Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Augusztus
Radnóti Sándor

A közös nyelv , ami elválaszt

A Magyar Tudományos Akadémia egyik termében én is ott ültem Balla Zsófi székfoglalóján, s hallgattam ezt a kivételes kultúráról, érzékenységről tanúskodó szöveget, a remek példákat, amelyeket – mivel ilyesmin magam is sokat gondolkodtam – megerősíthetek és szaporíthatok. Egy emléktábla tudatosította bennem, hogy a Holt lelkek Rómában keletkezett, s az a New York-i környék sem ismeretlen számomra, ahol Isaac Bashevis Singer jiddis nyelven írta nagy prózai műveit. „Gogol, Turgenyev, Dosztojevszkij Párizsban és Rómában írták legoroszabb regényeiket” – olvasom éppen most Spiró új Gorkij-regényében, s őt már Mickiewicz esetében is foglalkoztatta ez a kérdés. Mások nyelvet váltottak – Joseph Conrad, Milan Kundera –, vagy váltogatták a nyelveket: Vladimir Nabokov, Joszif Alexandrovics Brodszkij, és így tovább. De Balla Zsófia továbblép ezektől a példáktól a közös nyelvig, amely elválaszt.

Azt veti fel, hogy a magas kultúra köztudatában nincsen jelen számos jelentős erdélyi, illetve Erdélyből áttelepült író. Ha úgy fogom föl beszédét, mint ami propagálja – méghozzá igen jó érvekkel – például Dsidát, Székely Jánost és Jékelyt, akkor azt mondom: igen, pontosan ez a teendő. Ha viszont úgy fogom föl, mint instanciát valamely láthatatlan kanonizáló intézményhez, s panaszdalt, hogy a címzett néma és elutasító, akkor megkérdezem, vajon hol található ez a címzett? S hol található az az intézmény, amely olvasókat mozgósít? Alighanem sehol: a művészeti világ, az irodalmi világ heterogén elemeiből tevődik össze kiszámíthatatlanul, hogy mi válik elfogadottá és mi olvasottá, mikor, meddig, és milyen körben. Sőt, a heterogén nemigen homogenizálódik. Amennyire osztom Balla Zsófia elkötelezettségét a magas kultúra iránt (e fogalom mai jogosultságát vagy értelmességét ugyanis sokan kétségbe vonják), annyira kétlem, hogy egységes volna, vagy lehetne, vagy kellene lennie. Hasonló elégiát lehetne írni olyan óriásokról, mint Déry, Illyés, Nagy Lajos, Tersánszky (s nem azért, mert az utóbbi történetesen Nagybányán született).

Balla Zsófia megállapítja, hogy néhány kortárs magyar irodalomtörténetben nem szerepel Áprily Lajos. Egyikükben Kertész Imre sem – teszem hozzá. Egy némelyek által vezető irodalmi orgánumnak tekintett budapesti folyóirat, a Holmi, amelynek szerkesztője voltam, tett viszont ezt-azt Dsida, Székely, Áprily, Jékely megtartásáért vagy ébresztéséért a kulturális emlékezetben, s másokért is: Bajor Andorért, Horváth Imréért, Bálint Tiborért. Elmondhatom, mert nem az én érdememből. Hanem nyilván azért, mert főszerkesztője gyökerei ugyan nem Belső-Erdélyben, de a Partiumban eredtek. Noha jó reménységgel vagyunk, hogy „legbölcsebb az idő”, amely megőrzi, vagy megtalálja és megszilárdítja az irodalmi értékeket, továbbá, hogy „az ocsut az idő nem szánja”, de mindez a longue durée-re érvényes. A kommunikációs emlékezet világában (ami körülbelül három nemzedék), a jelenkori „kanonizációból” nem zárhatók ki – jó és rossz, igaz és téves értelemben egyként – a véletlenek és az aktualitások. Ezért párosul sokszor a kanonizáció fogalmához a klikk és az összeesküvés – e leegyszerűsítő vád persze Balla előkelő szellemétől távol áll. Gondolati hibájának – de csak akkor, ha panasz-szóként vagy vádként olvassuk – inkább az róható föl, hogy egy biztos ízlés-közösség nevében letisztult érvényességű kánont vár történelmileg rövid távon. Valójában a mindig ideiglenes kortársi kanonizáció, mint mondtam, rengeteg soknemű elemből áll: ítéletből és előítéletből, kompetens és inkompetens kritikusi véleményekből, folyóiratok, könyvkiadók magatartásából, antológiákból, díjakból, díjak meg nem kapásából, ajnározásból vagy éppen üldöztetésből, és így tovább. Gyakran egy ember is sokat tehet, s ezt remélem Balla jelen megszólalásától is. Kertész igazi súlyát – jóval nemzetközi sikere és díjai előtt – Spiró György világította meg, Szép Ernőért Tandori fáradozott, Ottlikot évtizedekkel ezelőtt irodalomtörténészek és kritikusok csapata fedezte föl (talán ma hasonlót várhatunk Déry esetében). Méhes György fölértékelése mögött egy gyöngéd és tőkeerős fiúgyermek állt, azt pedig Balla Zsófia is említi, hogy az erdélyi mellőzöttség mellett létezik erdélyi kivételezettség is – ideologikus okokból.

A majd száz éves külön-fejlődésnek nyelvi és irodalmi következményei is vannak. Az előbbiről gyönyörű passzusok szólnak a székfoglalóban, s külön öröm volt viszontlátni a málnavész szót, amelyet nem ismertem, amíg Balla és Kányádi egy-egy versében nem olvastam. De a nyelvi raritások és táj-elemek mellett létezik a különböző országok, társadalmak, világok különbsége a közös nyelv ellenére is. Létezik a távolság. Távolról Páskándi Géza jelentősebb írónak tűnt, áttelepülése után kevésbé, de az is lehet (újra kellene olvasni), hogy Magyarországon írott újabb művei keltettek csalódást. Nem kevés hozzáértőt ismerek viszont, aki Bodor Ádámot tartja – mind Erdélyben, mind Magyarországon írott művei alapján – a legnagyobb élő magyar írónak, s egy frappáns kritikus (Tarján Tamás) is úgy fogalmazott, hogy Bodor a legnagyobb – néhány más legnagyobb mellett. Ehhez a megfogalmazáshoz magam is szívesen és lelkesen csatlakozom.

Mindazonáltal a teljesen egységes magyar irodalom képzetét fantomnak tartom. Nyilván sántít a példa, mert hatalmas nyelvekről van szó, de mégis: nincs angol irodalom, csak angol, amerikai, ausztráliai stb. irodalmak vannak, beszélünk francia irodalomról és frankofón irodalmakról, s az arab nyelvű irodalmakat is megkülönböztetjük. (Sok, itt nem tárgyalható okból talán a németet a legkevésbé, s az angol nyelvű kanadai és az amerikai irodalom között lehet teljes az átjárás.) Mondom, az analógia nagyon korlátozott, hiszen azonos nyelven beszélő emberek sok száz évvel ezelőtti kirajzása, a gyarmatosítás, a függetlenségi mozgalmak stb. állnak ezeknek a példáknak a hátterében, amelyek gyakran az identitást is alapjaiban változtatták meg. De hát Erdély fantasztikus irodalmi régmúltját is külön egységként kell kezelni a magyar irodalomtörténetekben. Nagyon is elképzelhető, hogy egy író regionális értéke, helyi értéke nem azonos a magyar nyelvű irodalmakban elfoglalt fiktív összértékével, s akkor előfordulhat az az igazságtalanság, hogy egy amannál korántsem jelentősebb, de a magyarországi magyar irodalom helyi értékében mondjuk hasonló szintet képviselő íróról több szó esik Magyarországon, nagyobb hírre vergődik.

Ám az alkalom, amelyből szót ejtünk minderről, ezzel ellentétes előjelű. Balla Zsófia, az erdélyi, Magyarországra áttelepült, kiváló magyar költő a budapesti Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja lett. Ez is a kanonizáció egy neme, méghozzá olyan, amelyet meggyőződésem szerint a longue durée is igazolni fog.




.: tartalomjegyzék