Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Július
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

BEHÓDOLÁS?

Vajon miért olvasom (újabban) különös érdeklődéssel Houellebecq könyveit? Mi az, ami bennük érdekel? Mi az, ami foglalkoztat? Ilyesmik forogtak a fejemben május végén, Budapesten, amikor megvásároltam a szerző legújabb könyvét, a Behódolást, és még aznap neki is álltam elolvasni. Felfalni, azt gondoltam előbb. De aztán nem úgy alakult. Eszembe jutott persze az is, amikor legelső alkalommal adta valaki a kezembe a szerzőt egy e-bookon, hogy olvassak el egyik könyvéből egy részt, s hogy mit szólok hozzá? Nem mondta meg a szerző nevét, rangját, semmit; akkor azt gondoltam hirtelen a féloldalnyi, oldalnyi szöveg végigfutása után, hogy valamelyik igényesebb pornómagazin jobb sorsa érdemesebb, jó tollú írójától származik/származhat a szöveg. Aztán megtudtam, hogy nem, és – puszta kíváncsiságból – ezután vágtam bele Houellebecq behatóbb tanulmányozásába; mondanom sem kell, érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam. Most pedig, az új könyvével a kezemben, alig vártam, hogy nyugodtan elhelyezkedjek a szállásomon, és olvasni kezdjem a mintegy háromszáz oldalas regényt. Regényt? Nem tudom. Mert ahogy haladtam elébb és elébb a könyvben, úgy kezdett csökkenni a lelkesedésem, és úgy kezdett egyre kínosabbá válni az olvasás. És talán nem is erőltetem az egyre lankadóbb olvasási kedvet, ha még az elején el nem határoztam volna, eléggé felelőtlenül, hogy írok róla egy Olvasólámpát.
A könyv első harmadában még csak olyan gondolataim voltak, hogy jó, jó, nem sűrű szövésű próza (egyébként ezt már tudtam korábban is a szerzőről), nem testes bor, csak könnyű, fehér, és az is fröccsösített, azért, hogy jól bírja majd a nép; pont olyan, amilyen neki kell, főleg ilyen nyári szezonban, tehát a víz és a bor keveréke, aminek a mélyéből érződik valamiféle igazi buké, a nagyság távoli „visszfénye” visszajön az ízben, de az meg van keresztelve rendesen, fel van lazítva istenesen. És hogy regény volna, azzal kapcsolatban is, ahogy haladtam előre a kötetben, egyre több kérdésem merült föl.
Maga a sztori annyi, hogy Franciaországban egy szelídnek mutatkozó (megszelídült), mérsékelt muzulmán párt kerül hatalomra a nem is oly távoli jövőben, hét esztendő múlva, 2022-ben, oktatási és viseleti reformokat vezet be, a társadalom pedig szépen behódol, elfogadja a változtatásokat. Magyarán: a demokrácia felfalja önmagát, saját keretei között eltűnteti saját magát. A felvilágosodás megteremtette világunk (a jóléti társadalom) pedig elnyeletik egy magát mérsékeltnek, szelídnek láttató valami (agresszió?) által. A regény magányos, egyetemi tanár hőse pedig még jobban elmagányosodik, beletörődik, és elfogadja maga is az „újat”. Az emberi boldogság csúcsa, fejtegeti hősünknek az egyik szereplő, a teljes behódolás, amikor egy nő behódol egy férfinak, és amikor egy férfi behódol Istennek, a Teremtő törvényeinek. A Korán pedig egy hatalmas dicshimnusz, dicsőíti a Teremtőt, és az ő törvényeinek való behódolást.
Éleslátás? Politikai provokáció? Társadalmi pamflet? Fanyar utópia? Fikció és valóság játéka? Bármelyiknek lehetne nevezni. És a szerzőt ismerve, akármelyiket el is fogadhatjuk. Hogy nem is inkább az iszlám térhódításáról szól, hanem a hatalmi mechanizmusokról? Ezt is elfogadhatjuk, és az ellenkezőjét is ugyanúgy. Főleg az európai folyamatokat ismerve, demográfiai statisztikákat, a nyugati mecsetek számának megduplázódását, szemben a katolikus és protestáns templomok nagyszámú bezárásával, el egészen a nemrégiben tematizált kőbányai négyminaretes mecsetkomplexum (szállodákkal, éttermekkel), vagy a szintén a közeljövőben megépítendő, egész Európában a legnagyobbnak szánt bukaresti nagymecset tervéig stb. Azonban engem itt most az érdekelt, hogy regény-e a regény, akként működik-e, szuverén világ-e, a nyelv és a kompozíció varázslatával létrejött, a művészet és az irodalom törvényeit követő egész-e, avagy sem? Sem. Azt éreztem, hogy: nem. Vagyis amit maga a szerző/főhős is mond doktori értekezésének tárgyáról, a XIX. századi író, Huysmans főművéről: „…semmi sem történik, és nem is történhet ebben a könyvben (…) a cselekmény bizonyos értelemben a nullával egyenlő” (37. oldal).
Sok unalmas politizálás, jól kimódolt jelenetek, „véletlen” találkozások (a kolléganő ügynök férjével) a cselekmény előmozdítására, hosszadalmas választási esélylatolgatások ezzel a bennfentes kémfőnökkel, titokszolgával, politikai spekulációk, spekulálós beszélgetések, igen mesterségesen kreált helyzetek, úgy száz oldalanként egy-egy kicsi szex, a lankadó figyelem élénkítésére stb. A kötet vége felé meg az az érzése az embernek, hogy itt már nem is egy megszelídülő, vagy ártalmatlannak mutatkozó agresszió veszélyeire, térhódítására figyelmeztet, hanem maga is behódol, rokonszenvessé teszi, megkedvelteti, elfogadtatja azt. (Fekete Vince)

SZÁZ BOLÍVIANÓ

Mennyit ér egy emberélet? A kérdés nyilván költőinek és közhelyesnek tűnik. Vannak azonban helyek, ahol nagyjából pontosan meg lehet állapítani ennek értékét. Egyik ilyen hely Bolíviában a San Pedro börtön: nagyjából száz bolívianót ér egy emberélet, kb. kétezer forintot.
Ezt írja Tóásó Előd a börtönnaplójában , és én elhiszem neki: egyrészt mert ha valaki, hát ő aztán megtapasztalhatta az ottani viszonyokat, másrészt jómagam nem nagyon szeretnék ennek személyesen is utánajárni.
Ezért is jó szépen, otthon, melegben olvasni inkább a Börtönnaplót. Nemcsak azért mert képmutató módon jólesik borzongani a leírtakon, álszent módon siránkozni a történteken, hanem azért is, mert ez a talán nem is könyvnek szánt napló egyszerűen: jó.
Tóásó Elődről sokat hallhattunk, olvashattunk az elmúlt években, bár én azt hiszem, távolról sem eleget. Előd ugyanis sokféle „minősége” mellett értő és érző ember. Nem kétlem, hogy a börtön, különösen egy dél-amerikai purgatórium megfelelő hely az elmélyülésre, a gondolkodásra és az önismeretre (a túlélésért folytatott harc mellett) – de a gondolkodás minősége, a levont következtetések már nagyon is emberfüggőek.
Tóásó Előd kétségkívül bölcs ember, legalábbis lényegesen bölcsebbé lett. Nem biztos, hogy arányban áll a szenvedés a levont következtetésekkel, magyarán: hogy „megérte” az egész, de hát ez nem is saját döntése volt. És ami végül született, ez a szikár börtönnapló: mégiscsak azt bizonyítja, hogy a legzavarosabb iszapból is ki tud nőni valami szép virág.
Sokféleképpen olvasható a Börtönnapló. Tekinthetjük egyfajta furcsa, egzotikus bédekkernek is a bolíviai börtönviszonyokról. Tekinthetjük korrajznak, társadalmi reflektálásnak. Borzongató lektűrnek is. De végső soron mégiscsak leginkább egy gondolkodó, összefüggéseket és testi-lelki békét kereső fiatalembernek, egy elhivatott tanárembernek a naplója. Ahogyan a dantei pokol körülményei között is ember tud maradni valaki, és képes üzenetet, megkockáztatom: tanítást is átadni a nála szerencsésebbeknek.
A napló fogsága első évéről szól: tulajdonképpen bőven sok is lenne ennyi tapasztalatból pár emberéletre is. Én mindazonáltal kíváncsian várom majd a folytatást, a bővített kiadást. Különösen, hogy most már tudjuk, heppiend van: Tóásó Előd itthon van, s már nem írja, hanem nyugalomban korrektúrázza a börtönnaplót.
Isten hozott haza, Tóásó Előd, és köszönjük a könyvet! (György Attila)

TÖRTÉNETEK A JÓISTENRŐL

Tizenhárom darab, gyerekeknek szánt, de felnőtteknek elmondott rövid „mesét” olvashatunk a fiatal Rilke Történetek a Jóistenről című kötetében. S ami igazán örvendetes: a könyvben ezúttal azt találjuk, amit a cím ígér: az olaszországi reneszánszból, a XIX. század végi jelenkorból vagy a „misztikus” Oroszországból vett történetek tényleg Istenről szólnak – annak ellenére is, hogy Rilke egy-egy mesében meg sem említi Istent, mert egyik hallgatója, a tanító úr határozottan helyteleníti vallásos, kivált bibliai tárgyú anyagok szabad és önkényes fölhasználását, mondván, hogy „A katekizmusban mindez föltétlenül úgy van kifejezve, hogy semmi esetre sem fogalmazható meg jobban” (27. o.). Persze „Isten mindenütt jelen van”, vagy ahogy Rilke egy másik hallgatója (a földszinten lakó, béna, székhez kötött Ewald) mondja: „sosem tudhatjuk, benne van-e Isten egy történetben, míg egészen a végére nem értünk. Mert ha csak két szó hiányzik még belőle, ha akár egy lélegzetnyi szünet az utolsó szavak után: még mindig megjelenhet” (53. o)…
Rilke 1899-ben ment először Oroszországba (szabadulni igyekezvén az „önmagában bízó én”-től), s hazatérése után, az Oroszország-élmény hatására, alig 10 nap alatt írta meg ezt a kis könyvet. S valóban: szépek a kötet reneszánsz történetei is (Jelenet Velence gettójából; A koldus és a büszke kisasszony), számomra mégis az orosz mesék a legizgalmasabbak: mi lehet abban az Oroszországban, hogy mindenki meggárgyulva távozik onnan? (Tudjuk, hogy okos, „felvilágosult” nyugati írók még a sztálini Szovjetunióról is rajongva tudtak mesélni!) Nos, a 24 éves Rilke kötetében erre is találunk választ: „Bármit visz magával valaki Európából, amint átjut a határon, ami nyugatról jön, kővé válik. Néha drágakővé, de csak a gazdagok, az úgynevezett »műveltek« számára, míg odaátról, a másik birodalomból [értsd: Isten birodalmából – LLL] jön a kenyér, és a nép abból él” (36. o.). 116 év telt el Rilke első oroszországi körutazása óta, de a Hogyan jutott az árulás Oroszországba? című mese diagnózisa – azt hiszem – a mai, XXI. század eleji, „különutas” Oroszországra is érvényes lehetne: „térdre vetik magukat, homlokukkal a földet érintik és sírva mondják: »Bűnös vagyok, bocsáss meg nékem, Atyuska«. Németek, ha ilyesmit látnak, megállapítják: méltatlan rabszolgaság. Nekem más a véleményem. Mit jelent a letérdelés? Ennyi az értelme: van bennem alázat. Ahhoz épp elég meghajtanom födetlen fejemet, gondolja a német. Igaz, a köszönés, a meghajlás is ezt fejezi ki, afféle rövidítések, olyan országokban születtek meg, ahol nem volt elég hely arra, hogy mindenki végigfekhessék a földön. De a rövidítések hamar gépiessé válnak, a használatban elvész valódi értelmük. Ezért jó, ahol még jut rá hely és idő, hogy mozdulatunkkal kiírjuk a teljes, szép és fontos szót: alázat” (36–37. o.).
Hely és idő ma is van Oroszországban. Hogy alázat van-e, azt nem tudom, de érdemes lenne nekünk, cinikus nyugatiaknak is elmenni Oroszországba, személyesen járni utána a dolognak. Hátha a végén ugyanazt mondanánk, mint az „öreg” Rilke: „köszönöm Oroszországnak, hogy azzá tett, ami vagyok, hogy onnan indulhattam el belső utamra; mert ő a hazája minden belső ösztönömnek, és minden belső gyökerem onnan ered”. Fel hát az útra, társaim, siessünk! Kár, hogy vízum is szükségeltetik az utazáshoz… (Lövétei Lázár László)

„HA JÖN A BIKA…”
V. Pius pápa 1567. november 20-án pápai ediktumban átkozta ki azokat az uralkodókat, akik engedélyezik bikaviadalok rendezését, azoktól pedig, akik bikaviadal során halnak meg a ringben, megtagadta a keresztény temetést. Tette ezt a katolikus egyházfő nem a bikák, hanem a bikákkal megküzdő viadorok érdekében. Akkoriban ugyanis ringbe engedtek olyan bikákat is, amelyek azelőtt már részt vettek más viadalokon, a bika pedig igen gyorsan tanul, egyre nehezebb megölni, és egyre életveszélyesebbé válik a vele küzdőre. „Néhány lecke után olyan művelt lesz – ahogy a viadorok mondják –, hogy perfekt beszél latinul és görögül.”
Mégis akadtak országok, Spanyolorország vagy Portugália, később latin-amerikai országok is, ahol ez a sport (művészet?) annyira népszerű volt, hogy nem szűnt meg, az egyház pedig megtűrte, feltéve, ha a bikák csak egyszer kerülnek ringbe. A bikaviadalok ilyetén alakulása sehogy sem mondható fair playnek a bika szempontjából. Először azért, mert amíg a bikaviadorok maguk választják ezt a pályát, a bikát senki nem kérdi, van-e kedve az életre-halálra szóló küzdelemhez, másodszor meg azért, mert a matadorok, picadorok és banderillerók éveken át tökéletesítik technikájukat edzéseken, később viadalokon, de a bikának csak tizenöt perc jut a ringben, hogy kiismerje, miről is van szó. A külön erre a célra kitenyésztett harci bikák a küzdelem napjáig nem is látnak gyalogos embert. Ha nem különösebben ügyetlen a bikaviador (a köznyelvben ismeretes torreádor szót a spanyol szaknyelv nem használja), a bikának esélye sincs a túlélésre, ha mégis túléli azt a tizenöt percet, akkor a ringen kívül ölik meg. Hemingway is tisztában volt az általa annyira kedvelt bikaviadaloknak ezzel a támadható pontjával, mert mentegetőzéssel kezdi fokos, szakkönyvnek is nevezhető munkáját : „Modern erkölcsi szempontból, azaz keresztényi szempontból, a bikaviadal úgy, amint van, gondolom, védhetetlen; tényleg van benne kegyetlenség jó adag, váratlan vagy kihívó veszély mindig, és mindig van benne halál, így hát én most itt nem is védeni próbálom, csupán őszintén elmondani róla azt, amit igaznak találtam benne.”
Amit Hemingway nem tudott a bikaviadalról, azt talán nem is volt érdemes tudni. Ismerte a bikaviadalok minden csínját-bínját, a harci bikák tenyésztési módját, a viadalok különböző helyszíneit és azok közönségét. Számos híres bikaviador volt személyes jóbarátja, akadt köztük olyan, akinek évtizedekkel korábban jól ismerte a szintén neves matador apját is. Tisztában volt mindenikük stílusával, ahogy megvívnak a bikával, sőt némelyik harci bika ringben nyújtott teljesítményére évek múlva is emlékezett. Fontosnak vélte beszélni ezekről, mert mint írja, a bikaviadal hasonlatos a színházhoz vagy a tánchoz, mindenik előadás különbözik a többitől, mindenik a pillanatnak szól, és nem marad nyoma úgy, mint egy képzőművészeti alkotásnak vagy könyvnek. Amiben egy színielőadástól vagy táncprodukciótól a bikaviadal különbözik, az az, hogy mindig valóságos halállal végződik. Hemigwayt mindig foglalkoztatta a halál, a prózaírással kapcsolatos híressé vált kijelentése szerint egy igaz történetnek mindig halállal kell végződnie.
A Halál délután emlékeztet Melville Moby Dickjére. Ha ez utóbbiból kimaradt volna a könyvnek csak kis részét kitevő Ahab kapitány története a fehér bálnával, ezt is lehetne a bálnavadászat szakkönyvének nevezni. De még akkor is jóval több lenne – ahogy Hemigwaynek ez a bikaviadalokat körüljáró könyve is sokkal több –, mint egy foglalkozás és az azzal kapcsolatos tudnivalók egyszerű szakmai leírása. Mind a két könyv egy-egy témához kapcsolódó olyan fokú személyes kötöttséggel íródott meg, és a konkrét szakmai tudnivalók részletes és átfogó felsorolásán túl olyan metafizikai területeket érint, ami helyenként prózába oltott költészetnek is nevezhető. Végül is mindkét könyv a természet nyers (ős)ereje ellen kiálló ember küzdelméről szól, ahol a siker titka a tudás vagy fortély, az, ami az ókori görög techné, vagy a mai angol know-how. Meg még valami, ami ennél is fontosabb, s talán elszántságnak vagy megszállottságnak nevezhető. Lévén szó egy szakma fortélyairól, könyvében Hemingway a bikák művészi megölésének módozatairól néhol hirtelen átvált saját szakmájának fortélyaira, és így vall: „Az a nagy dolog, hogy túléld, és elvégezd a munkád, láss, hallj, tanulj és érts; és írj, amikor van valami, amit csak te tudsz, de nem hamarább; és aztán se fene sokat. Hagyd békén azokat, akik meg akarják váltani a világot, ha eljutottál odáig, hogy világosan látod és egységben. Akkor, ha bármelyik részét csinálod meg, ha igazán meg van csinálva, benne lesz az egész.” (Molnár Vilmos)
 




.: tartalomjegyzék