Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Június
Borcsa János

Temesi Ferenc aparegénye

– Temesi Ferenc: Apám –

 

Egykor, a sztálini időkben mondhatni naponta elhangzott az irodalomról folytatott közbeszédben a lélek mérnökei metafora az írókra vonatkozóan. A totális rendszerek propagandagépezete, illetve fenntartói fontos eszköznek tekintették az irodalmat pillanatnyi céljaik elérésében, általa vélték elérhetőnek az új típusú ember (?) megteremtését (!?). Ha viszont mélyebben belegondolunk, hogyan is keletkezett e metafora, kiderül, a teljhatalmat gyakorlók tudata mélyén rejtőző gonosz tagadhatatlanul jelen volt születésénél. Egyfajta elszólásnak is tekinthető, amit az írókról mondottak.

Az emberi természetet, a lelki folyamatokat mérnöki eljárásokkal alakítani több mint tévedés, elnyomó rendszerek viszont előszeretettel alkalmaznak mérnöki beavatkozásokat, melyekkel emberi pályák, sorsok alakulását drasztikus módon képesek befolyásolni. Az igazi lélekformálás véleményem szerint nem mérnöki feladat, sokkal inkább a lélekrombolás esete állhat fenn egy-egy ilyen beavatkozás nyomán...

Ilyen értelemben használja ezt a metaforát Temesi Ferenc is az édesapja megfigyelési dossziéjának feldolgozása nyomán, kijelentvén, hogy a rendőrök voltak akkor a lélek mérnökei, nem az írók. (Vö. 54.) Állítását apja esetével – vesszőfutásával! – támasztja alá, akinek a lélek mérnökei a forradalom után – hogy magát az írót idézzem – „derékba törték a karrierjét” (24.). Beszervezniük nem sikerült idős Temesi Ferencet, viszont másfél évtizedig tartó megfigyelés alapján mintegy mozaikszerű portrét készítettek róla a belügyi szervek, olyat, amellyel a magyarországi kommunista hatalom ellenségképét lehetett szemléltetni. Ha valakit netán régi jobboldalinak, illetve szélsőséges nacionalistának minősítettek, bizton számíthatott arra, hogy hosszú ideig a rendszer ellenségeként fogják számon tartani. Lelkeket romboltak tehát, ellenséget is – adott esetben különösen veszélyest! – fabrikáltak „munkájuk” során, ezzel és így igazolva saját maguk, illetve elnyomó intézményeik nélkülözhetetlenségét a rendszer fenntartásában. Az egyik tartótiszt meg is jegyezte egy jelentéssel kapcsolatban, hogy az értékes, mert tükrözi a célszemély „ellenséges, reakciós és karrierista beállítottságát.” (94.)

Az apa érett férfikorára terjedt ki a megfigyelés. Az iratcsomót az 1956-os forradalom elfojtását követően nyitották meg, és 1971-ben zárták le. Tulajdonképpen történetszilánkok és események töredékeinek a bemutatása révén egy teljes élettörténet kerekedik ki a megismert titkosszolgálati dokumentumok feldolgozása nyomán, minthogy Temesi Ferenc eleve regényírói pozícióból közelítette meg tárgyát. Apjáról rajongásig menő személyességgel szól az elbeszélés során, a téglákról, szókiugratókról és tartótisztekről viszont távolságtartóan, néhol szarkazmusba torkolló iróniával. Az egyik besúgót hol szorgalmas kis hangyának, hol szemétládának (Vö. 110.) nevezi, a másikat meg veszedelmes lóbogárnak (Vö. 102.), az egyik hivatásos láncszemet pedig rendőr főhangya elvtársnak (Vö. 103.).

A fiú – akit úgymond nem tett boldoggá, mikor szembesült az apjáról készült titkos jelentésekkel – az adott dokumentumok alapján valóságos írói nyomozásba kezd, még stilisztikai jellemzőkre, árnyalatokra is figyelve, hogy leleplezze apja két „jónevű” besúgóját, a rendszer fenntartóit, valamint az elnyomó intézmények működtetőit. Egy egyszerű narratológiai szempontot is felvet, amely alapján következtetni lehet, hogy az apáról jelentést készítő személy – ahogy az író minősíti: ember vagy emberalatti – fedőnév mögé bújva ugyan, de azonos azzal a megfigyelővel, azzal a téglával, akiről harmadik személyben ír tartótisztjének. Feltételezhető, hogy a  jelentéstevő jelentésében önmagát aposztrofálja a célszemély ismerősének, máskor kartársának: „F. hó 29-én T(emesi) (...) találkozott ismerősével. Mindketten nagyon megörültek a találkozásnak (...).” (110.); „F. hó 27-én (...) T(emesi) bemutató tanítást tartott. A tanítás utáni szünetben 10-20 perces beszélgetést folytatott egyik kartársával.” (113.)

Esetenként pedig az írói kommentárok éppenséggel tiszta nyelvi szintről, szójátékok és asszociációk révén értelmezik és világítják meg az elnyomó gépezet működésének lényegét. A hálózat egyik kulcsfigurájának, a tartótiszt szerepének értelmezésekor például számba jöhet az el nem eresztő, fogva tartó, betartótiszt, hatalmában tartó, kitartottság, beszámolással tartozik szavak és kifejezések jelentésköre. (Vö. 41.) Mindenik megnevezés komoly valóságalapra épül, azt a dicstelen szerepkört hivatott érzékeltetni, amelyet a szervek játszottak a természetes társadalmi folyamatok és emberi viszonyok aláaknázásában.

„Itt szemtől szembe kellett állni a betolakodóval” – írta az alföldi emberről készült „szócikkben” a Por szerzője egykor, s tulajdonképpen az aparegényben ő maga is ezt teszi, amikor az írói nyomozás végén nevén nevezi apja két fő besúgóját (Vö. 180–182., illetve 196–197.), akik tényleges betolakodókként viselkedtek, áldatlan szerepet játszottak egy család életének feldúlásában.

A tartótisztekről írja Temesi egy kommentárban, hogy ő íróként nem bánik úgy egy hőssel, miként ők egy hús-vér emberrel, az apjával elbántak. (Vö. 99.) Keserű iróniával jelenti ki az ilyen kiszolgáltatott emberi helyzetről, hogy „ez volt az igazi valóságirodalom, emberek! De ez ám! Éled az életed, és nem tudod, hogy figura vagy egy idegen ember kezében.” (99.)

S ezek az „idegen emberek” voltak az apa közeli ismerősei, netán munkatársai, illetve a család barátai, akik „Salló” és „Tisza” fedőnév alatt céltudatosan és rendszeresen szolgáltak – József Attilát idézve – „nyomorító hatalmakat.” Fel se merült bennük a „mindenséggel mérd magad” emberi igénye, s nem is sziszegve szolgálták ama hatalmakat, hanem kisebb-nagyobb egyéni érdekektől vezérelve. Feladva eközben emberséget és morált.




.: tartalomjegyzék