Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Június
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

MAGÁNY-MONOLÓGOK

„Az a legnagyobb dolog: világot teremteni…” – mondja Tamási egyik novellájának hőse. Ez a mondat jutott eszembe, amikor kezembe került Adela Greceanu frissen megjelent verseskötete . A szerző mintegy tíz év hallgatás után jelentkezett újból versekkel, a közben eltelt időszakban – a fülszöveg szerint – csak prózát, egy regényt és jó néhány kisebb elbeszélést írt. Adela Greceanu (Adela Maria Martin) Szebenben született, idén lesz negyvenéves, 1998-tól Bukarestben él, és a bukaresti Kulturális Rádió szerkesztője. Nagyjából húszéves korától szerepel költőként, íróként, írásait több nyelvre, köztük magyarra is lefordították. A Kvázi kisasszony című munkájából – többek között – e sorok írója is átültetett egy passzust a Nagyvilág számára. Be is ugrik már a kötet első harmadában (17. oldal) egy kép: a drótsövény-kerítés két oldalán, a világ legszebb helyén egymással játszó kisfiúról és kislányról, ami már A Kvázi kisasszonyban is szerepelt. És szépen illeszkedik itt is Adila, a vidékről a fővárosba került lány történetébe (magány-monológjába), aki egy tizennyolc négyzetméteres, nyolcadik emeleti, lakótelepi garzonlakásban éli szinte eseménytelen életét. Ez a nyolcadik emelet az a kilátó, ahonnan belátható az ő világa, múltja, jelene; és bizonytalan jövője irányába is innen fókuszálhat. „Vidéki” (egyszerű, nagy történet nélküli) ennek az Adilának az élete, aki vidéki is marad mindennel és mindenekkel szemben: a szerelem, a nyelv, a köznapi élet ellenében. Mindannyian vidékiek, provinciálisak vagyunk valamiképpen, még a szavaink is azok, mondja a hősnő/költőnő, minden egyes szavunk egy-egy jéghegy csúcsa, alatta/alattuk, a mélyben ismeretlen, fel nem tárt, soha ki nem bontott, élettel teli jelentése(i)k vannak. Ilyenformán az az élet, amit a hősnő él (és élnek mindannyian, Adilák), történetesen a nyolcadik emelet kilátója, a munkahely és a szeretőjük/szerelmesük háza és a piac között ingázva egy nagyvárosban, világvárosban: provinciális, vidéki, gazdag jelentései nélkül vegetáló, szürke, jéghegycsúcsnyi élet. És az emberek is ilyen „jéghegycsúcsok” mind. Gazdag belső jelentéseik örökre rejtve maradnak. Fentről nézve az utcákon csak koldusok, bolondok és golánok futkosnak, az ablakból csupán Mariana virágüzlete és a temető látszik. Mariana a televízióját nézi, szotyolázik, és az őt estéről estére ámulattal hallgató koldusok, bolondok és golánok anyjának, apjának tűnik. Adila az ablakban áll, kifele néz: a magányosság eleven szobra. Időnként megjelenik nála egy férfi, kezében egy palack borral, ekkor Adila hátat fordít az ablaknak, és elkezd mesélni Marianáról és a kamaszokról, de a férfi félbeszakítja: milyen édes vagy! Egy férfi, aki Adila vidékéből, provinciájából kis központot szeretne varázsolni: a rend, az akarat, a határozottság és az önuralom központját. Adilával viszont végig csak történik a világ. Mellette, alatta, körülötte zajlik az élet. Alig résztvevője, s ha mégis, majdhogynem kívülállóként. Vidéki, a központ mellett (nem benne) vegetáló magányos lélek. Hiába tűnik úgy, hogy van valamiféle központ közel, mondjuk a szomszéd lakásában, mert ott mindig történik valami, ő vidéki lélek marad a kimondhatóval, de a kimondhatatlannal szemben is, mindörökre.
Az a legnagyobb dolog: nyelvet találni, nyelvet teremteni, mondhatjuk, a kötetet letéve. Egy olyan nyelvet, olyan struktúrát, amely csakis a tiéd. Ha ezt megtaláltad, ha laboratóriumodban kikísérletezted, majd lekottáztad magadnak a papírra az első hangjegyeket, rá tudsz építeni egy teljes saját/magán univerzumot. Olyan tökéletes, előre meg hátra utaló, egymásba kapaszkodó, egymást erősítő motívumrendszerrel (alig lehetne csak egy-két verset úgy kiugratni belőle, hogy az a többi nélkül, önmagában ne szegényedjen), ahogy ezt Adela Greceanu is tette. Igen kitűnően. (Fekete Vince)

ZSARNOKOK „KEDVENC” ÍRÓI

Nem lehetett könnyű XIV. Lajos (a „Napkirály”), vagy éppen Sztálin generalisszimusz kedvenc írójaként élni és dolgozni! Legalábbis ez derül ki Mihail Bulgakov 1932-es, Molière úr élete című életrajzi regényéből (illetve a regénnyel szinte egyidőben írt, Képmutatók cselszövése [Molière] című négyfelvonásos drámából). Hiszen az író vagy teljesen behódolt a „korízlésnek”, vagy óhatatlanul összeütközésbe került a zsarnokkal és annak köreivel. Így került összeütközésbe Molière (a Tartuffe miatt) a katolikus egyházzal és a mélyen vallásos XIV. Lajossal – és így került indexre Bulgakov is 1929-ben, 255 évvel a Tartuffe megírása után. S ami igazán tanulságos: ha eldurvult a helyzet, a hatalmasoknak már az írók hízelgése sem volt elég! Szívszorító olvasni-hallgatni ez ügyben Molière monológját a Képmutatók cselszövése negyedik felvonásában: „Zsarnok, zsarnok… Egész életemben csúsztam-másztam a lába előtt, és csak arra gondoltam: ne taposson el. És most mégiscsak eltiport. Zsarnok! (…) Ma reggel megkérdeztem tőle – miért? Azt mondtam neki: én, felség, gyűlölöm az ilyen eljárást, és tiltakozom; engem sért ez, felség, engedje meg, hogy tisztázzam a dolgot… Vagy nem eleget csúsztam-másztam…? Felség, hol talál még egy olyan talpnyalót, mint Molière?” (A dolog pikantériájához tartozik, hogy a kortársak Bulgakovot „a Sztálin-folyamodványok fogalmazásának elismert szakértője”-ként emlegették, s Bulgakov valóban írt leveleket Sztálinnak – igaz, egyetlen telefonbeszélgetést leszámítva választ sosem kapott ezekre…)
Általában nem szeretem, ha írók mindenféle szamárságot adnak hírneves személyiségek szájába (mintha ők maguk is ott lettek volna, az asztal alá bújva, vagy a szekrényben elrejtőzve, mondjuk, Napóleon dolgozószobájában). Bulgakov ezúttal (is) szerencsésen választott: kitalált egy furcsa, „bulgakovos” narrátort, s ez a fiatalember aztán mindvégig meggyőzően tudósít Molière életéről: ott áll a bábaasszony mögött, amikor Molière – koraszülött csecsemőként – 1622. január 13-án a világra jön; ott van vele Dél-Franciaországban, amikor vándortársulatával a vidéket járja; ott van az esküvőn, amikor Molière – a pletykák szerint – feleségül veszi saját lányát; és ott van a temetőben is, amikor a kiátkozott Molière-t 1673. február 21-én az öngyilkosok és a meg nem keresztelt gyermekek teste mellé elhantolják. A könyv többi része nem is „regény”, hanem szinte már monográfia a drámaíró, színész, rendező és színházigazgató Molière-ről – szigorúan a színházi tárgyra koncentrálva! S ez a legnagyobb baj a regénnyel! Legalábbis bizonyos Alekszandr Nyikolajevics Tyihonov szerint, aki lektori jelentésében a következőket írta Bulgakovnak: „az elbeszélő típusát Ön nem eléggé szerencsésen választotta meg. Ez a különös fiatalember nemcsak hogy nem tud a történeti jelenségek úgynevezett marxista kutatási módszeréről, amely a Szovjetunióban meglehetősen közismert, hanem ráadásul idegen is tőle bármilyen »szociologizmus«, még a terminus burzsoá értelmében is”. Amire természetesen rögtön jött a bulgakovi válasz: „biztosíthatom, nagyon világosan látom az ÉN Molière-emet. Nézőpontomból az ÉN Molière-em az egyetlen igazi Molière, s annak módját, hogy miként mutatom be a nézőnek EZT a Molière-t, ugyancsak nem véletlenül választottam”. Talán az Olvasónak is feltűnt, hogy utóbbi idézetben van egy kis „zavar”: válaszlevelében Bulgakov mindvégig a regényről beszél, mégis a NÉZŐ-nek akarja bemutatni az ő Molière-jét! Szegény Bulgakov! Szegény Molière! Szegény „kedvenc” írók… (Lövétei Lázár László)


ÍRÓ A VILÁG VÉGÉN

Egy szegény falusi öregasszony, akinek megdöglöttek az állatai, elment a paphoz, hogy segítsen rajta. Én is szegény vagyok, mondta a pap, nincs mit adnom neked. De adok egy jótanácsot: próbálj gyógyítani ráolvasással. Az Úr majd megsegít, az emberek pedig fizetnek érte. De atyám, én nem értek a ráolvasáshoz, felelte a néni. Pedig az egyszerű, mondta a pap, odahajolsz a beteg fölé és elmondasz pár Miatyánkot. Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó – te bízzál Isten kegyelmében. Az öregasszony megköszönte, hazament és megfogadta a tanácsot. Rövid idő múlva neves gyógyító asszony híre kelt, messzi földről hozták hozzá a betegeket. Újra lett tehene, malaca, baromfija. Egy nap megbetegedett a pap, tályog került a torkába, nem tudott nyelni. A hívei serényen felrakták a félholt papot egy szekérre és elvitték a híres javasasszonyhoz. A néni drukkolt, nehogy a pap kinyissa a szemét és ráismerjen, de azért kezdte mondani a Miatyánkokat, a végén hozzátette az elmaradhatatlan formulát is: „Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó”. A pap, amikor ezt meghallotta, kinyitotta a szemét, elnevette magát, s úgy nevetett, hogy torkában felszakadt a tályog, kifolyt belőle a genny és meggyógyult. A történet Lénárd Sándor első magyarul írott könyvében található , és a Donna Emma völgyében, Brazíliának egy eldugott sarkában esett meg, ahol a XIX. században svábok alapítottak falvakat; élnek ott még botokud indiánok és portugálok is. Annyira termékeny vidék, hogy ha az ember kiköp egy narancsmagot, állítólag biztos, hogy narancsfa nő belőle. Mindenki kapával jár és szüntelenül használja, mert nem az a probléma, hogy mi terem meg, hanem hogy mit kell folyton irtani. Ott vett egy kis tanyát Lénárd Sándor 1956-ban a São Paulo-i Televízió Bach-versenyén nyert összegből. Ott írta különböző nyelveken a könyveit (többek között a Micimackó latin fordítását is, ami bestseller lett az USA-ban és megkapta a legjobb, nem angol nyelven írott könyv díját), levelezett híres írókkal és fura nyelvészekkel, ott csinált mintakertészetet, orgonált Bach-fúgákat a templomban, s gyógyította a falusiakat, ha azok az indián varázslók és különféle vajákosok praktikái után, betegségeik utolsó fázisában hajlandók voltak eljönni hozzá, az orvoshoz. És jöttek egyre többen, mert a pénzzel keveset törődő doktor fizetségként beérte érdekes történetek elmesélésével. Ezekből a fura históriákból nemcsak Brazília egy szegletének mindennapjairól rajzolódik ki plasztikus körkép, hanem a mindenkori emberi esendőségről, gyarlóságról, másrészt élni akarásról és találékonyságról is elgondolkodtató, de humort nem nélkülöző freskósort kap az olvasó. Lénárd Sándor először németül írta meg ezt a könyvet, a legszebb németséggel, majd megírta utánozhatatlan magyarsággal is, harmadszor pedig megírta angolul, jellegzetes angol nyelvi fordulatokkal. Nem egyikről fordította a másikra, hanem anyanyelvi szinten írta meg külön-külön mind a három nyelven. Megírhatta volna más nyelveken is, a magyaron kívül még tizenkét élő és holt nyelven beszélt anyanyelvi szinten. De mindig magyar írónak tartotta magát, pedig életének csak első nyolc évét töltötte Magyarországon. Ezt írta a magyar nyelvről: „Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit.” (Molnár Vilmos)
 




.: tartalomjegyzék