Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Február
Kovács Eszter beszélgetése Nagy Csongor Zsolt színművésszel

"Ettől nem lehet csak úgy megválni"

Erdélyben két-három társulat munkáját – a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi, esetleg a marosvásárhelyi társulat munkáját – a színházi szakma meg az értesültebb nézők jó okkal követik, ismerik. E színházaknál több anyagi és szellemi ráfordítással készülnek a produkciók: gyakran élvonalbeli rendezők dolgoznak ott, így ki tudnak bontakozni a színészek, sokakat díjaznak is közülük. Más erdélyi társulatok kevésbé vannak „szem előtt”, máshol kevesebb a pénz, a posztó, a presztízs, s e társulatok tehetségesebb színészeit, még ha megérdemelnék is, alig ismeri a szakma.

Nagy Csongor Zsolt az aktív erdélyi férfiszínészek élvonalába tartozik. A nézők régebben a Csíki Játékszín, utána sok évig a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásaiban láthatták. A múlt évadtól a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház tagja. Érdemes odafigyelni rá...

 

– Gyermekkorod helyszíne, és egyben a pályaválasztásodé is, Sepsiszentgyörgy. Milyen színházon nevelkedtél, és az milyen hatással volt rád?

– A nyolcvanas években kezdtünk színházba járni, az iskola vitt minket. Köztudott dolog, hogy akkor hőskorát élte a szentgyörgyi színjátszás. (Az egyiket. Hiszen most is van egy.) A nyolcvanas évek elején talán azt mondták, hogy a kolozsvári után az egyik legjobb színház szakmai szempontból. Olyan színészeket láthattam színpadon, mint id. Győry András, Zsoldos Árpád, Benkő Gizella, Darkó Éva, Incze Ildikó, Bálint Péter, és még sorolhatnám. Az ő játékukon nőttem fel, és természetesen ez valamennyire befolyásolt. Zsoldos Árpi – aki többek között felkészített a színművészetire – megkérdezte egyszer, hogy mégis miben gondolkodom a jövőmet illetően. Esetleg a színpadban? Mondtam neki, hogy valóban megfordult már a fejemben, de nem vagyok biztos magamban. Ekkor ő – talán mondhatom azt, hogy – rábeszélt arra, válasszam a színművészetit.

– Mit jelentett neked gyermekként, fiatalként a színpad?

– Jó dolog volt, és mind a családom, mind a barátaim bátorítottak, hogy legyen ez az irány. „Valami van bennem” – mondogatták. Végzős gimnazista voltam, amikor két év néptánc után bekerültem a szentgyörgyi színházba, és akkortájt támadt az az érzésem is, hogy jó fent lenni a deszkákon. Természetesen – már nem is tudom, melyik kollágámmal beszélgettünk erről – mindenki eldugja annak az érzését, hogy azért akar színész lenni, mert híres is szeretne lenni. Pedig ezt fel lehet vállalni. Fiatalként ez nagyon is meghatározó tud lenni.

– Ugyanolyan jelentőséggel bír számodra ma is ez a híresség?

– Teljesen átértékelődött. Inkább elbújok, mint csiga a házába, és nem is nagyon akarok erről a hírességről tudni, mert az a híresség, ami számomra egy álom volt, a mai világban elég szomorú képet mutat, és ezt nem szeretném képviselni. Csak a hozzám nagyon közel álló emberekkel osztom meg az ezzel kapcsolatos dilemmáimat és érzéseimet.

– Mi jut eszedbe a marosvásárhelyi főiskolai évekről?Mi zajlott ott a kilencvenes évek második felében?

– Finom-vegyes emlékeim vannak. De inkább jók. Ami nem jó, az azért van, mert tapasztalatlanul kerültem a főiskolára: jóformán semmit nem tudtam sem a világról, sem a színházról. Egy nagy lelkesedés voltam, semmi több. Abban a szerencsés helyzetben  voltunk, hogy jó tanáraink voltak, illetve mi még kifogtuk „a nagy bölényeket”. Bár minket nem tanított akkor Tarr László vagy Lohinszky Lóránd, de hatással voltak ránk. Sajnos egyikük sincs már közöttünk. Ferenczy István évfolyamvezetőnk sem él már. Tanított még az egyetemen Papp Éva, Gáspárik Attila és Rókaly Vilmos is.

Úgy gúnyoltak minket, hogy a „munkás évfolyam”. Mi voltunk a jó értelemben vett stréberek. Egymásnak segítettünk, hiszen voltak nagyon nehéz periódusok is. Volt olyan, hogy valakit el akartak tőlünk tanácsolni, de mi nem hagytuk, illetve őt is gatyába ráztuk, hogy szedje össze magát – azért, mert tehetséges volt és hittünk benne. Manapság ilyen hol van? Nincs. Nem tudok róla.

Tényleg jók voltak az egyetemi évek. Konkrétan emlékszem egy Gáspárik Attila-vizsgára, amin Caragiale Megtorlás című művét állítottuk színre. Én játszottam Dragomirt. Rövidített változat volt, de nagyon erős, és megküzdöttem a szereppel. Szidtak is rendesen, mert elég lustán álltam először hozzá, gondolván, majd hozza a tehetség a dolgokat, de ez nem így megy, hanem nagyon sokat kell dolgozni egy szerepen, hogy jó legyen. Ez maradandó élménnyé vált. A vizsgaelőadásunk a Leonce és Léna volt...

Igazán jó darabokban játszottam már akkor is, de az az igazság, hogy inkább maga a munka, a hangulat, az improvizációs órák maradtak meg. Ettünk, mikor volt mit. Ettem Poiana csokoládét az édesanyám által küldött kolbásszal, mert olyan éhes voltam. Szóval inkább ezek maradtak meg erősebben, mint az alakításaim.

– Lustaságot említettél, nekem pedig erről a megúszás jut eszembe. Csak az egyetemi évek alatt fordult ez elő veled? Tehetséges színészek gyakran beleesnek abba a hibába, hogy nem fektetnek a szerepbe több energiát, mint amennyit nagyon muszáj.

– Van az a kifejezés, hogy ráküldöm az ösztönt, aztán lesz valami. Ez biztos, hogy nem elég. A tanáraimtól és azoktól a színészektől sokat tanultam, akik ezt próbálták tudatosítani bennem. Kezdjük az elején: itt van a szöveg. Minél többet olvas hozzá a színész, annál jobb. Ha te elegendő információ birtokában vagy, úgy szünetekben vagy bármilyen más jelenlétben a színpadon nagyon sok mindent meg tudsz teremteni. Nem kell feltétlenül megfogalmazni, csak egyszerűen érezhető valami, ezért, mint egy szivacs, szívj be mindent, amit csak lehet. Mindennel kőkemény munka van, csak el kell jutni egy olyan bölcsességi szintre, ahol ezt már megérted. Sokáig én sem értettem ezt, és években nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor is tudatosult...

Tehát ahogy több színpadi tapasztalatot szereztél, úgy változott ez is benned?

– Igen, mert kaptam olyan feladatot, sőt, mondjuk ki, főszerepet, amibe belebuktam. Ez megint nagy dolog, és meg kell tapasztalnia egy színésznek, hogy milyen is a bukás. Két ilyenben volt részem. Mindkét előadást Parászka Miklós rendezte Szatmárnémetiben. Az egyik Páskándi Géza László, szent királya volt, amelyben én Lászlót alakítottam. Konkrétan emlékszem, amikor András Gyula bácsi kollégám azt mondta, ne felejtsem el, hogy én még így is idősebb vagyok, mint László annak idején. Ezzel például kaptam egy olyan plusz információt, miszerint az a figura, akit én akkor megformáltam, nem volt olyan bölcs, mint annak idején László. Talán ez a megjegyzés segített egy kicsit többet kihozni a szerepből. Érdekes, mert nagyon sokan emlékeznek erre az alakításomra, amit én szégyellek, mert úgy érzem, meghaladt engem a szerep. A másik ilyen a Csongor és Tünde volt, amiben Csongor voltam. Itt egyszerűen nem tudtam mit kezdeni sem a szereppel, sem magammal. El voltam veszve. Nem értettem meg, és máig nem tudom, mit kellett volna megértenem. Azt éreztem sokszor, hogy a nagy Vörösmarty-szöveget mondom és mondom a színpadon, de érzem, hogy a közönség nyüzsög, nem jó neki, nem köti le, és tudom, hogy, te jó ég, van még egyszer ennyi szövegem. Csak mondom, mondom...

– Hagyott ez a két kudarc benned valami rossz érzést, vagy a színésznek meg kell tanulnia továbblépni?

– Harcolni kell. Nagyon kellemetlen az a dolog, ha az ember megjárja a poklot. Lehet hibáztatni a körülményeket, lehet hibáztatni a rendezőt, bárkit, de akkor is, neked kell összeszedned magad. Erre mondta Czintos József kollégám, már nem is tudom, milyen produkció alkalmával, hogy: „Figyelj ide, Csongikám... ne nekem, hanem a Jóistennek, magadnak vagy ahogy akarod, mondd el tiszta lelkiismerettel, hogy te megtettél mindent azért, hogy ez a produkció jó legyen? Ha el tudod mondani, hogy igen, akkor jó, még akkor is, ha az eredmény nem lett a legjobb; illetve ha nem tettél meg mindent, akkor is: mindenképp légy őszinte magadhoz!”

– Őszinte vagy?

– Igen, mert muszáj! Azért is, mert a színésztől azt várják el, hogy hiteles legyen, akkor hát legyen magával szemben is az. Elsősorban magával, mert aztán jön egy figura, akivel szemben muszáj hitelesnek lenni, hogy azt meg is tudd csinálni. Nagyon furcsa, skizofrén hókuszpók az egész.

– Egyetem után rövid ideig elsősorban a Csíki Játékszínnél játszottál. Mivel maradtál ezekből az évekből, mi zajlott ott kétezer környékén?

– Akkor indult Csíkszeredában a Játékszín. Volt ott egy lelkes csapat, hiszen létrejött egy színház, és ezzel valami új kezdődött. De én csak két évig bírtam, hogy Szatmár és Csíkszereda között ingázzak autó és jogosítvány nélkül, vonattal. Vannak emberek, akik ezt hosszú távon is bírják, nekem ez nem ment még akkor sem, ha szeretem a munkámat, és szeretek sokat dolgozni. Az embernek kímélnie is kell magát ahhoz, hogy jól teljesítsen...

Viszont ott játszott két számomra meghatározó ember és remek színész: Fülöp Zoltán, „Füles” és Hunyadi László, „Hunyász”, aki már nincs közöttünk. Nagyon kellemes volt nemrégiben ismét Fülessel együtt játszani Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színházban.

– Csíkszereda után Szatmárra, a Harag György Társulathoz szerződtél. Te választottad a szatmári társulatot, vagy inkább a társulat választott téged?

– Ez aztán tényleg jó kérdés, ugyanis két ajánlatom volt a főiskola elvégzése után: Sepsiszentgyörgy és Szatmárnémeti...

– Kézenfekvő döntés lett volna Sepsiszentgyörgy, hiszen ott születtél.

– Azt is választottam. Játszottam ott egy évadot, és utána mondtam Parászka Miklósnak, hogy volt egy nagyon régi ajánlata számomra, áll-e még? Szatmárról akkoriban nagyon sokan mentek el, főleg férfiak, és rögtön beugrásokkal (helyettesítéssel) kezdtem. Akkor volt az az átfedés, hogy elindult a Csíki Játékszín is, ahol Rappert-Vencz Gábor barátom és Czintos már játszott úgy, hogy közben Szatmáron is voltak. Belekerültem ebbe az izgalmas kavalkádba, és egyre jobban körvonalazódott, hogy mit akarok.

Azidő alatt, míg két évadot a Csíki Játékszínnél töltöttem, többet játszottam Szatmáron. Utólag fogalmaztam meg, hogy bár nem volt tudatos a dolog, de valahogy mégis a szatmári színház szívott magába, a hangulat, a kollégák... A kisvárdai színházfesztiválon régen az volt, hogy ha megjöttek a szatmáriak, velük jött egy családias hangulat, és nem sok mufurc, sündisznó emberke ült ott – vagy éppen a másik véglet: a Nagy Művészek –, hanem egy vígkedélyű, közvetlen csapat. És hát hogyne akartam volna fiatal pályakezdőként ilyen légkörben dolgozni?! Szatmáron tanultam a legtöbbet.

– Hogyan vált otthonossá számodra ez a közeg?

– Beugrásokkal kezdtem egy olyan társulatban, ahol nagyon erős volt a zenés műfaj. Sok feladatom volt, ezzel nem is volt gond, ám ott volt egy társulat, ahová nekem be kellett illeszkednem. Volt ennek egy izgalma, főleg úgy, hogy olyan kollégáim lettek hirtelen, akiket főiskolásként csodáltam. Elkezdődött a tanulás. Azt szokták mondani – és tényleg van benne valami –, hogy lopni kell a mesterséget, ha van benned elég kíváncsiság. Az akkori társulattól nagyon lehetett „lopni”. Erős volt a csapat, mindenféle generációnak volt benne képviselője.

– Neked még megadatott az a szerencse, hogy együtt játszhattál néhány alapító taggal – azaz néhány olyan színésszel, akivel Harag György, a máig talán legnevesebb erdélyi rendező 1953-ban megalapította a nagybányai színházat, és azt 1957-ben átvitte Szatmárnémetibe...

– Igen, ez megtiszteltetés volt. A mai napig jó érzéssel gondolok vissza rájuk. Ács Ali bácsira például, aki, úgy érzem, abszolút közel engedett magához. Ahogyan megoldottak helyzeteket a színpadon, egyszerűen csodálnivaló volt; ezért messziről és óvatosan, nem alázatossággal, de alázattal közelített az ember feléjük.

– Szatmáron szinte azonnal a közönség kedvence lettél. Mit gondolsz, minek szólt ez a kitüntetett figyelem? A tehetségednek? Annak, hogy közvetlenségedből adódóan közel éreztek magukhoz a nézők? Esetleg voltak női rajongóid?

– Azt hiszem, mindegyik talált. Tudni kell, hogy a szatmári közönség nagyon szereti a színészeit. Ez jó, mert táplál, motivál, illetve nem enged egy bizonyos szint alatt teljesíteni.

A közönség szeretete a szerepektől is függ; de magától a munkától is, ésén szeretek minden szerepet szétbontogatni, szétcsócsálni és megoldani, amennyire csak lehet. Azonkívül, ahogy mondtad, valóban közvetlen ember vagyok – bár mostanában kezdek bezárkózni. Például mert ennek is megvoltak a hátulütői. Nem minden áron paprikajancsi az ember a közönség előtt a civil életben. De ha a nézőnek megtisztelő, hogy megszólíthat engem mondjuk kenyérvásárlás közben, nekem is megtisztelő, hogy megszólított, és szeretne velem két-három mondatot váltani.

Van itt egy másik érdekes jelenség. Amikor tanácsot kapsz olyan kollégáktól, mint Czintos, Ács Ali vagy éppen Füles, és megfogadva azokat, sikerül megtenned, amit javasolnak, kialakul egy metakommunikáció köztetek. Már ha az idősebb, a vén róka a szemedbe néz, és mosolyog, te, a fiatal vissza tudsz rá úgy mosolyogni, hogy nem kell megbeszéljetek semmit. Kár, hogy ez a bajtársiasság egyre jobban hiányzik a mai színházi világból.

– Abból a szempontból is szerencsés voltál, hogy a pályád elején nem osztottak rád jelentéktelen szerepeket, hanem egyből megtaláltak a főszerepek. Akik nem voltak ilyen mázlisták, általában azt mondják, hogy azáltal, hogy végigjárták a ranglétrát, alázatosabbak lettek. Te miből nyertél alázatot?

– Nem tudom. Nagyon tisztelem az idősebbeket, ez talán a neveltetésemre is visszavezethető. Vallásosan neveltek, és ezt a mai napig nem bánom, sőt, nagyon örülök neki. Ezt vihettem tovább magammal, aztán a főiskolán, ahogy már említettem, ott voltak a nagy találkozásaim. Ebből is következett egy alázat. Egyébként nem ugyanaz az alázat és az alázatosság. Természetessé válik, nem kell feltétlenül banneren hirdetni, hogy én most alázatosan dolgozom, hanem ez valahogy beépül az ember életébe és munkájába.

– Vallásról beszélsz. Mennyire van jelen munkádban a hit?

– Mindig ott van, szereptől függetlenül. Lehet a figura ateista is, de valamiben még ő is hisz. A hitelesség is abszolút meghatározó. Nem is tudom ezt elképzelni másképp. Persze lehet a színészetet teljesen tudományos vonalon is megközelíteni (bár semmi értelme!), de én azt gondolom, hogy ha jó a Nagyfőnökkel a kapcsolat, akkor minden jól sül el. A tavalyi évad elején kérdeztem rá Hatházi Andrásnál, aki a Lovasokat rendezte Udvarhelyen, igaz-e, hogy ha én azt úgy akarom, az energia, ami megszületik a színpadon, lemegy a nézőtérre és visszajön? Valamilyen hatást kivált a nézőből? Azt mondta, igen. Ha az úgy van megküldve, akkor igen. Ehhez szerintem megkerülhetetlen az Isten.

– Ottléted alatt többször is igazgatóváltás történt a szatmári társulatnál. Érezted valamelyik igazgatónál, hogy mellőzve volnál?

– Soha. A munkában nem befolyásolt, hogy éppen ki a vezető. Ezen eddig nem is gondolkoztam, és így, hogy megkérdezted, az újdonság erejével hat ez rám is. Mindig volt feladatom, nem kellett kilincselnem egyik vezetőnél sem.

– A színésznek, amellett, hogy szereti a közönség, szüksége van esetenként a szakmától kapott  építő jellegű kritikára. Te honnan kaptad meg ezt?

– Tényleg nem feltétlenül elég, ha csak a közönség visszajelzésére alapozol. Csíkban készítettük a Ludas Matyit, és fesztiválozni is elmentünk vele. Nánay István kritikus látott engem a produkcióban, és a szakmai kiértékelőn személy szerint engem nagyon lehúzott. Úgy összetörtem lelkileg, hogy a színpadra visszamennem kín volt. Akkor volt mankóm Hunyadi, aki érezte, hogy válságban vagyok, elbeszélgetett velem, és sok bölcs dolgot mondott, bár ezeket akkor, kétségbeesésemben alig fogtam fel. Hosszú időbe telt, amíg némiképp visszanyertem az önbizalmam. Nem arról van szó, hogy a kritikusnak nem volt igaza, csak személyeskedő volt, és erre nem én jöttem rá, hanem Hunyász, aki felnyitotta a szemem, hogy ez így nem kritika, ebben a formában, ahogy közölve volt.

– Mit mondott Nánay?

– Egy jelzőt aggatott rám, amitől egyszerűen kiborultam. Ha szakmailag azt mondják, hogy te megoldottad vagy nem oldottad meg ezt vagy azt a feladatot, az a kritika. Summa sumárum, engem az a jelző összetört. Megkérdőjeleződött bennem, hogy jó pályát választottam, mert, bár meg voltam győződve arról, hogy ezt szeretem csinálni, minden hirtelen átbillent. Képzeld csak el, hogy játszol estéről estére, ugyanannyi feladatod van, mint korábban, csak épp érzed, hogy borzasztó rossz vagy. Nem vagy hiteles, művi vagy. Ebből pedig fel kell állni... vagy nem. Én felálltam, de azt csak én tudom, hogyan. Mostanában már nem veszem annyira komolyan a kritikát, hogy összetörjön. Van és kell, mert ha csak népszerű az ember, az nem elég. Színházi színészként muszáj szembesülnöd a kritikával ahhoz, hogy továbbfejlődj, és igazán jó szakemberré válhass.

– A színészek mennyire kritikusak egymással?

– Ez attól is függ, hogy mennyire őszinték egymással. Kritikusnak kritikusak egymással, a kérdés csupán az, hogy megtörténik-e vagy sem köztük a nyílt beszélgetés. Én mondjuk merem azt hinni – bár ez naiv megközelítés –, hogy van barátság színész és színész között. Tisztában kell lennünk egymás értékeivel ahhoz, hogy jó kollégák lehessünk. Mindenkinek más és más feladata van, más nehézségi fokkal. Az is kérdés, hogy ki mennyire őszinte saját magával szemben. A fél kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyen kollégám van, de az elég is. A nagy öregeknek ez volt az egyik nagy erényük, hogy tisztában voltak egymással, persze megvoltak ott is a froclik, a kritikák, a nagy ki- és összeborulások, de valami mégis őszintébb volt, mint most. Ma hamiskás munkakapcsolatokat látok. A kritika az mindig megy, csak nem feltétlenül pozitív irányba. Nem valamiért, hanem valami ellen megy, és ez nem jó.

– Vannak színészek, akik mindig fenntartják – legalábbis elméletben – annak a lehetőségét, hogy egy nap valami másba kezdjenek. Te hogy érzed? Meg tudnál válni valaha a színpadtól?

– Nehéz kérdés, mert (és ezzel nem mondok újat) annyira megalázó helyzetben vagyunk, ami az anyagi megbecsültségünket illeti, hogy bármennyire is szeretjük ezt a szakmát, mindannyian elgondolkozunk néha azon, hogy talán másba kéne kezdeni. Viszont az már nehéz kérdés, hogy fel akarom-e adni azt, amit kitanultam és tanulok még a mai napig... A színházzal nem úgy vagyok, mint a dohányzással, hogy leteszem, és vége, hanem ez olyan szintű függőség, amitől nem lehet csak úgy megválni. Nem szívesen gondolkodom ezen a kérdésen...

– Léteznek olyan színészek, akik folyamatosan kételkednek magukban. Te közéjük tartozol?

– Igen, és ez a maximalizmusomból fakad. Van a színészben egyfajta tépelődés, például mert egy idő után az embernél visszajönnek a sztereotípiák, rutinok; hogy ezt a hangot használtam már, ezt a gesztust leküzdeném, de megint előjött, és így tovább. Keresni akar helyette újat, mást. Elkezd küzdeni, marja magát; bár van, amikor a megoldás csak simán, egyszerűen jön. Megszállja a múzsa, és beugrik valami, egy hangsúlyból, egy gesztusból, habitusból. Mikor már megvan a produkció, utána már azon tépelődsz, hogy azt a fajta kondíciót hoznod kell mindig, hogy a tizedik előadáson is próbáld azt nyújtani, amit a legelején, ugyanazzal a lendülettel dolgozz.

– Négy évvel ezelőtt meghoztad életed egyik legnehezebb döntését, és megváltál több mint tíz év után a Harag György Társulattól. Mi történt?

– Van az a méltatlan helyzet... amikor azt mondja az ember, hogy nem, én ennél többet érek. Körülbelül ez történt. Nagyon sokat dolgoztam, többet is, mint azelőtt – ami jó –, de szükségem lett volna egy kis pihenésre. Mert megfáradsz, megkopsz, és nincs, honnan megújulni. Hiszen folyamatosan hatezerféle előadást, figurát játszol, és érzed, hogy mész tönkre, miközben neked estéről estére teljesítened kell. Megtörsz.

Bizalommal fordultam az akkori vezetőség felé, és mint alkalmazott, jeleztem, hogy ami itt megy, az nem jó, és nem csak nekem. Nemcsak én éreztem magam túlterheltnek, hanem a kollégák is. Általában befogom a számat és dolgozom, mert alapjáraton ilyen vagyok. De akkor jeleztem az igazgatónak, hogy mindenki tönkre fog menni. Nem érdekelte. Aztán amikor elfajult a dolog, és a magánéletembe is beleszóltak, azt már nem tolerálhattam. Erre mondtam, hogy elég legyen... feladom.

Számukra ez kiskapu volt, és meg lehetett úgy magyarázni általuk a dolgot, hogy oké, aki nem bírja a munkát, az iramot, az menjen el a társulattól. Megtettük többen, köztük te is. Nem voltak már alkotói izgalmaink, csak simán termeltünk. A statisztikának, hogy ebben az évadban csináltunk ennyi és ennyi előadást, többet, mint tavaly. De miért is? Nem tevődtek fel olyan lényeges kérdések már, hogy miért is csinálunk meg egy előadást? Menjünk vissza az eredeti gondolatokhoz. Azért, mert a rendező akar ezzel mondani valamit, és a színészek sem véletlenül lettek így vagy úgy összeválogatva a produkcióra. De miről szól nálunk ez a darab? Senkit nem érdekelt. Én mélységesen elítélem azt, ha teljesen öncélú poénok szintjén marad egy klasszikus mű, amihez egyébként muszáj lenne felelősséggel nyúlni. Nem azért van a darab, hogy a rendező egy jó kis fricskát csináljon belőle; mert szerintem ha az ember nem áll azon a szakmai szinten, hogy a fricska megéljen szakmai körökben, csak egy elfeledett micsoda marad az előadás, annak meg semmi értelme.

– Sokan megkérdőjelezték, hogy fair lépés lett volna részedről. Etikátlannak kiáltottak ki mindenkit, aki évad közben hagyta ott a társulatot.

– Ezt a pókerben úgy hívják, hogy „all in”. Ez történt. Ha így játszunk, akkor játsszunk így. Ha évad végén történik a dolog, akkor senki nem figyel fel rá. El van tussolva. Most már tudom. De akkor ez nem volt részemről tudatos döntés, csak lépni akartam. Nekem pont az volt a bajom, hogy nem kellene elhallgatnunk, mert bár lehet szépíteni, de igazi problémáról beszélünk. Jó lett volna megoldást keríteni rá a színházon belül. De nem így történt, hanem kijutott a probléma, jöttek a nyílt levelezések, ócska bulvársztori kerekedett az egészből. Amikor meghoztam a döntést – ami nem volt egyszerű –, hogy felmondok, nem érdekeltek a továbbiak, mert méltatlan volt a helyzet. Nem éreztem azt, hogy ezzel a vezetőséggel nekem tovább kéne vinnem az előadásokat. Nem éreztem és nem is fogom még akkor sem, ha a korrektség ezt diktálja. Semmi nem kényszeríthetett, hogy tovább építsem a fáraó piramisát. Szabad ember voltam és vagyok a magam megkeseredettségével együtt.

– Alkalmi fellépések, szinkronizálás... ezekből éltél. Mennyire volt nehéz átvészelni a társulatnélküliség időszakát?

– Nehéz volt, főleg azért, mert ahogy már meséltem, azelőtt nagyon sokat dolgoztam. Mondok egy hasonlatot: az ember megy az autópályán száznegyvennel, és hirtelen nyom egy padlóféket. Biztos, hogy lefejeli a műszerfalat. Persze a saját döntésem következménye volt ez, amivel én tisztában is vagyok. Egyszercsak kinn van az ember, magányos, szabad, és nincs mit kezdenie a helyzettel. Hogyan tovább? Nem volt könnyű, viszont szépen megtaláltak az alkalmi munkák is, míg végül a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz szerződtem. Ennek megint volt egy izgalma, mert érzi az ember, hogy egy-két évad kihagyás után már nincs olyan szellemi-fizikai kondícióban, mint kellene, egy teljesen szűz állapotból kell visszakerülnie, amit lehetetlennek lát abból a helyzetből. Ezzel is meg kell küzdeni... ezekről szól az élet.

– Egy rövidebb kihagyás után Bodolay Géza rendező elhívott a Szegedi Nemzeti Színházba a Bánk báncímszerepére. Hogyan érkezett a felkérés?

– Egyszerűen felhívtak és azt mondták, hogy te vagy Bánk. A furcsa az volt, hogy állítólag beszélt is erről Bodolay – mikor Szatmárnémetiben rendezett –, hogy velem megcsinálja egyszer a Bánk bánt, ha eljön az idő. Elhittem neki, mert ő egyébként hiteles ember. Elmesélte a koncepcióját, amit nagyon jónak találtam. Igen jólesett ismét színpadon lenni. Volt egy izgalma annak, hogy visszatérek a deszkákra... Azon túl, hogy volt, ami megnyugtatott a tanulási folyamatban, illetve abban, ahogyan alakult a figura a próbák alatt... örültem, hogy azért pár év kihagyás után tudok még „biciklizni”. Be kellett illeszkednem a társulatba, és persze megkaptam burkoltan azokat a kérdéseket, hogy ki ez a fickó, mit tud ez, mivel tud többet, mint mi... Ezzel nincs semmi baj, csak még egy plusz izgalom azontúl, hogy van egy nagy feladatod, amit jól kell megcsinálnod. A döntésemből, hogy otthagytam a szatmári színházat, annyi erőt nyertem, amikor Szegeden dolgoztam, hogy a mélyből sikerült felállnom és megoldanom a feladatot.

Bánk visszahozott egy kicsit az életbe? Visszakaptad a színházba vetett hitedet?

– Minden alakul, minden átalakul. Ugyanaz a harcos maradtam, aki voltam, csak már tele hegekkel. Ugyanazzal a hittel megyek tovább, és emiatt nem lesz kevesebb egyetlen munkám sem, de... Most már óvatosabb vagyok.

– Átértékelődtek benned a dolgok?

– Majdnem minden, kivéve a hozzáállásomat. Az az eredeti dolog, amiért lelkes az ember még pályája legelején, az valahogy összetört... Össze van ragasztva, de a fájdalom ott van. Egyet viszont tudok, az a sok minden, amin átmentem lelkileg, mindenképp jó befolyással van a munkámra.

– Mire ez az interjú megjelenik, te már javában a második évadodat töltöd a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban. Hogyan fogadott a társulat? Le tudtad tenni a fájdalmad?

– Még hordozom a sebeimet, s hogy ez mennyire így van, erre az döbbentett rá, hogy az interjú során, lám, felszakadtak... Meg hát eleve nagyon óvatosan közelítettem meg mindent, hiszen új társulat, új közönség várt rám. De jól fogadtak, és ennek örülök. Sok mostani kollégámat persze már ismertem innen-onnan. Nem is volt időm rágódni, mert egyből belecsöppentem az évadba, megkaptam az első szerepemet, és akkor született a kislányom is. Csupa pozitív dolog történik velem, csak kapkodom a fejem, és engedem, hadd jöjjön, hadd jöjjön, mert ez kell most nekem. Képzeld csak el, a feleségem, Nagy Regina Szatmár után Udvarhelyen is megrendezte A dzsungel könyvét (a kislányom ekkor csupán öt hetes volt), én pedig megint játszottam A dzsungel...-ben, de most nem a tigris szerepét, hanem a kígyóét. Érzelemgazdag és eseményteli munka volt. Ugyanúgy a Mihai Măniuţiu-előadás próbafolyamata is. Az általa írt és rendezett  Szebb az élet halál után című előadás átjött a 2014/2015-ös évadra.

– Milyen volt a Mihai Măniuţiuval való munkád?

– Mit is mondhatnék? A román színház plusz színt ad hozzá az erdélyi színjátszáshoz, amit én nagyon díjazok. Egy román rendező, aki alig ismeri a magyar nyelvet, olyan nüanszokat vesz észre, amik talán egy magyar rendező figyelmét elkerülik. Ez szakmai igényességre kényszerít. Măniuţiu nagyszerű koponya és nagyszerű ember. Nincs tele allűrökkel, nem kiáltja ki önmagát nagyszerű színházcsinálónak, hanem szerény, szarkasztikus, egészséges humorú és ugyanakkor nagytudású; aki azt felismerte és el is mondta a társulatnak – nem azért, hogy kenegesse a lelkünket –, hogy Székelyudvarhelyen irtó tehetséges színészek vannak, csak el vagyunk dugva a világ szeme elől.

– Egész életed és pályád során végigkísért a zene. Két példát emelnék ki: Mindhalálig Beatlesegy előadás címe, amelyben zenéltek; ennek hatására alakult egy színészzenekar, melynek a tagjaiként a későbbiekben Csillagszélcímmel zenésítettetek meg Kovács András Ferenc-verseket.

– A parázs ott van, csak egy kis olaj és fa kell rá, hogy ismét tűz legyen belőle. Beszéltük a fiúkkal, a zenésztársaimmal (Péter Attila Zsolt, Rappert-Vencz Gábor, Cserey Csaba ‒ szerk. megj.), hogy lennének terveink a jövőre nézve, mert a csapat jó, és hiányzunk is egymásnak.

– Hiányzik a zenélés? Nem az, amikor színészként játszol hangszeren, hanem a tényleges zenész-élet?

– Szeretek zenélni, de ebben soha nem leszek profi. Színészként a profizmusra törekszem még mindig, a zene csupán izgat. Teljesen más dimenzió. Valamit hozok a családomból is, mert örököltem úgy anyai, mint apai ágról, szóval valahogy megtalált. Nem tudom és nem is akarom kikerülni, csak mostanában más került előtérbe.

– Nemrégiben született meg a kislányod. Milyen az apa-szerep?

– Ahogy Péter Attila Zsolt barátom fogalmazott: „feleséged, aki rendező, életed legnehezebb szerepét osztotta ki rád”. Ebben van valami. A nehézséget mint pozitív dolgot szeretném hangsúlyozni, mert ez olyan feladat, aminek, úgy érzem, nagyon neki kell feszülnöm, hogy jól vigyem véghez. Nem a saját érdekemben, hanem az ő jövője érdekében. A gyerek sok mindenre megtanít, és rájössz, hogy mennyivel kevesebb vagy, míg nincs gyermeked. Azonkívül, hogy egy csoda az életünkben, érdekes kapcsolat is, ami új dimenziókat nyitott meg számunkra.

– Színházi szülők gyermekei gyakran választanak színházi pályát. Te el fogod ettől tiltani a kislányodat?

– A színészek azért hajlamosak tiltakozni ilyenkor, mert meg akarják óvni a gyereket azoktól a csalódásoktól, amik őket érték. Én is megóvnám, ez természetes. Nem szeretném, hogy ezt a pályát válassza, de az másodlagos kérdés, hogy én mit szeretnék. Tiltani nem fogok semmit. Ő valamiért választott minket, közénk jött, és át fog itt rendezni mindent. Ebben mi már csak mellékszereplők vagyunk. Csak messziről csodáljuk, hogy mi felé megy.




.: tartalomjegyzék