Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Május
Dimény-Haszmann Árpád

Versek

ilyen repülés ez

 

valahol azt olvastam, hogy a párjától elszakított

énekes hattyú addig néz a felkelő napba, amíg

kiég a retinája, majd vakon őrült repülésbe kezd.

csak repül fölfelé. talán ott fölragyogtatja az ég

szabadsága. a föl- vagy kifelé irányuló mozgás,

azt hittem szabadság, de voltaképpen beszűkülés,

ahogy a nap is fekete koronggá szűkül a szem-

ideghártyán, ahogy a test beszűkül, az ütköző be-

rogy, a fényszóró szétmegy, s az üvegfoglalat el-

száll. ilyen repülés ez. a fény ver. eláll tőle a sza-

vunk. csak a föld marad, egy ki-kihagyó szív rit-

musával. érzem, ahogy egymáshoz gyűröm a meg-

hajló fémeket, az erőszakkal megállított mozgást

lassítva látom. előtte persze téged, ahogy együtt

voltatok. ő épp kielégült, te felkönyököltél, és

fehéren, meztelenül fölébe hajoltál. megint.

 

levél a szomszéd szobából

O.-nak

mintha minden a holnapban történne-élne, autók mennek el

a ház előtt, egyik a másik után, siklanak bele a nyár tikkasztó

köpenyébe, elillan csókjaink elől a valóság, árnyékba vesző

zugokba menekül, érlelődik melege, akár pihe-lepte ölednek, hol

megnyugszom, mint test az Úr szeme előtt, jaj, megint a halál,

pedig te az élet, visszahoztad, ami semmivé lett, a lakás tüzel,

fekete ragyogása nyílik combjaidnak, csusszanunk ösvényén

a vérnek, több vagyunk, mint párzó éj a földdel, több vagyunk,

mint kis szerelmesek, sírva látott mindenünk a máról mit sem

mond, szép asszonyom, a szerelem hömpölygő, mély aléltság,

sokasodó éveinknek sugárfénye, akár a harmat, szökik, tékozlod

velem magad, apad tested teje, mintha minden a tegnapban élne,

ragacsos pórusok, izzadt hajlatok, holott a névtelen gyomok meg-

határozott rend szerint virágoznak el, beszórva bőrünket a nap

bíbor porával, kibontott keblednek gyöngéd rejtekéből rovarok

bukkannak fel, vad gyönyörűséggel zabálnak, párzanak, majd

pusztulnak az ádáz földbe, kitinpáncéljuk lemezekben pattogzik

fel, lábujjadon azúr körömfesték alatt a vér vörös magja az élet,

minthogy minden holnap a ma lerakódása, szép asszonyom, a

szerelmünk hajnalra tartogatott tánc, fényben repdeső pihék közt,

az élet, amit visszahoztál, és ami méhében az időt neveli, mintha

minden ezért történne-élne, autók mennek el a ház előtt, egyik

a másik után, a szerelem légellenállását hordozva szerteszét

 

második levél a szomszéd szobából

 

Orsolyám,

még mindig a fülembe suttogod a tengert, hangja hallatán

szememben hullám rázza konokul habos taraját, olykor

át-átcsap a tenger zaja a szobák sűrű csendjén, gondolok

valamit, hogy csak te értsd, beszéljünk tengerül, ahogyan

akkor, csak én értettem, legbelül, amikor az ég megfeketült

kupoláját rácsukta a vízre, s szállodákból fények szikrája

pattogzott a homokra, beszéljünk tengerül, ahogyan akkor,

amikor eszünket vette a vágy, mint azúr színű koktél, lám,

a szív most is, hogy dobog, csitt, amikor áramütésszerűen

hullámzott testünk, a láb–kar-polip, amikor a levegőt a homály

tajtéka öntötte el, s a szép összhangba egyre több morajlás ült,

mint mikor gépzenék hirdetik, hogy élet, gyönyör és szerelem,

minden itt, de mi már némán ültünk, s a szív hullámverését

figyeltünk, vajon kimossa-e sodra, mit salakká törtek évek,

hiszem, hogy ilyen órában több a lélek, most is idehallom a

túlsó szobából, ahogy a tenger keblén két hullám összeér, aztán

zuhan és temet, mint örvény, újra egybefon bennünket, ott legbelül,

beszéljünk tengerül, lecsúsztatom kezem hasad sima hullámhegyén,

át a szőröd foltjáig, nyalakodva félvakon a verejtéktől, sós víztől

órák hosszat, húsod meleg aranytajtékának gyönyörűségébe orrom,

szemem héját beledörzsölni, kagylód a fülembe suttogja a tengert

 

megint

 

megint a melled, megint nyakad, megint a váll,

megint a romlandó test, húsodat bontja már,

a proton megint a molekulának feszül,

csigavonalú láncait oldozza legbelül.

 

megint karomban a fejed, gyöngédség alig,

megint a szívem túlóráztatja izmait,

megint egymásba olvadunk, bőrünk összeér,

égitestek űrje, holdfényben víz, azon él.

 

megint miriádnyi dühödt vibrálást hordok

magamban, megint a kiújult régi dolgok,

ahogy megint karjaidban kulcsolod valakid.

 

megint enyhén sós, enyhén keserű mellbimbó,

kegyetlenséget sejtet, a megintre nincs szó,

aligra csökkent szívem dübörgése, amit...

 

a szájammal

 

mindig is szerettem arcomat

lüktető húsodhoz szorítani,

hogy megkóstoljam a vizet,

amelyen kiúszunk napvilágról napvilágra,

amely a habot a holt fövenyre hordja.

 

a szájammal kóstolja meg Isten,

mit teremtett,

csak a húsát,

melynek kacskaringós ösvényeit

megfesti vérrel,

véknyad, lábikrádat reszkető nedvekkel önti el.

a húst, mely szerelmi jelzálog,

bár tőlem távol is boldog országra virradhat.

a húst, mely gyermekszemed félelmeit rejti.

 

szerettem, ha arcom bőrödhöz fonódhat, védőn életemre.

lüktető piros gyümölcsödnek csíráiból

kikell a szépség, fölém terebélyesedik,

bájaival üzekedik, mintha eladó lenne...

tested izzadó fatörzs,

és sok más régi éjen és nappalon,

sósan száradó lombja hull,

s fölfedi utálatos titkaim...

hogy máskor csak szeretetet akarok.

és nyugalmat.

 

mindig is szerettem arcomat

lüktető húsodhoz szorítani,

hallgatni suttogását, mint a haldoklónak,

aki utolsót szól,

hogy tudjak élni,

nem élni.

hogy tudjak élni?




.: tartalomjegyzék