Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Január
Sántha Attila

Torokszoritóan elmondhatatlan történetek

Csender Levente: Murokszedők –

 

Nincs könnyű dolga annak, aki Csender Levente legújabb novelláskötetét kézbe veszi. Nincs, mert az olvasónak olyan embertelen mélységekbe kell alámerülnie, amikor már megkérdőjeleződik az emberi létezés értelme és lehetősége, amikor eltűnik minden felsőbb cél, és marad a gépies létezés, az állati szintű túlélés (vagy halál) reményével.

Csender elbeszéléseinek értelmezői elsősorban a szövegek hihetetlen tömörségét emelik ki, helyesen. Kevés szóval mond el egy-egy élettörténetet, regényeket sűrít pár oldalba – ám ez még nem magyarázza meg azt a döbbenetes hatást, amelyet az olvasóban előidéz. Én ezt azzal magyaráznám, hogy a tömörség, a lecsupaszítás odáig megy, míg a maradék szavakban mindannyiunk számára nagyon ismerős alapállás bukkan elő. Az élettörténetekben van valami, ami a hétköznapi ember számára megfoghatatlan, és mégis ismerős, talán éppen ezen lecsupaszítás miatt. Kicsi a távolság a normalitás és az őrület között, sugallja Csender, hősei/antihősei pedig azért annyira tragikusak, mert saját maguk számára is észrevétlenül lépték át a határt, ahonnan nincs már visszaút. Bűnhődnek, nem is tudják, miért, talán azért, mert az élet így hozta – és ez az igazi tragédia, nem pedig az, hogy valaki más vagy önmaga kimutathatóan itt és itt elcseszte az életét.

Az Egyszer majd el kell mondani című novellában a tanulási gondokkal küszködő diáklány anyja mondja el, magyarázza lánya gondjait: a családot ő tartja el, a férje rokkant, arra sincs pénzük, hogy fűtsenek, harminc év után pedig öngyilkos próbált lenni. A mesélés végén „az anya még mindig mosolyog, s ez nagyon furcsa. Ennyi tragédiát mosolyogva előadni lehetetlen.” Aztán a narrátor rájön, hogy mindez a gyógyszer hatása, az anyuka be van gyógyszerezve – vagy talán nem is ez a magyarázat, egyszerűen mosolyog, mert valahonnan ott ragadt az arcán, talán egy olyan időből, amikor még jobbra volt hivatott. Vagy csak azért, mert mosolyogni kell. „A lánya nézi, mintha lenne benne valami részvét, de nem szól, csak hallgatja az anyját” – jegyzi meg a narrátor, mintha bármit is szólhatna a lány, aki ebben nőtt fel, akinek mindez természetes.

A Tenisz a házasságba beleragadt, abból kitörni képtelen nő életét (boldogtalanságát) meséli el. „Az a kurva pénz is. Sokáig a pénzre fogtuk a válás halasztását is. Azt mondtuk, hogy már rég elváltunk volna, ha lett volna pénzünk. A gyerekekre is fogtuk, de igazából gyávák voltunk.” Olyan témák ezek, amelyekről az emberek általában nem beszélnek, merthogy félnek szembenézni magukkal – így születik meg a halálig tartó élethazugság, Csender novelláinak egyik fő tragikum-hordozója.

Írásainak egyik érdekessége – kivált a Székelyföld olvasói számára –. hogy a történet sok esetben székely környezetben játszódik, mivel a szerző maga is székely (oroszhegyi), és csupán a '90-es évek elején vitték ki a szülei magukkal Magyarországra, 14 évesen. Az Ülni hiába c. novellában nagyapjának az 1940-es évek végén történt „államellenes összeesküvését” próbálja felgöngyölíteni, és ebből kapunk választ arra, honnan is jön Csender vonzódása a feltartóztathatatlanul, menetrendszerűen érkező, eleve elrendeltetett, egyáltalán nem fenséges, hanem inkább groteszk tragikumhoz.

1948-ban a faluba vetődik egy Hegedűs nevű személy, aki kommunistaellenes partizáncella kialakításába kezd. Az egyébként felemelő tettét nagyban beárnyékolja, hogy a „hős” inkább egy zavart elméjű fanatikus, akinek sikerül maga köré gyűjtenie a kommunizmust egyébként szívből utáló székelyeket: „Hegedűs parancsba adta nekünk, hogy éjfélkor meg kell indulni és a házuknál kivégezni a kommunistákat. Erre mind a tizennyolcan megbotránkoztunk. Mi magyar világot akartunk kommunisták nélkül, nem embert ölni”. A „felkelőket” aztán letartóztatja a Securitate, anélkül, hogy szavakon kívül bármit is csináltak volna – 18 életet itt egy őrült megjelenése tesz tönkre. Csender életszemlélete itt történelemszemléletté alakul: ha az emberek maguktól még tán-tán megúsznák az értelmetlenséget, akkor közbeszól a történelem, és tesz azért, hogy még csak véletlenül se legyen jó nekik. Nagyapján kívül a többi érintettet már rá sem tudja venni, hogy az esetről meséljenek – talán azért, mert maguk is érzik, hogy mennyire groteszk és értelmetlen volt, amit csináltak, vagy talán azért, mert képes beszéddel szólva úgy érezték, befészkelte magát maguk közé a sátán. Az egyetlen, aki nem került a Securitate karmai közé, évekig bujdosott, míg végül állati sorba nem jutott: a szülői háznál bevackolta magát a szénába, ott etette az anyja, mint egy bárányt, végül abba halt bele, hogy „az orrára nőtt egy pattanás, kivette a csákóból a zihereisztű és kifakasztotta. A tű az évek alatt elrozsdásodott, Sándor vérmérgezést kapott és meghalt. Temetésén jelen volt egy ló, egy fejőstehén és egy borjú, meg a szűk család”.Tanulság, felemelő végkicsengés nincsen, csupán szánalom az áldozatok iránt, meg egyfajta fatalista belenyugvás a belenyugodhatatlanba.

Legalább ennyire torokszorító a Murokszedők c. elbeszélés is, mely a mára már irodalmi toposszá váló román „eperszedők” (căpșunari) székely változata. „Itt hagyni a nyomort meg az italt és elhúzni Németbe a murokföldre dolgozni”, üti fel a hangot, hogy aztán kiderüljön, amit ott talál, a pénzen kívül mindenben rosszabb: a család fogalma megszűnik (nem is csoda, amilyen családokkal még otthoni környezetben is találkozunk a kötetben), az anyának a saját gyermekei iránti szeretet csak távoli, csupán néha sajgó emlékké válik. A tizenhét éves lány abortuszt végeztet, hogy elmehessen Németországba dolgozni, a szerzett pénznek viszont nincs foganatja, férjével hiába próbálkoznak újabb gyermeket nemzeni. Elhidegülnek, nem is érintkeznek, „aztán a hasam nőni kezdett”, hogy kitől, nem tudjuk meg. Ikrei születnek, akiket otthon hagy, és megy újra dolgozni Németbe, ahol összejön a török főnökkel, aki majd ejti. A vége az örök álmodozás az újrakezdésről, a magunk mögött levők felégetéséről: egy brassói román „mondta, menjek vele, nincs senkije. (…) Megérkezik a faluba a mikrobusz és én nem leszek benne. Azt hiszik, Németben maradtam. Férjhez is mentem. Hadd irigykedjenek. A soromat meg majd befejezi valaki. Az ikrek hiányoznak. Néha hallom még éjszakánként azt a vékony hangot, de már egyre távolabbról”.Mondani sem kell, az egész csupán önvigasztalás: tudjuk, nem lesz jobb sehol, merthogy valahol nagyon mélyen van elcseszve az egész.

Csender Levente kötete nem csal, nem ringat illúziókba. Úgy nyeli el a sötétség az embereket, hogy igazából esélyük sincsen arra, hogy küzdjenek ellene. Vagy talán mégis ez: a kimondás lenne az egyetlen fegyver a rettenet ellen?




.: tartalomjegyzék