Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - április
Gegő Virág

„Azért voltunk olyanok, mert nem tudták megmondani, hogy milyenek.”

Péterfy Gergely 2014-ben megjelent regénye olyan kérdés elé állít, ami a mű egyik központi alakjában és narrátorában, a 18–19. századi kulturális közeg egyik legismertebb női szereplőjében, Török Sophie-ban merül fel a Bécsi Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában: milyen lehetőség van az emlékezésre, a múlt megértésére. A mű egy olyan korszakot elevenít fel, és egyben értelmezhetőségére kérdez rá, amely meghatározó jelentőséggel bír a mai irodalom-, nyelv- és kultúrafelfogásunkat illetően, s amelynek egyik kulcsfigurája egyértelműen Kazinczy Ferenc. Mégsem (csak) az ő nézőpontjából ismerjük meg történetét: Török Sophie perspektívája, retrospektív megértése szervezi a történet(ek)et, tagolja a regényt, amely Kazinczy bécsi szerecsen barátja, Angelo Soliman kitömött, kiállított testével szembesülve, az emlékezés kulturálisan meghatározott helyén, egy múzeumban körvonalazódik.

Török Sophie értelmezésében ismerjük meg tehát a két férfi történetét, amelynek alakulásában Kazinczy felesége vagy passzív szereplő, vagy nem is kap szerepet, vagyis helyzetéből ráismerhetünk egy 18–19. századi nő helyzetére – még ha ebben az esetben nem is beszélhetünk teljesen hagyományos patriarchális viszonyokról –, amelyet az apa és a férj jelenléte határoz meg. Története tehát apja, Török gróf, és főleg férje, Kazinczy története, amelyet egy harmadik történetszál is meghatároz, az Angelo Solimané. Ő az, aki felől Sophie-nak lehetősége adódik megérteni múltjukat, amelyet egy közös jelző ural: a barbárság.

A bécsi kultúra fele forduló Ferenc és Sophie ugyanis idegenek a magyar tájon, ugyanúgy, ahogy a magyarosan öltözött, kurucos fejfedőjű Kazinczy, apjával együtt, nevetség tárgyává vált az osztrák divatot követő hölgyekkel és urakkal teli bécsi utcán, vagy a fekete bőrű Angelo a fehér bőrű európaiak szemében. A magyar parasztok szemszögéből Ferenc az a szabadkőműves, aki a koleráért felelős, akinek jelenlétére csak olyan nevetéssel tudnak reagálni, mely bármely percben átfordulhat vicsorgásba. Nincs nyelvük ugyanis arra, ami körvonalazhatná számukra ezt a fura öregurat, aki úgy szabadult fogságából, hogy közben nem is volt becsületes bűnöző, nincs szavuk erre a magnóliára a vadregényes magyar tájban. Hasonlóképp lehetetlen felfogni a bécsiek számára, hogy miért fekete valaki, fogalmat találni rá, s ezáltal sajáttá tenni a másságot, és éppen ezért kell az európai kultúrában egyébként jártas Angelónak annyi megaláztatást elszenvedni. A barbárság, idegenség érzése tehát nyelvi probléma, amely az egymás meg nem értéséből, meg nem ragadhatóságából fakad. Ebben az esetben mindenki dadogó, a nyelvújító Kazinczy ugyanúgy, mint az ő másságát kifejezni nem tudó parasztok. Dadogó az európai, akit ugyanúgy megrettent vagy éppen elbűvöl egy ismeretlen természeti erő, mint az európai kultúrán csodálkozó vadember, s így az utólagos megértésre is kevés esély van.

Ezt a meg nem érthetőséget a regény felépítése is kidomborítja: olvasás közben nem tárul elénk egységes történet, hiszen az idő- és történetsíkok, valamint a szereplők szólamai a történeti időt megkerülve, asszociációs alapon, az emlékezés logikáját követve rendelődnek egymás mellé. Az így egymás után következő mikrotörténetek előre- és visszautalnak, s csak egymás tükrében válnak megérthetőkké, értelmezhetőkké. Kirajzolódik mögöttük valami sorsszerűség, ami semmiképp sem tudható be egy emberfölötti, transzcendens rendezőelvnek. Sokkal inkább a barbár, dadogó létből fakad, amelyet az uralhatatlan környezet determinál: és ezalatt nemcsak a nyelvi összeférhetetlenség érthető, hanem sokkal mélyebb, kulturális kódokon alapuló miliő, amelyet „hőseink” nem hajlandóak elfogadni, küzdenek ellene, végül pedig legyőzetnek általa. Ennek a kiismerhetetlen, determináló erőnek találó metaforája az idősödő házaspár körül bujkáló s a Kazinczyt végül legyőző kolera, amely láthatatlan, csak tüneteiben mutatkozik, miután már lecsapott.

A történelem is egy ilyen, kulturálisan determinált, mégis személyes perspektíván keresztül érthető meg tehát. A regény történeti hátteréről, a 18. század végét meghatározó Martinovics-féle összeesküvésről, előzményeiről és annak megtorlásáról is csak személyes változatokat ismerhetünk, vagy csak a hatása mutatható ki egy-egy élettörténetben. Mégsem mondható egyetlen variáció sem történetileg pontatlannak, hiszen nem létezik egyetlen, normatívnak mondható történelem sem, amelyből kiindulva Kazinczy teljes bizonyossággal eldönthetné, hogy igaz-e a hír, miszerint Martinovics, akárcsak Szent Dénes, fejét hóna alá véve sétált volna, csupán következtethet  az egyéb történetből, variánsokból. Ezért fontos történetépítő elv a fikció: a mű „történetietlenségei” vihetnek közelebb a szervezőelv egészének a megértéséhez, pontosabban annak a megértéséhez, hogy nem megragadható egyetlen szervezőelv sem, mert talán nem is létezik. A relativizált belső idő, belső narratíva hozza létre ezt a fikciót, amelynek már csak nyelvileg megkülönböztethető változataként létezik a valóság vagy inkább egy másik valóság.

A történelem így egymásban tükröződő narratívákban nyilvánul meg, de szinte lehetetlen az egyéni történetre való emlékezés is. Ferenc és Sophie nem tudják saját perspektívájukból megérteni a világuk folyamatos és egyre biztosabb összeomlásának okait. Csak a kitömött barbár testével, a történeteket kívülről szemlélve jut Sophie arra a következtetésre, hogy a folyamatos színjáték, megfelelni próbálás omlasztotta belülről össze a házat, vadította el a kertet, irányította vakvágányra házasságukat. Azonban ezek a megfeleltetések sem a ráció útján, logikusan történnek, hanem megragadhatatlan, asszociációs logikával: egy konkrét élmény idéz meg egy emléket, s a kettő közötti összefüggés megteremtése során valósul meg az értelmezés. Sophie-nak ebben a megértésfoszlányában például az egyik jól ismert asszociációs technika, a metaforizálás ismerhető fel: a kitömött barbár teste tudattalanul a belülről üres, csak a bőrükben létező életüket világítja meg. Ez a felismerés tudatosulhat Ferencben is, aki a Solimannal közös, utolsó történetüket éli meg.

Ezért válik egyrészt ez a történet, másrészt a botrányt jelentő kiállított Angelo testével való szembenézés az élettörténet átértelmezőjévé. A jelentésadás lehetősége azonban itt is függőben marad, továbbra is kérdés, hogy a megélt történet eléri-e a kívánt hatást leírva, nem veszít-e jelentőségéből, s egyáltalán nyelvileg megfogalmazható-e. Péterfy regénye végül minket, olvasókat is kérdőre von Török Sophie, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman történetén keresztül. Az egységes, normatív történelembe vetett hitünket kérdőjelezi meg, a mi XXI. századi retrospektív értelmezésünket. Másrészt, szembeállítva a kitömött barbár testével, a mi feloldhatatlan barbárságunkkal, dadogó-létünkkel, egymás megérthetetlenségével szembesít. Végül irodalmi, kulturális fogalmainkra, kódjainkra, nyelvfelfogásunkra, az egységes normák mindenhatóságába vetett hitünket bizonytalanítja el. És ez nem is kevés.

 

Péterffy Gergely: Kitömött barbár. Kalligram, Pesti Kalligram, 2014.




.: tartalomjegyzék