Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Augusztus
Sárközi Mátyás

Nyelvében él az összmagyar irodalom

Örömünkre szolgálhat, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia felkérte tagjának Balla Zsófiát, mert a reá jellemző alapossággal olyan esszét kerekített székfoglalóként, ami hosszú időre alapszöveg lehet, valahányszor a magyar irodalom határontúli vagy szórvány részeiről, az országtól távol élő írókról, befogadottságukról,  vagy éppenséggel az irodalmi kánonok milyenségéről esik szó.

Néhány gondolat:

A teljes magyar irodalomnak, akárhol műveljék is, a nyelv a kötőszövete. Ha ifjú korában, akár a családjától, akár önművelés útján, kellő gazdagságú és minőségű nyelvi felkészültségre tett szert az író, akkor élhet bármiféle idegen közegben, kellő gonddal megőrizheti ezt, csorbítatlanul. Az alkalmi vétés veszélye fennáll: Márai is írt a naplójában (angol hatásra)  „konkrét” falakról, amikor betonfal lett volna a helyes szó, de senki se vitatja, hogy Márai jeles stiliszta.

A költőknek könnyebb dolguk van, mint a prózaíróknak. Az alanyi költő írhat önmagáról: az érzéseiről, a benyomásairól, a világról alkotott filozófiájáról. A prózaírónak az olvasót megragadó, lekötő történetekre van szüksége, méghozzá lényegesen hosszabb terjedelemben. A költészetre vonatkoztatják a szabályt, hogy a versben minden szónak tökéletesen a helyén kell lennie, s arra kell törekedni, hogy ez a szó a leginkább odaillő, másikkal szinte helyettesíthetetlen legyen. Vallom, hogy a prózaírónak is erre kell ügyelnie.

A novellistának és a regényírónak tehát fel- és kidolgozandó témát kell találnia. A határontúli alkotónak ilyen tekintetben nincs problémája, a Nyugatra vetődöttnek már inkább. A nyugati magyar író lehetőségei között van, hogy feldolgozza az emlékeit, történelmi témát keressen, vagy elmondja új élete kalandos fordulatait. Művészetétől, írói erejétől függ, mennyire maradandót alkot ilyenformán. Hogy csak néhány kiragadott példát említsek: Lesznai Anna memoár-regénye, a Kezdetben volt a kert, Hevesi András Párizsi esője, Cs. Szabó László Római muzsikája szerintem „kánon értékű”, Ferdinandy György önismétlő prózája rokonszenves, Körmendi Ferenc A boldog emberöltője John Lukács szerint zseniális, újra el kellene olvasnom, Zilahy vaskos családregénye a Dukayakról unalmas, Vaszary Gábor Monptija mulatságos lektűr, s Határ Győzőnek az impozáns gazdagságú prózájával szemben a költészetét tartom elsőrangúnak. Egyedi eset Lénárd Sándor, mert az, hogy valaki Brazíliában, egy mindentől távol eső, főleg német telepesek által lakott faluban, orvos létére, ehhez fogható szép és tartalmas magyar prózát írjon, sok évi emigráció után is, ez előtt mindenképp meg kell emelni a kalapunkat. Márai Sándor – kicsöppenve mind Kassa, mind a két háború közötti Budapest világából – emigránsként a klasszikus világtörténelem témáihoz fordult, de választását – bármilyen szépek a mondatai – kényszeredettnek érzem, örömet a naplóiban találok.

Mit tesz magáévá a hazai magyar befogadóközeg? Balla Zsófiával kicsit vitázva, úgy érzem, hogy Áprily Lajos, Jékely Zoltán költészetét feltétlenül. A személyiség is számít. Áprily maradandó emlékű mint derék református leányiskolai igazgató és mint Dunakanyar-i figura, tavaszüdvözlő diákversét pedig skandálgatjuk. Jékely Zsoli verseit, horgásznovelláit jótékonyan hatja át agyonüthetetlen életöröme. Dsida, sajnos, elfeledettebb, pedig nagy költő.
Számomra olyan etnikus hangulati élményeket hoz Sütő András, Szilágyi István, Bodor Ádám, Gion Nándor és Grendel Lajos, vagy akár Kardos G. György prózája, mint Dosztojevszkij, Turgenyev, Babel, Gorkij írásművészete, Dylan Thomas elbeszélő költészete, s a dél-amerikaiak modernista realizmusa. Persze a határmentieknél különösen megragad, hogy náluk magyarok a történetek főszereplői. A színműíró Páskándi Géza mellett kisebbségi vagy nyugati szórványmagyar költők egész sorát érzem kánonképesnek, Kányádi Sándort és Szilágyi Domokost feltétlenül.  

Ami a kánonokat illeti, meglehetősen változékonyak. Kánonteremtők valaha igen nagyra tartották Gerelyes Endre prózáját, Kolozsvári Grandpierre Emici kedves történeteit, Karinthy Cini könnyed realizmusát. Vas István Abodyban látott óriási lehetőségeket. Haloványodnak.

Az évek múlása bizonyít. Mint Balla Zsófia rámutat: a Nyugat és az Újhold gárdájának legjobbjai nem veszítik a fényüket. Az utánuk jövők sem kerülhetik el, hogy át ne hulljanak, vagy tiszta búzaként fenn ne maradjanak az idő rostáján. S a határmentiek, meg a nyugatiak? Rájuk ugyanígy vonatkozik ez a sorsszerűség: fennmarad, ami igaz irodalmi érték, egyéni hangú és kortörténetileg érdekes. Mert nem vitás, hogy részei a magyar irodalom nagy egészének. Miért ne lenne az Tamási Áron vagy Márai Sándor termése?      

S ha már Tamásit, meg Márait említem: persze, előzőnek élete végén, utóbbinak élete elején voltak magyarországi aktív évtizedei. A jelenlét mindenképp nagyban hozzájárul a befogadottsághoz, tehát célravezető, ha a világ nagy változását szerencsésen megélt, korábban  kirekesztett vagy száműzött író felhasználja új lehetőségeit, és közelről tapasztalja ki az irodalmi felvevő közeg milyenségét.

De még a hazaköltözés vagy áttelepülés sem záloga az elismerésnek. Ehhez az kell, hogy a költő vagy író műveit olvassák, s ez az igény a következő nemzedékek olvasó rétegeiben is felbukkanjon.

 




.: tartalomjegyzék