Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - április
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

A MÉRTÉKMESTER

Tavaly óta tologatom az asztalomon Joseph Roth A hamis súly című, kézbe való kis könyvecskéjét, a Magvető híres ra-re sorozatának egyik darabját. Ami megfogott benne a megannyi elolvasásra váró mű között, az az a mondat volt, amire legelsőre a kötet kinyílt, amikor tavaly valamelyik pesti antikváriumban a kezembe került: „A legtöbb ember anélkül hal meg, hogy egy szemernyi igazságot is megtudna magáról. Talán megtudja a másvilágon. Némelyeknek azonban megadatik, hogy még ebben az életben fölismerjék, milyenek valójában. Rendszerint egész hirtelenül ismerik föl, és szörnyen megrémülnek. Ezek közé tartozott Eibenschütz mértékmester is.”
Nem nagy regény, nem dől össze tőle a világ. (Nem „szakad be” az asztal alatta.) Pedig remek alapszituációt teremt a szerző már az első oldalakon, mint amikor kitűnő boglyafeneket rak valaki nyáron, takaráskor, csak aztán nem sikerül tökéletesen behegyeznie a szénaboglyát; itt is, ott is maradnak elegyengetetlen részek, kilógó tincsek, és a teteje is csáléra áll egy kicsikét.
Anselm Eibenschütz, felesége unszolásának engedve, a számára nagyon kedves tűzmesteri (altiszti) állását felcseréli egy mindössze négy falut, két jelentős mezővárost és Zlotogrod városát magába foglaló járásban a civilnek számító mértékmesterségre. Az előírások és a törvény lelkiismeretes embereként, híven a katonai fegyelemhez, szolgálatának és kötelességeinek szenteli magát egy olyan határvidéken, ahol addig „kézzel mérték a súlyt, szemükkel a hosszúságot”, és ahol mindenki megvesztegetett mindenkit: „becsapták Istent és a világot és följebbvalóikat. De a följebbvalók megint csak becsapták a náluk is följebb valókat, akik messzi nagy városokban székeltek.”
Szép egy hely, szép egy világ, mondhatnók gyorsan, és akár közelebbi gondolataink is támadhatnának, de ne lépjünk ki most a kisregényből. A zlotogrodi járáshoz tartozott Szwaby falu is, ahol az Odesszából érkezett Leibusch Jadlowker határcsárdája működött, és a csavargók, koldusok, tolvajok, rablók, katonaszökevények, naplopók és gazemberek találkahelye volt. Jadlowkerről pedig (akinek a szóbeszéd szerint, meg ahogy ő is terjesztette magáról, azért kellett elmenekülnie Odesszából, mert agyoncsapott valakit egy süvegcukorral) azt rebesgették, hogy ő minden gaztett értelmi szerzője, amiből nem kevés volt a vidéken: gyilkosságok, rablógyilkosságok, gyújtogatások, lopások stb. Ráadásul hamis súlyokat is készített, amelyeket eladott a környékbeli kereskedőknek.
Nagyjából elég is volna ennyi, hogy egy igazán jó, fergeteges regény kikerekedjen: egy kitűnő regényhelyszín (határvidék, határcsárda) mindenféle kavargó nációkkal, egy velejéig tisztességes, katonás, már-már akkurátusan pedáns mértékmester, és a csaló, hamis Jadlowker, aki gyűlöli a tisztességes mértékmestert stb. Nagyjából itt tartottam a kevéssel több mint 200 oldalas könyv olvasásában, amikor visszalapoztam, hogy megnézzem, ki a fordító (Szaszovszky József), s a belső borítón, szokatlan helyen, kiemelten, függőlegesen, felfelé írva, beleakadt a szemem két sorba, ami addig elkerülte a figyelmemet: „Anselm Eibenschütz végzete a szép cigánylány lett”. És ez nagyjából úgy érintett, mint amikor előbb a könyv végét olvasom el, és megtudom, ki a gyilkos. Innen már sejthető volt, hogy mi következik. A mértékmester, aki a teljes igazságot akarja kideríteni, mintegy az események súlyát és mértékét megállapítani és megvizsgálni mind (süllyedő) családi életében, mind a munkájában, elveszti a mértéket a szerelem dolgában. Feleségét, aki gyereket vár a saját (a mértékmester) írnokától, elhagyja, és beleesik Jadlowker egyik „szövetségesének” számító, cigánylány szeretőjének a hálójába (a másik szövetséges, a könyv szerint, az éjszaka volt). És az az ember, akit addig semmivel nem sikerül lekenyerezni, fokozatosan megváltozik: úgy érzi, csak most nyíltak ki először igazán a szemei, és hogy most tudta meg igazából, hogy mi is az, hogy asszony, mi az, hogy bűn. A szépség valósággal megbabonázza, elbájolja, és saját vesztébe sodorja a mértékmestert, aki nem tud többé a cigánylány fülbevalójának csilingelésétől szabadulni. Ezt a finom csilingelést hallja akkor is, amikor börtönbe juttatja Jadlowkert (akit – amint kiderül – igazából nem is Jadlowkernek hívnak, hanem Kramrischnak, és addig már több ember gyilkosa), és szinte egyenesen vezet a történet a végkifejlet irányába, a könyvecske legelején említett süvegcukros gyilkosság pedig, mint kellő helyen elhintett rossz ómen tér(het) vissza a mű végén. (Hiszen a mértékmester már érkezésekor: „Érezte, hogy itt, Zlotogrodban fog sorsa beteljesedni.”)
A szenvedély (pozitív) hozadéka, hogy a katonás, rigorózus mértékmester felfedezi magának, amit addig észre sem vett: az esőt, a tavaszt; átéli a szerelmet, „és az összes boldog változást, amit az egy férfinál kivált”; úgy érzi, hogy „amíg Euphemiát nem ismerte, azt se tudta, mi az élet.” Másik, (negatív) hozadéka, hogy a mértékmester is beleolvad a környezetébe. Olyan lesz, mint azok, akik ellen addig fellépett. Kolera pusztít a vidéken, iszik mindenki, mint a kefekötő (mert az alkohol, állítólag, véd), sokan meghalnak, de nyilván vannak, akik túlélik, köztük a mértékmester is. Ő igazából csak a járványt. Mert féktelenségében már ő is úgy pusztít (börtönbe juttat embereket), mint maga a járvány. Elveszett (lassan elvesző) ember egy elveszett vidéken. Ha Eibenschütz nem létezne, nyugodtan lehetne élni, erre gondol a börtönből furfangosan szabadult Jadlowker is. És a süvegcukor egy zsebkendőbe kötött éles kő képében (újra) lecsap a kezében. A regény talán legfelemelőbb jelenete, miközben a szánra kötözve a kórház felé szállítják, a halottnak hitt mértékmester mint egy egyszerű kereskedő/halandó találkozik – tízezer hamis súlyával maga előtt – a Nagy Mértékmesterrel. És ugyanaz hangzik el, amit ő is mondani szokott addig a kereskedőknek: „Most megvizsgáljuk a súlyait!” De ez már egy más világ, más szabályokkal, és egy másik regényben talán. (Fekete Vince)

SKÓFIUMMAL HÍMZETT BÁRSONY

A Báthoryakról írni sosem volt túlságosan nehéz feladat: ez a vérben, gyászban, borban és pompában élő nemzetség önmagában regénytémák tucatjait kínálja. A Báthoryakról viszont ma írni már bátorság kell: annyi nagy előd annyi nagy munkában megtette már. Igencsak magason van a mérce.
Ki más vehetné hát a bátorságot, megírni Báthory Anna, a hányatott életű Báthory-leány sorsát, mint egy erdélyi „úrilány” (előző kötetének is ez a címe): Ugron Zsolna. És nemcsak bátorságot vett: de igencsak felvértezte magát ismeretekkel, lexikális tudással is.2
A női prózaírókban amúgy is megbízok. Sokak szerint nem érdemes ilyesformán különbséget tenni: az író: író, és kész. Nem egészen van így: a nőkben valahogy több az empátia, az érzékenység, megkockáztatom: a szorgalom és a kitartás is. Már ami az írást illeti. Azt is.
Báthory Anna történetének megírását, ennyire hitelesen bemutatva (még akkor is, ha erős a fikciós szál a regényben) aligha tudnám elképzelni férfiszerző tollából. Ugron Zsolna valahogy úgy írta meg, mint ahogyan annak idején hímeztek az úriasszonyok: alázattal, türelemmel, skófiummal hímezve, gyöngyökkel díszítve a nemes anyagot. Ott vagyunk néha szinte testközelben a részeg Bánffy uram asztalánál, Anna hálószobájában, az ecsedi vár udvarán vagy éppen Munkácson Eszterházy Miklós birtokán: színes, nehéz, életszagú forgatagban. Egyfajta, szinte reális utazás ez annak, aki kellően el tudja engedni magát, és fenntartások nélkül képes belefeledkezni az Erdélyi menyegzőbe.
Leginkább talán Mika Waltarihoz hasonlítanám, a részletek kidolgozottságát, a hiteles történelmi környezet megteremtését illetően: de hát ennek sok értelme nincs. Ugron Zsolna egyszerűen Ugron Zsolna, s az Erdélyi menyegző is megáll önmagában, nagyon is.
A történet persze nem kőbe vésett dokumentáció. Telítve van fiktív elemekkel, regényes fordulatokkal, sok minden nem úgy történt, mint ahogyan itt leírva vagyon: de nem is ez a fontos. A fontos az, hogy így IS történhetett volna.
Éppen ezért, mert hiszek abban, hogy ami leíratott, és jól íratott le, az mindig igaz, akkor is ha nem így történt: türelmetlenül várom a folytatás olvasását. Már ott is van a polcomon A nádor asszonyai... (György Attila)

OROSZOK

Egy hosszú autóút – egyebek mellett – arra is jó, hogy miután átbeszéltük az anyósülésen ülő kollégával a kötelező „Napirendi pontok”-at, még mindig bőven marad idő a „Különfélék”-re is. Nemrég például, Várad felé haladva, egymást túllicitálva dicsértük a XIX. századi orosz irodalom másodvonalát, egyetértvén abban, hogy az oroszoknál még ez a másodvonal is iszonyatosan erős. Ha kollégám Herzennel hozakodott elő, akkor én Leszkovot dicsértem; ha ő Szaltikov-Scsedrint emlegette, nekem Korolenko ugrott be stb. „Ismered a Se apák, se fiúk című antológiát?” – kérdezte egy idő után kollégám (alighanem le akarta zárni végre ezt a témát). Nem ismertem az említett „posztszovjet dekameront” (Vaszilij Akszjonov, Venyegyikt Jerofejev, Ljudmila Ulickaja, Viktor Jerofejev, Viktor Pelevin, Vlagyimir Szorokin és mások szerepelnek benne), de az antológia címe eszembe juttatta Turgenyev Apák és fiúkját, és hogy illene azt is újraolvasni (sehogy se jutott eszembe például a főhős Jevgenyij Bazarov neve, pedig az orosz irodalom egyik legemlékezetesebb típusáról van szó). Hazaérve rögtön elővettem a csinos kis könyvecskét3, „desszertnek” meg odakészítettem mellé a Nagyvilág 2013/9-es számát, emlékeztem ugyanis, hogy ebben az M. Nagy Miklós-féle „kortárs orosz irodalmi antológiában” olvastam arról, hogy Zahar Prilepinék (tehát a mai orosz neorealisták) tabula rasát akarnak (megtagadván a teljes posztmodern orosz irodalmat), ugyanúgy, ahogy a posztmodern Viktor Jerofejevék tagadták meg a teljes szovjet irodalmat (mondván, hogy jól csak szabadon lehet írni). S ugyanúgy (araszolhatunk vissza az időben), ahogy Jevgenyij Bazarov, Turgenyevnek ez a ragadozófajta, lázadó hőse tagadja meg az előtte járó nemzedéket:
„– Ön tehát mindent tagad, vagy pontosabban kifejezve, mindent rombol… No de építeni is kell.
– Ez már nem a mi dolgunk [mondja Bazarov]… Előbb meg kell tisztítani a helyét.” (79–80. o.)
Talán mondanom se kell, hogy szintén Bazarovtól (illetve Turgenyevtől) származik az azóta is oly sokat idézett (és oly sok vitát kiváltó) megjegyzés is, mely szerint „Az orosz embernek egy jó tulajdonsága van: az, hogy önmagáról lesújtó a véleménye” (68–69. o.)… Egy ilyen megjegyzés fölött nem érdemes sokat hümmögni (érvényes lehetne az más nagy nemzetekre is, például az amerikaiakra vagy németekre), nem is Bazarov miatt szeretem én annyira az Apák és fiúkat, hanem – Bazarov édesanyja miatt: „Arina Vlaszjevna egészen jellegzetes, régi szabású orosz nemesasszony volt: kétszáz esztendővel azelőtt kellett volna élnie, a régi Moszkva idejében. Nagyon istenes, érzékeny lélek volt, hitt minden elképzelhető jelben, jövendölésben, álomban, kuruzslásban; hitt a hívő eszelősökben, házi szellemekben, erdei manókban, baljóslatú találkozásokban, szemmel verésben, népi gyógyítószerekben, nagycsütörtöki sóban, a közeledő világvégében; hitte, hogy ha húsvét vasárnapján az éjféli misén nem alusznak el a gyertyák, jó termés lesz tatárkából, és hogy a gomba nem nő többet, ha emberi szem látta…” (196. o.) S itt feltétlenül meg kell állnom egy szóra: ezek szerint én olyan vagyok, mint egy XVII. századi babonás orosz vénasszony? Én ugyanis hiszem (mert „kipróbáltam”), hogy tényleg nem nő többet a gomba, ha emberi szem látta: gyermekkoromban egy hétig lestünk Kútoldalában egy fiatalka őzlábgombát, hogy fog-e nőni még. Nem nőtt! Igaz, az a gyermekkori ősz meglehetősen aszályos ősz volt… (Lövétei Lázár László)

UTAZÁSOK TÉRBEN ÉS IDŐBEN

Idegen vidékre utazni kicsit mindig kaland is. Az otthoni megszokott környezetből kilépve nagyobb valószínűséggel ad(hat)ja elő magát valami váratlan, be nem kalkulált esemény, aminek megoldása fokozott találékonyságot igényel, az utazóban addig nem sejtett szellemi és fizikai tartalékokat mozgósít. Így az utazó nemcsak idegen tájakat, idegen embereket ismer meg, de jó eséllyel saját önismeretét illetően is érhetik kellemes vagy kellemetlen meglepetések. Az olvasó számára meg Nemes Nagy Ágnes kötetbe4 összegyűjtött útinaplóinak, úti jegyzeteinek kiadása jelent kellemes meglepetést. Érdekes és izgalmas a neves költőnő szemén át látni az általa bejárt országokat, s annak alapján, hogy mit tartott feljegyzésre érdemesnek, őt magát is jobban megismerni. A vers is tekinthető egyfajta utazásnak, gyakran az Én belső tájai felé, de egy valós utazás is válhat költészetté, ha az utazó rendelkezik a rácsodálkozás képességével. Nemes Nagy Ágnes (férjével és útitársával, Lengyel Balázzsal) felkészülten vág neki minden útjának, értem ezalatt nemcsak azt, hogy bő ismeretekkel rendelkezik a felkeresendő helyekről, hanem azt is, hogy előzetes egyeztetések után mindenhol helybéli ismerősök várják, szakavatottan kalauzolva az általuk jól ismert helyeken. Mert nem mindegy például, hogy az ötvenes évek Kolozsvárján Kelemen Lajos és Szabó T. Attila vezeti-e végig az embert, vagy csak úgy látatlanban, a maga szakállára indul neki a városnak. Bár ez utóbbinak is meglehet a varázsa. A kötet a költőnő nyolc útjának rövid, néhol vázlatos tömörségű feljegyzéseit tartalmazza 1956-tól 1989-ig: Erdélyi út, 1956; Bécs, Zürich, Párizs, 1961; Karácsony a Riviérán, 1962; Anglia, 1965; Brüsszeli út, 1977; Amerikai Napló, Iowa, 1979; Jeruzsálem, 1987; Június, december (Párizs, 1989). A Kádár-korszakról van szó, amikor a vasfüggönyön túlra (de Erdélybe is!) utazni többet jelentett, mint ma egy külföldi turistaút. Nemcsak a nyugati (és erdélyi) látnivalók miatt volt fontos az utazás, hanem az emigrált vagy az összezsugorodott anyaország határain kívül rekedt magyarokkal való kapcsolattartás okán is. Amit az akkori magyarországi hatóságok legjobb esetben is csak tűrtek, de nem néztek jó szemmel. A felkeresett országok és városok után írt évszámok jelzik, hogy a mai olvasó számára ezek az útinaplók egyfajta időutazást is jelentenek. Könyveken keresztül semmi sem elérhetetlen, semmi sem visszahozhatatlan. (Molnár Vilmos)

 


 




.: tartalomjegyzék