Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Május
Bokor Márton

A romák integrációjáról másképp

RÖVID ÁTTEKINTÉS

Ha valaki úgy döntene, hogy a romakérdéssel szeretne foglalkozni, az legyen felkészülve, hogy bármit is tesz, abból előbb-utóbb csak baja származik. Talán ez is az oka annak, hogy a romakérdés megoldásának súlya nem áll egyenes arányban a problémával kapcsolatosan megjelent írások, tanulmányok, információk mennyiségével. Ezek jóval kevesebbek. Sokszor az volt az érzésem, hogy ez hiába európai probléma, mégis félig-meddig tabutéma. Barátaim, munkatársaim, de egyes párttársaim is különbözőképpen vélekedtek: ne foglalkozz velük, mert csak a bajodat gyűjtöd meg;ne foglalkozz velük, mert javíthatatlanok;próbáld meg, de lehet, hogy „beletörik a bicskád”;csak jó dolgokat írjál, ha nem akarod meggyűjteni a bajod.

Voltak olyan párttársaim is, akik azzal biztattak, hogy csak rajta, mert ezt is valakinek egyszer meg kell tennie, de elfogultság nélkül. Én ezekre hallgattam és egy belső indíttatásra. Az évtizedek óta tartó kapcsolatom ezzel az etnikummal meggyőzött arról, hogy ne csatlakozzam a romaellenes előítéletekkel tele nagy többség soraihoz. Inkább megmaradtam kívülálló szemlélőnek. Az sem elhanyagolható tény, hogy könnyen a diszkriminációellenes tanács figyelmébe kerülnék, ha nem azt írnám, amit a roma érdekvédő szervezetek elvárnak. Előrebocsájtom, hogy ha valaki szeretne írni erről a témáról, a hatóságok ellenállásába is ütközhet. De ugyanez történik a roma érdekvédelmi szervezetek esetében is.

Úgy gondoltam, hogy egy ilyen nagy horderejű probléma, mint a romák társadalmi integrációja, komoly előtanulmányt feltételez. Csak a problémák konkrét megnevezésével lehet nekifogni ennek a hosszú folyamatnak. Szükséges megállapítani a reális számukat, azt, hogy hányan végeztek elemi iskolát, gimnáziumot, szakközépiskolát, egyetemet, és meg kell ismerni a hivatalos munkahellyel rendelkezők számát. Mindezen adatok birtokában már el lehet kezdeni az integráció folyamatait. Csakhogy ezekhez az adatokhoz nehéz, sok esetben lehetetlen hozzájutni. A hivatalos szerveknél diszkriminációként értékelik, és nem adnak ki adatokat. Ha ezeket a roma érdekvédelmi szervezetektől igényeled, nem kapsz választ.

Szükséges volna megismerni az igazi vezetőiket, hiszen a hivatalos érdekvédelmi szervezetek vezetői legtöbbször csak az integrációra szánt európai uniós pénzek haszonélvezői.

Úgy tűnik, hogy eddig senki nem akarta komolyan a romák integrációját, pedig ez az egyik akadálya Románia schengeni övezethez való csatlakozásának is. Jelenleg a romák integrációja utópiának tűnik. Sokat beszélnek róla, de nagyon kevés történik ezen a téren. Nem elhanyagolható tény az sem, ha a lakosság megismerné a romák történelmét, eredetüket, kultúrájukat, és a történelem folyamán általuk elszenvedett atrocitásokat vagy a cigány holokausztot, ez csökkenthetné az irántuk megnyilvánuló gyűlöletet, és pozitívan befolyásolná integrációjukat.

A következőkben röviden összefoglalom, mit tudunk a romák történelméről, az őket ért megpróbáltatásokról. A világ népei más és más elnevezést adtak a roma népnek. Magyarországon a cigány, a csehek a cikon, a német a zigeuner, az olasz a zingaro, a portugal a cigano, a román a ţigan, a spanyol zincal, a svédek a zigenare, a szerbek, horvátok, szlovénok a cigan, a törökök a cingene elnevezést használják. Ezek a kifejezések görög eredetűek, a tsziganosz szóra vezethetőek vissza, amelynek egykori jelentése „törvénnyel szembenálló” volt.

Az 1971. április 8−12. között Londonban megtartott Roma Világkongresszuson résztvevő különböző roma népcsoportokhoz tartozó küldöttek konszenzussal fogadták el a hivatalos elnevezésüket – ami a ROM (jelentése: ember vagy férfi) és ennek többes számú alakja a ROMA (jelentése: emberek) legyen.

A romák eredetvizsgálatánál a legnagyobb probléma, hogy nem maradt fenn olyan írásos emlék, amely használható lenne. Maguk a romák a történelmük során az írást nem használták.

A cigány elnevezés pejoratív, negatív jelentéstartalmat hordoz, ezért a közéletben kerülendőnek tartják, de a romák zöme továbbra is cigánynak nevezi magát. Magyarországon hivatalosan is ezt a kifejezést használják (Országos Cigány Önkormányzat). Romániában a rendszerváltás után vált a roma kifejezés hivatalossá és kötelezővé. Azonban az utóbbi években a romániai közéletben is egyre inkább használják a cigány (ţigan) elnevezést, mivel az Európai Unióba való tömeges roma kivándorlás és az ott elkövetett bűncselekmények miatt tévesen románokként azonosították őket az unió lakosai, és ezzel lejáratták Románia nyugat-európai megítélését, évekre visszavetve Románia schengeni övezethez való csatlakozását.

A romák Indiából származnak és a 15. században vándoroltak be Európába. Önmagukat rom-nak vagy káló-nak („feketének”) nevezték. A Káló nevet a romák ma Erdély több területén családnévként használják. Néhány megnevezésük, mint az angol gipsy, a görög ejiftos, a francia gitans vagy a délszláv nyelvekben használt egjupci – egyiptomi eredetükre utalnak. A valóság azonban az, hogy Egyiptom a romák egyik ágának volt egy ideig a hazája – a balkán-félszigetre való áttelepedés előtt. Ezért a középkorban a latin populus pharaonis („fáraó népe”) kifejezést is használták.

A romák őshazája India. Innen a 10. században kezdődik az elvándorlásuk, több kutató szerint ismeretlen okokból, de más feltételezések szerint a konfrontációk, hadjáratok elől menekültek, nem harcoltak hazájukért, inkább feladták azt. Nyugat felé vándoroltak. Első állomásuk Perzsia volt. Erre utalnak a romani nyelvben fellelhető perzsa eredetű szavak. Majd innen Örményországba költöztek. Az ottani tartózkodás nagy hatással volt a népcsoportra, sok örmény eredetű kifejezést vettek át, amelyek mindmáig fellelhetőek a mindennapi szóhasználatukban (băv = kemence, dadum = dinnye ).

A török hódítások elől tovább kellett vándorolniuk, így a 11. században Konstantinápoly és Thrákia környékén telepednek le, majd később a Földközi-tenger térségében jelennek meg. Ebben az időben ragasztották rájuk a máig is ismert elnevezésüket. A 11. században a Bizánci Birodalomban adszirkaroknak nevezték őket, ami az athingarosz görög kifejezés romlott formája. Innen származik a cigány elnevezésük.

A török terjeszkedés azonban eléri a Balkán-félszigetet is (Makedónia, Szerbia, Bulgária elvesztik függetlenségüket). Boszniát és Havasalföldet adófizetői státuszba kényszerítették. Így a romák  nagyrésze török hatalom alá került. Akik Moldvába vagy Havasalföldre érkeztek, azokat a bojárok és az ortodox egyház hamarosan szolgaságba vetették, egyszerűen értéktárgyként kezelték, adták-vették őket. Csak egymás között házasodhattak. Ha más nép tagja ezt megszegte, ugyanolyan jogállásúvá vált, mint a romák. Ebből a megalázó helyzetből az itt élő romák csak a 19. században (1856) szabadultak. (Illusztráció)

A Kárpát-medencébe két hullámban érkeztek. Először a 15. században tűnnek fel, és innen vándorolnak Nyugat-Európa országaiba, ahol először bohémeknek nevezik őket, vagy magyar cigányoknak. A második hullám a román rabszolgaságból való felszabadulás után (1856) érkezik Európába, és oláh cigányoknak nevezik őket.

Európában vándorló életformájuk, viselkedési szokásaik, környezetüket erősen megterhelő életmódjuk miatt hamarosan maguk ellen fordították a többségi nemzetek gyűlöletét, és szembekerültek az illető nemzetek törvényeivel. Ez lehet az oka annak a sok szenvedésnek, aminek ki voltak téve évszázadokig. Megtűrt etnikai kisebbség, amelyik nem rendelkezik anyaországgal. Több országban kegyetlen intézkedéseket foganatosítottak ellenük. Ezek az intézkedések azonban nem hozták meg a várt eredményt, ezért 1498-ban a freiburgi gyűlés határozatának értelmében a romák egy éven belül kötelesek voltak elhagyni Németország területét, ellenkező esetben agyonlövik őket. A határozatot 1772-ben úgy módosították, hogy csak a roma férfiakat kell agyonlőni, a nőket pedig megvesszőzni, és homlokukat megbélyegezni. Szándékuk az volt, hogy letelepítsék a romákat, legyenek adófizetők. Ennek érdekében több más intézkedést is hoztak: eltiltották a lótartástól, a lóval való kereskedéstől, a zenéléstől, a koldulástól, nem kaphattak útlevelet, nem viselhették eredeti öltözetüket, nem beszélhették saját nyelvüket, egymás között nem házasodhattak. De a legdurvább intézkedés az volt, hogy elvették a 4 éven felüli gyermekeiket és parasztcsaládokhoz adták, így próbálták „rendes életre” nevelni a romagyerekeket. A nevelési költségek felét a gyerek szülei fizették. A roma férfiakat besorozták, és nem engedték szabadságra. Megváltoztatták a cigány elnevezést is. Ezután őket „új parasztnak” nevezték.

Poroszországban I. Frigyes elrendelte, hogy ha valamelyik helységben romát látnak, azonnal harangozni kell, és üldözőbe kell venni őt. Az ország határán akasztófákat állítottak fel ezzel a felirattal: „Erre akasszák a cigányokat és más tolvaj népséget, férfit és nőt”.

Spanyolországban 1491-ben romaellenes törvényt fogadtak el. A törvény célja a romák letelepítése volt. 100 ostorcsapással és füllevágással büntették azokat, akiknek nem volt állandó lakhelye. 1525-ben a törvénymódosítás értelmében kiutasították azokat, akik nem telepedtek le. A romák az inkvizíció különös kegyetlensége és üldözése miatt telepedtek le és tértek át a spanyol nyelv használatára. 1447-ben kitiltották őket Barcelonából.

1471-ben Svájcban is megjelennek az első romaellenes törvények.

Angliában 1531-ben diszkriminatív törvényt fogadtak el a romákkal szemben, arra kötelezvén, hogy azonnal hagyják el az országot. Akik visszatértek, azokat felakasztották (1783-ig 1800 romát akasztottak fel). Skóciában a visszatért romákat fülükkel a fákhoz szegezték, és sorsukra hagyták őket.

Franciaország 1561-ben utasítja ki a romákat.

Skandináviában a keresztény egyház megtiltja a papoknak a romák eltemetését, a gyermekeik megkeresztelését.

A Kárpát-medencében a magyarok a nyugat-európaitól eltérő szabályokat alkalmaztak. Mindezt nem azért, mert toleránsabbak lettek volna, hanem az ország elnéptelenedése miatt nincs közigazgatás, csak a végvárak rendszere működik, és ezért munkaerőre van szükség. Így a romákat nem üldözik – szükség volt azok szaktudására (ez volt a török hódoltság kora). Ebben az időben a romák még kiváltságokat is kaptak. Ilyen kiváltságok voltak:

- 1422-ből Zsigmond király levele László vajda és népe számára (az igazságszolgáltatási jogot elveszi a földesuraktól, és a cigányvajda hatáskörébe helyezi)

-  II. Ulászló kiváltságlevele Bolgár Tamás cigányvajdának

- 1552-ben I. Ferdinánd adómentességet ad 10 sátor romának. Szamosújváron egyes földesurak is állítottak ki oltalomlevelet részükre.

– 1704-ben II. Rákóczi Ferenc igazságszolgáltatási jogosultságot ad a cigányvajdának.

Ez a szemlélet azonban megszűnik a Habsburg-uralom alatt. 1724-ben III. Károly elrendeli a kóbor romák összeírását. Bűntény esetén a romákat minden eljárás lefolytatása nélkül lefejezik. A romák hátára egy R (relegat = száműzött) betűt égettek, és ha másodszor is bűntényt követtek el, lefejezték őket.

Skóciában az anglikán egyház a 16. század elején ötezer romát végeztet ki, Franciaországban 1595-ben parlamenti határozat született kiirtásukra, Svédországban és Dániában 1662-ben halálbüntetés járt azoknak a romáknak, akik nem hagyják el az országot. A 18. században Mária Terézia és II. József rendeletben próbálták e népcsoportot kisebb-nagyobb sikerrel letelepíteni a számukra kijelölt falvak határába, ahol putrikban laktak, nem hagyhatták el új lakóhelyüket, és adófizetőkké váltak.

Felmerült a romáknak egy közös helyre való telepítésének ötlete is: eszerint a tengerpartot jelölték volna ki lakhelyükül. A XIX században sem szűnik a romaellenesség Európában. Nem mehetnek Ausztriába. Megjelenik a kitoloncolás intézménye.

Németországban az 1920-as években jelennek meg az úgynevezett cigánytörvények, amelyeknek célja a letelepítés és a vándorlás megakadályozása.

1926-ban Bajorországban megjelenik a „Cigány- és munkakerülő-törvény”. Ennek célja a vándorkaravánok felszámolása, amelyek a közbiztonságot veszélyeztették. Tilos lesz az állattartás, lőfegyverviselés. A rendőrség által ellenőrzendő táborhelyeket jelölnek ki előzetes bejelentés után. Kötelező a gyermekek beiskolázása. A gyermekek egész évben csak ugyanabba az iskolába járhatnak. Az iskolakerülőket árvaházba, javítóintézetbe, a 16 éven felülieket pedig dologházba küldik. 1927-től a táborozó romáktól ujjlenyomatot vesznek.

Az 1930-as évektől a náci Németországban a romákkal szembeni gyűlölet felerősödik. Az Egészségügyi Minisztérium keretén belül működő Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóintézet radikális biológiai intézkedéseket foganatosított a romákkal szemben. Ennek a programnak Robert Ritter professzor volt a vezetője. Ebben a programban a romák nagyobbik része történelem és kultúra nélküli, képezhetetlen, szexuálisan kicsapongó, zsidókkal fajilag rokon, alacsonyrendű keleti csőcselékként jelenik meg.

Himmler szerint csak a fajilag értékesebb „törzstiszta” szinti és a csehországi eredetű lalieri romákat kell megtűrni (ezek a Németországban élő romák 10%-át jelentik). A többit deportálná és sterilizálná – koncentrációs táborokban. Az élésre nem méltó élet megsemmisítéséről szóló euthanázia-törvény értelmében sok ezer romát ivartalanítottak, akárcsak az örökletes betegségekben szenvedő gyermekek szüleit, gyengeelméjűeket, skizofréneket, mániás depresszióban, siketségben, testi torzulásokban szenvedőket és homoszexuálisokat.

1938-tól a Német Belügyminisztérium határozata értelmében a romák elvesztik állampolgárságukat, megtiltják a romák és a nem romák (gádzsó) közötti házasságokat, összeírják a 6 éven felüli romákat és nyilvántartásba veszik őket. Felmerül annak a gondolata, hogy Polinézia szigetére telepítsék át őket. Ez nem történt meg, és ettől kezdve beindult a roma holokauszt. 1940-ben megkezdődik a romák Lengyelországba való deportálása, majd 1942-ben Himmler elrendeli Auschwitzba való deportálásukat, ahol a munkaképteleneket azonnal agyonlőtték vagy elgázosították, a munkaképeseket fekete háromszöggel jelölték meg és „futószalagon” sterilizálták. Elkezdődött a porajmos, ami roma nyelven (lovari) „elnyelést” jelent, és amelynek során az egész németországi roma lakosságot kegyetlenül meggyilkolták. A második világháború alatt pedig más országokból is sokakat koncentrációs táborokba hurcoltak, ahol sokat közülük orvosi kísérletekre használtak fel (dr. Mengele és Beigl-Böck professzor). A besugárzás hatása, az ivartalanítási kísérletek, a túlhevítés és túlhűtés hatásai, a hiánybetegségek vizsgálata, a tengervíz vegyszerekkel való ihatóvá tétele, a nők sterilizálása voltak a kísérletek témái. Mindezeket a dachaui és a ravensbrücki táborokban végezték. A legyengült embereket tömegesen végezték ki. A front mögött működő SS-halálbrigádok módszeresen és tömegesen mészárolták le a romákat. Becslések szerint 500.000-re tehető a koncentrációs táborokban és azon kívül kínhalált szenvedett romák száma. Egyes kutatók ennek többszörösére is teszik az áldozatok számát.

A Franco-diktatúra idején a romákat „belső ellenségként” kezelték, megtiltották nyelvük használatát.

Romániában is osztoztak a romák a zsidók sorsában. Őket az Antonescu-kormány nem küldte a németek által működtetett lágerekbe és gázkamrákba, hanem Transznisztriába szállították, ahol a mostoha körülmények közepette tömegesen pusztultak el. Több mint 30.000 roma halt így meg, ebből 20.000-et csak Bukarestből hurcoltak el. A II. világháború végéig bizonyítottan igen nagy számú zsidót is megöltek borzalmas körülmények között – mindezt a legcsekélyebb német ösztönzés és segítség nélkül. 2004-ig a román hatóságok tagadták és csak a zsidó szervezetek nyomására ismerték el tettüket. Florin Cioabă, roma király, 2001-ben kijelentette, hogy igenis volt roma holokauszt Romániában. 36.000 cigány (közülük 2.000 Szeben megyei) az ország területén és Transznisztriában vesztette életét az Antonescu kormányzás idején:

„Az áldozatok egy része Romániában halt meg, a legtöbben viszont Transznisztriában a Bugnál, ahol hagyták őket éhen halni és megfagyni.

Magyarország csak 1944-ben, a német megszállás után kezdte meg a zsidók és romák tömeges deportálását. Néhány hónap alatt 31.000 romát deportáltak lágerekbe, de már 1931-ben királyi rendelettel korlátozták a vándor iparengedély kiadását, minden romát gyanús személynek kellett tekinteni.

Egyes kutatók szerint a II. világháború alatt a meggyilkolt romák száma elérhette a kétmilliót is. A túlélők nem kaptak kártérítést, mint a zsidók. A XX. század végén sem szűnik meg a romaellenesség. Romániában 20 településről űzték el a őket, szétrombolták, felégették házaikat (Bolintin-Deal, Hădăşeni, Kászonaltíz, stb.). A II. világháború végével befejeződött a romák 500 évig tartó európai üldözése és holokausztja.

Ma Romániában senki nem tud pontos számot mondani a lélekszámukról. Egyes becslések szerint számuk meghaladja az összlakosság 10 %-át. A fiatal értelmiség egy része úgy véli, hogy a romániai gazdasági katasztrófa oka a roma lakosság. Ezért a nem roma lakosság „jogos felháborodását” és a többség „jogos önvédelmét” emlegetik.

1990-től az országhatárok átjárhatóságának megteremtésével több százezer román és bolgár roma lepte el Nyugat-Európát. Ez az „invázió” felkészületlenül érte az ottani lakosságot. A II. világháborút követő időszakban szűnőben levő romaellenesség újra fellángolt. Az újabb tömeges kivándorlásnak egyedüli „haszonélvezője” a román állam volt, amelyik még egy lépéssel közelebb került az egységes nemzetállam létrehozásához. A német és zsidó kisebbségek fejpénzért való eladása felért egy „modern” etnikai tisztogatással, amely ma is Románia negatív megítélését eredményezi. Ez még hosszú ideig fogja éreztetni hatását az ország európai kapcsolataiban. Ma kb. 15.000 szász él Romániában. 1910-ben 250.000 volt a szászok lélekszáma. Ez folyamatosan csökkent. 1948-ig 91.000-en vándoroltak ki a Német Szövetségi Köztársaságba. 1950–1992 között 130.151-en hagyták itt szülőföldjüket. Az 1980-as évektől a román hatóságok csak fejpénz ellenében (13.000 – 15.000 márka) engedték a kivándorlást. A zsidókért először tyúkfarmok felépítését kérték a zsidó államtól, majd áttértek a pénzbeli kiváltásukra. A lakatlan szász házakba romákat telepítettek, akik hamarosan tönkretették, lelakták ezeket a fejlett gazdaságokat.

A XX. század végi roma kivándorlás azonban nem volt más, mint koldusexport, a bűnözés exportja az EU-ba. Emiatt Románia ma is nagy árat fizet. Ma az ország nemzetközi megítélése mélyponton van. Ezt talán a külföldre látogató román turisták érzik a legjobban, akik szégyellik bevallani román állampolgárságukat. Ugyanakkor súlyos európai problémává is vált a romakérdés.

A romák ma a világ számos részén megtalálhatóak, de legnagyobb számban Közép- és Kelet-Európában élnek. Számuk megközelítőleg 14 millió – a legnagyobb etnikai kisebbség Európában –, nincs saját országuk és nem alkotnak egységes nemzetet, szétszórtan élnek az európai országokban. Több etnikai csoportjuk létezik, nehezen vagy egyáltalán nem vegyülnek egymás között, megtartva saját identitásukat. Ezt azért is fontos tudni, mert a különböző csoportoknak mások az integrációs lehetőségeik.

Néhány roma etnikai csoport:

Romungrók – vegyes házasságból (cigány és nem cigány) született gyerekek. Nagy százalékban jellemző rájuk a beolvadás.

Magyar cigányok– vagy magyar nyelvű cigányok – „muzsikus cigányok”. Főként a Kárpát-medence magyarlakta területén élnek, így Székelyföldön is. Külföldön önmagukat magyarnak vallják, de szülőföldjükön elhatárolódnak a nem romáktól (gádzsóktól).

Kárpáti cigányok– ők azok, akik megőrizték a roma nyelvet. Önmagukat romungróknak (magyar romáknak) hívják. A 18. században áttértek a magyar nyelv használatára. Ma legtöbbjük Szlovákiában és Csehországban, valamint a délszláv országok területén él. Magyarországon Budapest környékén (Piliscsaba, Csobánka) élnek. A magyarság is vett át ettől a népcsoporttól kifejezéseket, szavakat, amelyekről már nem sokan tudják, hogy roma eredetű. A magyar nyelvben sok a jövevényszó a kárpáti cigányság nyelvjárásából: csaj(lány), csávó (fiú), manus (ember), dumál (beszél), csóró (szegény), lóvé (pénz), kaja (étel), pia (ital), purdé (gyerek) stb.

Szintók kulturális és nyelvi szempontból közel állnak a kárpáti cigányokhoz. Számos német eredetű szót használnak. Ők a vándorcirkuszosok, akik lakókocsikban élnek.

Oláh cigányok– több elkülönülő csoportjuk van: lovárik, csurárik, kelderások stb. Ők a XIX. században a román fejedelemségekből érkeztek a Kárpát-medencébe, miután ott megszűnt a rabszolgaságuk.

Beások– az archaikus román nyelvet beszélik, és nem szeretik a roma megnevezést. Az építőiparban dolgoznak, de famegmunkálással, kosárfonással, üstkészítéssel is foglalkoznak.

Román cigányok– a román falvakban élnek, anyanyelvük a román köznyelv. Külföldön magukat románoknak mondják és koldulással foglalkoznak, vagy különböző portékákkal házalnak.

Gábor cigányok– vagy „kalapos Gáborok”. Erdélyből származnak, de sokan élnek a Nyárád mentén is. Többségük beszéli a magyar nyelvet is a román és a roma mellett. Hagyományőrzők, házasságot csak a „Gábor családon” belül kötnek. A gyerekeiket korán kiházasítják (a fiúkat 15 évesen, a lányokat 13-14 évesen). Általában jómódban élnek, bádogos munkára specializálódtak, de Európa-szerte kereskedelemmel is foglalkoznak. Vallásukat tekintve többségben adventisták.

A sok hiedelemmel ellentétben a romáknak van kultúrájuk, himnuszuk, nemzeti zászlójuk, vallásuk, nyelvük. Vándorlásaik során megtanulták a helyi nyelveket, szokásokat. Ilyen értelemben a romák több idegen nyelvet ismernek, mint a többségi nemzetek. Az európai történelmük során voltak szabadok, szolgák és üldözöttek. Mesterségüket tekintve voltak zenészek, kovácsok, kézművesek (vesszőfonás, rézöntés, fafaragás), téglavetők (vályogtégla), kereskedők, cirkuszi mutatványosok, de voltak, akik jóslásra, lopásra, kártyavetésre szakosodtak.

Ma a kelet-európai, spanyolországi, magyarországi romák döntő többsége letelepedett életmódot folytat. Más csoportosulások folytatják a nomád, vándorló, hagyományos életmódot. A nyugat-európai romák jelentős része modern lakókocsikkal vándorol, ellentétben a balkáni országokban élőkkel, akik lovas kocsikból álló karavánokban utaznak.

A nem roma népektől eltérően, akiknek a hagyományos kultúra folyamatossága a legfontosabb, a romák kultúráját a nagyfokú alkalmazkodási képesség, rugalmasság jellemzi. Sok híres ember került ki ebből az etnikumból. Íme néhány kiemelkedő személyiség: Farkas Kálmán (újságíró), Bori Károly (költő), Nagy Gusztáv (műfordító, költő), Dankó Pista (nótaszerző), Czinka Panna (prímás, zenekarvezető), Lakatos Sándor (prímás), Radics Béla (cigányprímás), Ruha István (hegedűművész), Ion Voicu (hegedűművész), Járóka Lívia (szociálantropológus, politikus), Farkas Flórián (politikus), Palya Bea (énekes), Radics Gigi (énekes), Oláh Gergő (énekes), a száztagú cigányzenekar, Mága Zoltán (hegedűművész), Rigó Jancsi (hegedűművész). Voltak köztük híres forradalmárok, mint Sárközi Ferenc (zenész, Kossuth Lajos cigány hadnagya). Ştefan Răzvan (1595-ben), egy roma  rabszolga fia, Moldva fejedelmi rangjáig vitte.

Főleg a zeneművészetben jelentősen hozzájárultak a többségi népek kultúrájához. Vallásuk általában azonos a körülöttük élő népekével, nyelvük a romani nyelv (indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó, sok perzsa, görög, örmény stb. eredetű szót is tartalmaz). Sokan azonban már nem beszélik a roma nyelvet, nyelvileg asszimilálodtak.

A Kárpát-medencében élők a 18. századtól folyamatosan áttértek a magyar nyelv használatára. A reformkorban művészetükkel nagy hatást gyakoroltak a magyar nemzeti zene fejlődésére, Liszt Ferencre és másokra. A 19. század végén a különc életű Habsburg József főherceg elkészítette a roma nyelv első nyelvtanát és roma szótárát.

 

AZ INTEGRÁCIÓ

Ma, a 21. század elején sem könnyű romának lenni Európában. Az irántuk táplált ellenszenv, előítélet, gyűlölet tovább él, mintha semmi sem változott volna 500 év alatt. A közfelfogásban ma is Európa legtöbb fenntartással kezelt nemzetisége, akikkel még mindig tehetetlenek a többségi nemzetek. Integrációjuk szükségessége vitathatatlanul a legfontosabb problémája az Európai Uniónak. Vajon miért lett ennyire fontos a roma integráció? 500 év alatt a legszörnyűbb atrocitások alkalmazásával sem sikerült ezt teljesen megvalósítani. Mi az, ami sürgeti ezt a folyamatot? A bűnözés visszaszorítása? Vagy egy demográfiai katasztrófa megelőzése? Nehezen elhihető, hogy az integráció célja a mélyszegénység, nyomorúság felszámolása volna, hiszen ez létezik más nemzeteknél is (India, Dél-Amerika).

A II. világháború utáni európai társadalmakat a tolerancia jellemzi. Megalakult a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU). Ma a párbeszéd útját kellene követni a romák integrációjában. Nem lehet türelmetlenséggel, gyűlölettel eredményt elérni. Nem lehet egy nemzetet sem arra kötelezni, hogy feladja nyelvét, kultúráját, önazonosságát, másságát. Nem lehet pogromokat, tömeggyilkosságokat elkövetni büntetés nélkül. Nem lehet egy nemzet szaporodását erőszakosan akadályozni, lassítani.

Az integráció kifejezés használata nem a legmegfelelőbb a romák, de más nemzeti kisebbségek esetében sem. Legalább 24 értelmezése, jelentése van, többek között jelenti az asszimilációt is. Szerencsésebb volna a „társadalomba való beemelés vagy felzárkóztatás” kifejezéseket használni.

A romák fél-periferikus léte ugyanazokat a problémákat veti fel ma is a többségi társadalom számára, mint 200 vagy 400 évvel ezelőtt. Az eredményes megoldás hiányzik mindkét oldalon. A romakérdésről sajnos nehéz nyílt és őszinte vitát folytatni, a multikulturális propaganda és a holomítosz miatt. Sajnos a romák sem tesznek semmit annak érdekében, hogy Európában ne keltsenek ellenszenvet.

A pozitív diszkrimináció nem hozta meg a várt eredményeket. Sőt, egyes területeken egyenesen káros hatást gyakorolt a társadalomra. Európában – és így Romániában is – a romák a legvédettebb kisebbség. Szinte minden megadatik számukra, ha igénylik az integrációt. Románia területén belül létrehozták a királyságot, bizonyos csoportjaik nem fizetnek adót, építkezhetnek engedély nélkül, elkövethetnek kisebb bűncselekményeket elnézőbb felelősségre vonás mellett, megteremtve egy új fogalmat, a megélhetési bűnözést. Megengedett a kiskorúak házassága, 13-14 éves kortól a lányok már gyermeket szülnek, és mindezt a másság, a tradíció, a multikulturalitás tiszteletben tartásának jegyében. Sajnos, az igazságszolgáltatás is a pozitív diszkrimináció alapján működik. A romák  soraiban mutatkozó óriási bűnözéssel szemben a rendőrség tevékenysége gyenge hatékonyságú, mivel könnyen gyanúsítható rasszizmussal. Ezzel azonban védtelenül hagyja az állampolgárok százezreit, a romakérdést politikai kártyaként felhasználók állandó rasszista vádjai miatt.

A roma király haláláról részletesen beszámolt a román közmédia, akárcsak egy igazi király haláláról. Még az államfő és miniszterek is lerótták kegyeletüket a roma király koporsójánál. Az egyik tévéállomás moderátora maximális nézettségi időben kijelentette: ő nagyon szereti a romákat, sokkal jobban, mint a magyarokat, mert ők nem követelőznek. A romák hallgatnak és cselekednek. Ha nem szétszórtan élnének, talán már az autonómiát is megvalósították volna, mégpedig Bukarest engedélye nélkül. Cioabă királyként halt meg, függetlenül attól, hogy a román kormány tagadja a roma királyság létezését. A román politikusok „körüludvarolták” a királyság vezetőit. Băsescu elnök magyarellenes kijelentései miatt elveszítette az erdélyi magyarok támogatását, ezért a romákat, ezt a nagy szavazóbázist akarta a maga pártjára állítani.

Egyes nyugat-európai és amerikai politikai körök szerint a romakérdés problémás voltát a többségi társadalom rasszista beállítottsága okozza (vajon az amerikai indiánok „integrációjának” megvalósítása példaértékű más nemzetek számára?). A családi pótlék, a gyermeksegély és más szociális juttatásokból való élés csak növelte egyes roma csoportok körében a szülési hajlandóságot (13-14 éves kortól), ami kulturális szokásaikból eredően eleve beleivódott a roma fiatalokba. Soraikban a bűnözés sokszorosa a többségi lakosságénak, ami úgy városon, mint falun erős romaellenességet termelt ki, de ugyanakkor erős gyűlölet él a romák soraiban is a többségi társadalommal szemben (radikalizálódás). A bizalmatlanság a nem romákkal szemben erőfitogtatásban csúcsosodik, főleg akkor, amikor nem kívánt esemény történik valamelyik embertársukkal. Tömegesen gyűlnek össze a kórház előcsarnokában, törvényszéken, rendőrségen. A lakosság ellenszenvét a tömegkommunikáció táplálja azzal, hogy a romák által elkövetett bűnöket, konfliktusokat kiemelten mutatják be a nézőknek. Hetente mutatnak be késekkel és kardokkal verekedő roma bandákat. Ez megfélemlíti a lakosokat, akik elzárkóznak, elkerülik ezeket a konfliktusokat, nem tanúskodnak, nem tesznek feljelentést, és ezzel csak megerősítik a bandák hatalmát, akik megfélemlítik a közösséget.

Az integrálódási folyamat a legnehezebb az úgynevezett. „oláh-cigányoknál”, ahol családonként hat gyerek az átlag. Az Európai Bizottság minden lehetséges politikai, jogi és pénzügyi eszközzel támogatja az Unió országait a roma integráció kérdésében. Az eredmény azonban még mindig várat magára. Minden uniós tagállam kialakította saját nemzeti roma integrációs stratégiáját. Ebben Magyarország jár az élen. A 20. század vége és a 21. század eleje egy egészen más probléma elé állítja Európa, s főleg Kelet-Közép-Európa kormányait. A nem roma lakosság gyors fogyása és ezzel párhuzamosan a roma lakosság magas születési arányszáma a közeljövőben (30–40 év múlva) a társadalom szétzilálódásával fenyeget. Ez leginkább Kelet-Közép-Európa országait fenyegeti. Elsősorban Bulgáriát, Szlovákiát, Romániát, de érinti Magyarországot és Csehországot is. Nagy gondot okoznak a lengyeleknél és az ukránoknál is, de ott az összlakosság számához viszonyítva a roma lakosság kisebb százalékot tesz ki.

A romakérdés megoldatlan problémái néhány évtized elteltével veszélyeztetni fogják a társadalom fennmaradását. A magas születési arányszám megkétszerezi a mostani roma lakosság számát. Párhuzamosan a nem roma lakosság számának drasztikus csökkenése, a nyugdíjasok számának fokozatos emelkedése (a lakosság elöregedése) oda vezetnek, hogy ezek az országok képtelenek lesznek a nyugdíjak folyósítására. Ezt csak úgy kerülhetik el, ha megszüntetik vagy minimumra csökkentik a romáknak adott szociális segélyeket. Ez azonban konfliktusokhoz vezet. A legnagyobb veszély Bulgáriát fenyegeti, mert 2050-re a számítások szerint ötmillióra emelkedik a nyugdíjasok száma, és kétmillióra a romáké, akik közül nagyon sokan hozzászoktak a szociális segélyen való életvitelhez.

De egy ország csak annyira erős, amennyi parazitát el tud tartani (a mondás a Római Birodalom idejéből származik). Vajon miért ilyen nehéz az integrációjuk, amikor fajilag értékes, tehetséges népességről van szó? Az európai roma lakosság körülbelül fele részben már keveredett a környezetében élő népcsoportokkal. Ennek ellenére még mindig kevesen integrálódtak. Legtöbben Spanyolországban (többségük Andalúziában) és a Magyarországon élők zárkóztak fel (a roma  lakosság kb. 10 %-a).

Miért ez a nagy érdektelenség és ellenállás ezzel a folyamattal szemben? Miért nem segítik a gazdag és már integrálódott romák a nyomorban tengődő nemzettársaikat? Kik azok, akiknek érdekében áll, hogy megtartsák a feudális viszonyokat? Nehéz megérteni a roma értékrendet, a dolgokhoz való viszonyulásukat.

Sok roma azt mondja: ők szabadnak születtek, és azok is kívánnak maradni. Ők nem akarnak a bankok rabságában élni, mint a gádzsók. Szeretik az őseiktől örökölt szokásokat, életformát korlátok nélkül folytatni. Ennek következtében ma sok csoportjuk teljesen elszakadt a többségi társadalomtól. Visszavezetésük pedig sokak véleménye szerint utopisztikusnak tűnik. A szakadék pedig egyre csak mélyül. A kapcsolatteremtés ezzel az etnikummal egyre nehezebb, pedig az integrációhoz fontos a párbeszéd.

A hatóságok által kezdeményezett találkozásokon legtöbbször az volt az érzésem, mintha a romák  képviselői csak fizikailag vettek volna részt, és szótlanul végighallgatták a róluk szóló problémák felsorolását. Kívülállókként viselkedtek, azt az érzést keltve, mintha nem is róluk szólt volna. Emiatt aztán minden kezdeményezés kudarcot vallott, munkánk eredménytelen maradt. Ma a romák nagyon nagy számának életkörülményei jelentősen rosszabbak a romániai lakosság életkörülményeinél. Ezért elsősorban ők a felelősök: az igénytelenség megtestesítői, akik figyelmen kívül hagyják a higiéniai követelményeket, sokan nem oltatják be gyermekeiket, a rossz lakásviszonyok és a hiányos étrend miatt a gyermekek alultápláltak, sokat betegeskednek. A felnőtteknek nincs egészségügyi biztosításuk, nagy az elhalálozás soraikban, és alacsony az átlagéletkor. Életvitelük rombolja a környezetet és veszélyezteti a környezetükben élőket. A többségi nemzetek is követtek el hibákat: kihagyták a romákat a földosztásból, sok országban akadályozták a letelepedésüket, inkább az ország elhagyására kötelezték őket (határok népei). A romákat elsőként dobták ki a munkahelyükről a nagyipar átalakulása után.

Majdnem mindenik európai ország egyetért abban, hogy az integrációban fontos szerepet kell betöltenie az oktatásnak, a foglalkoztatásnak, az egészségügynek, a lakhatásnak, de nem elhanyagolható az egyház szerepe sem. De ezeken a területeken csak úgy lehet eredményt elérni, ha már a gyermek születése után megkezdik annak szocializálását. Sajnos igen sok roma családnál ez a folyamat nagyon gyengén vagy egyáltalán nem létezik. A szocializálódás első és legfontosabb állomása a család. A szocializáció nem más, mint a „társadalomba való beilleszkedés folyamata, amely során az egyén megtanulja megismerni önmagát és a környezetét, elsajátítja az együttélés szabályait, a lehetséges és elvárt viselkedésmódokat.” (Bagdy, 1986) Ez a folyamat a születéstől a halálig tart. A család a szocializáció első színtere, az határozza meg a gyermek viselkedését, beilleszkedő képességét az óvodába, iskolába. A roma családok csak a gyermekről való gondoskodást tartják fontosnak, és nem foglalkoznak azok szocializálódásával – ők saját törvényeik szerint nevelik a gyermekeket. Csak anyatejjel táplálják őket, ha nincs az anyának teje, akkor más szoptatja a csecsemőt. Mindig van valaki, aki akkor szült, és a sajátján kívül megszoptatja más anya gyermekét is. A szülők könnyedén rábízzák csecsemőjüket keresztszüleikre, vagy mindenhová magukkal viszik. A gyerek az anyával alszik, és napközben szabadon mozoghat. Több generáció él egy szobában, így a gyermekek is részesei a családi vitáknak, a szülők intim életének. A nevelés mintaadással történik. A szülők valójában nem nevelnek. A gyermek a felnőttek viselkedésének lemásolója, utánzásra kényszerül (alapvető szocializációs gyakorlat). Nincsenek „receptek” a gyermeknevelés terén. A 12. életévük betöltése után már felnőttként kezelik őket, és önállóan részt vesznek a családi munkában (takarítás, főzés, mosás), férjhez mennek vagy megnősülnek.

A romagyerekek csak az illető roma csoport tagjai által velük szemben támasztott elvárásoknak felelnek meg, és semmiképp a többségi nemzettel szembeni elvárásoknak. Ezzel is magyarázható, hogy az iskolai tevékenységük nem megfelelő, mivel nem tudnak alkalmazkodni a fegyelmi elvárásokhoz (ők szabadon nőttek), és beilleszkedési nehézségekkel küzdenek. Az iskolák többsége nem tolerálja a romagyerekek eltérő viselkedését, ezért gyengébb képességűnek nyilvánítják, és kisegítő iskolákba tanácsolják őket, ahonnan a „felkapaszkodás” lehetősége minimális. Ezért is nagyon alacsony azoknak a száma, akik érettségiznek. Talán jobb volna, ha a romagyerekek külön iskolában tanulnának, vagy legalább az elemit itt végeznék. Ugyanígy a külön óvodai oktatást is szerencsésebb megoldásnak találom. Sajnos, ezt a rendszert rögtön megtámadnák az érdekvédelmi szervezetek, szeparatizmussal vádolnák meg a többségi nemzet vezetőit, anélkül, hogy alternatívát kínálnának ennek a súlyos problémának a megoldására. Márpedig, ha az integráció folyamatát nem kezdik el már csecsemőkorban, akkor ez a folyamat eredménytelen lesz, mivel a magas születések számával a nyomorúság, szegénység csak „újratermelődik”. Szinte „láthatatlanná” válik emiatt a társadalomba beilleszkedett romák kis csoportja.

A rendszeres szociális segély sok roma családnak egyik meghatározó jövedelme. Ezt csak feketemunkával, koldulással, lopással pótolják, pedig a szegénység ellen a legjobban munkával lehet küzdeni.

A családnak jól meghatározott szocializációs funkciói vannak: a biztonságérzet megteremtése, a személyiségfejlődés érzelmi alapjainak lerakása, a beszéd megtanítása, az első interakciós tér biztosítása (az első kapcsolatok), bizonyos magatartásformák elsajátítása, az én-tudat és identitás formálása.

Az iskolába való beíratás előtt az értelmi képességet és a motivációt a család alapozza meg. A romák esetében az iskolába járás kényszerből történik. Sok esetben kényszeríteni kell a szülőket (a gyermekpénz elvesztésének veszélye) arra, hogy gyermekeiket iskolába adják.

A romagyerekek családi szocializációjának hiánya oktatási esélytelenséghez, lemorzsolódáshoz és beilleszkedési képtelenséghez vezet. Később pedig lehetetlenné válik a munka világába való beilleszkedés, ami 80-90%-os tartós munkanélküliséget eredményez. Pedig a munka és az oktatás a két legfontosabb tényező, ami segíthet az integrációs folyamatban. Ma igen sok munkaképes roma fiatal az Európai Unióban bűnbandákba szerveződve követ el törvénytelenségeket (zsebmetszés, prostitúció, kéregetés, lopás, rablás stb). Ez az oka annak, hogy sok EU-tagország intézkedéseket foganatosít ellenük (kitoloncolás, bevándorlás korlátozása, szociális segélyek megvonása kapcsán stb.) Csak Franciaországban 2013-ban kétszer annyi romatelepet számoltak fel, mint 2012-ben. Az Európai Bizottság igazságügyi biztosa, Viviane Reding a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjúban így nyilatkozott: „…nevén kell nevezni a problémát, amit az európai cigányság jelent (...) a magasabb segélyek miatt Nyugat-Európába költöző román és bolgár romák nem illeszkednek be a társadalomba, és amíg a gyermekeiket sem járatják iskolába, addig a probléma megoldhatatlan lesz.”

Vajon rá lehet-e venni a romákat arra, hogy csak annyi gyermeket szüljenek, amennyit tisztességes munkával keresett pénzen fel tudnak nevelni, nélkülözés nélkül? A román Egészségügyi Minisztérium ingyenesen biztosítja a családtervezéshez szükséges eszközöket (spirál, kondom, hormonális gyógyszerek). A nem kívánt terhességek megelőzésére több hajlandóság mutatkozik a romalányok részéről. A férfiak azok, akik tiltják a terhességgel szembeni védekezést. A többségi nemzet sok tagja úgy gondolja, hogy a társadalomba való beilleszkedés megvalósítása csak több generáción keresztül történő, drákói intézkedések révén lenne lehetséges.

Romániában 1997-ben jelent meg a gyermekvédelmi törvény. Ennek előírásai szerint sok romagyermek került hivatásos nevelőszülökhöz. Hargita megye, és ezen belül a megyei kórház volt az első az országban, amely beindította ezt a rendszert, még a törvény megjelenése előtt (1994-ben) az Egészségügyi Minisztérium engedélyével (ebben az időszakban még a 3 év alatti elhagyott gyermekek gondozása is a megyei kórház hatáskörébe tartozott). Az elhagyott gyermekek nagy része roma  családokból származott. Őket az alkalmazottak családjában helyeztük el, az önkéntesség elvét alkalmazva. Tehát a gyermekvédelmi törvény megjelenéséig megmaradtak a megyei kórház alkalmazásában. A kísérletként beindított rendszert a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat és én, mint néhai kórházigazgató együtt dolgoztuk ki. A nevelőszülőknél elhelyezett gyermekek (akik súlyos szellemi és fizikai hátrányban szenvedtek) pszihoszomatikus fejlődését a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat orvoscsoportja követte, és erről tájékoztatta az Egészségügyi Minisztériumot is. Rövid időn belül a gyerekek hihetetlenül gyorsan behozták a lemaradást. Egy éven belül már nem volt köztük alultáplált, szellemileg és fizikailag lemaradott gyermek. Talán ez a jó eredmény is hozzájárult a gyermekvédelmi törvény megalkotásához. Fontos volt ezt megemlítenem, mert bizonyosságot nyert a családi szocializáció fontossága és lehetősége még azok számára is, akik állami intézményekben nevelkedtek. Lassan azonban 20 év telt el. Megállapításom szerint a többi módszerekkel szemben ez a rendszer biztosította a leghatékonyabban a romagyerekek társadalmi integrációját. Sajnos számadatokkal nem rendelkezem, mivel nem jutottam konkrét adatok birtokába, mivel ez is diszkriminatív jellegűnek számít. A gyermekvédelmi rendszerben felnőtt gyermekek sokkal hamarabb integrálódnak. Ebben segítik a nevelőszülők is. Legtöbben már nem térnek vissza természetes szüleikhez, de nem is segítik azokat. Szégyellik roma eredetüket. De a többségi nemzet is gyanakodva fogadja őket a munka világában. A bőrük színe miatt sokszor beleütköznek a közösségi előítéletekbe. Ezért nemegyszer a volt nevelőszülőknek kell értük garanciát vállalniuk, és segítséget nyújtaniuk. Ezt meg is teszik, hiszen mindkét fél a társadalmi integrációt akarja. Talán jó volna, ha ebben a rendszerben dolgoznának olyan szakemberek is, akik a felnőtté vált és a rendszerből kikerülteket segítik a munkahely keresésében. Ezek azok a fiatalok, akik a romák és nem romák között „vergődnek”, sokszor identitászavarban szenvednek és frusztráltak. Nekik többszörösen kell bizonyítaniuk azért, hogy befogadja őket a többségi társadalom. Rájuk jobban odafigyel a munkaadó, és könnyebben elbocsátják őket a munkahelyükről.

A családi szocializáció hiánya a legfőbb oka a beiskoláztatás nehézségeinek, amely később az iskolából való kimaradást eredményezi. A teljesítményorientált oktatási rendszerrel nem tudják felvenni a versenyt, ezért gyakori a lemorzsolódás, az alacsony teljesítmény. Elmarad a szakmai szocializálódás is. Ezek miatt nem tudnak megfelelni a befogadó társadalom elvárásainak, sem gazdasági, sem szellemi tekintetben. Az integráció folyamatát tehát már csecsemő- és kisgyerekkorban el kell kezdeni. Az önkormányzatok és a gyermekvédelmi hatóságok feladata volna ellenőrizni minden családot (roma és nem roma), és megvizsgálni, hogyan vannak biztosítva a gyermek normális fizikai és pszichikai fejlődéséhez szükséges feltételek. Ahol ezek hiányoznak, ott a szülőket meg kell győzni, hogy a gyermekeiket a hivatásos nevelőszülői rendszerben neveltessék, biztosítva a lehetőséget a szülőkkel való kapcsolat megtartásához. Sajnos ez a kapcsolat legtöbbször megszakad. A romagyerekeket ritkán vagy egyáltalán nem látogatják a szülők, így ezek elszakadnak, elidegenednek saját etnikumuktól.

Azokat a szülőket, akik nem tudják, vagy nem akarják biztosítani gyermekeik normális nevelését, kötelezni lehet arra, hogy gyermeküket az állam által biztosított védelmi rendszerben neveljék. Ez nem törvénytelen intézkedés, ez állami kötelezettség. 1989. november 20-án az ENSZ közgyűlése elfogadta a gyermekek jogairól szóló egyezményt. Ezt minden ország ratifikálta (kivéve az AEÁ és Szomália), és elkötelezte magát ennek biztosítására. A jogszabály 1990. szeptember 2-án lépett érvénybe, és Románia is felelősséget vállalt ennek betartására. A dokumentum a gyermek érdekét mint „mindenek felett álló” levezethetetlen értéket, mint alapjogot határozza meg. A dokumentum több cikkelye foglalkozik olyan jogok biztosításával, mint az élethez való jog: „...a legjobb mértékben kell biztosítani a gyermek életben maradását és fejődését” (1. cikkely). A 9. cikkely kimondja: „a gyermeket szüleitől, ezek akarata ellenére, ne válasszák el, kivéve, ha az illetékes hatóságok, bírói felülvizsgálat lehetőségének fenntartásával, úgy döntenek, hogy az elválasztás a gyermek mindenekfelett álló érdekében szükséges”.

A 24. cikkely 3-as bekezdése kimondja: „Az egyezményben részes államok megtesznek minden alkalmas, hatékony intézkedést annak érdekében, hogy megszüntessék a gyermek egészségére káros hagyományos szokásokat”.

A 26. cikkely kimondja a gyermek szociális biztonsághoz való jogát.

A 27. cikkely a következőket írja elő: „... a gyermeknek joga van olyan életszínvonalhoz, amely lehetővé teszi kellő testi, szellemi, lelki, erkölcsi és társadalmi fejlődését”.

A 28. cikkely az oktatáshoz való jogot tartalmazza: „... mindent meg kell tenni az iskolai lemorzsolódás csökkentésére”.

A 29. cikkely szerint „... a gyermek tudatába kell vésni a természeti környezet iránti tiszteletet. Elő kell segíteni a gyermek személyiségének kibontakozását, valamint szellemi és fizikai tehetségének és képességének a lehetőségek legtágabb határig való kifejlesztését”.

Tehát itt a törvény, csak alkalmazni kell! Az európai államok, beleértve Romániát is, felelősek a romagyermekek integrációjának sikertelenségéért, mivel nem tartották be a ratifikált nemzetközi dokumentum előírásait azzal, hogy nem veszik ki a gyermeket a fejlődésére káros környezetéből.

Egy másik, integrációt elősegítő intézkedés az örökbeadás. Az adoptálható gyermekek nagy többsége roma nemzetiségű. Az emberek nagy része azonban úgy véli, hogy a roma életforma örökletes jellemvonás, emiatt a romagyermekek örökbefogadása elenyészően alacsony, annak ellenére, hogy Romániában könnyítettek az örökbefogadási procedúrán (ha a szülő egy évig nem tartja a kapcsolatot a gyermekével, akkor az örökbe fogadható). Amint látható, itt is az előítélet az oka annak, hogy nagyon sok romagyermek befogadó családra vár.

Nem elhanyagolható tény, hogy ott, ahol nagyobb csoportban élnek romák, ott kiterjedtebb a bűnözés is. Ezeknél a csoportoknál a társadalomba való integrációs kísérletek eredménytelenek az ott élő romák ellenállása miatt. Ők azok, akik összetartanak, közösen vigyáznak gyermekeikre, segítik egymást, de a családok külön kunyhóban élnek. Sokszor itt rejtőznek el a roma bűnözők is. A csoportnak van vezetője is, de ennek semmi köze az érdekvédelmi szervezetekhez. A csoport tagjai inkább hallgatnak ezekre, mint az érdekvédő szervezetekre. A vezetőjük közöttük él, és ugyanazt az életformát éli, mint a csoport tagjai. Ezt azért fontos megemlíteni, mivel az, aki feladja a roma életformát, az már nem számít romának, és kizárt, hogy a közösség vezetőnek megválassza. Ilyen például az, hogy aki más munkát végez (pl. van hivatalos munkahelye), mint ami a romákra jellemző tevékenység, az már nem számít romának. Ő a többiek számára már „gádzsó”. Tehát ahhoz, hogy a roma roma maradhasson, el kell utasítania azt a fajta munkát, ami őt is gádzsóvá tenné. Az sem számít romának, aki nem romával él házasságban.

Ha alaposabban megfigyeljük ezeknek a csoportoknak a működését, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek nagyon hasonlítanak az Izraelben ma is működő kibucokra. Ezek 1910-ben alakultak, és olyan kollektív települések, amelyben a vagyon jelentős része közös. Eredetileg olyan közösségi életforma volt, amelyben az ott lakók munkájukért cserében szállást és ételt kaptak. Közös étkezdében ettek, és közösen nevelték gyermekeiket a tanulás szellemében. Ezekben a kibucokban valósult meg a „kommunizmus” eszméje: mindenki a szükségletei szerint részesült a megtermelt javakból. A kibucokban a gyermekek gyermekházakban éltek, szüleiktől elválasztva, és csak napi 3 órát tölthettek velük. A kibucok, majd később a moshávok voltak azok a szervezési formák, amelyek nagyban meghatározták Izrael létét és fejlődését. A mosháv abban különbözik a kibuctól, hogy itt fontos szerepet kap az individualitás és a privát vagyon (saját házak, saját föld). Ma sokkal több mosháv működik, mint kibuc.

Szükségesnek tartottam erről említést tenni, mint egy lehetséges megoldásról a romatelepeken élő romák számára. Az Európai Unió pénzt ígért minden olyan kezdeményezés kivitelezésére, amely a romák integrációját segíti elő. A meglévő telepeket kell fejleszteni a kibuc és mosháv mintájára. A putrik helyébe lakásokat, iskolát, óvodát, orvosi rendelőt, mosodát, ebédlőt stb. kell építeni. Az építéshez a téglát a téglavető romáktól kell megvásárolni, és a munkaerőt az itt élő romák közül kell toborozni (fizetés ellenében). Talán, ha ők építik fel ezt a multifunkcionális központot, akkor nem fogják lerombolni, mint azokat az épületeket, amelyeket számukra építettek az önkormányzatok. Ezekbe a központokba csak azokat a roma családokat kell befogadni, akik betartják az előírt szabályokat. A központok vezetését, működtetését kezdetben az önkormányzatoknak kell biztosítani. A pályázatokon nyert európai pénzek kezelését nem szabad a roma érdekvédelmi szervezetekre bízni, inkább az önkormányzatok hatáskörébe kell átutalni. A központokon belül olyan tevékenységeket kell létrehozni (kézművesség, mezőgazdaság, kisvállalatok), amelyek önellátóvá teszik a települést.

Egy másik lehetőség az integrációra a spanyolországi minta Romániába való átültetése. Spanyolországban a romáknak nincs politikai védelmük, mivel nem tekintik őket etnikai kisebbségnek, ezért semmilyen kisebbségi jog nem illeti meg őket. A romaügyi tervet ezért a romák bevonása nélkül készítették el. A terv kizárólag szociális és nem etnikai alapon védi őket. Ma a spanyol romák letelepedtek, felhagytak a nomád életmóddal, lakástulajdonosok, 2/3-ának biztos jövedelmi forrása is van. Minden romagyerek elkezdi az iskolát, de csak 30 %-a fejezi be. Ha a gyermek rendszeresen jár iskolába, a szülők lakhatási és egyéb szociális juttatásokra jogosultak. Az ACCEDER program a roma fiatalokat segíti a szakmatanulásban. A spanyol romák kevésbé álltak ellen az integrációnak. A rasszizmus moderáltabb, mint más európai országban, de még mindig él a többségi nemzetben a romákkal szembeni gyanakvás. Még mindig léteznek utcán kéregető romák, nagyon sokan közülük Romániából érkeztek.

Sikeresnek mutatkozik a magyarországi roma stratégia is, amit az Európai Unió is elismer. Lengyelország és Németország átvették a romakérdés kezelésének mintáját Magyarországtól. Ez a stratégia a szociális juttatásokat a munkához köti. A magyar állam segíti a munkába állás folyamatát, de a segélyek folyósítását a gyermekek iskolába járásához köti. Romániában és egyes Európai Uniós országokban a romák rengeteg pénzt kapnak ellenszolgáltatás nélkül. Természetesen nem szabad általánosítani, a romák körében is sokan vannak olyanok, akik állandó munkahellyel rendelkeznek, adót fizetnek, rendezett családi életet élnek, gondot fordítanak a higiéniára, gyerekeik neveltetésére. De igen nagy azoknak a roma családoknak a száma, ahol a gyermekek nem járnak iskolába, ezért legtöbbjük analfabéta. A felnőtteknek nem muszáj dolgozni, nem kell házat építeni, mert azt felépíti nekik az önkormányzat. A romák ezen csoportjainak változtatni kellene a hozzáállásukon, nekik is hozzá kellene tenniük valamit ahhoz, hogy az integrációjuk sikeres legyen. Ők ma csak a jogaikkal vannak tisztában, de kötelezettségről hallani sem akarnak.

Ha a társadalom vezetői csak a tolerancia és a politikai korrektség jegyében beszélnek a romákról, és nem mutatnak rá azok hibáira, akkor ez a politikai hozzáállás nem szünteti meg a problémát. Csak struccpolitika marad, amely növeli az elégedetlenséget, az agresszivitást az emberekben, akik megunták azt, hogy kifosztják őket: minél többet dolgoznak, annál többet vesznek el jövedelmükből, és adják olyan egyéneknek, akik „tradicionálisan” nem szeretnek dolgozni.

A romáknak olyan vezetőkre van szükségük, akik megértetik nemzettársaikkal, hogy az integrációval való szembeszegülés a jövőben veszélyeztetni fogja létüket is. Ne éljenek abban a tudatban, hogy vége van az üldözésüknek, holokausztjuknak, és ezek többé nem fordulhatnak elő. Figyeljenek fel ők is a szélsőjobboldali pártok térhódítására, amelynek egyik oka a gyakori romabűnözés. A munkanélküliség, a lakosság elszegényedése csak fokozza a romaellenességet és az antiszemitizmust. Utalhatok az orosz elnök romaellenes retorikájára, a francia miniszterelnök nemrég történt kijelentésére (Mediafax, 2014.01.24.), az oroszbarát kelet-ukrajnai romaellenes megnyilvánulásokra.

Ebben az írásomban igyekeztem minden elfogultság nélkül felhívni a figyelmet erre a súlyos problémára, amelynek megoldási folyamata hazánkban a huzavona, a deklarációk és a közbeszéd szintjén elakadt. Nem titkolt szándékom az sem, hogy vitaindítóként felhasználjam, abban a reményben, hogy újabb konstruktív ötletekkel ki lehessen alakítani egy kivitelezhető romaintegrációs stratégiát. Azt is remélem, hogy ezt az írást sok roma is elolvassa, és rájön arra, hogy népének léte és felemelkedése nagyban függ az ő akaratuktól.

 

FELHASZNÁLT FORRÁSANYAG:

Póczik Szilveszter: Cigányok és idegenek – társadalmi és kriminológiai tanulmányok.Miskolc, 1999, Felsőmagyarországi Kiadó.

Józsa Márta: A romák a többségi társadalom csapdájában. (www. vigilia. hu / regihonlap / 2002)

Haller István: Ki szereti a cigányokat Romániában ? Beszélő, 3. évfolyam, 37. szám.

Wikipédia szabad enciklopédiából

Html – adatbank – transindex




.: tartalomjegyzék