Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Június
Adorjáni Anna

Ne sírj már, te szerencsétlen!

– Dragomán György: Máglya

 

Novemberben kezdtem olvasni Dragomán György új könyvét, a Máglyát, és már az első fejezet közben írni és beszélgetni szerettem volna róla. Mélyen hatott rám a narrátor hangja, személyisége, és hatottak a szereplők, a motívumok és jelképek, a történetek, kapcsolatok, képek és varázslatok. Szenvedélyes érdeklődéssel olvastam a szöveget, néha pedig túl sok volt, ilyenkor hasonló szenvedéllyel löktem el magamtól, hogy aztán újra elővegyem. Nem hagyott nyugodni. Dragomán új regénye jó, jó olvasni. És jó hosszú, meg jó tömény is.

A történet a huszadik század végén játszódik egy diktatórikus rendszer megdöntése utáni néhány hónapban, az átalakulás időszakában, amikor a nyomok még forrók, a sebek még frissek, a megszokott régi után még zavarba ejtően szokatlan és artikulálatlan az új. Olyan, mintha 90-ben, Romániában lennénk, de ez nem lényeges. A diktatórikus intézményrendszer, az (erőszakos) átmenet és a szabadság szerkezete az, ami hangsúlyos.

Az elbeszélő egy kislány, hamar megtudjuk, hogy 13 éves, és nemsokára azt is, hogy Emmának hívják, hogy mintegy fél éve elvesztette a szüleit, intézetben lakik. Az intézet falain, a tábla felett üres foltokat látni a képek helyén. Még ott van, a hiányával jelen van, ami már nincs. A lányt az igazgatói szobában egy hideg és szigorú néni várja. Azt mondja, hogy a nagymamája, ő pedig az unokája. Hogy összetartoznak és vele kell mennie, ez a sorsa. Hogy szólítsa Nagymamának. Nagymamának szólítja, és vele megy. Nem akarok, de muszáj. Nagymama egy órát csatol a karjára, családi örökség, és ezzel ráfűzi az emlékek láncolatára: nevesíti a viszonyukat és azonosítja a lányt és magát. A történetek és a szereplők, amelyek oly gazdagon népesítik be a regényt, mind-mind a lány azonosítását szolgálják.

Az egy év hétköznapi eseményei, ezek szereplői, a szereplők kapcsolatainak feszültsége és történetei hívják elő, idézik meg a közel- és régmúlt történéseit és vetítik elő a jövőt. Ezekből a sokszor egymásnak ellentmondó történetfoszlányokból rakja össze a regény végére Emma a saját, a felmenői és az új környezete, valamint a város történetét. Megismerjük a Nagymama történetét, a Nagyapa történetét, a Nagyapa és Nagymama kapcsolatának történetét, az Apa és Anya történetét, és a szülők kapcsolatának történetét, a Nagymama és az Anya elhidegülésének történetét, a tanárok történetét, a könyvtárosnőjét, az osztálytársakét, kiemelten a Krisztináét, a Péterét, a Diszkosz Gyurkáét. És ezekből a személyes történetekből és konfliktusokból sejlik elő a helyi társadalom és intézményrendszer története: a holokauszt emléke, a diktatúra és besúgás emlékének terhe, a forradalom eseményeinek lezáratlansága, a temetetlen halottak rejtélye.

Csupa súlyos emlék, feszült kapcsolat, elhallgatás és halál elviselhetetlen fájdalma, frusztráció, amely a hétköznapi érintkezések szintjén apró kegyetlenkedésekben nyilvánul meg. Olyan hely ez a város, ahol fájdalommal takarják el a fájdalmat. Fizikai fájdalommal a lélek fájdalmát. Emma szinte kivétel nélkül minden fejezetben fizikai fájdalmat okoz saját magának, sebet ejt magán. Olyankor, amikor elborítják a szorongató érzések, amelyekkel szemben tehetetlen, amikor nem akarja hallani, látni, tudni, amit hallania, látnia és tudnia kell. A fizikai fájdalommal elzsibbasztja a lélek fájdalmát. A könyv zárójelenete előtt mond a lány először nemet a testi fájdalomra, és engedi útjára a könnyeit, szabadul fel a múlt nyomasztó terhétől.

Nem értem, én csak egy gyerek vagyok. Az intézetben a lány egy a többi árva között, tiszta lappal indul, jók hozzá. Az új iskolában, az új városban folyamatos felelősségre vonásban, bűnösítésben részesül a nagyszülei miatt, a család előtörténete miatt. Azt akarom, hogy minden visszacsinálódjon olyanra, mit azelőtt volt. Bántják a nagyapa feltételezett árulása, a nagymama besúgó múltja, az apa zsidó származása miatt. Még alig érkezett meg és máris bosszantóan más: nem a névsor szerinti helyén, hanem leghátul van a naplóban, betolakodó: a forradalom egy gyermekáldozata helyét foglalja el az osztályban. Áruló, mint a nagyszülei. Bolond, mint a nagyszülei, akiknek a szövetsége, házassága egy idegszanatóriumban köttetett, akik számára a második világháborúban átélt traumák után a bolondokháza volt az emlékezés, a múlt és az önazonosság (újra) felvállalásának helye.

Számomra a könyv egyik nyitott kérdése, hogy vajon a nagymamának volt-e joga magával vinni a lányt és megterhelni őt a múltjával, és vajon megteremtette-e számára azt a biztonságos helyet, közeget, ahol vállalható a múlt és megélhető a fájdalom? A nagymama és unoka kapcsolata talán a legfontosabb szála a regénynek. A nagymama már az első megjelenésétől hatalmas, boszorkányos, erős női princípium, egyfajta női rend, autoritás letéteményese, mindenféle varázslatok tudója. Nagymama egyrészt a kiegyenlítő, a biztonság, értékrendje és szabályai egyértelműek és következetesek, aki a mitikus elemeket közvetíti a hétköznapokba, alternatív magyarázatot mutat a megmagyarázhatatlanra, olyan rituálékra tanítja meg, amelyekbe becsomagolhatóak a szélsőséges érzelmek. Nagymama egyszerre szigorú és elemien női, aki magabiztosan avatja be az unokáját az ősi tudásba, lehetővé teszi a családi hagyományok átöröklődését, átad neki olyan tárgyakat, amelyeket még a lány anyja, a nagymama lánya viselt.  Kevésbé magabiztos viszont akkor, amikor a saját történetét tárja fel az unoka előtt. Mert Nagymama végül is ilyen vagy olyan módon minden emberi-történelmi helyzetben árulóvá lett. Vajon kötelessége elmondani a történetét, vagy pedig inkább hallgatnia kellene? Ha már magához vette az unokát, akkor beszélnie kell? Vajon magával vihette Emmát az a nagymama, akit a tulajdon lánya 13 éven át letagadott Emma előtt? Nem ördögtől való-e a Nagymama hatalma?

Emma rajzol és fut, mindkettőhöz a tehetsége valamelyik felmenőjéhez köti. Örömét leli ezekben a tevékenységekben, és a változó és ellenséges viszonyok közt személyisége formálódásában, belső ereje növekedésében ezek fontos szerepet töltenek be nála. Koncentráció és kitartás, lélekjelenlét, a cél szem előtt tartása, az értelmes fájdalom vállalása, ezeket tanulja, amikor rajzol és fut.

A hétköznapok leírásában ezer apró jelképet találunk, amelyeket a történet egészére vonatkoztathatunk, amelyek részeivé válnak a nagy kirakósnak. Egyik ilyen például maga a kirakós. Másik a haj, amely a regény több pontján is a női hatalomnak, erőnek a szimbóluma lesz, vagy az üres csokigolyó, amely a fogyasztói társadalom jelképévé válik. Ilyenek a hangyák, akik a lányt, mert megmentette őket a forrázástól – akár a mesében – kisegítik egy reménytelen helyzetben, amikor a nagyapa múltjának tisztázása a tét. Vagy a kert az élet-diófával. Emellett a regény már-már nosztalgikusan felidézi az átmenet éveinek tárgyi kultúráját is. A hétköznapok arra is alkalmat adnak, hogy Emma átélje a kamaszkor és a nővé válás alapvető élményeit, a kiközösítést, iskolai kegyetlenkedéseket, versengést a fiúkért, megismerje a testét és a szerelmet.  

Hosszú időbe telt, amíg felismertem, mi zavar ebben a regényben, amelyet akkora örömmel olvasok, és miért olyan nehéz írnom róla, amikor pedig annyi mondanivalóm van, hogy hogyan lehet az, hogy ami nem tetszik, az mégis tetszik. Hogy a végére járjak, újraolvastam a regényt, és arra jutottam, hogy a szereplők és történetek bősége és súlya, a szimbólumok és motívumok szövedékének sűrűsége az, ami ilyen módon zavarba hozott. Hogy egy remek kis történetben felbukkannak tárgyak, amelyek aztán a későbbiekben már nem kerülnek sehol elő. Hogy nagyon hangulatos jelenteknek nincs folytatása és sehová nem találnak a nagy kirakósban. Hogy mindenből túl sok van. Hogy egy egyetlen kötetbe sűrített trilógiát tartok a kezemben: egy könyvet Emma történetéről és az átmenet hónapjairól, egyet a szülők történetéről és a diktatúra éveiről, egyet pedig a Nagyszülők történetéről, és a háborús traumákról. Hogy ennek a családregénynek még nincs vége. A nagyszerűen kidolgozott szimbólumok olyan mennyiségben vannak, hogy alig gondolok bele egyikbe, máris ott a következő, a sok erős, traumatikus történet pedig kölcsönösen tompítja, kiégeti egymást. Szívesen olvastam volna lassabban, hosszabban ezt a hatalmas anyagot, történetet.   

A máglya, a tűzrakás többször is felbukkan a könyvben mint a múlt lezárására, a múlttal való leszámolásra tett kísérlet. Hiába takarja el a hó, a szén és hamu feketéje, újra és újra felsejlik a puha fehérség alatt. A hétköznapi kapcsolatokat, érintkezéseket, (oktatási) intézményi struktúrákat, vagy így: a szabadságról alkotott elképzelésünket még sokáig piszkítja-feketíti a múlt, a megtanult, a mindennapjainkba, mozdulatainkba, nyelvhasználatunkba ivódott automatizmusai a diktatórikus rendszernek. Dragomán új könyve felidézi rég elfelejtettnek hitt emlékeinket, és sok fontos kérdésről hív éjszakába nyúló beszélgetésekre.

 




.: tartalomjegyzék