Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - április
Fekete J. József

Perifériáról betekintő

SZÉP KIS TÖRTÉNETEK

(Balázs Attila: Szép kis történetek)

 

Ez a címe Balázs Attila legújabb, a zentai zEtna kiadónál megjelent könyvének: Szép kis történetek, Nagyon kézenfekvő a címadás, csak éppen ki kellett találni. Kiválóan megírt, ezért talán, vagy akár, szépnek is mondható, rövid történetek sorjáznak a kötetben. Ráadásul a „szép kis” jelzők együtt egyfajta értelmezési többlettel bírnak, Ady Endre Hajh, gyerekek!...című versében a léha banda eufemisztikus megnevezésére használta a „szép kis társaság” szépítő kifejezést. Mindezt csupán annak jelzésére mondtam el, hogy miként a novellát az első mondata, a könyvet pedig a címe és alcíme „adja el”, és ezzel nagyon is tisztában van szerző és kiadó egyaránt.

Balázs Attila kötetének alcíme sima műfaji megjelölés: elbeszélések. De lehetett volna például: Magyarok a nagyvilágban. Ahogy a szerző az impozáns terjedelmű Kinek Észak, kinek Dél című munkájában, vagy az Eduardo Rózsa-Flores nyomait fürkésző, Pokol mélyén rózsakert (avagy az ezredes úr golyóstolla) című könyvében a nagyvilágba sodródott magyarokról, közismertekről és a szerző által ismertté tettekről egyaránt történeteket mesél, így mostani kötetében is számos legendás, vagy továbbmesélésre érdemes történettel bíró magyar (és nem magyar) novellahős jelenik meg. Csupán kedvcsinálóként említem az Újvilágot is bejáró Kossuth Lajos nevét, meg kortársát, egyben Petőfi ellenlábasát, Kerényi Frigyest, aki a sors kifürkészhetetlensége folytán az USA-ban lelte dicstelen halálát, meg az ugyancsak kitántorgott Pék Györgyöt, aki Gregory Pack néven delfinidomárként működött.

Az említetteken kívül számos különös figura tűnik föl a történetekben, pl. knidoszi Szósztratész a hajdani Alexandriából, meg még nagyon sokan, akikről végül a budapesti Király utcában szövődnek történetek, a Hunyadi piacon a néger Pista Magombe arról álmodik, hogy ágyúval lő majd haza Afrikába hájas csirkéket, Újvidéken a sárga tengeralattjárójukból partra szállnak a Beatles tagjai, végül koncertjüket megtekinti Josip Broz Tito marsall is…Tegyük hozzá, ez utóbbihoz hasonlatos áltények sűrűn előfordulnak Balázs Attila szövegeiben, történeteiben. Némelyek egyenesen nyomozás dokumentumainak tűnnek, amelyekben a szerző létező és nem létező figurák életének és sorsának alakulását egyengeti lobogó képzelettel, lett légyen szó Paganiniről vagy őskori mamutvadászról, formailag meg dokumentumokat idéző nyomozások összeszálazásától pigmeus csalimeséig. A Nálunk a labda (csak a pálya lejt) című elbeszélésében „gyorsan kifényesedő, majd fokozatosan elhalványuló, kissé elpuskázott tollforgatói” karrierjéről vallva feltárja elbeszélői módszerének részleteit, miszerint gyakorta meghamisítja a tényeket, eseményeket és szereplőket „nem csekély kárörömmel” cserél föl, vagy mos egybe.

Ami igazán közös ezekben a „szép kis történetekben”, az a szellemesség, a humor, a derű meg az irónia. Meg a páratlanul könnyed, mégis kacskaringós utakra vezető meseszövés adottsága. Meg az ezzel járó nyelv: „… sose ülj oda a megvetemedett, átkozott, fránya ablak bal oldalára a Vidák Féle Legolcsóbb Kocsmában. Üres szék ugyan nincs ott, mert nem akkora errefelé a luxus, ellenben a magadét sose nyikorgasd oda, mert az a mi Magombe Pistánk örök, tiszteletbeli, tán még Afrikából lecsekkolt helye. & Ha meg netán valamelyik ökör tahó ott merészel terpeszkedni, dülleszkedni, pofázni, hát számíthat arra, hogy ezt a gikszert a környéken ugyancsak legendás Direktor Jani meg a Maflás Tóni alig várja. Akkorát fogsz röpülni onnan, haver, mint egy nyivákoló operetthős, vagy mi, hosszú, mahagóni szarcsíkot húzva magad után a levegőben. Mint akit tényleg a csirkeágyúból…, bazmeg, és vegytiszta mázlid, ha a házakon át éppen a Dunában kötsz ki. Mert tuti, hogy kigyulladsz a levegőben, hiába brunyáltad magad össze előtte, édes szivikém.” (Pista és a csirkeágyú – afro-magyar folk)

Az elbeszélésekben egymás után sorjáznak a hasonlóan hangulatos „élet-szkeccsek”, a budapesti Király utca és környékének élménydús életvitele mellé a „kinek Észak, kinek Dél” elve nyomán odasimul Újvidék, meg Ljubljana, meg Zágráb is, miként Szenttamás vagy Temerin, mintegy az elbeszélések önéletrajzi vonulatának térképjelzéseiként.

Persze szólnom kellene például a szövegekben fölbukkanó, és azokat valami módon összefűző zenei hatásokról, meg dalcímekről, meg fociról, meg családi legendáriumról, idegen nyelvi elemekről, sok mindenről még, ehelyett azonban olvasásra ajánlom a könyvet. Voltaképpen magam is újra kezdhetném olvasását, biztosan tartogatnak még ezek a szövegek újabb örömöket, amelyeket korábban elnyomott a kacaj. (Zenta, 2014, zEtna)

 

GONDOLATI ÚTMUTATÓK

(Klemm József: Kilencvenkilenc)

 

Mindig is lenyűgöztek az igényes kivitelezésű könyvek, amelyek megmutatják, hogy a könyvkészítés szakma, nem pedig susztermunka. Megannyi olyan kiadvánnyal találkoztam, amelyek az első kihajtásnál lapjaikra estek, papírborítójuk tervéből hiányzott a lélek, nem tetszett az oldaltükör, elégedetlen voltam a betűtípussal, vagy betűmérettel. Ennek ellenére könyvek voltak ezek is, el is olvastam őket, hiszen olvasni kell, és végső soron a tartalom „csomagolása” másodlagos dolog.

Ennek ellenére örülök, hogy a kiadók igyekeznek visszaadni a nyomdász szakma becsületét, azoknak a mestereknek az örökségét, akik mindent meg tudtak csinálni, amit megterveztek számukra. Ugyanis a könyvtervezés is szakma.

Klemm József Kilencvenkilenc című haikugyűjteménye is ilyen tenyérbe simuló kiadvány, egyszerű, dombornyomásos borítója, az elegáns oldaltükör légiesen szép, olyannyira, hogy az utolsó oldalon szereplő CIP-besorolás, a kiadvány katalogizálásának téglalap-kerete szemet szúr, egyenesen csúfnak hat. Annak viszont olyannak kell lennie, arra nem lehetetett kihatással a nagyszerű munkát végző Léphaft Pál, a könyv tervezője.

Klemm József költészete meg is kívánta a törődést, azt, hogy a csomagolás méltó legyen a tartalomhoz, illetve, hogy a kettő együtt adja meg a közös értéket. Ebben az esetben ugyanis a kettő elválaszthatatlan egymástól, a könyvtest nem puszta tartalomhordozó, hanem jelentésképző felület is. Az elülső fülön a kezdetben volt… című vers szerepel (…Isten szakálla / kender, aztán két ember, / szívük csupa fény, // majd a vágy, kéj, bűn, / fájdalom, megbocsátás, / s aztán jöttem én), a hátsó fülön pedig a végül az ember… című vers olvasható (József Attilát / olvas, s mint veszett ordas / üvölt és hörög, // körötte hálót / sző az ég, fölötte a / semmi dübörög). Ha becsukjuk a könyvet, szinte egymáshoz lapul a kezdet és a vég, simán, hogy alig döccen a keleti filozófiák feltételezte örökös körforgás.

Noha a kötetbe sorolt haikuk négy ciklust alkotnak, ezek a Személytelen, a Személyes, az Istenes, és a Látomásos címeket viselik, a versek mind személyes érintettségről szólnak, és az egyetlen ciklusnál többet foglalkoznak Istennel. Már a kötet verses előszavában kibontakozik a költőnek Isten iránti viszonya, egyben annak humorérzékébe vetett hite, ugyanis játékosan, tréfásan, olykor csipkelődve fordul Isten irányába, és ebbéli viszonyában követi a japán haikuszerzők nyomdokát, akik nem tesznek különbséget szakrális és profán között.

Klemm József haikuinak sajátossága, hogy a három soros, 17 szótagból álló, 5+7+5 osztatú verseknek van címűk, ami kiegészíti a vers jelentésképző mezőjét, miként az a fülszövegről idézett versekben is megmutatkozik. Ugyanilyen, jelentésgazdagító eszközként használja a sortörést, noha a haiku esetében nem enjambement-ról van szó, hanem szórendről. Íme egy példa erre:

 

mese

 

hol volt, hol nem volt

enni, négyet szoptatott,

míg meg nem haltak

 

A japán haikunak nincsen címe, nem rímelnek a sorai, és egyébiránt is egy sor olyan szigorú megkötés tartozik ehhez a versformához, amely a nyugati kultúra és nyelvek sajátosságai miatt követhetetlenek. Így a magyar – és a nyugati – haiku általában nem az ősforma jelképes beszédmódját, transzcendens tartalmait és tudati megidéző erejét igyekszik követni, hanem inkább hangulati élmények közvetítésére, a látvány mimetikus átadására, a gondolati tartalmak direkt kifejtésére, az asszociatív képalkotásra és a kötött forma nyújtotta játéklehetőségekre épít, miközben az epigramma műfajával igyekszik rokonságra lépni.

Klemm József költészetének frekventált szava a halál, emellett leginkább a magány, az öregség, a múlandóság, a pusztulás foglalkoztatja, ám ezeket a témákat is az Isten iránti viszonyához hasonlatosan pajkos játékossággal kezeli, verssorai gyakorta rímelnek, szavai szinte véletlenszerűen összecsendülnek, és az ebből képződő melódia játékos könnyedségbe burkolja a nyomasztóan is szép képeket, akárcsak a létfilozófiai tépelődéseket:

 

perelés

 

te az vagy, aki

vagy, de én mért vagyok, ha

aztán nem vagyok

 

temető

 

akár egy regény:

hosszú sorokba szedve

a nemlétezők

 

Klemm József haikuinak erős képisége és gondolatisága sajátos, töredékes útmutatóként szolgál az olvasónak a tizenhét szótagban kimondhatatlan saját fölfedezésére. végezetül álljon itt egy bájos, bensőséges költeménye:

 

angyal

 

lám, szárnya sincs már,

csak türelme, mosolya,

örök feleség

(Újvidék, 2013, Forum Könyvkiadó)

 

„AZ EZREDFORDULÓ ELŐTT SZÜLETETT? KEZDJEN AGGÓDNI!”

 (Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0) 

 

A magyar irodalomban az elmúlt század utolsó harmadában – nem külföldi előképek nélkül – elharapódzott az epikai nagyműfaj fragmentálása iránti törekvés: álljon a teljes helyett a rész, a folyamatosság váljék töredékek sorozatává, az elmondandó ne hasson direkt, hanem támasszon kihívást az olvasó elé. Aztán begyűrűzött a posztmodern, sok egyéb sallangja mellett visszakövetelte a történetet a narrációba, és a történetmondás visszanyerte, legalábbis úgy tűnik, hegemóniáját a prózában.

Nagy Koppány Zsolt talányos című könyve, szándékosan nem írom: regénye, noha a kötet alcíme szerint ehhez a műfajhoz tartozik, bármennyire is Mission Impossible, éppen e kettőt, a fragmentáltságot és a folyamatos történetmondást ötvözi. Írt ugyanis egy remek, a mai írói és olvasói trendbe kiválóan beilleszkedő – nem kétséges, ezen belül párját ritkító – könyvet, de, ha megkockáztathatom véleményem kinyilvánítását, nem igazán regényt. Vagy ha mégis igen, ha éppen nagyon ragaszkodunk a műfaji meghatározáshoz, ami talán éppen a regény esetében a legképlékenyebb, akkor inkább összeszálazott történetekről kellene beszélnünk.

Divat manapság regény fedőnév alatt kiadni elbeszélések füzérét, naplóbejegyzésekkel, korábban megjelentetett tárcákkal, jegyzetekkel megtűzdelve, mindezt az autobiografikusság örvén, ami ellen szemernyi kifogásom sincsen, hiszen ha a szerző önéletrajzi alapokra építi elbeszélését, mi sem természetesebb, mint hogy elbeszéléséhez fölhasznál mindent, amit az életét élő emberként tapasztalt, történeteit, érzelmeit, leveleit, üzeneteit, párbeszédeit, élményeit, képzeletét és fantáziáját, olvasmányait – ezeket szerzőnk lelkiismeretesen jegyzi szövegeiben –, vagyis önmagából és referenciális közegéből építkezik. És erre van olvasói igény, különösen, ha valaki olyan nyelvi sziporkákkal, intellektuális humorral, utánozhatatlan stílussal ír, miként Nagy Koppány Zsolt írói pályája kezdetétől most is teszi.

Van viszont egy bukkanója a kötetnek, ott, ahol kifogy a személyes élmény, és a képzeletre kell szorítkozni. Ez a regény (?) harmadik fejezete, ami a jövőben játszódó disztópia, ellen-, vagy antiutópia, amihez hiányoznak az életszerű tapasztalatok, pusztán  a jelenben megfigyelt devianciák adnak alapot a történethez, ami az előző két részhez képest leül, ellaposodik, a karakterek kevésbé markánsak, és a történetszál is elnyálasodik. Ugyanakkor ez a könyv legjobban megírt, összeszedett narrációjú része.

Hogy is van akkor? Ami jó, az a rosszabb, ami rosszabb, az a jobb? Nem igazán tudom, de Nagy Koppány Zsolt eddigi, engem mindig elkápráztató műveinek ismeretében majdani olvasójának nem ezt a könyvét ajánlanám elsőként. Ha a benne foglalt három rész külön-külön jelent volna meg, bármelyiket, mindenképpen, sőt.

Ám ne bajlódjunk azzal, hogy ki kinek milyen olvasmányt ajánlana, se a most olvasott könyv címének rejtelmeivel, hiszen a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 cím elég hülyén hangzik, a Shakespeare-dráma (Lear király) magyar fordításából vett mondat, és a rá következő, az informatikából ismert, új verzióra utaló szám jelentése a könyv utolsó fejezetében nyer értelmet.

A könyv, a regény (?) ugyanis három fejezetből áll, amelyeket voltaképpen a főhős, Fényező Nagyjuhász János személye tart egybe. Az első részben (Feljegyzések a hivatalból) még fiatal, gyűlölt céges angoltanári munkája után bekerül a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatalába, hogy maga is a közszféra meleg mocsarában dagonyázzék, kimerültséget színlelve tologassa az aktákat, számítógépes játékokat játsszon, pornót nézzen, meghallgassa az intrikákat és ráhajtson fiatal kolléganőjére, aki helyett végül a koros főnökasszony jön be, hogy az egy szex-hétvége után nyomban kirúgja. Így kerül Fényező vissza immár feleségestől az angoltanári pályára, érdektelen céges alkalmazottak és fékezhetetlen újgazdag tanítványok közé. Ez már a második rész (Az angoltanár evangéliuma). A kötet címét viselő harmadik részben lánya és veje házának zárt padlásterében találjuk a korosodó Fényezőt, aki a teljes hírzárlat folytán kénytelen elhinni vejének, hogy az utcán militáns csapatok levadásszák, kivégzik a társadalom számára terhet jelentő öregeket, mindazokat, akik az ezredforduló előtt születtek. Ugyanattól a félkatonai szervezettől kell rettegnie, amelybe az egykor őt kikosarazó kolléganője bele akarta rángatni. Fényező korábban elveszítette feleségét, új szerelmet Monte Cristo grófja módjára falbontás nyomán szerez, a szomszédos padlásról, ahol Júliát tartja hasonló fogságban a menye. Az egymásra talált két öreg végül megszökik, hogy megtudják, valóban vadásszák-e az öregeket, vagy csak a gyerekeik tartják őket rettegésben, hogy ne lábatlankodjanak köröttük.

Ebből a fejezetből se hiányoznak a pornófilmek cselekményeinek részletes és plasztikus leírásai, miként az előző kettőből sem. Szerintem nem leírásokról van szó, hanem ezeket a pornókat a szerző találta ki, annyira jellemzően sziporkázók és bizarrak, akár a szöveg egésze.

A könyv a kíméletlen jövőbe hatoló disztópia, amit a jelen társadalom deviáns jelenségeinek véres-vitriolos iróniája révén, több látószögből is ráközelítve vezet föl a szerző, akinek fő erénye a stílusbravúr, amivel megnevettet, sőt röhögésre késztet, noha tudjuk, sírnunk kellene az olvasottak fölött. (Budapest, 2014, Magvető)

 

ASZTALI BESZÉLGETÉSEK

(Vathy Zsuzsa: Kávérajzok

 

Mindaz, ami körülvesz bennünket, természetnek nevezhető, és kezdeti formáira nem volt kihatással az emberi képzelőerő. Ugyanakkor, ami használati eszközként kerül kezünk ügyébe, az emberi elme terméke: valaki kitalálta ergonómiáját, megtervezte esztétikumát, és ezáltal egy alkalmazás tekintetében hasznos, napi élvezeteink szempontjából mutatós eszközt hozott létre. Vagyis minden, jelenünket meghatározó emberi produktum igyekszik ötvözni a felhasználhatóságot a szépséggel.

Haszonelvűség és esztétikum. Praktikusság és szépség. Életünk tárgyi kísérőinek két alapvetően meghatározó, elvárásként megképződő jellemzője: legyen szemrevaló és funkcionális. Ha ezekből a jellemzőkből egyik hiányzik, röpül a vízforraló, a sótartó, a váza, képkeret, telefonkészülék, miegyéb a szemétbe. Miért? Mert nem tetszik. Rendeltetésének viszont megfelelt? Igen. Akkor meg miért? Mert az ebédem elfogyaszthatom egy műanyag zacskóból, meg egy porcelán tányérból is. Ennyi a különbség. Az első változat praktikus, a második esztétikus. Csakhogy nem a körítés, hanem a tartalom határozza meg a lényeget, mit eszek zacskóból és mit porcelánból? Nem mindegy, hogy milyen tálalásban kerül elénk bármi, mondjuk, mindennapi eledelünk, a gyomrunk úgy szereti, ahogy, a szemünk meg ugyancsak úgy, ahogy. Szükségleteink és érzéseink nem azonos menetre járnak. A kettő közötti átjárót Vathy Zsuzsa Kávérajzok című könyvében igyekezett megtalálni.

Giovanni Segantini XIX. századi olasz festő esztétikai tépelődései között olvasható azon dilemmája, miszerint a természet utánzása a gondolat általi átlényegítés hiányában puszta materiális reprodukció, ugyanakkor idő múlásával a szerzőnek a műalkotásba beépített ideája meghal, az ízlés megváltozik, az alkotó gondolata elavul, és végtére csupán a természet puszta reprodukálása marad meg értékként és szépségként. A rövid életű művész a következő választ találta alkotói kételyére: „a szépség a természetben nem létezik, a szépség csakis a mi ideánk”. Ez a gondolat visszautal az időszámításunk előtti negyedik századba, hiszen Platón is hasonló módon gondolkodott dialógusaiban a szépség mivoltáról.

Lám, mennyire fontos az ember számára a szépség, évezredek során igyekszik megérteni annak természetét és mibenlétét.

Így Vathy Zsuzsa regényének hősét és szereplőit is, zömmel formatervezők, iparművészek, költők, tanárok, diákok, erre törekednek, nem a tiszta szépség ideája felé hajtja őket gondolkodásuk, hanem a gyakorlati alkalmazásra leginkább megfelelő forma esztétikumát kutatják. Mindegyikőjük a saját munkája során, tapasztalataikat pedig gyakori találkozásaik alkalmával megosztják egymással. Miként a görögök, asztal mellett, amiről nem hiányzik étel, ital, fölöttük hangoznak el a tudós dialógusok. Érdekes ez a kettősség ebben a mozaikszerűen fölépített regényben: a szereplők barackpálinkával ágyaznak meg a velős pirítósnak, bográcsoznak, flekkeneznek, finom borokat kortyolnak, napfordulókkor rituális kirándulásokat tesznek, ugyanakkor óriási ismeretanyagot görgető párbeszédeket folytatnak – szinte mindenről. E kettősség ábrázolásából központi figuraként emelkedik ki a társaság vezéralakja, egy, a munkája során fél szeme világát elveszített hajótervező, aki a reneszánsz polihisztorok módjára igyekszik minden területen a legalaposabb tudást megszerezni, majd az őt tanító mesterükként hallgató barátaira zúdítani ismereteit. Egy-egy szimpóziumuk – asztali beszélgetésük – olykor az ismeretek indokolatlan egymásba fűzéséhez vezet, és ezek a már szinte groteszk, kényszeredett beszédhelyzetek egyben rámutatnak, hogy a második évezred végén, a harmadik elején már nincsenek valódi polihisztorok, legalábbis nem olyanok, mint a középkorban voltak.

„Ha Isten becsuk egy kaput, akkor rendszerint kinyit egy ablakot” – vallja a szakmai vitákat, baráti összejöveteleket fölényesen uraló Ignác, aki valószínűleg amiatt vakult meg fél szemére, mert éveken át voltaképpen rákkeltő anyagból kellett csónakokat és hajókat modelleznie, illetve építenie. Részleges látásvesztését módszeres tudásszerzéssel igyekezett kompenzálni. Korunkban már nem divatos módon a dolgok összefüggéseit fürkésző szabad szellem, ezért például nem jár színházba, mert szerinte ott semmi olyan nem történik, amit a néző szeretne, hanem csak az, amit el akarnak hitetni vele. Ezzel szemben véleménye szerint „a művészet szellemi kapcsolattartás valamivel, ami racionálisan nem érhető el. A művészet igazi értelme az ismeretlennel való találkozás”, illetve „a művészet az emberi szellem szakadatlan ünneplése”.

Ignác és baráti köre, szakmáik elitje szimpozionjain nem csupán művészetről, szépségről, szabadságról esik szó, hanem közgazdaságtudományról, logikáról, mitológiáról, biológiáról és transzcendenciáról… és a beszélgetések folyamatosan rádöbbentik a résztvevőket tudásuk semmisségére, illetve arra, hogy a minél nagyobb mennyiségű tudásanyag önmagában nem viszi előbbre a világot, ahhoz a szellem szabadsága és álmodozó lélek is szükséges.

Vathy Zsuzsa az ismeretanyaggal megterhelt szövegből ügyesen levegős regényteret alakított ki, történetszövése fragmentált, a dialógusok színhelyei változók, ezek meghatározók a hangulatteremtésben, és a napló műfaját is bevonja a történetmondásba, történelmi tablón bont ki családtörténetet, máskor teljesen intim pillanatokra fókuszál, és ebből a változatos fragmentáltságból áll össze egy ember életének története. Meg attól sokkal több.

A Kávérajzok részben kulcsregény, az olvasó elé idézi a magyarországi szimpozion-mozgalom vezéregyéniségét és kemény magját, találkozásaik helyszíneit, ezzel együtt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek társadalmi körülményeit. (Budapest, 2013, Helikon Kiadó)




.: tartalomjegyzék