Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Május
Tavaszi Zoltán

Kádár vére

A legfontosabb, hogy még minden helyrehozható. A vérből van bőven, harminc éven keresztül vettük le Kádár elvtárstól, hát hogyne volna. Egyszerre csak három decilitert, se többet, se kevesebbet, de minden évben, egyszer se mulasztva. És mindig csak a felét használtuk el, a többiből tartalék lett. Az egész együtt majdnem öt liter, pont, amennyi egy emberben van. Néha arra gondolok, magamba töltöm mindet, az enyémet meg kieresztem a földre. Hátha Kádár elvtárs lesz belőlem, és akkor újra jó lesz minden. Butaság, tudom jól, ez nem így működik. De nekem már csak a buta gondolatok maradtak, más semmi. A vért nem számítva persze.

Ha lenne néhány jó emberem, talán kettő elég is volna, velük újra tudnám kezdeni. Nekik elmondanám, amit soha senkinek, ezt az egész dolgot a vérrel. Hogyha meghalok, ami nem lesz soká, akkor tudják folytatni. Ők aztán helyrebillentenék ezt a kifordult világot, és tartanák, tartanák szilárdan, ahogyan Kádár elvtárs is csinálta. A vérrel. Két ember, más nem is kéne. Mert vér, az van bőven.

Nem párt- vagy tervgazdasági érdekek álltak a vérvétel mögött, csupán Kádár elvtárs személyes akarata. Éppen ezért nem is az apparátus végezte a munkát, hanem mi hárman, a régi harcostársai. Mások, még Kádár elvtárs legközelebbi munkatársai is csak annyit tudtak az egészről, hogy időnként összejárunk. De hogy mi célból, arról csak találgattak. Néha mosolyogtatóan naivul, hogy például a hatalmat akarjuk megszerezni. De hát kitől, könyörgöm, ha egyszer Kádár elvtárs is velünk volt? Máskor egészen vad pletykákat is hallottam, hogy gyónni járunk össze, vagy orgiázni, vagy egyszerre mind a kettőt. Szörnyűek az emberek, mondhatom, még a kommunisták is. Az igazságot mindenesetre soha nem tudta meg senki.

A vérvételt Kádár elvtárs rögtön a hatalomra kerülése után rendelte el, és ki is tartott mellette a bukásáig. Ahogyan mi is mellette, bár sokan akarták, hogy a szövetségünk felbomoljon. Furcsa, idegen sejt voltunk mi a párt hatalmas szervezetében, ellenőrizetlenek, megbízhatatlanok. Titokzatosak, néha talán félelmetesek is. Próbáltak bennünket bomlasztani emiatt, különféle hazugságokkal lemorzsolni Kádár elvtárs mellől, de mindig sikertelenül. Kádár elvtárs tekintélye, meg a mi töretlen hűségünk hozzá, összetartott minket a legvadabb időkben is. Végezhettük a dolgunkat harminc éven át.

Már az első alkalommal olyan simán vettük a vért, mintha egész életünkben ezt gyakoroltuk volna. Tökéletes volt az összhang közöttünk, szólnunk se nagyon kellett egymáshoz. Nem véletlenül, persze, hiszen a mozgalomból jól ismertük egymást, ráadásul Kádár elvtárs világosan elmagyarázott mindent még a legelején. Hogy miket vigyünk a helyszínre, a jelzés nélküli angyalföldi lakásba, és ott kinek mi lesz a feladata pontosan. És természetesen a legfontosabbat, hogy mire is kell majd a vér.

Először kicsit furcsállottuk ezt a dolgot a vérrel, de az idő igazolta Kádár elvtárs elgondolását. Nem mintha kellett volna nekünk bármiféle igazolás is, mi csak tettük, amit kért tőlünk. De az eredmények, azok tényleg csodálatosak voltak. Ráadásul évről évre javultak, szemmel láthatóan. Kár, hogy csak mi tudhattuk, hogy a vér miatt.

Bátran mondhatom, hogy a harminc év során soha semmi kétely nem merült fel egyikünkben sem a vérre vonatkozóan. Mindvégig tudtuk, hogy helyesen cselekszünk, hűségesen tartottuk magunkat az eredeti elvekhez. A legkisebb megingás nélkül. Kádár elvtárs nem véletlenül választott minket, soha nem kérdőjeleztük meg az eljárásának értelmét. Nem kérdezgettük, mégis hogyan találta ki a módszert, de legfőképpen nem beszéltünk senkinek a vérről. Ez a mi titkunk volt, csak a miénk.

Évközben, két vérvétel között nem találkozgattunk, mert Kádár elvtárs kifejezetten kérte, hogy kerüljük a feltűnést. Így is volt rajtunk elég figyelem, hát még ha rendszeresen összejártunk volna. De hiába csak egyszer találkoztunk egy évben, mindig ott tudtuk folytatni, ahol előzőleg abbahagytuk. Vita, bármiféle félreértés, pláne veszekedés soha nem volt közöttünk. Csak dolgoztunk a legnagyobb harmóniában, egyetlen hiba nélkül, újra és újra, Kádár elvtárs megelégedésére. Meg a miénkre, mert mi akkor voltunk boldogok, amikor Kádár elvtárs boldog volt. És ő az volt, mert mi jól dolgoztunk.

Azt a lakást nagyon szerettem. Minden megvolt benne, ami a kényelmes élethez kell. Tágas szoba, világos konyha, csempés fürdőszoba vécével. Ráadásul Angyalföldön volt, a világ közepén. Sokszor eszembe jut, főleg, mióta az illegalitásba merültem. Hogy milyen jó lenne újra szobában aludni és konyhában enni. Meg rendes vécét használni. De nekem nem ez jutott, hanem a csendes harc. Védeni mindazt, ami megmaradt. Kádár elvtárs vérét. Hogy egyszer majd újrakezdhessük. Csak legyen kivel.

Az a lakás, az tényleg pompás lenne nekem.

A szobában ágy volt, kis szekrény és három szék. Azokon ültünk mi, amíg az ágyon Kádár elvtársból folyt a vér. Utána a konyhában ettünk egy jót, többnyire parizeres zsömlét, hozzá trappistát. Hogy újraképződjön a vér. Az ennivalót én vittem, ugyanis nemcsak a tárolás volt a feladatom, de az étel is. Mindig négy személyre, mert Kádár elvtárs ragaszkodott hozzá, hogy együtt együnk. Jobb étvágyat csinál, mondta. Meg egyébként is, egyenlők vagyunk mi mindannyian.

Jó volt ezt hallani, mert én is úgy gondoltam, hogy egyenlők vagyunk. Legalábbis mi hárman, mert Kádár elvtárshoz dehogy mértem magunkat. Egyenlők, egyenlő terhekkel. Egyik veszi a vért, másik viszi és bedolgozza, a harmadik meg tárolja a tartalékot. De ma már tudom, hogy nekem jutott a neheze.

Ahogy megettük a zsömléket, indultunk is utunkra, négyen négyfelé. Kádár elvtárs oda, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rá, Margit vissza a kórházba, Gyula Csepelre a vér felével, én meg a másikkal le, Pest alá.

Margitnak könnyű volt, egy pillanat alatt végzett. Persze szörnyű súly volt rajta, hogy elsőre eltalálja Kádár elvtárs vénáját, de mindig megcsinálta. Ügyes volt, nem szurkált, mint egy varrógép, meg hát Kádár elvtársnak is kivételesen jó volt a vénája. És évente csupán egyszer kellett szúrnia, utána háromszázhatvannégy napig semmi.

Gyulának csak kicsit volt nehezebb, de letudta az egészet pár nap alatt. Előbb Csepelen, utána Kelenföldön. Végig álcázva, hiszen nem derülhetett ki semmi arról, hogy mit csinál. Konspirált, ügyeskedett, mindenféle magyarázattal altatta el az akadékoskodók figyelmét. Akikből pedig volt jócskán, mert mindenkit érdekelt, hogy mit keres egy idegen ember a festéküzemben és a ruhagyárban. De Gyula mindig elérte a célját, pedig nem használhatott sem nyílt parancsot, sem különleges igazolványokat. Nem a Párt ökle, csak Kádár elvtárs titkos keze volt. Mégis, a vér minden évben bekerült az adalékok közé, utána pedig mindig pont a megfelelő kapszula ment Kelenföldre, a ruhagyárba. Akkor aztán Gyula fellélegezhetett.

De nekem nem volt határidőm, és nem végeztem sohasem. Csak őriztem a tartalékot az év minden napján, reggeltől estig. Ha egyszer majd kelleni fog, ott legyen. Szilárdítani.

Először porítottam a friss vért, volt rá egy patent keletnémet gépem, utána meg elraktam a páncélba. Őriztem, mert Kádár elvtárs kérte, és őriztem, mert tudtam, hogy fontos. Ha Gyula elvesztené az ő adagját, a porból felvizezve tudjuk pótolni. Mert pótolni kell, a vér nélkül elpusztulna minden. Ahogy aztán el is pusztult.

Nyolcvannyolcban kezdődött, Kádár elvtárs betegségével. A legtöbben azt hiszik, hogy Kádár elvtárs meggyöngült egészsége indította el az összeomlást, mert megerősödhettek az ellenségei. Vagy a szovjet peresztrojka, amit a foltos fejű Gorbacsov szabadított a világra. Esetleg a béketábor gazdasági válsága hozta a katasztrófát. De az igazság az, hogy elmaradt a vérvétel.

Elmaradt, és nem pótoltuk a tartalékból. Féltünk, tanácstalanok voltunk, mert Kádár elvtárs nagyon beteg volt. Nem üzent értünk, mi meg nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Hát nem csináltunk semmit.

Hosszú idő után ezerkilencszáznyolcvannyolc volt az első év, amikor a nyakkendők vér nélkül készültek el. Margit nem szúrt, Gyula nem szállított, ezért Csepelen nem készült el az adalék, és Kelenföldön a titkos kapszula nélkül festettek. Így nyolcvannyolc májusának utolsó vasárnapján – az avatáskor – a negyedik osztályos fiúk és a lányok nem a szakrális szentséget, a Kádár elvtárs vérével festett úttörőnyakkendőt kapták a nyakukba, hanem csak egy egyszerű ruhadarabot. Egy közönséges konfekcióterméket. Vérbéklyó nélkül tették meg a fogadalmukat és esküdtek az úttörők tizenkét pontjára.

A rendszer akkor rendült meg, alapjaiban. Mert évtizedek óta csakis a legifjabbak véresküje tartotta szilárdan az országot. Nem a Párt, nem a kommunizmus, hanem Kádár elvtárs vérének mágikus ereje.

A pusztulás azonnal megindult, visszafordíthatatlanul. Én pedig azóta bujkálok.

Lent élek a járatokban, a város alatt. Ott, ahol a vért is őrzöm. Föl ritkán megyek, csak ha nagyon kell valami, új ruha vagy más egyéb, meg tavasszal egy kis eperért, mert azt nagyon szeretem. Régebben még kijártam a Ligetbe május elsején, de amióta Gyula és Margit nincsenek, inkább nem megyek. Csak fájna nézni azt a sok boldogtalan embert.

Időnként egy újságot még lehozok, hogy tudjam, miként alakulnak a dolgok. Hátha megjavult minden, legalább egy kicsikét, hogy aztán a vérrel tovább lehessen szilárdítani. Elvégre Kádár elvtárs előtt is létrejött valahogy a rend, még ha nem is volt olyan erős, mint vele meg a vérével. De egyre ritkábban olvasom a híreket, mert már nem hiszem, hogy a világ csak úgy magától rendbe jön.

Nehéz így, egyre nehezebb. Várni tétlenül, hogy feléledjen a szertartás, hogy a gyerekek újra esküdni kezdjenek a tizenkét pontra, hogy a vér végül újra kössön. A rosszabb pillanataimban még az epret se kívánom, minek az a sok vitamin, ha nincs értelme az életnek. Ilyenkor azt képzelem, hogy én fekszem ott az ágyon, abban az angyalföldi lakásban, és belőlem folyik a vér. De nemcsak a három deci, ahogy egykor Kádár elvtárssal csináltuk, hanem az összes, ami csak bennem van. Nincs, aki elzárja a csapot és kihúzza a tűt, mert teljesen egyedül vagyok. Erős tudatalatti vágy az öngyilkosságra, jól tudom.

Ilyenkor szoktam vért inni. Teszek egy csipettel Kádár elvtársból a poharamba, elkeverem az ujjammal és lassan elkortyolom. Közben pedig az első pontra gondolok, hogy hű gyermeke hazánknak, meg felelősséggel dolgozik érte. Ez segít. Többnyire.

De a legfontosabb, hogy még tényleg minden helyrehozható. A módszer pofonegyszerű, csak követni kell mindazt, amit itt leírtam. Ügyesen, óvatosan. Én már nem tudok segíteni, elfogyott az összes erőm, de meg lehet csinálni. A vér megvan, majdnem az összes, tényleg csak egy kicsinykét ittam belőle. Ami viszont megmaradt, az legalábbis évtizedekre elegendő. Víz a porhoz, kicsit megkeverni és kész. És itt van, pontosan itt, mellettem. Itt, ahol ezt a füzetet találtad.




.: tartalomjegyzék