzomon két nagy lyuk. Annyiszor vetettem magam hasra bombázáskor – olyankor le kellett a szekérről ugrani és az első mélyedésbe, árokba buff! bele, ahol érte az ember. Csupa rongy volt a ruhám a mellemen.

 

Harisnyás magyarok

 

Ott  a hegyen üldögéltünk, mert egy fél napra megálltunk pihenni, különben nem bírták volna. Úgy rendezték el a hadoszlopot, hogy egy rend tankot egy rend gyalogság kövessen. Én átnéztem a soron, hát egy ismerős öltözékű bácsi! Harisnyás bácsi! Én eleven leányka voltam, s a tankok közt – érdekes, vegyesen álltak román és német tankok, úgy látszik, akkor még közösen vonultunk – és alattuk addig kúsztam, amíg odaértem. Hát jó magyar bácsik, posztókabátban, posztónadrágban. Voltak vagy húszan. „Bácsi, maguk hova valósiak?” S a bácsi sírva fakadt. „Drága leánykám, hogy kerülsz te ide?” Mondom: engem elhoztak. „Na, minket is el.”  Kisküküllő megyeiek voltak, apa a fiával. Egy hatalmas dinnye ketté volt szelve, azt ették kanállal. Elég sokan körénk gyűltek, elbeszélgettünk. Azt mondja az egyik: „Ki tudja, az én feleségem is, mire hazaérek, ha hazaérek, már nem él. Ott maradt magában, tiszta egyedül. A fiamat is elhozták, engem is. Vajon mit csinált ott egész nyáron egyedül?” Panaszkodott, mások is keseregtek. Hogy miért vitték el őket, nem kérdeztem, de valószínűleg munkaszolgálatosok voltak. Ásóval, lapáttal felfegyverezve, mezítláb, posztóharisnyásan… „Vigyázz magadra, drága, mert nagy veszedelemben vagyunk. Na, segítsen meg a Jóisten.” Elbúcsúztunk, visszamenetem az enyéimhez.

 

Az apa

 

– Pihenés közben történt egy érdekes eset. Egyszer jön egy bácsi népi öltözetben, kieresztett  borjúszájú inggel, kivarrott nyakkal és széles, gyöngyökkel, pénzekkel kirakott övvel.  Nagy csomagot hurcol, el van csigázva.  Kérdi, hol tudna beszélni a tisztjeinkkel.  Kicsit arrább megtalálja őket. Hát azért jött, mert egyetlen fia az orosz fronton elesett, és fia barátai értesítették, nála volt a tábori szám, hogy visszavonuláskor ebben és ebben a helységben elesett.  S erre ő felpakolt, hozta a fia népviseletét s egyebeket annak, aki segít megtalálni a fiát. Eljött, hogy keresse meg a holttestét és vigye haza. Azt mondta, mindenképpen haza akarja vinni, hogy a szülőföldben pihenhessen. Szeben környéki bácsi volt. Hogy tudja eltemetni „creştineste” (keresztény módra).  „Soţia a rămas acasă distrusă şi pregăteşte casa de mormântare.” (A feleségem otthon maradt  előkészíteni a házat a temetésre).  Már napok óta kereste és nem találta sehol.  Nem tudom, tudtak-e segíteni neki a tisztek. Valami olyasmit közöltek, hogy itt és itt voltak nagyobb összecsapások, s arra keresse. Hatalmas tömegpusztulás volt – egy személyről ki tudott volna pontosat mondani?  Ki tudja, hova temették el. Mert az ezred már másutt járt. Nagyon megható volt a kétségbeesett apa. „Ce să fac? Cum să spun la soţie, că nu l-am găsit?” (Mit tegyek? Hogy mondjam azt a feleségemnek, hogy nem találtam meg?)  El volt csüggedve, elvesztette minden reményét.

 

A karaván

 

– Egyszer találkoztunk egy cigánykaravánnal. Olvastam Zaharia Stancu regényét, a Şatra-t. Mintha azt írta volna meg. Legalább száz szekér, kóborral lefedve. Rengeteg purdé, minden szekéren felnőttek is. Egy csomó katona kísérte őket fegyveresen, de korbáccsal verték őket. A cigányok tiltakoztak, ugrottak le a szekérről és verték a földhöz magukat. Szembehajtották őket a katonák velünk.  Az egyik cigány nő levetette magát ott az úton a nagy forgalomban,  a szoknyáját a nyakába borította s csupasz alsótesttel hasra feküdt az úton keresztül. Isteni csoda, hogy nem nyomta agyon valami. A katona az erős bőrostorral, korbáccsal verte a csóré nőt, ahogy tudta. Az bőgött, ordított. Túl a másikat korbácsolták.  A gyermekek bőgtek a szekéren.  Azt olvastam a könyvben, Hitler a cigányokat éppúgy ki akarta irtani, mint a zsidókat. Mindenki vonult, s ezeket hajtották szembe. Már akkor az oroszok megelőztek minket, ezeket ki akarták űzni az országból. A könyv azt állítja, Hitler műve volt, de mi mást láttunk.

Egy másik faluban meg – a németek előttünk érhettek oda – vagy négy német tankot láttunk. Nem tudom, kik tehették, de leöntötték a tankot benzinnel és meggyújthatták. A katonának egy karja még kilógott egy ajtóféleségen. Más helyt nagy ütközet folyt le korábban, nem tudom, kik között. De ott a helybéliekkel eltemettették az áldozatokat, sokan eleshettek. Német, szlovák, román vegyest, lehet, még orosz is volt köztük. De azok úgy voltak elföldelve, hogy egyiknek a feje, másiknak a karja maradt künn. A másik sír előtt egy bot leszúrva, rajta egy vassisak felakasztva. Biztosan az életkedvük is elment azoknak, akik azt a temetést végrehajtották. Mondogatták ott, hogy civilekkel földeltették el az áldozatokat. Nagy hőség volt, az utak mentén felpuffadt lóhullák hevertek. Lelőtt lovak, tele rovarral. Irtózatos látvány, csak az tudja elképzelni, aki látta.

Másik emlék. Le voltak a lányok ülve s hát egyszer megjelenik előttem Márton bácsi. A falumbeli unokabátyám. Ott, a világ végén. Katonaruhában volt. „Hát te hogy vagy?” Valahonnan megtudta, otthonról biztosan, hogy én el vagyok hurcolva, s a címet is. Keresett vajon? Nem tudom, nekem a három hónap alatt egyetlen levelem jött, mint meséltem már, a hármat, amit én küldtem, egyiket sem kapták meg. Azt az első levelezőlapot sem, amiben azt írtam, jól vagyunk. Az unokabátyám leült mellém, jól elbeszélgettünk. Nem kötöttek belé, nem igazoltatták. Aztán elbúcsúztunk, visszament a csapatához.

 

Moara Săracă

 

– Nos, a tisztek azon gondolkoztak, merre vigyenek. Az ezred eredetileg craiovai volt. Menjenek-e Craiova fele, vagy egyenesen Magyarországra. Végül parancsra Magyarország fele vették az irányt, minket szerencsére nem vittek magukkal.

Minket Chitilán leraktak, illetve Bukaresten túl egy Moara Săracă (Szegénymalom) nevű faluban. Jó erős román község, a fél falu egy földesúré volt, mi az uradalmi udvarra kerültünk be. Látszott, sebtiben menekült el a lakója. Egy kukoricagóréban gyönyörű szép selyempaplanok bedobigálva. De ott maradtak a fotőlyök, mosdótálak, mázas lábasok, nagykabátok. Bizonyára az oroszok elől futottak el, akik már előttünk jártak ott. Góré lécekből, rajta lakat, de abban úgysem maradt semmi érintetlenül. Még én is találtam az udvaron egy doboz zaharint, valaki cukorbeteg ejthette el. Ott nagy mulatságot rendeztek a tisztek, kibontottak mindent, egy szobát berendeztek és abban egy nagyot mulattak. Hogy nőztek-e? Ők tudják.

Akkorára már kevesebben lettünk. Két rákosi fiú, a Mária unokatestvére és még egy már elszökött volt, az én  falusfelem, Sándor is velük. Dénes, Sándor és Misike. Nyikolaj Misike, akinek az apja kiment volt Magyarországra s őt miatta szedték össze. Minket, mikor sírtunk, a tisztek mindig azzal vigasztaltak: várjuk meg, amíg tisztul a levegő, mert ki tudja, nem menekültek-e el a szüleink, otthon találjuk-e őket, ha hazaérünk. No de a fiúk elárulták, mennek. Tudtuk, este el is kísértük őket egy darabon.

Jött másnap reggel Dumitrescu, a főhadnagy.  „Tudod-e, hogy elszöktek?” „S hova?”  Én tettem magam, bánkódom, hogy itt hagyott. „Látod, leányka, itt hagyott téged, meglógott, de úgyis elfogják majd” – mondta. „Hát bajtárs az ilyen?” Megjegyzem, végül hazaértek, semmi bajuk nem esett. Másnap: „Hamar pakoljatok össze, megjött a parancs, mehettek haza”. Még boldogabb volt, mint mi. Látta az örömöt az arcunkon. Adtak mellénk hat fegyveres katonát. Hogy az aradiakkal, marosludasiakkal mi lett, nem tudom, de addig nem halt meg egy sem.  Nem emlékszem semmire, csak a nagy búcsúzkodásra, ígérgettük szívből, hogy majd írunk egymásnak. Semmi se lett belőle, én is egyetlen levelet írtam. Az ezred ment tovább Magyarországra, minket estefele a mellénk adott katonák átkísértek a chitilai az állomásra.

 

Háborús állomás

 

Amikor minket elbocsátottak a tisztek, adtak egy papírt. Meghagyták nekünk, magyarul egy szót se szóljunk, „mert az oroszok nem tudják, mi az, s rögtön lelőnek”.  Ne hangoskodjunk, beszéljünk csak románul, s ha lehet, sehogy se. Mert az orosz könnyen lelő, elbánik velünk, vagy csúfot űz belőlünk. Gyalog kikísértek Chitilára, hogy ott vonatra üljünk. Sötét éjszaka volt. A vasút mentén az oroszok mindenütt tüzeket égettek, meg voltak részegedve, nagy hangon oroszul énekeltek. Tomboltak.  Mi szorongva lopakodtunk, lábujjhegyen, nehogy felfedezzenek bennünket. A lányok egy része mezítláb, lekopott volt a cipő a lábukról. Lábujjhegyen, suttogva lopakodtunk az énekelő orosz csoportok mellett. Alig pár méterre tőlük. De milyen italosak voltak! Sütötték a sebtében lemészárolt juhokat, malacokat. Ha azok a részeg katonák meglátták volna a sok leányt! De megsegített a Jóisten, csoda történt. Na, elértünk valahogy az állomásra. Akkorára már nagyon lehűlt a levegő, szeptemberi hideg. Állandóan jöttek-mentek a vonatok, tehervonat, személyvonat, páncélvonat. Aki tudott, felcsipeszkedett bárhova, felmászott a vagon tetejire, s ha nem sikerült, várta a következőt.  Ahogy ért be a vonat, mi futottunk neki. De a vasutasok ki voltak tanulva, azt kiáltották: „Mergeţi în spate, sunt vagoane goale”. (Menjetek hátra, ott üresek a vagonok.) Mi futottunk hátra, ott: „Mergeţi în faţă, sunt vagoane goale”. (Elől üresek.) S amíg futkároztunk, a vonat elindult. De nem is lehetett felülni, a vonat oldalán másztak fel az emberek, mások a lépcsőn utaztak. Baleset is történt elég.

Hát befut egy luxusvonat az állomásra, de nagyon elegáns szerelvény. Kivilágítva, az ablakok felfüggönyözve, szépen félrehúzva és felkötve, bent  fehérasztalok, poharak, mint egy vendéglőben. Nyakkendős fiatalok ülték körbe, mandzsettás gombok a kézelőkön. Az asztalon italosüvegek, s a fiúk énekeltek. „Glorie, victorie pentru noi!” (Dicsőség, győzelem!) Román ifjúság. Kiderült, hogy egyetemista önkéntesek, a Tudor Vladimirescu Hadosztályból, egyelőre civilben, Magyarország fele tartanak nagy pompával, nagy énekelve. Verik a ritmust a kujakjukkal.  Kiállott egy-egy a lépcsőre nézelődni. Mi ott ténferegtünk. Itt is azzal biztattak, „mergeţi în spate!”.  De arra a vonatra hogyan vettek volna minket fel?  Volt egy Vencel nevezetű, egyetlen fia a szüleinek, kicsit tilinkó, szabadszájú. „Hallgass, Vencel, hallgass!” „Gyertek hamar, na!” Az oroszok mellett is csitítani kellett. „Hallgass, mert észrevesznek.”

Hát egyszer elkiáltja magát valaki a lépcsőről: „Ce înseamnă asta: gyertek ide, te”? (Mi az, hogy gyertek ide?) Ennyit tudhatott magyarul. „Nu destul am suferit noi sub jugul unguresc? Se mai aude aici în inima României: gyertek ide, te?  Dar nu e o ruşine asta pentru noi?” (Nem szenvedtünk mi eleget a magyar iga alatt? Még itt, Románia szívében is ezt kell hallgatnunk? Mekkora szégyen!) Szitkozódott még sokat. „Ăştia sunt mai răi decât tătarii! Ca turcii! Periculoşi!” (Ezek rosszabbak a tatároknál! A törököknél! Veszélyesek!)  Miránk, az ártatlan gyermekekre. Hát mit ártottunk mi a regáti románoknak?  De az ittenieknek sem volt rossz dolguk.

 

Összetűzés

 

Aztán szinte megjártuk. Egyszer valami rikoltozás, bőgés támadt egy kicsit bennebb. Orosz katonák megtámadtak egy családot, rájuk törtek egy közeli házban, ahol nők is voltak. Pálinkát kértek, azok adtak, lerészegedtek, s ott a nőket megcsúfolták. Azok ordítottak! Sikoltoztak. Közel az állomáshoz. Az az elegáns vonat még állt, szólt benne a zene. Mi fel akartunk ülni, mit tudtuk mi, mi az. Egy férfi lihegve kiszaladt az állomásra. „Dacă este un militar, să vină, că ne omoară ruşii!” (Ha van itt katona, jöjjön velünk, mert megölnek az oroszok.) Azok a nők meg sikoltoztak. Egy tiszt meghallotta, s elkiáltotta magát: „Băieţi, la arme!” (Fiúk, fegyverbe!) Rosszra gondolhatott. Nos, ott a sötétben olyan lövöldözés támadt hirtelen, hogy a golyók csak úgy jártak közöttünk. Ők azt se tudták, hova lőjenek, ki a célpont, csak tüzeltek le a vonatról a sötétbe. Mi összebújtunk, féltünk is, fáztunk is.

Aztán valahogy ez is véget ért. Csoda, hogy valamelyikünket nem érte találat, de a vonat végül kihúzott az állomásról. Jött egy bácsi lámpással, egy vasutas. „Cine sunteţi?” (Kik vagytok?) Mondtam neki, hogy jártunk. Jaj, hogy megsajnált! „Vai, săracii de copii!” (Szegény gyerekek!) Bújjatok ide le!  Összeszorultunk és betakart a köpenyével. Meghúzódtunk ott virradatig.

Egyszer csak jöttek a katonáink: „Haideţi că am găsit o casă. Cel puţin să nu bată vântul!” (Gyertek, találtunk egy házat. Ott legalább nem fúj a szél.) Húzódjunk be melegedni. Hát átmentünk és pont azokhoz, akik éjszaka sikoltoztak volt. Beengedtek a katonák miatt, védjék meg őket.  Panaszkodtak erősen, mesélték, mit tettek velük, s mit nem. De a háziak is be voltak rúgva, úgy emlékszem.

 

Összevissza vonattal

 

Valahogyan megvirradt, s minket felraktak egy vonatra. Platformos vagon volt, amivel követ szokás szállítani. A szabad ég alatt utaztunk, majd megfagytunk. A kísérőink nem ismerték a vidéket, mi sem. Elirányítottak, levittek Fogarasig, ott szálltunk le. Azt hitték az őreink, hogy Kőhalomban vagyunk. Akkor vissza. De olyan hideg volt, s a betonúton kellett gyalogolni. Másfél nap csatangoltunk, meneteltünk, vonatoztunk ezekkel a katonákkal, annyira járatlanok voltak. Volt velünk egy gyermek, Szikszai, akinek korábban ellőtték az egyik lábujját, nem tudott cipőt húzni, el is dobta. „Miért cipeljem?” – azt mondja. Az aszfalt olyan hideg volt, még szikrázott, csillogott rajta a zúzmara. Azt mondja a fiú: „Nekem jobb, mint nektek, sokkal jobb”. Csapta oda a mezítlen lábát. „Nem érzek semmit. A lábamat se”. Egy másik egy bombázás alatt, mikor le kellett ugrani és bújni, talált egy mélyedést, de a keze fennmaradt, és ellőtték a hüvelykujját. Egy szilánk levitte. Szóval sebesülten értek haza.

Minket Ágostonfalváról vittek el, most is áthaladtunk rajta, ott kellett volna hogy leszálljunk, de a fegyveres katonák nem engedték, csak Segesváron szabadott leszállni. Az állomás felbombázva. A fronton ha sírdogáltunk, a tisztek azzal vigasztaltak: „Vrei acasă? Da ce crezi că mai trăisec părinţii acasă? Acolo a trecut frontul şi cine ştie ce au făcut nemţii!” (Haza szeretnél menni? Azt hissed, élnek még a szüleid otthon? Átment ott a front, ki tudja, mit tettek a németek!) Magyarázta is a főhadnagy, ha nem találunk senkit otthon, mert elmenekültek a szülők, kihez forduljunk, hogy árvagondozásba vegyenek.

 

Szén Lenke, az önkéntes

 

Na, Segesváron leadtak, már nem a Legiuneá-n, mint a spionokat,  hanem a Cercul militar-on (hadkiegészítő). Segesváron hallom, hogy az egyik tiszt azt mondja: „Ce să facem cu copii ăştia?  Hai să le dăm câte o foaie şi acasă cu ei!” (Mitévők legyünk ezekkel a gyerekekkel? Adunk nekik egy papírt és azzal haza!) Kérdezték: hazatalálunk-e?  Ha lesz mivel, igen. Elévették a névsort. Na, kijelentették: „Acasă!” (Hazafelé) Haza tudtok menni? Ha igen, induljatok, amivel tudtok. Mindenkit szélnek eresztettek, s adtak egy cédulát, rajta, íme, mi állt: „Tânăra voluntară Szen Lenke, e lăsată la vatră” (Szén Lenkét, az ifjú önkéntest leszerelték, hazatérhet.) Rajta pecsét. A kísérőink meg visszatértek az ezredükhöz.

„Voluntară!” Önkéntes! Én! Egy égbekiáltó disznóság, amit velünk elműveltek. Szegény férjem örökké azt kérdezte, hogy lehet, hogy senki nem tud róla? Bárhol szó esett róla, se katonaember, se más, nem hallott róla. Egész Dél-Erdély benne volt: Arad, Datk, Derzs, Kisrákos, Nagyrákos, Kisvarjas, Nagyvarjas, Torda, Aranyostorda… De hazaértem. Ne mondja senki, hogy nincs Isten. Hajam szála sem görbült meg, így adta a Jóisten. Mondta a főhadnagy: ő meg akarja mutatni, onnan is vissza lehet tisztességes lánynak térni, ha akarjuk és hallgatunk rá.

 

Két kislány

 

Segesvárról körülményes volt a hazatérésünk. Mári szomszédfalusi volt, alsórákosi, ahogy már mondtam. Mi ketten úgy összemelegedtünk, mint két testvér. Magunkra indultunk el. Kaptunk egy vonatot, de csak az ütközőre lehetett felülni. Az ürmösiek a fékezőfülkét hívják így.  Benne a fékező, aki vállalta, hogy nekünk helyet szorít. Tilos lett volna, de háborúban ki tartja be. Sötét éjszaka volt. Azt mondta a fékező, ő összehúzódik, elmehetünk Rákosig.  Rendes körülmények között egy óra volt az út, de akkor másképp ment, sokat kellett várakozni, nem kapott a szerelvény vonalat, másokat kellett előre engedni. Sokat döcögtünk, egész éjjel, lehetett hajnali három óra, mire Rákosra értünk. A barátnőm úgy elaludt, mint a medve. Én nem, mert féltem attól az embertől. Védtelenek voltunk, azt csinál velünk, amit akar. Vagy lelök a vonatról, vagy rájön valami, mit tudom, én. „Ne aludjál!” – mondtam Márinak. Ő helyeselt, de csak elnyomta az álom. Valahogy elértünk Alsórákosra. Én korábban azt hazudtam annak az embernek, hogy minket várnak az állomáson a szüleink. Van náluk pénz, abból kifizetik. Megajándékozzák, amiért istápolt minket. Ezért engedte meg, hogy felszálljunk, különben nem tette volna.  Megállt a vonat. Márinak azelőtt megsúgtam, hamar le kell ugrani, különben megfog, s baj lesz. Ahogy megállt: puff! Hamar le. Sötét volt, mint a korom. S megfutamodtunk az állomás felé. Elég messze volt, én elsikoltottam magam, mert éreztem, fog meg. Leszökött és futott utánunk, a nyomunkban volt. S elsikoltottam magam. S akkor az állomásfőnök kilépett a  sötétből: „Ce ţipete se aud aicea? Ce s-a întâmplat?” (Miféle kiáltások ezek? Mi történt?) Mondom: „Vine cineva şi vrea să ne prindă”. (Meg akar valaki fogni.) Elment a hang fele s szembetalálkozott vele.”Ia marş, mă!” (Takarodj, hékás!) Mi nem foglalkoztunk velük, eliszkoltunk. Aztán hogy mit tett az állomásfőnök, biztos megbüntette, vagy az mit hazudott, nem tudom, de tényleg meg akart fogni.

 

Hazatérés

 

Mi szépen bementünk a faluba, ott lakott a nagynéném férjnél, felébresztettem. Beállítottam jó tetvesen. Ott künn nem volt tetűnk, mert tisztálkodtunk, de visszavonuláskor szalmakazalyban, földön, vonaton hányódtunk, katonák közt, tele lettünk tetűvel. Mári néni nem engedett haza három napig, mert ott is átmentek az oroszok és sok hitványságot követtek el. Ő nekem kifertőtlenítette a ruhámat, mindent kimosott, tisztába tett. Ő kísért haza. Nagy örömhírrel. Édesanyámék már tudták, hogy megérkeztem Rákosra.

Kapáltak az emberek a mezőkön, dolgoztak mindenfele. „Hát Lenke! Hazajöttél!” Csodálkoztak, köszöntöttek. Mári néni: „Gyere, siessünk, nem lehet mindenkivel megállni beszélni”. Én is alig vártam, hogy otthon legyek. Ahogy hazaértem, nem telt el fél óra, az udvar megtelt emberekkel. Még a kapu eleje is. Édesanyám csak borult a nyakamba, és sírt, sírt. Megint megölelt, megint sírva fakadt. „Itt vagy? Hazajöttél?” Margit, a nővérem. Édesapám. Így telt el a délután.

 

A háborús bihal

 

Este megjött a csorda, fejni kellett. Édesanyám hátrament fejni. Egyszer csak jön előre: „Sándor, ez a bihal nem adja le a tejet.  Nem tudom, mi van vele!” Egyetlen állat a bihal, ami ha valami nincsen rendjén, nem enged ilyenkor.  Azt mondja édesapám: várj, viszek ezt, viszek azt. Mindennel megkínálta, de az csak nézett hátra, bámulta édesanyámat és tej nem volt. Erre édesanyám elkezdte a sírást: „Én nem kínlódom többet vele, úgy itt hagyom, hogy!” A bihal jól megnézte édesanyámat, s leadta a tejét. Kiderült, mi volt a baj. Édesanyám korábban sokat sírt fejés közben, s az állat meg volt szokva ezzel, csak úgy adta le a tejét, ha ezt tette. Vagy énekelni kellett neki. Hangokat kellett hallatni. Három hónapig ugyanis úgy fejte édesanyám, amíg oda voltam, hogy közben engem siratott. A mezőn ugye nem tudta kisírni magát.

– Tudtommal minden gyerek hazaért, nem maradt ott senki. Egy hévízi fiúról, Kádár Janiról hallottam, hogy pár napra rá kimentek a mezőre, ott folyt el a Bogát pataka. Nagyon hideg a vize, mert fák alatt folyik. Ő beleugrott, jól megfürdött, de ki volt melegedve, s megfázott, izomgyulladást kapott és belehalt. Másról nem tudok.

 

A rendőrőrmester

 

Így kerültem haza. Még hozzátenném, hogy az őrmester, aki feltett a halállistára, sokat zsarolta korábban édesapámat. Magyarként és módos emberként ki volt szegény nagyon szolgáltatva, „domnu Szén”-nek szólította. Aratáskor odajött a mezőre, egy-egy negyedórácskát elhízelgett, kezet fogott édesapámmal, „domnu Szén”-nek szólította, majd: „Vai ce grâu!! Ce grâu! Pune laoparte şi pentru mine doi saci de grâu.” (Micsoda búza. Tegyen félre nekem is két zsákkal.) Szegény apám tartott tőle, úgy érezte, függ tőle. S küldte is a katonákat szekérrel, hogy szállítsák el a búzát. Amikor szedtük a pityókát, akkor is ott termett, elbeszélgetett a bajokról, a termésről, erről-arról, és „Apoi puneţi şi pentru mine vreo trei saci de cartofi!” (Aztán nekem is tegyen félre vagy három zsák krumplit.) Végül engem hálából ugye szépen elintézett!

Hogy aztán mi lett vele, nem tudom. Eltűnt a faluból, azt hallottuk, az oroszok meglőtték a vonaton.

 

Pár szerkesztői szó

 

E gyermekek égbekiáltó esete önmagáért beszél, s az olvasó bizonyára tudni fogja méltányolni a pislákoló emberség példáit is, melyek ha a traumáktól nem is, de a pusztulástól megóvták az elhurcolt kiskorúakat. Egy kérdésre azonban ki szeretnék térni, nevezetesen arra, mit valószínűsít a gyermektúszok frontra vitele. A túszszedés aljas indokú gyakorlatról, a  fegyvertelen és ártatlan civilek deportálásáról és fogva tartásáról nyilván minden józan ítéletű embernek megvan a véleménye. Ha felnőttek helyett gyermekeket visznek el, elszakítva őket a szülőktől és az otthontól, azt már csak az ördögi gonoszság és elvetemültség mércéjével lehet mérni. Ezeket a dél-erdélyi magyar kiskorúakat azért szedhették össze, hogy a határmente magyar lakosságát megfélemlítsék. Hogy a kényszeres ún. kölcsönös retorziók rendszerének egy lépéséről lett volna szó, mely akkor valóban fennállt a magyar és a román állam között, egyelőre nem igazolt tény. Felnőtteket mindkét állam hívott be munkaszolgálatra, rendőri, katonai és politikai jellegű megtorlásokról is hallhattunk eleget, de gyermekek deportálásáról eddig nem tudtunk.

Magyarázatra szorul továbbá még egy pokoli körülménye a történetnek, mely igazi indokára is rávilágít, meg arra, milyen sorsot szántak valójában e gyermekeknek. A frontra kiszállítani és hónapokig ott tartani e fiatal, ártatlan életeket a tűzvonal közvetlen közelében, önmagában is a borzalmak tovább nem fokozható csúcsát jelenti.  De miért oda?  Miért nem egy fogolytáborban helyezték el őket? Úgy gondolom, nem alaptalan a feltételezés, hogy esetleges kivégzésük körülményeit akarták ezzel elködösíteni, a bűntény utólagos felderítését is meghiúsítani. A posszibilis gyilkosok saját felelősségüket át kívánták hárítani egy ellenséges támadásra, a harc ellenőrizhetetlen zűrzavarára – hogy mások számlájára írhassák azt, amit pedig minden jel szerint ők maguk készültek elkövetni.




.: tartalomjegyzék