Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Augusztus
Lucian Dan Teodorovici

Négy történet egy elbeszélésből, amely banális, valóban, de legalább példaszerű

1. AMELYBEN SZEREPLŐM A VILÁGRA BUKKAN, ÉS ELKEZD FEJLŐDNI (NÉMIKÉPP)

 

Egy szép napon, amelyen semmi sem jelezte előre, mi fog történni, jóanyám úgy döntött, szül egy gyermeket. Tulajdonképpen már hét hónappal korábban meghozta a döntést, miután megegyezett erről jóapámmal. Igen ám, de meglehetősen fiatal kora okán jóapám úgy érezte, indokolt lenne egy másik nő véleményét is kikérni, akinek aztán nem került valami nagy erőfeszítésébe meggyőznie őt arról, hogy:

– Mindaddig, amíg csak szóban egyeztél bele a gyermek születésébe, jogod van ugyancsak szóban megváltoztatni a döntésed.

Úgyhogy jóapám annak rendje s módja szerint megjelent jóanyám házában, épp a születésem napján, katonásan köszöntötte – kevéssel korábban sorozták be bakának –, és az obligát elnézéskérések után tudatta vele:

– Kisasszony, én soha nem fogom elismerni, hogy szexuális kapcsolatom volt magával.

Azzal távozott. S mivel jóanyám abban az időben nem hallott még az apasági vizsgálatról, zokogott egy sort, majd, mivel igen határozott nő, sétálni ment, és elrugaszkodott egy híd korlátjáról. Két órával később a világra jöttem. Csak azért, mert jóanyámnak nem sikerült eleget időznie a híd alatt csobogó víz fenekén, egy nagyszívű arrajáró ugyanis megragadta az alkalmat és kimentette őt. A járókelőről annyit tudtam meg, hogy nemes gesztusa elismeréseképpen megkapta A Szocialista Munka Hőse érdemrend II. fokozatát vagy valami ilyesmit. Ennek a történésnek a nyomán, amelyet jóanyám unos-untalan újramesélt a későbbiekben, bennem az idők során két talány növekedett: elsősorban mind azon töprengtem, hogy az az ember mivel járult hozzá a szocialista munka fejlődéséhez, amikor megakadályozta, hogy jóanyám vízbe fúljon? Aztán: tényleg nem ért jóanyám élete (beleértve az enyémet is, aki akkor a hasában voltam) egy I. fokozatot A Szocialista Munka Hőse érdemrendből? Mindkét kérdés válasz nélkül maradt. Amúgy nem is hősökről és kitüntetésekről akarok mesélni nektek.

Szóval olyan körülmények között jöttem a világra, amelyek jóindulattal sem nevezhetők örömtelinek. De ez kevésbé fontos, ami viszont lényeges, az az, hogy akkor, a születésem napján, miután megmentették a vízbefúlástól, jóanyám két, jövőmre nézve meghatározó következtetést szűrt le:

1. Kétség nem fér hozzá, hiszen nem hagytak meghalni születésem előtt, hogy az Úristen kiválasztottja vagyok.

2. Jóanyámnak mindent meg kell tennie, amire képes, azért, hogy normális életet biztosítson nekem, nem olyant, mint az övé: szél sodorta falevél, törékeny virágszál, amin végiggázol a sors buldózere, és így tovább.

Mindezek után ennek a két bizonyosságnak a pecsétjét viselte gyermekkorom: a szentség és ama kötelezettség jegyét, miszerint normális életem kell hogy legyen. Amikor hétéves lettem, beírattak a város legjobb iskolájába, mert ez így volt normális, én pedig színjeles voltam egészen negyedik osztály végéig, mert ez szintén így volt normális. Ez idő alatt jóanyám számára természetes volt, hogy ő tartson el, bár nagyszüleim felajánlották, hogy másféle lakáskörülményeket biztosítanak számomra, sőt, napi egy meleg ételt is. Nekem csábítónak tűnt, de jóanyám rájuk üvöltött:

– Akkor inkább margarinos kenyeret eszik naphosszat, de nem fog veletek élni, abnormális, istentelen emberek!

Én pedig faltam tovább a margarinos kenyeret, mert jóanyám nem volt a legfényesebb viszonyban a szüleivel. Úgy gondolta ugyanis, hogy azoknak közbe kellett volna lépniük, amikor ő megismerkedett jóapámmal, normális az lett volna, ha visszatartják őt attól a meggondolatlanságtól, hogy szerelembe essék vele. S mivel nagyszüleim nem gondoltak arra, hogy be kellene avatkozniuk lányuk szerelmi viszonyaiba, ebből jóanyám arra következtetett, hogy nem is érdekli őket, nincs semmiféle szülői adottságuk, az ég átka ül rajtuk, úgyhogy nem akart többé tudomást venni róluk.

Margarinnal és Istenbe vetett hittel nődögéltem, mígnem annyi idős lettem, hogy felvettek középiskolába. Sajnos, már az első tanévben tökfilkónak bizonyultam: szerelmes lettem anélkül, hogy jóanyámtól erre engedélyt kérjek. Neki nem tűnt abnormálisnak, hogy szerelmes vagyok, legalábbis nem vetette a szememre. Amit felrótt nekem, néhány fenyőág kíséretében, amelyek fenekemen csattantak, csupán annyi volt, hogy:

– Nem szóltál nekem erről, azaz megszegted az ötödiket a parancsolatok közül, amelyeket Mózes hozott le a Sínai-hegyről.

Következésképpen megtiltotta nekem, hogy találkozgassak akkori barátnőmmel, és egyúttal alapos leckét sajátíthattam el erkölcsről és illendőségről.

 

2. AMELYBEN SZEREPLŐM ÖNERŐBŐL KAMASSZÁ VÁLIK

 

Tizenkettedik osztályban, amikor úgy tűnt, hogy szerelmes leszek egy másik lányba, hosszasan vallottam erről jóanyámnak. Ő csendesen végighallgatott, meghúzta a fülem, másnap bejött az iskolába, és matematikaóra közben tíz percig beszélt az osztálynak a szégyentelen kolléganőmről, aki – „mellesleg szólva, vétkes a paráznaság bűnében is, és tudja, ugye, tanárnő kedves, mit mond a Biblia a paráználkodásról?” – annyira vakmerő, hogy jóanyám fiacskája beleszeretett, emiatt biztosan nem tud tanulni, megbukik az érettségin, ami röpke nyolc hónap múlva lesz, ez pedig megakadályozza abban a törekvésében, hogy a Teológiai Intézet hallgatója legyen, ami viszont nem a legnormálisabb helyzet, „ugye, tanár elvtársnő?”, főképp, mert ő, jóanyám, sok-sok áldozatot hozott azért, hogy fia egy ilyen jó középiskola diákja lehessen, és végül egy utolsó kérdés:

– Hogyan is engedhetnek meg egy ilyen abnormális megnyilvánulást egy ennyire megbecsült iskolában?

A matematikatanárnő megígérte, hogy a tanári bizottság elé viszi az ügyet, és mindent megtesz azért, hogy az illendőségről megfeledkezett osztálytársnő magaviseleti jegyét levonják. Az illendőségről megfeledkezett magatartású diáklány pedig két napon keresztül esküdözött, mindegyik tanár előtt külön, illetve az összes előtt egyidőben, hogy neki egyetemista barátja van. Aki, következésképpen, nincs kihatással az ő tanulásának folyamatára. És ami őt, a lányt illeti, egyébként sem tudott volna szerelmes lenni belém, mert eléggé csúnya vagyok, és túl sovány is az ő elvárásaihoz képest. Más szóval, neki halvány lila gőze nem volt az én titkos érzelmemről iránta. Következésképpen ő egy szikrányit sem hibás azért, hogy én, mint egy félénk, ostoba gátlásos, odajutottam, hogy őt szeressem.

A lány végül csupán megróvást kapott, én pedig az osztálytársak megvetését. Ami viszont fontos: jóanyám újabb győzelmet aratott az abnormálissal vívott küzdelmében, miután hajszálon múlt, hogy az balszerencsés módon beleszóljon az életembe.

A tizenkettedik osztály záróbankettjén természetesen nem lehettem jelen, aminek egyetlen oka az, hogy ünnepnapon tartották. És az egyáltalán nem normális dolog, ha az ember ünnepnapon táncol és szórakozik. Mi több, te:

– Azt hiszed, hogy Jézus nevetett a sivatagban töltött negyven nap során? Azt hiszed, szórakozott, miközben szegeket ütöttek át a tenyerén? Csak nem hiszed azt, hogy Krisztus táncolt a Golgota felé vezető úton? És azt sem, ugye, hogy azt gondolta, bort szagol, amikor ecetbe mártott rongyot nyomtak az orrához?

Egyiket sem hittem, úgyhogy nem vállalhattam be azt az abnormális dolgot, hogy mulatságra menjek ünnepnapon. Nem tehettem, hogy alkoholt fogyasszak és modern zenét hallgassak – „természetesen, ha az Athos-hegyi szerzetesek kórusát hallgatnátok, az más, akkor nem ellenkeznék” –, hiszen Jézus sem tett ilyent sohasem. Következésképpen, hogy természetes magatartást tanúsítsak, aznap templomba mentem, a stóla rejtekében megtisztultam a mocskos gondolatoktól, ittam egy kortyot Krisztus véréből, meghallgattam egy szent hozsánnát, aztán szellemileg felfrissülve hazatértem.

Következett a felvételi vizsga a Teológiai Intézetbe, és, jóanyám hatalmas meglepetésére, nem vettek fel. Na de:

– Semmi baj, mondta, miután ellátta a bajomat fenyőágakkal, mert olvasta a Szentírásban, hogy ha megvered a gyermeket vesszővel, akármekkora is, meg nem hal. Semmi baj, mondta, ez azt jelenti, hogy a Jóisten úgy gondolja, szolgálhatod Őt az egyházon kívülről is.

Azért, hogy Istent egy irodából szolgáljam, és ne az esztergapad mögül, jóanyám eldöntötte, hogy a legmegfelelőbb továbbtanulást számomra a Műszaki Egyetem jelenti. Ebben, úgy sejtem, közrejátszott valójában a második következtetés, amelyet leszűrt a születésem napján: mindent meg kell tennie, amire képes, hogy nekem normális életet biztosítson. S mivel az, amit én szerettem volna művelni akkortájt – verset írni és szőlőt szedni –, nem szerepelt az általa normálisnak tartott elfoglaltságok listáján, a következő évben felvételiztem a Műegyetemre. Ezúttal nekem volt hatalmas meglepetés, hogy felvettek. Így kezdődött el életemben a binomok, polinomok és gyökök korszaka.

Két évvel sikeres felvételim után, a Fennvalótól kapott jelzés nyomán, vagy csak mert kitartott az elgondolása mellett, miszerint nekem normális életet kell biztosítania, jóanyám (aki időközben megöregedett, és annyira sikeresen összezavarta a születésem napján megfogalmazódott két következtetést, hogy azok eggyé váltak, de nem lehetett tudni, melyikké) közölte velem, hogy ideje lenne megnősülnöm.

Miközben épp azon gondolkodtam lelkesen, hogy a normalitás miatt bevezetett tiltások ideje talán lejárt, és már én is elmehetnék bulizni, hogy megtaláljam ott szívem választottját, jóanyám előbb fenyegetően felmutatott néhány fenyőágat, aztán, széles mosollyal, egy jegygyűrűt, amellyel:

– Kérd meg, azt tanácsolom, a polgármester lányát, mondta, mert rendkívüli teremtés, érzékeny, jó ember, pont neked való.

Bár eléggé nehezemre esett beleszeretnem anyám választottjába, teljes erőmből azon voltam, hogy sikerüljön, hiszen mégiscsak a polgármester lánya, és végső soron, ahogy jóanyám fogalmazott:

– Ahelyett, hogy elvennél egy darázsderekú nőt, aki aztán százkilósra hízik, jobb, ha indulásból egy kilencvenöt kilósat választasz. Így legalább nem csalódhatsz később. Hát szólj hozzá te is, nem így a normális?

Így volt a normális. Úgyhogy elkezdtem készülődni a lagzimra a polgármester lányával.

 

3. AMELYBEN SZEREPLŐM BELEEGYEZIK ABBA, HOGY ANYJA KEZDEMÉNYEZÉSÉRE MEGNŐSÜLJÖN

 

Újdonsült feleségemnek kirepedt a menyasszonyi ruhája épp akkor, amikor a pap kinyilatkoztatta, hogy megcsókolhatjuk egymást. Mivel apósom, a polgármester, indulásból ellenezte a templomi szertartást, aztán csak azért ment bele, mert jóanyám azt mondta neki: „Így a normális, legyen egyházi ceremónia is, másképp nem tekinthetők házasoknak”, a ruhabaleset nyomán az esküvőnek hirtelen vége szakadt. A menyasszonynak sem volt már kedve mulatni, hiszen akkora repedés éktelenkedett ruhája bal oldalán, hogy simán hagyta volna napvilágra kerülni azt az öt kilónyi, bőrbe kötött hájat, ami épp ott terjengett.

Házasságom a legkedvezőbb körülmények között vette kezdetét. Az első héten, jóanyám tanításával élve, miszerint ez a normális, szentképeket raktam fel szerteszét a házban: az ebédlőben (az északi falra), a hálószobában (az ágy fölé), az előszobában (a fogas mellé) és a konyhában (a hűtőszekrény fölé). A második héten, miután apja, a polgármester, úgy vélte, nem ez a normális, a feleségem leszedte a szentképeket, és helyükbe felaggatta a párt főtitkárának kinagyított portréját: az ebédlőben (az északi falra), a hálószobában (az ágy fölé), az előszobában (a fogas mellé) és a konyhában (a hűtőszekrény fölé).

A harmadik héten feleségem már nem bírta elviselni a Miatyánkot, amelynek elmondása étkezés előtt számomra normálisnak tűnt. Úgyhogy attól kezdve azt tettük, ami számára tűnt normálisnak, és a Trikolórt (a rendszerváltás előtti román himnusz – ford. megj.) énekeltük az asztalnál.

Egy hónap elteltével kezdtem beleszokni. Sok olyan dolog, ami korábban abnormálisnak tűnt, idővel normálissá vált számomra. Így például az, hogy – mivel az amerikai filmek, amelyekre kalózkazettákon tettem szert, és amelyeket az apósomtól nászajándékként kapott videolejátszón néztem meg, reakciósak voltak, és nem ritkán erkölcsi merényletet jelentettek a szocializmus értékei ellen – elkezdtem nézni, fokozódó bűvöletben, kubai filmeket a forradalomról, kínai filmeket a munkásemberek vitézségéről a pusztító árvizekkel való küzdelmükben, valamint észak-koreai filmeket a verítékről, amelynek árán a ferde szemű elvtársak betakarítják és értékesítik a rizsszemeket. Az orosz filmeket óvatosan kellett kiválasztani, mert az újabbakon már érződött a peresztrojka hatása, sőt, szovjet testvéreink szégyenére legyen mondva, olyan moziprodukciók is megjelentek, amelyek ironikusan ábrázolják Iván Pávlovicsot a szovhozból vagy a magukba fordult szülőket, Fjodort és Aljosát. Ezeket a filmeket pedig nem volt normális dolog megnézni.

Legnagyobb örömömre rövid idő alatt felfedeztem, hogy a családomban normális dolog szépirodalmat olvasni. De mivel Blaga elkötelezetlen volt, Ionesco hazafiatlan, Panait Istrati áruló, Szolzsenyicin pedig egy disznó, azt mondták, az lenne a természetes, ha Beniuc, Sadoveanu, Păunescu vagy, ha külföldi szerzőt szeretnék, Maxim Gorkij műveit olvasnám. Alkalmazkodtam – és rövid idő alatt megismertem a hazafias-forradalmi irodalom ízét.

Kéthetente azonban, szerencsétlenségemre, meglátogatott bennünket jóanyám. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor, néhány fenyegető fenyőág hatására, ismét felfedeztem egy másik fajta normalitást. Amiből az lett, hogy jóanyám távozása után egy ideig, a régi beidegződések feltámadtával, evés előtt az asztalnál a Trikolórt a Miatyánk szövegével énekeltem, és ájtatosan keresztet vetve ott térdepeltem a nagyméretű fotó előtt, amelyről, fél fülét felém fordítva, a párt főtitkára mosolygott rám. A munkahelyemen pedig, mert időközben apósom szerzett nekem, mielőtt bementem a Munkásemberek Bizottságának háromhetente esedékes gyűlésére, megilletődötten levettem a sapkám, és megcsókoltam a Bizottság elnökének kezét.

 

4. AMELYBEN SZEREPLŐM – VÉGRE! – A NORMÁLIS / ABNORMÁLIS DICHOTÓMIA KAPCSÁN FILOZOFÁLGAT

 

Ma pedig egy éve annak, hogy kiléptem a kórház kapuján, kezemben a bizonyítvánnyal, hogy őrült vagyok.

Bő két évvel korábban, miközben részt vettem városunk főterén a szovjet katona szobrának leleplezésén, a munkásemberek képviseletében, normalitásom arra vitt, hogy fennhangon megfogalmazzam:

 

Bár a népek általad szabaddá váltak

Nem ezért raktunk neked ily magas tanyát

Hanem mert borzasztóan büdös a lábad

’Sznám már seggbe a jó oroszbaka-anyád

 

A jelzett történés következtében apósom, a polgármester, úgy ítélte meg, hogy:

– A lányom nem lehet, semmilyen módon, egy osztályellenség felesége.

Igen ám:

– De egy válás azért nem mutatna jól kifelé, ezért kedvezőbb, ha egy olyan ember felesége, aki kideríthetetlen okokból összeomlott idegileg.

Következésképp beutaltatott az ideggyógyászatra.

Egy év telt el azóta, épp ma, hogy onnan kijöhettem. És most, kikerülve, elmondhatom már, cseppet sem tartva attól, hogy tévednék: ez az egész normalitás-dolog a legostobább fogalom, amit valaha ember kitalált. Arra kötelez ugyanis, hogy normálisan viselkedj, miközben számodra a normális gyakran az, ami mások számára abnormális. Hosszú éveken át normális magatartásom volt. Elvégeztem a középiskolát, amikor ezt kellett tennem, bár ehelyett szívesebben kóboroltam volna zöldellő mezőkön, teheneket legeltetve, virágot szedve, verseket írogatva. De ez a magatartás teljesen abnormális lett volna egy kamasztól. Úgyhogy egyetemre mentem, pedig azidőtájt az volt az álmom, hogy szőlőszedő leszek, és méhdöngicsélés közepette érek költővé. Egy megfontolt embernek azonban tudnia kell, hogy metaforákat öltögetni a kaptárak szomszédságában nem a legtermészetesebb megnyilvánulás egy tizennyolc éves fiatalember részéről. Ezért hát egyetemre mentem, elvágtak, újból felvételiztem, bejutottam, aztán megnősültem.

Ma egy éve bizonyítványt szereztem arról, hogy magam mögött hagytam a normalitást, és ezzel nyitottam be lakásom ajtaján. Ha normális lennék, muzsikával, léggömbökkel, tortával, barátok társaságában ünnepeltem volna meg ezt. De nem vagyok. Úgyhogy nem teszek egyebet, mint elüldögélek az abnormálisnak kijelölt székemben, várva, hogy feleségem megjöjjön a munkából, és hallgatom közben jóanyám locsogását, aki, mióta abnormális vagyok, odaköltözött hozzánk, és nap mint nap lenyomja torkomon a kiskanálnyi gyógyszert – az abnormálisoknak való orvosságot.

– Nyeld le, döbleckém, Isten bocsássa meg nekem, mondja minden alkalommal, miközben én szemeim forgatom, és mesterien hagyom, hogy legördüljön államon egy nyálcsöpp. Nyeld le, pufikám, mondja jóanyám, mert tönkretetted az életem az őrültségeddel.

Jóanyám mindig mellettem állt, amikor szükségem volt erre. Jóanyám mindig tudta, hogyan térítsen vissza a helyes útra. Én pedig folyton arról álmodtam, hogy egyszer majd viszonozni tudom mindezt.

– Nyeld le, mondogatja jóanyám, mielőtt zokogni kezd, mert te más célból születtél, nem azért, hogy bolond legyél.

Az abnormálisoknak székéből szemlélt világ egy kicsit más, mint az, amelyet a természetesség szabályainak alávetett ember lát. Az emberek másnak tűnnek, érdes vonásaik lesznek, a belőlük áradó megvetés könnyebben észrevehető... Fejük alaktalanná válik, mert a fintorgás módosítja arckifejezésüket, ideges mozdulataik furcsa gépezetekké alakítják őket, amelyek, mintha legyűrte volna az általam hordozott abnormalitás vírusa, féktelenül viselkednek, egyféle lebénult logika szerint. Mint valami pókok, amelyeknek a hálójuk váratlanul elszakad, az emberek megpróbálnak elrejtőzni előlem a normális sötétségbe. Lényegében, ha egy abnormális szemével nézzük őket, arra emlékeztetnek, hogy végső soron nem egyebek, mint egy emlősfaj egyedei, egy kicsit fejlettebbek, igaz, mégis még mindig az ösztön játssza a főszerepet esetükben.

A feleségem... Az egyetlen ember, aki megőrizte kinézetét. Talán azért is, mert alapjában véve elsősorban neki ajánlottam őrületemet. Amikor ezt tettem, nyilvánvalóan előreláttam mostani viselkedésmódját, már abban a pillanatban, amikor az abnormalitás gondolata megfogant fejemben. Volt tehát időm, hogy hozzászokjak a rá vonatkozó elképzelésemhez, amely, lám, mostanra valósággá vált. Feleségem, a legnormálisabb ember, akit elmém valaha is megalkothatott, megtanulta – ahogyan azt egyébként előreláttam –, hogyan áldozza életét egy beteg ember gondozására. Úgyhogy teljes az elégtételem.

Fáradtan tér haza naponta ugyanabban az órában a munkából. És én, a bizonyított őrült, minden áldott nap, feleségem megjelenésekor, felugrom az abnormálisok székéből, hebehurgyán elébe szaladok, és torkom szakadtából ordítozva, lógó nyelvvel karjaiba vetem magam. Kezdetben, amikor még nem tudta, hogyan térjen ki előlem, néhányszor sikerült, a legnagyobb elégtételemre, erőteljesen leterítenem az előszobában a padlócsempére, és kényelmesen elhelyezkednem fölötte mind a száz kilómmal (időközben az élet átformált cingárból túlsúlyossá). Egy alkalommal – csupán egyetlenegyszer – hagytam, hogy belépjen a szobába, és voltam olyan ihletett, hogy pontosan az ebédlőasztal mellett vessem rá magam. Elesett, beütötte fejét az asztal lábába, és hangosan káromolt engem. Aztán sírva fakadt, megbánta a kirohanását. Nem sikerült többé megismételnem a figurát, attól a naptól kezdve óvatosan kitért, és eléggé gyakran, sajnos, én ütköztem az asztallal.

Ma egy éve annak, hogy nap mint nap, ébredés után, megreggelizek, majd elhelyezkedem az abnormálisok székében. Évforduló van tehát. Ünneplem, a magam módján.

 

Szonda Szabolcs fordítása




.: tartalomjegyzék