Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Augusztus
Vári Attila

A tüzes trón

A mocsárvidék itt-ott felbukkanó tószemei és végtelen nádasai között álló várhoz vezető töltés-utak sara és pora nem is látszott a számlálhatatlan hadaktól, mint ahogy az sem látszott tőlük, hogy meddig tart a szárazulat és hol kezdődik a posvány.

A királyság és Erdélyország seregei, dolguk végeztével már éppen menőben voltak, hadnagyaikra, no meg azokra a zászlós nagyurakra vártak, akik végig akarták nézni a háborúságot záró jelenetet, a históriának ezt a pogány szertartásra hasonlító szcénáját.

Nem volt szép a látvány 

Amikor a temesvári piactéren felállított tüzes trónuson elhamvadt a test, a közel állók biztosak voltak abban, hogy az, akit megégettek, semmiképpen sem lehetett a negyvenes éveiben járó fővezér.

Lemeztelenített felsőtestén öregesen ványadtak voltak az izmok, vállára omló haja is acélszürke volt, s inkább egy hetvenes éveiben járó embernek vélték, de azok a sejtések, hogy valójában nem Dózsát égették meg, hamar elhalványultak, mert Perényi nádor rendelete értelmében rémhírnek, sőt felségárulásnak számított a kivégzés igazi okáról szóló találgatások terjesztése.

Jajszavát sem hallották a kínzások alatt, élettelen tekintete nem árult el semmit abból, ami a bensőjében dúlhatott, s néhány avatatlan csodálkozva mesélte, hogy tárgyalása is rövidebb ideig tartott, mint egy közönséges tyúkper.

Akik tudták, hogy mi történt, azoknak érdekükben állt, hogy hallgassanak.

Lorenz Fabricius, a dúsgazdag felvidéki patrícius, pénzverde-bérlő, későbbi kamarai gróf, akárcsak az ország többi főembere, a királyi testőrség négyszögén belül állt.

A székely könnyűlovasok, a győztes fővezér Szapolyai legjobb emberei, kivont karddal, kantárjuknál tartva lovaikat, a palotások mögött sorakoztak fel, de olyan formán, hogy egyik sor arccal a tér felé, minden második pedig a tömeg irányába nézett, körkörös biztonságot teremtve ezzel.

Az urakon is páncélmellvért volt, s a hőség ellenére is leengedett sisakrostéllyal nézték végig a kivégzést, s Fabricius uram, aki a kor szokásos városi ruháját viselte, a füst és a szemébe csorgó izzadtság miatt, semmit sem látott, csak hallotta az ítéleteket, s amikor a bíró szavát a tömeg felé szerteszét kiáltó apródok Nagybotú Lőrinc pap nevét olvasták, s hogy in contumaciam, azaz távollétében halálra ítélték, összerezzent. Gyomra kavargott, s ha nem áll mellette egy szolgálatára rendelt gyalog, talán össze is esik.

Július huszonegyedikén, megerősítve Temesvárnak a parasztok ostroma miatt megtépázott falait, kellő védelmét is hagyva, a főurak Buda felé indultak, megjelenteni a királynak a sikeres küldetést, a parasztháború végét, de meg-megálltak a dúlást szerencsésen megúszott birtokokon, hogy ottani múlatásukkal feledtessék a vészterhes napok eseményeit. Mert a végén, a paraszthadak vártnál nagyobb létszáma miatt, maguk sem hittek a sikerben, olyan váratlan mértékben özönlöttek a keresztes zászló alá jobbágyok és nincstelen parasztok, hogy már az urakban is fölmerült annak a lehetősége, hogy talán nem sikerül megfékezni az igazi parasztokat, hiába számoltak azzal, hogy a maskarásokat, a parasztnak öltöztetett hadakat irányítani tudják majd.

Az urak, egyik áldomásos tivornya után, a másikon folytatva útjukat, lassan haladtak Buda felé. De Fabricius uram, mondván, hogy Zalatnán, s még odébb, a Nagybányának is mondott Asszonybányán dolga van, hogy Fugger képében ellenőrzi az ottani bányák hozamát, hatalmas vargabetűt téve ért haza, mintha kerülni akarta volna a rövidebb, de Cegléden át vezető hadiutat.

Hiába volt az események fő mozgatója, létszámát tekintve pedig a nagyobb rész a beszervezett zsoldosok viszonylag jelentős tömege, mert eleinte nem tudták teljes mértékben a kezükben tartani az eseményeket, egyre több felbőszült paraszt csatlakozott az ál-parasztok zászlai alá, irányíthatatlanul vérszomjasok lettek, úgy, hogy az ország középső részein olyan pusztítást végeztek, mint hajdanában a tatárok.

Amit nem tudtak megenni, meginni, azt elpocsékolták, felégették.

A háború nyomán föllépő éhínség, a szaporodó járványok, a megemelt adók, s az egyre gyakoribb török beütések is sietették a felejtést, hogy napirendre térjen az ország a Dózsa nevével elhíresült dúlás fölött. Közel ötven esztendőnek kellett eltelnie, hogy a dúsgazdag kamarai gróf hagyatékának perében az örökösök megtalálják azt az általuk el nem olvasott, a végrendelethez csatolt mellékletet, függeléket, amelyből a világ már sokkal korábban megérthette volna a szörnyű kivégzés, a korban szokatlan tüzes trónus okát.

Lorenz Fabricius, aki az események elindulásának szemtanúja, mi több, egyik szervezője volt, szálkás gótbetűkkel, latinul, de német szavakkal bőven telerakott testamentumában, amelyet két felvidéki patrícius tanúként írt alá, vallomást tett az úrnak 1514-ik esztendejében történtekről.

Beszámol arról, hogy érti szakmája minden fortélyát, hiszen hutmanként, azaz fő-felőrként dolgozott sokáig a bányákban. Arról nem beszél, hiszen az magától érthető, hogy alkalmazott, de társtulajdonos is Ulrich Fugger augsburgi bankár bányaüzletében.

Végrendelete olyan, mint egy pénzügyi beszámoló, mint egy önigazolás vagyona eredetéről. 

Elmond mindent az irányítása alá tartozó bányákból 1513-ban felhozott arany és ezüst súlyáról és minőségéről, az ötvös céhek vásárlásainak elmaradása miatti adókiesésről, s ő, mint egy királyi pátens értelmében pénzverdei bérlő, hasznosnak tartaná egy nagyszabású háború kitörését, amely a tömbökben tárolt nemesfémek gyors feldolgozását, nagy mennyiségű pénz verését idézné elő, s ezzel tetemes hasznot hajtana az Udvarnak, s természetesen személyes vagyonát is gyarapítaná.

Beszél a bányákhoz rendelt erdők helyzetéről, a makkoltatásra felhajtott alföldi kondák után járó húsfélék mészárszéki áráról, s az abból neki járó részesedésről. Említést tesz arról, hogy hivatása miatt a magyar parasztok, s a bánya jobbágyai botos ispánnak, uradalmi felügyelőnek nevezik, szigorúságáért, mert büntetésből maga botozott, Nagybotú Lőrinc a ragadványneve, s hogy flandriai divat szerinti viselete miatt azt hiszik róla, hogy pap, esetleg valamiféle titkos prédikátor. „Dictus Nagybotú Lőrinc pap”, írja magáról, hogy ennek nevezik. És ennek a dolognak, a névnek, még komoly szerepe lesz a Dózsa nevével fémjelzett parasztháborúban.

 A Fabricius rokonságot, a hagyatéki tárgyalás résztvevőit nem érdekelte az a magyar nyelvű csatolmány, amely további négy évszázadig lappangott a bányaváros levéltárában egy Nem fontos iratok címmel felcímkézett dobozban.

Ezt a középkorias, olykor a mai ember számára már érthetetlen és értelmezhetetlen fordulatokkal-kifejezésekkel átszőtt magyar szöveget valaki az ezernyolcszázas évek végén stilizálta, s így érthető leírását kapja az olvasó annak, hogy mi is történt az Úrnak 1514-ik esztendejében, hogy miért pusztított végig az országon az úgynevezett Dózsa-féle parasztháború.

Az északi hegyek bányavárosai és az alföld mezővárosai, tanyái úgy viselkedtek, mintha egy földöntúli hatalom kísérletezett volna a delejességgel, oly módon, hogy láthatatlan kezével időnként elforgatott egy hatalmas mágnespatkót. Északot váltotta Déllel. Vonzott és taszított, az egyidejűség reménye nélkülivé téve eseményeket, mert mindig más történt a meddőhányók dombjaival körülvett bányavárosokban, mint a ködös porba temetkező alföldön.

Amikor a hóolvadás és a tavaszi esők hirtelen jött árvizei már kitombolták magukat északon, s a polgárok eltakarították a hegyekből lehozott hordalékot az utakról, szabaddá téve a bányák bejáratait is, az alföldi falvak még csak sejtették, hogy hamarosan iszap fedi be vetéseiket. De a járványok fordított úton közeledtek. Amikor a síkságon eltemették a kolera, a pestis utolsó áldozatait is, a gyors hegyi folyók és patakok völgyein keresztül lassan, de biztosan érkezett odalentről a fenyegetettség. Templomi zászlók, keresztek alatt vonultak a felföld csodatevő ereklyéket őrző szent helyei felé a parasztok, magukkal cipelve a döghalált.

A századok óta tartó le-fel áramláshoz csak egyetlen dolog nem alkalmazkodott, mert az oda-vissza váltakozás helyett mindig a városok felől jutott le az alföldre az, ami meghatározta életüket. A valós parancsok, de a rémhírek is, mintha azok a patrícius házak boltozatos szobáiban születtek volna.

Az adóról, háborúról, a zab áráról, a király rendeleteiről innen indultak a hírek és álhírek, hogy olykor szárnyalva, máskor öreges csoszogással jussanak le a magyar alföldre.

A Fabriciusok városában, a főtér katedrális méretű gótikus plébániatemploma, a négyszögletes piac egymáshoz illeszkedő díszes homlokzatú házai, s a patrícius paloták közül méretével és mívességével is kiemelkedő tömegű városháza nemcsak a gazdagságot, de azt is szemléltette, hogy a bányavárosok szász polgárai eleven kapcsolatban álltak a rajnai kereskedőkkel, s hogy az, amihez méretkeztek, amihez hasonlítani akartak, azt nem a déli és keleti régiókban kell keresni, hanem Bázelben, Straßburgban.

Az augsburgi Fuggerek érdekeltségébe tartoztak a bányák, a bronzágyúk megjelenésével a réz piaci ára emelkedett, s így a gazdag bankárcsalád az aranyat és ezüstöt mellékterméknek tekintette, budai faktorátusukon keresztül kezükben volt a magyar királyságból évente százezrével kihajtott állatok árának kifizetése, s pénzváltó-helyeik növekedésével arányosan nőtt a befolyásuk is, így meg sem érezték az aranykereskedés hiányát.  

A gyengekezű második Ulászlót azzal a feltétellel választották meg magyar királlyá, hogy el kellett törölje Mátyás újításait, köztük a hadiadót; vissza kellett helyeznie a nemeseket ősi jogaikba, el kellett fogadnia, hogy a fontosabb ügyekben a királyi tanácsnak van fenntartva a döntés joga.

A főnemesek beszedték az adót, de abból egyetlen vasat sem fizettek be a kincstárba. A parasztok és polgárok rezezett sziléziai ezüsttel fizettek és a még rosszabbnak tartott Zsigmond korabeli réz-garassal, s bár látszólag nagy volt a pénzforgalom, elértéktelenedett a tallér, s a zsold nélkül maradt hadsereg szétzüllött, alkalmatlanná lett az ország védelmére.

Azon év márciusának végén a bányavárosok irányába, mintha csak valamilyen búcsújárás lenne, egyre több úri fogat érkezett, s így mindenki tudhatta, hogy titokban valami készül, s a kamarai grófsággal is megkínált Lorenz Fabricius, akinek palota méretű háza vendégek tucatjának szolgált szállásul, a dolgok középpontjába került.

A bányavárosok háborús reményei éppen 1514 késő telén foszlottak szerteszét, a pénzverdékben felhalmozott ezüst nem kerekedett tallérokká, mert a fegyveres készülődéstől várt bevételeik egyetlen pápai bullától függtek, s X. Leo meghirdette ugyan a keresztes hadjáratot, de Bakócz, az esztergomi érsek zsold helyett bűnbocsátó cédulákkal akarta érdekeltté tenni a török ellenes háborúban résztvevőket.

Már negyed százada tartotta magát a polgárság és a köznép körében az a vélekedés, hogy Mátyás, az Igazságos nem halt meg Bécsben, s egyszer majd erős fekete-seregét újra szervezve visszaveszi trónját, s a bányavárosokban tudni vélték, hogy az az aggastyán, aki a tél végén, szerény személyzettel, de nagy titkolózás közepette a nagyprépost nyaralójába költözött, maga Mátyás király.

Állítólagos halálának okai kideríthetetlenek voltak, s a beforrasztott érckoporsó, amellyel a testet Bécsből Székesfehérvárra szállították, felnyithatatlan volt, s így nemcsak az országban, de a csehek, lengyelek körében is az a pletyka terjengett, hogy III. Frigyes Német-Római császár nevében Ulrich Fugger augsburgi bankár raboltatta el, s még él valahol.

Köztudott volt, nemcsak Magyarországon, de szerte a Szent Birodalomban is, hogy a lotaringiai herceg, a szász király és a porosz fejedelem összeesküvést sző a császár ellen, hadakat gyűjtenek, háború készül, amelyben számíthattak a franciák segítségére is, s ebben az elképzelésben fontos szerepet szántak a szövetségesek Corvin Mátyásnak. Mathias Rex-nek, akiről bázeli, és más rajnai kereskedők ügynökei azt jelentették, hogy fogságban ugyan, de még él, s akár egy zsákmányt leső pók, erős szálakkal fűzi egybe hűséges magyarjai mellé a császár ellenségeit, és azokat is, akik csak meg szeretnék állítani a törökök északra nyomulását.

Hihető volt mindez, mert a császár-csináló Ulrich Fuggerről feltételezték is, hogy több vasat tart folyamatosan a tűzben, s egyszer talán éppen Mátyás király lehet a nyerő lap a kezében.

Ebben a hangulatban terjedt el a Felvidéken, hogy Mátyás tényleg él és csapatai élén, Északon, a hegyek védelmében alakítja ki állásait, a huszitáktól visszavett várakat megrakva katonáival, akik számszerűen is többen vannak már, mint fénykorában a híres fekete-sereg. 

Hirtelen szekerek és úri fogat-szánok sokasága lepte el az északi utakat, pedig már a nagyböjtben jártak, nem farsang ideje volt. Sok úti alkalmatosságot nem is hajdú, nem is paraszt kocsis hajtott, maguk az uraságok ültek a bakokon.

Aki valami szentség imádásának céljából érkezőknek nézte őket, az, ha hozzáértő volt, megbizonyosodhatott arról, hogy ennek semmi alapja, hiszen a kocsikon nem voltak, asszonyok, gyermekek.

Az aggastyán megjelenése, s ez a búcsújárás, amely kezdetét vette, Fabricius uram használja az indulgentia kifejezést (az indulgentia, a magyar „búcsú” kifejezés arra utal, hogy az ember búcsút vesz a rá váró büntetéstől, Jézusnak az Egyház révén közvetített kegyelme által), megerősítette a polgárságot, s a kiszivárgó pletykák miatt az alföldi megyéket is abban a hitben, hogy e nagyszámú bűnbánónak van jóvátenni valója Mátyással szemben, Ulászlónak tett esküjük miatt, s azért sietnek udvarlására.

Most azért jönnek, gondolhatták az avatatlanok, hogy jóvátegyék hűtlenségüket, a felségsértéssel is felérő pálfordulásukat.

De közel négyszáz esztendőnek kellett eltelnie, hogy megtudhassuk a sürgölődésről az igazságot. A végrendelet függeléke magáért beszél.

 

*

Én, Lorenz Fabricius, magyarán Gyárfás Lőrinc, kamarai gróf, önszántamból teszem ezt a vallomást.

Azon a napon hideg, néha havazó március vége vala, még fiúcska korban lévő apró gyermekeimmel szánkózó, őket latinra, matézisre tanító, kéretlenül jött vendégem, Adrianus Wolphardus, akinek itáliai taníttatását valaha én vállaltam, a hegyen csúszkálván, meglátta, hogy a korábbi vegyes kinézetű érkezőkkel ellentétben, fölös számú úri szánhintók tartanak a város felé, amit nekem meg is jelentett.

– Jönnek ország dolgában nádor uramék – mondta, megnevezvén őket, pedig még nem is lehetett látni, hogy kik ülnek a szánokon, mert mint később rájöttem, ő avatottabb vala, mint jómagam.

Három fertály órák múltán, miközben asztalt rakattam a vendégeknek, be is futottak a gőzölgő lovak vontatta járművek. Valóságos indulgentia volt, annyian érkeztek házamhoz, hogy az őket kísérő szolgáikat, fegyvereseiket, kocsisaikat a polgároknál elhelyezve, minden portára jutott belőlük. Pedig már így is tele vala minden ház, minden csűr, minden szénapadlás a korábban érkezőkkel.

A városba vezető utakat őrséggel védette a nádor úr hadnagya, s az éjszakai hideg miatt a felhalmozott bányafákból raktak máglyatüzeket, amelyeknek árát Fugger úr javára megfizettem a kamarai pénztárból.

– Jön Thurzó uram is – jelentette ezen hírüket hozó Wolphardus, Enyedi Adorjánnak is ismert emberem, aki az akkor tett szolgálatai fejében, akár csak a többiek, kik nálam valának azon napokban, föllebb léptek, hiszen ő is a következő években gyulafehérvári kanonok lett. 

Mivel sok esztendők múltak, fontosnak tartom, hogy az érkezőket akkori és később szerzett címeikkel is bemutassam, s mindezt ezen napok fontosságának tudatában teszem.

Amikor a meddőhányók sarával felszórt pocsétás havon házamig vergődtek, a szánnak semmiképpen nem való úton, hajlékomban köszönthettem betlenfalvi Thurzó Eleket, aki egyenesen lengyelországi birtokairól érkezett, s aki aztán 1521-ben már körmöci kamarai gróf és királyi főkomornokmester, majd királyi kincstárnok lett, 1525-ben pedig tárnokmester, végül országbíró akkor lett a császár nyomására, amikor a törökök elfoglalták Budát.

Szép, krakkói bundája volt, kócsagos hódprém süveget viselt, barátságos volt vélem, s Ulrich Fugger uram jókívánságát hozta azon üzenettel, hogy úgy vegyem, mintha magával Ulrich úrral lenne beszédem.

A málhákkal rakott parasztszánok után egy más uraságot láttam kiszállani, Perényi Imre uramat, a Nádort, aki egy esztendő múltán 1515-ben szerepet vitt az Ulászló és Miksa császár között korábban létrejött örökösödési szerződés második módosításában. Ezért Ulászlótól birtokadományokat szerzett – köztük a Corvin Jánostól visszavett Siklós várát –, s aki Miksától 1517-ben birodalmi hercegi címet kapott.

Ezen főnemes urak kíséretében számolatlan írnok és titoknok is érkezett. Pénzhez értő, mint Fortunatus, magyarán Szerencsés Imre, aki a faktorátus szakértője, az adóslevelek általi kifizetések tudója volt, századunk szavával élve: bankár.

Joghoz értő is jött velük, a Fortunatusszal egy szánon utazó Bakócz Tamás esztergomi érsek jogtanácsosa, Stephan Stieröxel, azaz Taurinus István, aki 1517-től Várdai Ferenc mellett vikárius és kanonok Gyulafehérváron. Költeményében, Stauromachiájában a Dózsa-háború okait és eseményeit adta elő, mint mondják, hamisan, több könyvekben, amelyeket én nem olvashattam soha, de tudtommal a házamnál esett dolgokról ebben nem beszél.

Bakócz Tamás levelét egyenesen az Ulászló személyében itt lévő Perényi nádor úrnak adta olvasásra, aki leparancsolta az asztalról a borokat, pálinkákat, vacsorához is csak egyetlen kupicát engedélyezve, mondván, hogy nem tivornyára érkezett.

– Ország dolgában járunk el holnap. Urak, olyan döntés előtt állunk, amelytől mindenek változása várható.

Az esti ájtatosságra, a vecsernyére, amelyet a vacsora előtt házamnál káplánom tartott, megérkezett a prépost úr által kísérve Mátyás király, akit este, nejemnek beszámolva róla, agyalágyultnak, megkótyagosodott öregnek mondottam el.

Az estebéd után Perényi nádor úr magához rendelte az őrségbe menők parancsnokait.

– Mi vendégek vagyunk, s annak módja szerinti viselkedést várok az emberektől. Ha valaki rabolna, erőszakoskodna, az olyan büntetést kap, amit senki emberfia nem felejthet – mondta nekik.

Ennek okán másnap délelőtt felakasztatott egy krakkói zsoldost, aki egy asszonyon nemcsak erőszakot teve, de részegen garázdálkodott, riogatván a polgárokat.

Hajnalban hangoskodásra ébredvén megtudtam az okát is, Petrovics Péter érkezett, Szapolyai János erdélyi vajda rokona, későbbi főhadvezére, s a világ furcsaságára, s mert hogy nincsenek véletlenek, éppen ő 1534-ben temesi bánná neveztetik, székhelyéül pedig ama bizonyos Temesvárt jelölék ki.

Kísérete hithű katolikus horvátokból állt, lehettek legalább százan, uniformis helyett ködmönt, ujjatlan cucajt, szőrével kifordított juhbőr subát viseltek, amúgy parasztosan. Én ekkor még mit sem sejtettem az álságos rebellióról.

Kíséretében valának némely katolikus kelemencek is, akik szkipetárnak, arnautnak, de leginkább albánoknak neveztetnek, s akik, a török ellen országa szabadságát védő Kasztrióta György egy évtizeddel korábbi veresége után menekültek a Magyar Királyságba, annak déli részén nyerve szállást, s akik köztudottan utolsó csepp vérükig szoktak harcolni azért, akinek esküt tettek.

Levelet hozott Szapolyai János vajdától, amelyet még a reggeli felszolgálása előtt oda is adott olvasásra Perényi nádornak, s az urak megnyugtatására rossz latinságával jelezte, hogy lényegét, a benne foglalt tervet a tanácskozás során elő fogja adni magyarul: et tunc dicere in hungarian.

Sem az estebéden, sem a reggeli alatt, amelyen pedig részt vett, senki sem hozta szóba Mátyás király szerepét és sorsát, aki rosszabb állapotban volt, mint Ulászló királyunk, akit ökörnek, bovem csúfoltak, s aki Bólogató Jánosként mindenre, amit az udvaroncok kértek, azt mondta lengyelül „dobzse, dobzse”, azaz „jól van, jól van”.

Mátyás lehorgasztott fejjel ülve, madárkákat gyúrt a kenyér beléből, aztán amikor bizonyos számot elért, megette őket.

Tudhatták az urak is, hogy uralkodásra alkalmatlan, de engem nem avattak be előzetesen azokba a tervekbe, amelyek véglegesítésére azért érkeztek városunkba, mert tudvalevő, hogy a háborúhoz pénz kell, mégpedig sok, s azt azokban a napokban csak Ulrich Fugger tudta kölcsönadni az urak szándéka szerinti megmozduláshoz, mégpedig a nálam felhalmozott aranyból.

Frigyes császárral összebeszélve Ulrich úr, aki Mátyás király bécsi megmérgezése, tetszhalottá tétele után a Harz-hegység egyik megközelíthetetlen Fuggerek birtokolta sziklavárában őriztette Mátyást, hogy magyarországi üzleteit ne akadályozhassa, s ha szüksége lenne rá, kedve szerint császárt vagy akár pápát csináljon belőle, előzetesen engedélyezte a kölcsönt.

Én, Lorenz Fabricius, vagy ahogyan az események alatt neveztettem, Nagybotú Lőrinc pap, 1525-től Thurzó helyén kamarai gróf, ép elmével, és Istennek tartozó felelősségem tudatában mondom, hogy az urak, a nádor és az érsek embere, Fugger bankárja, s az erdélyi vajda rokona házamba csak megpecsételni jöttek azt, amit küldönceik útján már jó előre kifőztek a parasztok ellen.

A keresztes háborúról lekicsinylően úgy beszéltek, mint szükségtelen, alkalmatlan emberekkel kezdett kalandról, de mindazonáltal használhatónak tartották, hogy a keresztek és zászlók alá önként beálló, forrongó, engedetlen parasztokat megregulázzák.

– Eh, fenébe a keresztes háborúval… Szapolyai János vajda – mondta Petrovics – arra a gondolatra jött, hogy az elhíresült Dózsa Györgyöt nevezzük meg hadvezérként, aki miután Nándorfehérvárnál levágta a szpáhi vezért, és ezért birtokot kapott, megüzente szolnoki jobbágyainak, de ország-világnak is tudtára adta, hogy ő a székely ősiség jogán áll, adót nem szed, a paraszt is csak úgy, meztelenül jön a világra, mint az uraságok. Éppen ezért egyik sem lehet hitványabb a másiknál. Ha az úr nem fizet a királynak, akkor a paraszt miért töltené mások pénzes tarsolyát? Alsó-Magyarországon, a Tisza-Duna közén, de még Erdélyben is mindenki hallott a báróvá emelt székely üzenetéről. Elharapózott a tavaszi munkákhoz rendelt jobbágyok között a munka megtagadása. Senki sem akar adót fizetni, ezért szükségeltetik, hogy Dózsa nevét használva, akinek hitele van a pórok között, megváltoztassuk a háború irányát. Őt a vajda Orsovába, a Szörényi Bánságba küldte Nándorfehérvárról, de hírt visz egy emberünk az érkezéséről az oroszcsikban táborozó beglerbégnek, ama szpáhi testvérének, s reményeljük, hogy hajóját a törökök el is fogják majd.

Nem volt gyűlöltebb név az urak között, mint Dózsáé, szitokszóként használták, rettegve attól, hogy eldózsásodik az egész ország.   

Én, Lorenz Fabricius, jelen időmben kamarai gróf, arra kérettem fel, hogy Dózsa nevében, mivel beszélek a magyar parasztok nyelvén, minél vérlázítóbban, hangosabban buzdítsam urakkal szembeni ellenállásra, mi több, gyűlöletre őket, egyszersmind vigyázva arra, hogy csak ott tehessenek kárt, ahol a koronát óhajtó Szapolyai ellen pártoskodók éltek.

Én ezt Dózsa nevében Cegléden, Nagybotú Lőrinc papnak neveztetve, elmondott beszédemben meg is tettem, ígérvén nekik, hogy György Temesvár alatt veszi át helyettem a seregek vezetését. Ott majd kimondatik, hogy minden keresztes, jobbágy, földnélküli paraszt birtokossá tétetik. Azt is elmondtam a szép számmal jelenlévő magyaroknak, hogy azon okból, hogy a király nem rendelte el a sereg ellátását, a nagybirtokosok pedig hallani sem akarnak erről, engedélyezem a prédát azon uradalmaknál, amelyeket ehhez értő embereim számukra kijelölnek majd. A mindenféle népekből összehordott seregem: morvák, sokácok, lengyelek, kelemencek, kik magyarul egyetlen kukkot sem tudtak, jól kitaníttatván, vezényszóra mindegyre azt kiáltották beszédem alatt, hogy Dózsa, Dózsa.

Még mielőtt a Temesi Bánság felé fordultunk volna, jóval a ceglédi beszédem előtt, amikor Szécsény várához értünk, az urak és zsoldosok levettek magukról mindent, ami elárulhatta volna őket, álöltözetükben, a piszkos gúnyákban és szakadt parasztviseletben igencsak gyülevész népségnek vélte, aki látta őket. A bezsákolt mundért Pozsonyba irányították, mert az volt a terv, hogy ezen álságos küldetésük után Miksa császár segítségére vonulnak, annak innsbrucki táborába, aki akkor a franciák ellen hadakozott valahol az Alpok túloldalán Itáliában.

Minket, mint nyájat vigyázó pásztorkutyák, Szapolyai emberei kísértek, ők is elvegyülve, toprongyosan, mint holmi pórnépség, de mellükön hatalmas skarlátvörös kereszt különböztette meg őket a többiektől, amit csakis ők viselhettek, s ők jelölték ki azokat az úri lakokat, kastélyokat, udvarházakat, amelyekben a vajda vélt ellenségei laktak, s amelyeket embereim a kiadott parancs értelmében felprédáltak, urat és szolgát családostól kardélre hányva, kútba dobva.

Stieröxel elmondásából tudom, hogy az utánunk jövők között, a hullákkal fertőzött kutak vize miatt, döghalál ragály pusztított, mi elöljáróban voltunk, minket ez nem fenyegethetett, de azzal riogattak, hogy a falvak, tanyák kútvize nadállyal mérgezett, ezért mindenki bort ivott, sokan részegségükben a legfertelmesebb bűnöket követték el.  

Csordakúttól csordakútig vándorolt az egyre bővülő keresztes had, azokat az itatóhelyeket valamilyen paraszti meggondolásból nem bántották, tán jobban tisztelték a szomjas barmot, mint az urakat.

Szeged alatt már akkora volt a sokadalom, hogy napokig tartott, amíg a révészek átszállítottak mindenkit a Tiszán, mert csak kevesen voltak lovas inszurgensek, akik az éppen áradó folyón átúsztatni mertek.

Őfelségét, Mátyást egy saroglyaszerűséggel hozták Petrovics emberei, fölötte baldachinszerűség, hogy rejtve legyen az idegen szemek előtt. Mindegyre egy-egy karéj kenyeret vetettek neki, abból gyúrogatta madárkáit, és mert meg is ette őket, nem kellett konyhát tartani miatta.

Jóval az események után Stephan Stieröxel úr, azaz Taurinus István költő, nálam múlatván az időt, sok mézezett bor után azt mondta, hogy Fugger üzenete úgy szólt: „Ültettek már trónra csecsemőt, eszelőst, ál-trónörököst a világban, így jobb lesz, ha Mátyás elpusztíttatik, mert, bár ő már semmi élére sem állhat, a nevében még történhetnek kellemetlen dolgok a Német-Római Szent Birodalom rovására. A ti királyotok volt, ti pusztítsátok el.”

Senki sem vállalta a gyilkosságot, király fölött pedig ítélkezni még zászlós uraknak sem lehetett, Szapolyai, aki koronát szeretett volna a saját fején látni, azért gondolta ki ezt a módot, bűntárssá téve mindnyájunkat.

Azt, hogy miért nem a Szepességben intézte el, hogy miért kellett Temesvárig saroglyán cipeltessem Mátyást, Isten a tanúm, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy a következő esztendőkben a kamara bevétele tizenhatszorosa lett az 1513-as szűk esztendőhöz képest. Az is bizonyos, hogy évekkel később Károly császár emberei keresték városunkban, s a tót pásztorok tanyáin Mátyás királyt, s ha őt nem is, legalább a sírját akarták bizonyságképpen, mert még nem aludt el végleg a Német-Római Szent Birodalomban az a hit, hogy még élhet, s így veszélyt jelenthetne a keleti tartományokra.

Azt a szózatomat, amit Cegléd piacterén Dózsa nevében mondottam a temesvári kivégzésen résztvevő követeknek, úgymint a császár, a lengyel és cseh királyok képében résztvevő uraknak Stieröxel írásban prezentálta, hogy vérlázító kitételeit megismerjék külországokban is, jogosnak mutatván ezzel a parasztok elleni borzalmas tömeges megtorlást, s hogy alkalomadtán föllépjenek a hasonló ideák ellen saját honukban is.

Én, ahogy Temesvár alá értünk, Szapolyai vajda parancsára, a morva inszurgensekkel, akik már házamtól is Ceglédig kísértek, magukra hagyva Mátyást, a népet, az ő táborába sieték, ahonnan a morvákat elküldve, Petrovics megtiltotta, hogy Báthory István temesi ispán embereivel összevegyüljek, nehogy titoktartásomat megszegve kikottyantsam az ál-Dózsa, azaz Mátyás király valós kilétét.

Lakhelyemül az ostrom teljes idejére az Arad melletti Világos várát nevezte meg, ahol ugyancsak rettegésben teltek a napjaim, attól való félelmemben, hogy mivel nem szeretik a hatalmasok a túl sokat tudó közembereket, végezhetnek velem. Azokat, akik hallottak-láttak, el szokás tenni az útból. Én tehát abban a várban, elvágva a világtól, úgy tengettem napjaimat, mint egy fogoly.

Ezen okból, az ostromról, amelyet a farsangi maszkurát viselő, az urak által szervezett gyülekezethez menet közben csatlakozó valósan elégedetlen parasztok tömegei indítottak a temesvári sánc ellen, nekem csak hallomásból vett ismeretem van, azt én nem láttam, milyenségét és nagyságát nem is firtatom.

Mindenki, aki részt vett a házamnál tartott összeesküvésben, szentbirodalmi méltóságot, rangot, vagyont kapott. Én is, de most Uramhoz tértemben, kamarai grófságomról örömmel lemondok.

Istenhez esdekelek, hogy megbocsájtást nyerjek azokért a bűnökért, amelyekkel Mátyás király halálának egyik okozója voltam, azért is, hogy a ruméliai török beglerbég által karóba húzással kivégeztetett nemes székely Dózsa György nevét ily hírbe hoztam, valamint azokért a szörnyűségekért, amelyeket útközben az általam vezetettek elkövettek.

Kelt 1570. szeptember 8., Kis-boldogasszony napján, saját házamban. Lorenz Fabricius sk. úgy is, mint Nagybotú Lőrinc pap.

 

EPILÓGUS

 

Ama bizonyos Hrabal nevezetű cseh levéltáros, aki megküldte nekem Magyarországra ezt a Szlovákiából egy prágai levéltárba került dokumentumot, biztosított, hogy a magyar illetékesek ismerik ezt az anyagot, postázta hajdanában kormányunk tagjainak is, bár soha nem kapott tőlük választ, valószínű, hogy el sem olvasták.

Kötelességem kijelenteni Hrabal úr, hogy ez nem igaz. 2014. július 20-án, talán éppen ezeknek, az Ön által elküldött levélbeli tényeknek ismerete miatt nem volt állami megemlékezés, koszorúzás, nem beszélt a hivatalosság Dózsáról, sem a temesvári tüzes trónról Magyarországon.




.: tartalomjegyzék