Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Május
Zsidó Ferenc beszélgetése Simó Zoltánnal

Kiemelkedni a gödörből

A zetelaki Simó Zoltánnak nagyon „mélyről” indult az élete: a hátrányos helyzetből azonban sikerült kiemelkednie, kitartó munkával megvalósítania önmagát, jelenleg pedig már ő működtet egyesületet árva és hátrányos helyzetű gyermekek megsegítéséért.

 

 – Kezdjük az elején: milyen volt a gyermekkora, honnan indult?

– Hát, hogy is mondjam… Nem volt könnyű… 1990-ben születtem Székelyudvarhelyen, édesanyám szentegyházi, egy ideig ott éltünk, édesapám zetelaki, később odaköltöztünk; 1997 táján a szüleim kapcsolata már erősen megromlott, ez váláshoz vezetett. Én a nagyanyámnál maradtam Zetelakán… Egy ideig a két lánytestvérem is ott volt, később őket az édesanyám magához vette.

– Végeredményben a szülei akkor elhagyták…

– Igen. Édesapám elköltözött Magyarországra, édesanyám később újra férjhez ment Szentegyházán. Én pedig 1997-től már lassan önfenntartó életet kellett kezdjek. Például kályhafestéket árultam a környéken. De egyebekbe is belefogtam, mert nagyanyám ekkor már beteg volt, ő nem tudott eltartani, sőt, még én kellett segítsem őt is. S a lánytestvéreimet is, amíg ők is ott voltak.

– Önt miért nem vette magához az édesanyja?

– Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért voltam én kivétel… De ha visszagondolok azokra az időkre, s hogy miként alakult az én sorsom, nem is bánom! Mert ha nem úgy növök fel a nagyanyám oldalán, ahogy felnőttem, talán most nem lenne ez a hivatásom, ami van… Akkor most lehet, hogy nem próbálnék segíteni az árvákon, s a hátrányos helyzetűeken…

– Hogyan tud egy hétéves gyerek önfenntartó lenni? Említette a kályhafesték-árusítást…

– Igen, azt sokáig csináltam. Aztán pedig írószereket s ilyesmiket kezdtem árulni, s a székelyudvarhelyi autóbuszállomáson buszokat mostam. Később jöttek a könyvek.

– Könyvek?

– 2006 tájékán megismerkedtem egy csodálatos emberrel, az udvarhelyi Felszegi Lóránttal, akit pótapámnak is tekinthetek, s aki felajánlotta, hogy segít. Ő könyvkereskedéssel foglalkozott, s bevont engem is. Átadott egy könyvcsomagot, hogy értékesítsem. A dolog olyan jól működött, hogy azóta is csinálom, most is ebből élek. Felszegi Lóránttal pedig egy mély, őszinte kapcsolat alakult ki, most is nagyon jó barátok vagyunk. Köszönetet is mondhatok neki, mert utat mutatott nekem, hogy valamilyen formában tisztességes módon keressem meg a kenyerem.

– A könyvkereskedés ma már nem egy könnyű szakma, mert kevesen vesznek könyveket…

– Én azt mondom, csak tudni kell eladni! Rendezvényekre járogatok el, s nem csak állok a könyvstand előtt, hanem ha odajön egy érdeklődő, szépen elmagyarázom, hogy melyik könyvben mi van, s miért érdemes elolvasni. Ehhez az kell, hogy én is sokat olvasok, ismerem mindegyik könyvet, amit el akarok adni. Így ha valami kérdése volna a vásárlónak, tudok válaszolni. Meg tudom győzni. Így csinálom én a könyvárulást… Abból tartom fenn a családom, abból építettem a házam…

– Házat könyvekből? Nem semmi!

– Igen, már az elején, amikor a könyvekkel ezt a dolgot elkezdtem, ami pénz bejött, azt nem elittam, s elszivaroztam, hanem meggyűjtöttem. Alig tizenhat éves voltam, már készen volt a 7x5-ös házalap. Cementet, homokot vettem, megfizettem a mestereket, napszámosokat. S nem hiába mondja a közmondás, hogy segíts magadon, s az Isten is megsegít: a libáni gatteres, Nagy Dezső megtámogatott a faanyaggal. Az nagy segítség volt, a többit már én is ki tudtam állani.

– Apropó, könyvek: a Székelyföld folyóirattal is kapcsolatba került, annak is terjesztője…

– Igen, főként erdélyi témájú könyveket árulok, mert azokat keresik a magyarországi turisták. Így hát elmentem a Székelyföld folyóirat szerkesztőségébe is. Néhányszor adományba is kaptam lapszámokat, de legtöbbször megvásárolok egy adott mennyiséget, s azt továbbadom. Főként a csíksomlyói búcsún, s más ilyen rendezvényeken. A Székelyföld az egyik legkelendőbb könyvféle, így azt is mondhatom, hogy abból építettem a házam, s a családom mellett még az egyesületnek is ebből a pénzből jut a kasszájába. Mert a vásárlóknak bizony azt is elmondom, hogy ha megveszik ezt a könyvet, azzal hátrányos helyzetű és árva gyermekeket támogatnak.

– Egy kicsit kanyarodjunk még vissza a gyermekkorához. A felvázolt körülmények között iskolába például tudott járni?

– Egy darabig igen, öt osztályt jártam ki, de aztán kimaradtam. Nem tudtam megcsinálni azt, hogy iskolába is menjek, s pénzt is szerezzek a magam s a testvéreim számára. Én kimaradtam, de nekik megadtam a lehetőséget, hogy továbbtanuljanak, hogy legyen valaki belőlük. Aztán, ahogy felnőtt lettem, egyre inkább láttam, hogy kell az iskola, kell a tudás. S akkor már a helyzetem is könnyebb volt, így beiratkoztam ilyen délutáni iskolába, második esélybe. Elvégeztem a tizenegy osztályt, s aztán különböző tanfolyamokat. Például kereskedelmi tanfolyamot, kőműves tanfolyamot, gépész tanfolyamot. Ezek olyan három hónaposok voltak. Pénzbe kerültek, de kerestem támogatókat. Úgyhogy annyira kiképeztem magam, hogy nem nevezném magam szakembernek, de elboldogulok. Most is nyitott vagyok a tanulásra, a továbbképzésre. Erre szükség is van, már csak az egyesület szempontjából is…

– Munkáról beszél, meg tanulásról és önmegvalósításról. Hátrányos helyzetből. Nagyon sok hátrányos helyzetű ember elkallódik, önnek hogyan sikerült „megkapaszkodni”?

– Akarat kérdése, elhatározás kérdése. Meg a hité. Én ugyebár kényszerhelyzetben voltam, el kellett tartsam magam, ez engem erőssé és kitartóvá tett. De hangsúlyozom, hogy nagyon sokat kaptam a Fennvalótól! Én is lehettem volna tékozló fiú, aki kikéri a jussát, aztán mégis semmi nélkül tér vissza. És lehettem volna iszákos is, drogos is, de én próbáltam azt a vágányt tartani, hogy becsületes maradjak. S mivel nekem sikerült, ezért tanítom most ezeket a hátrányos helyzetű gyermekeket is arra, hogy van lehetőség, csak ami rossz van bennetek, azt próbáljátok meg elhagyni, s ami jó, azt erősítsétek meg. S próbáljatok beintegrálódni a „köztársaságba”, s úgy éljetek, hogy mást ne bántsatok, hanem inkább örömet adjatok.

– Beszéljünk akkor a Simó Megsegítő Egyesületről! Honnan jött az ötlet, az indíttatás, hogy létrehozza?

– Minden álmom az volt, hogy pap legyek. Hogy segíthessek, támogathassak, s utat mutathassak. De mivel az anyagi helyzetem nem engedte meg, hogy elvégezzem a teológiát, ezért hát más útját-módját kellett keressem, hogy ezt az elhivatottságot gyakorolni tudjam.

– Elnézést, hogy megszakítom: milyen vallású Ön?

– Hát, ez is érdekesen alakult, ahogy az én egész életem. A szüleim nem kereszteltek meg, s már tizenéves voltam, Istentisztelő fiatalember, amikor elhatároztam, hogy elmegyek a zetelaki katolikus paphoz, s megkeresztelkedem. Mert hát katolikus szerettem volna lenni. Ő azonban azt mondta, hogy ehhez ki kellene fizetnem a szüleim elmaradt kepéit, 250 lej értékben. Na, erre nekem akkor nem volt pénzem. Aztán történt, hogy meghalt Zetelakán egy unitárius ember, Deák Ferenc tanár úr, s Kedei Mózes unitárius tiszteletes temette. Én ott voltam a temetésen, s utána megkérdeztem a tiszteletes urat, hogy mennyiért keresztelne meg, mert né, a katolikus pap mit mondott. Ő azt válaszolta, tiszta ingyen megkeresztellek, fiam, de adok egy hét gondolkodási időt, hogy fontold meg, tényleg unitárius akarsz-e lenni. Egy hét után visszamentem, végignézett tetőtől-talpig, s azt mondta, jól van, ha tényleg elhatároztam magam, akkor jöjjek vissza két óra múlva. Úgy is lett. Amikor visszamentem, azt mondta, az ajtó előtted mindig nyitva áll, fiam, én leszek a tiszteletesed, de egyúttal a keresztapád is. Megkeresztelt, s adott nekem ajándékba egy rend ruhát cipővel, s még száz lejt. Így lettem én unitárius. De nem a vallásfajta fontos, hanem az, hogy Istentisztelő ember vagyok, sokat olvasom a Bibliát, s hit által élem meg a napjaimat. És a családomat is arra nevelem.

– Nos, akkor eme vargabetű után térjünk vissza ahhoz, hogy mivel nem tudott pap lenni, hát létrehozta az egyesületet, hogy…

– Igen, amint említettem, mindig is éreztem azt a késztetést, hogy szolgáljam a Jóistent, mert én is kaptam egy lehetőséget tőle az életben. S ezt valamilyen formában viszonozni kell. Rengeteget imádkoztam és sok emberrel találkoztam, akik rászorulók voltak, s olyanokkal is, akik biztatgatni kezdtek, hogy egy ilyen egyesülettel mennyit lehetne segíteni. Így aztán bejegyeztük, hárman vagyunk alapítók: jómagam mint elnök, Czári Lukács és Felszegi Lóránt. Ennek lassan másfél esztendeje. Hátrányos helyzetű és árva gyermekek segítését tűztük ki célul, jelenleg 92 ilyen gyermeket támogatunk, és 26 önkéntes végzi a munkát, segítik a programok lebonyolítását. Hangsúlyoznom kell, hogy senki sem kap fizetést, én magam sem, mint elnök. Sokan támogatják, magánemberek és cégek az egyesületet, mert sokan ismernek, tudják, hogy gyermekként honnan indultam, s hogy mire vittem, s mi a célom, mi a programom. Hogy esélyt és lehetőséget adjak ezeknek a csüggedt, elkeseredett gyermekeknek a felemelkedésre. Mert van még út és van lehetőség újrakezdeni az életet – elég, ha csak az én példámat nézzük. Bennem megvolt az ösztön, hogy igenis tennünk kell valamit ahhoz, hogy várhassunk is valamit. És ezt mondom el a barátaimnak, a tagoknak is, s ezeknek a gyermekeknek is: először tegyünk valamit, s csak utána várjuk, hogy adjanak. Az egyesületünk mottója az, hogy „segítsen, hogy segíthessünk”.

– És hogyan látja, van foganatja a tanításnak?

– Nagyon is van! Ezért harcolok olyan erősen az egyesületért! Rengeteget foglalkozom ezzel a munkával, sokszor a családra sem jut elég idő, ez bizony néha még feszültséget is okoz a feleségemmel, de imádkozom az Istenhez, hogy értse meg ezt a helyzetet, s tartson ki mellettem.

– A felesége nem kapcsolódott be az egyesület munkájába?

– Ő is besegít, például a papírmunka előkészítésében, de két kisgyerek mellett olyan sok ideje neki nem marad. Van egy hároméves kisfiam, és egy egyéves lányom. A fiam ugyanazon a hónapban, ugyanazon a napon született, mint én, ebben is Isten áldását látom.

– Beszéljünk még erről a kilencvenkét hátrányos helyzetű, illetve árva gyermekről! Mind zetelekiak?

– Nem, mert két helyszínen van tevékenysége az egyesületnek: Zetelakán és Szentegyházán. Szentegyházán még nincs bejegyezve a szervezet, de a helyi önkormányzattól megkaptuk a kultúrotthont a tevékenységeinkhez. Programokat, oktató-fejlesztő tevékenységeket szervezünk a gyermekeknek, s amikor van lehetőség, étkeztetjük is őket. Minden szombaton délután 5-től este 11-ig vannak a programok, három korcsoportra osztva. Van táncoktatás, kézműves tevékenység. Sajnos pénzszűke miatt eddig még pedagógust nem találtunk, aki vezetné a foglalkoztatásokat, hanem mi magunk, az egyesület tagjai és önkéntesei végezzük. Jómagam például bibliaórákat vezettem. Hívő és karizmatikus ember vagyok, tanítottam a gyermekeket Istent dicsérni. Most évvége óta éppen szünetel a tevékenység, pénzhiány miatt, valahogy le kellene rendezni a jogi kötelezettségeket, könyvelni kellene, ilyesmi. Ötezerhatszáz lej támogatást kaptunk eddig, amiből sok programot lefuttattunk.

– Felnőtteknek is szerveznek programokat?

– Nem, inkább a gyermekekre figyelünk. Volt a táncoktatási program, arra kezdetben elkísérték a gyermekeket a hozzátartozók is, de volt egy kis iszákolás, zsebben dugva behozták az innivalót, s én akkor leállítottam a dolgot, hogy akkor többet ne jöjjenek, mert nem szabad ezeknek a gyermekeknek rossz példát mutassunk.

– Kissé akkor járjuk körül: miből él az egyesület, pályázatokból?

– Nem, eddig egyetlen pályázatot sem bonyolítottunk le. Alapítványoktól inkább csak játékokat és ruhaneműt kaptunk. Viszont, amint említettem, vannak kapcsolataim, sokat megyek, kilincselek, s így segítenek a magáncégek, főleg a székelyudvarhelyiek: az Amigo-Intercost Bíró Józseffel, a Norada Mihály Jánossal, ők támogattak a legtöbbet; aztán a Matwoplast, Rosilv, ABC Impex… De magánszemélyek is többen támogattak, például Péter Zoltán székelyudvarhelyi ügyvéd úr bérmentesen csinálta meg az egyesület aktáit a bejegyzéshez. De Sükös József ügyvéd úr is közreműködik, ő a tanácsadó, ha valami olyan jogi ügy van, megkeresem az ügyvédi irodájában. Amúgy az egyesület irodahelyisége nálam a háznál van elkülönítve, ott oldjuk meg a szervezési munkákat, a tevékenységek pedig a kultúrotthonban zajlanak, amit a közbirtokosságtól kaptunk meg használatra.

– Hogyan került kapcsolatba a támogató cégek vezetőivel? Csak úgy egyszerűen odament hozzájuk, hogy pénz kellene?

– Engem már gyermekkorom óta ismertek ezek az emberek, amikor még írószert s könyveket árultam. Már akkor segítettek, támogattak, s aztán látták, hogy tanulok, fejlődök, dolgozok. Így amikor az egyesület ügyében megkerestem őket, akkor is segítségemre voltak. Értékelték bennem azt, hogy valahonnan eljutottam valahová, s ezért meg is bíztak bennem. De én is törekszem mindig pontos lenni, a támogatásokkal annak rendje-módja szerint becsületesen elszámolni… És amit még meg kell említsek, s az egyesületi tagoknak is mondom: hogy milyen fontos a megjelenés! Én általában zakóban, vasalt ingben járok, így adom meg a tiszteletet azoknak, akikkel tárgyalok. Nemrég kaptunk a Noradától is rendruhákat támogatásban…

– A zetelaki önkormányzattal milyen az egyesület kapcsolata?

– Hát sajnos nehéz szívvel kell megjegyeznem, hogy a helyi önkormányzat nem igazán támogat. Azt nem mondhatom, hogy rossz szemmel nézte az egyesület létrejöttét, de nem segíti munkáját, nem nagyon akar együttműködni. Megkerestük a polgármester urat, hogy egy közös pályázatot lenne jó lebonyolítani, de ő elzárkózott, azzal indokolva, hogy még nem vagyunk tapasztaltak. Ha nem ad lehetőséget, esélyt, akkor hogyan szerezzük meg a tapasztalatot? De én hiszem azt, hogy előbb-utóbb belátja a vezetőség, hogy az egyesület csak jót akar. Ha az én személyem az akadály, én kész vagyok az elnökségről is lemondani, s egyszerű tag maradni, csak javuljon a helyzet! Mert én nem magamért hoztam létre az egyesületet, hanem a rászorulókért.

– A rendezvényeikre meghívták-e a helyi vezetőséget?

– Igen, hívtuk, de nem nagyon jöttek. Például 2014. novemberében ünnepeltük az egyesület megalakulásának egyéves évfordulóját, egy nagy rendezvényünk volt, de a polgármester arra sem jött el. Pedig képviseltette magát a csíkszeredai konzulátus, eljött a közbirtokosság volt elnöke, eljöttek az egyesületet támogató cégek képviselői… Szép ünnepség volt, Magyarországról itt volt a Dunakanyar zenekar... Majdnem négyszáz embernek adtunk étkeztetést…

– Emelje ki az egyesület néhány fontosabb megvalósítását!

– Ugye, 2013. novemberében alakultunk meg, a következő hónapban már nyolcvan gyermeknek osztottunk ki Mikulás-csomagot! 2014 februárjában több mint 300 hátrányos helyzetű családnak, árva gyereknek adtunk étkeztetést. Aztán kaptunk a Caritastól és a dévai Szent Ferenc Alapítványtól több mint 2,5 tonna ruhát, azt rendben, békében szétosztottuk. Aztán volt egy egyéves születésnapi ünnepségünk… S az oktatóprogramok…

– Olykor hajlamosak vagyunk egyenlőséget tenni a hátrányos helyzetű és a roma között. De ha jól látom (beszélgetésünk alatt az egyesületi tevékenységeket dokumentáló fényképeket nyújt át), itt nemcsak, vagy nem feltétlenül romák vannak.

– Nem, sőt! És nem is szeretem, ha fajokról beszélünk. Ez nem egy roma program, bár az kétségtelen, hogy nagy számban vannak jelen romák. De nem ez a fontos: egyszerűen hátrányos helyzetűekkel meg árvákkal foglalkozunk és kész. Aki szegény, aki rászoruló. Aki elfogadja a segítségünket. Nagyon sok köztük a magyar is.

– Az önkéntesek közt is vannak magyarok?

– Hogyne lennének! Főként Szentegyházán.

– Az imént kérdeztem, hogy az egyesülethez járó gyermekek hogyan reagálnak a tanítására, a buzdításra. Azt mondta, hogy jó a fogadtatás. De mi a helyzet a hátrányos helyzetű felnőttekkel? Vannak-e olyanok közöttük, akik korábban csak várták a szociális segélyt, s most az Ön példáján is okulva például, dolgozni kezdtek?

– Velük már sokkal nehezebb. Bizony, a felnőttek világában van már irigység is, hogy te miért vitted többre, miért tudsz többet. Amúgy a felnőtteket is arra próbálom tanítani, amire a gyermekeket, csak náluk nagy probléma az, hogy miért kell előbb tegyünk, miért nem csak kapunk? Én elmondom nekik, hogy senki sem kap semmit az egyesülettől, ameddig valamit nem tesz. Nem kell pénzre vagy nehéz testi munkára gondolni, csak egy kicsi jóindulatra. De a felnőttekkel nehezebb. A gyermekek talán fogékonyabbak, de velük is egy hosszú folyamat ez… Sok munka.

– 2006-ban Ön szerepelt a székelyudvarhelyi Szabó Attila egyik dokumentum-kisfilmjében, az Úton-útfélencíműben, melyben az udvarhelyi szoborparkban kolduló roma gyermekeket arra okítja, hogy tanulják meg a személyiségek életrajzát, s a turistáknak tartsanak szakszerű „idegenvezetést”.

– Az imént is mondtam: valamit valamiért! Okítgattam a gyermekeket, hogy tanulják meg a magyar történelmet, hogy ki kicsoda volt, s mettől meddig uralkodott, s mindezt mondják el ügyesen a turistáknak. Ezt sokkal szebbnek, jobbnak láttam, mint a koldulást. A magyarországi vendégekre is jó benyomást tesz, hogy lám, az a roma gyermek is tudja a magyar történelmet. Egészen kicsi, 3-5 éves gyermekek voltak, de hamar felfogták a tanítást. Aztán azt mondtam nekik, hogy miután elmondtátok a mondanivalótokat, ne támadjátok le a vendéget, az, ha akar, ad, ha nem, annyi. S ha kaptok valamit, abból ne szivarat vegyetek, hanem inkább élelmet, írószert. S menjetek, tanuljatok. Volt foganatja a tanításnak: követem ezeknek a gyermekeknek a sorsát, elvégezték a délutáni iskolákat, nem tekergők, tolvajok lettek, hanem fejlesztették magukat.

– Beszéltünk romákról és nem romákról. Önre hogyan tekint a zetelaki (és környékbeli) roma (és magyar) közösség?

– Azzal kezdeném, hogy én csak félig, vagy még félig sem vagyok roma. Édesanyám ágáról homoródkeményfalvi székely családból származom, apám is csak félig roma. De amúgy nem az a fontos, hogy ki milyen származású, hanem, hogy tisztességes-e, vagy nem. Én a szívem mélyén székely embernek érzem magam, s ki is állok a magyarságom mellett, de az is igaz, hogy romák környezetében is elég sokat forgolódtam. Az előbb ezt már említettük, hogy a hátrányos helyzetűekről mindenkinek a romák jutnak eszébe. De miért? Mert a romák eléggé el vannak nyomva. Például az iskolában sem kapnak olyan tanítást, mint az átlag gyermek, ezért hát nekik kevesebb az esélyük az életben, így a körükből több hátrányos helyzetű kerül ki. Én azon dolgozom, hogy a roma gyerekek is minél többet tanuljanak. Ha megfigyeljük a jelenlegi iskoláztatást, roma gyerek alig van egy pár, aki érettségizne. S ennek is megvan az oka. Igaz, hogy a roma fiatalok között van egy pár, aki nem adja meg úgy a tiszteletet a tanárnak, ahogy kellene, de az is igaz, hogy a tanárok többsége, tisztelet a kivételnek, nem akar foglalkozni a romákkal. Nem úgy állnak hozzájuk. Pedig olyan gyermek nincs, akit ne lehetne formálni, és ne lehetne tanítani! Visszatérve arra, hogy én milyen nemzetiséghez tartozom: hogyan lehetnék roma, mikor nem is tudok roma nyelven beszélni? Igaz, Zetelakán például a házi cigányok nem is nagyon tudnak, csak a sátorosok, s a gáborok.

– Látom, hogy két népnevet is használ: roma és cigány. Abban a közösségben, amelyben Ön is forgolódik, melyik megnevezést használják szívesebben?

– A roma az tiszteletet ad az állampolgárnak, ezért jobban szeretjük használni. A cigánynak negatív jelentése van, azért már eljárást is lehet indítani…

– Említette, hogy Zetelakán három rendbéli roma van. Ön, az egyesület mindegyikkel tartja a kapcsolatot?

– Igen, háromféle van, s eléggé elkülönül egymástól. Ugye, van a „házi cigány”, ők a legkiművelődöttebbek, aztán vannak a sátorosok, akik most is rokolyákban járnak, s inkább csak romául beszélnek, s vannak a gáborok, akik csatornakészítéssel foglalkoznak. Én, vagyis az egyesület inkább a házi cigányokkal tartja a kapcsolatot, de van néhány sátoros gyermek is, aki hozzánk jár. De még egyszer hangsúlyozom, hogy magyar is van szép számmal, mi nem a fajt nézzük, hanem a rászorulást.

– Hogyan látja a sorsát ezeknek a gyermekeknek, illetve úgy általában a hátrányos helyzetűeknek – romáknak és nem romáknak – mondjuk olyan tíz-tizenöt év múlva?

– Én bízom a hosszú távú fejlődésben, abban, hogy képesek lesznek kiemelkedni abból a gödörből, amiben vannak, s hogy megértik: munkával, kétkezi munkával vagy ésszel is meg tudják teremteni a család fenntartásához szükséges pénzt, s hogy a gyermekeket taníttatni tudják. Ez a járható út.

– Mit remél a 2015-ös évtől az egyesület számára?

– Jó lenne, ha meg tudnánk valósítani, hogy szakképzett pedagógusokat fogadjunk, hogy ők vezessék az oktatóprogramokat. Van egy elképzelésünk, megkerestünk néhány pedagógust, s kaptunk is ajánlatot: elvállalnák, négy órát naponta, vagyis havi nyolcvan órát nyolcszáz lejért. Kellene, mondjuk, három ilyen betanító tanár, az ugye kétezernégyszáz lej havonta. Ha ezt a pénzt elő tudnánk teremteni, az nagyon jó volna. Ha támogató kerülne. Akkor mindennapos tevékenységünk lenne, s akkor a rendszeres étkeztetést is felvállalnák.

– Bővítés van-e tervbe véve? Hátrányos helyzetűek mindenfelé vannak… Csak bírni kell cérnával…

– Igen, nyitott vagyok a bővülésre, s érdeklődtem több környékbeli településen is: igény volna, s az önkénteseket is meg lehetne találni. De ez egy hosszú távú terv. Egyelőre ezt a két helyszínt kell stabilizálni, bejáratni. Ha ez megvan, már újat indítani is könnyebb lesz. Úgy látom, hogy az emberek úgy általában pozitívan fogadták az egyesület létrejöttét, például a megalakuláskor az Udvarhelyi Híradóban is benne voltunk. Mi is kitartóak vagyunk, s akkor ennek meglesz az eredménye. A legjobban talán az esett, amikor a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke, Böjte Csaba gratulált nekem, s azt mondta, hogy örül, hogy még vannak ilyen emberek, mint ő, hogy a szegényekért munkálkodnak. Az ilyenek erőt adnak…




.: tartalomjegyzék