Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Május
Báthori Csaba

A kijárt élet

– Dimény H. Árpád: Apatológia

 

Karcsú, három leheletkönnyű kis kötetet is adott a 2014-es esztendő, nem csak nehézkes magyar prózát. Dimény H. Árpád könyvét a nagy óceáni áramlatok közötti medrek kínálják az olvasónak, a nyugalom óráira, sőt a békességes figyelem bójákat csillapító, csendes időszakaira. A borítón feltűntetett szórványos adatokból tudjuk, a költő harminchét éves, ez az első kötete – tehát nem kezdi a pályát, hanem visszatér ismeretlen okból hosszú ideig pihentetett szerszámaihoz. Ez általában rokonszenvet kelt, hiszen arra vall, hogy a szerző a hűség erényének gyakorlatával kíván újabb lépést tenni a pályán, érzelmi szertelensége útján, választott komoly hivatása kacskaringóin. Ennek a halasztott kezdésnek azonban veszélye, hogy a szerzőnek meg kell találnia a második lépcsőfokot, ki kell mesterkednie a beszédnek azt a tónusát, amely illeszkedik az első kísérletek hangvilágához, ugyanakkor lényegesen új minőséget is mutat, mely nyomatékosan felismerteti a tehetség meggyőző erejét, és reményre fordítja lelkesedésünket. Ilyenkor már nem a buksi tapogatózás biztonságát nézzük el az anyagban, hanem egyenesen élvezni kívánnánk a szótalálati kedv pontosságát, a lendület suhogását, sőt vizsgálgatnánk az elmélyült, megemelt mércékhez igazodni köteles lírikus teljesítményét, a gondolatgazdagságot, a tökélyt, formai és tartalmi tekintetben egyaránt.

Dimény H. Árpád kötete – három ciklusra bontva – a szerelem hullámló érzelmi stádiumainak és édesapja halálának élményrétegeit használja anyagul, tehát jelenlét és eltűnés pillanataiban méri fel a lét adottságait, hiányát és teljességét. Szemlélete üdítően összetett, sokrétűséget kutató, egyfajta lírai dialektika gyümölcse. Már a kötet élére tűzött első vers, az életjelek szárnyanincs kalandvágyról, örömben való vergődésről, bágyadt rezgésekről beszél, tehát az ember érzelmi készleteinek tágas kilengéseit lajstromozza. Van itt lobogás, szédítő testiség, húst habzsoló sóvárgás, és aztán van langyosodás, házassági pittypalattyolássá langyosult alkalmazkodás, tejbegrízt kavargató női alakzat, gyereknevelési felelősség, hölderlinien szelíd gerjedelem, majd… igen, a házasság mindennapjaiban megszülető kis melegségek, inkább jóság nevet érdemlő boldogságféleség, együttlélegzés és más. Dimény aprólékos, bár kissé gátlásos igyekezettel képezi le szívverésének bal-jobb-bal mozzanatait, s néha még bevallani is fél, hogy valahol túl panaszosra fordulhat az apró kapcsolati bibi felsejlése, valami lanyhulás részletezése, netán a lélek éjszakája (ez évekig is eltarthat pedig).

Az olvasók zöme a költészetben főleg az anyagszerűt, a kézzelfoghatót, a valóság nehezékeit (és úgy véli: biztosítékait) keresi. Ebből a szempontból Dimény könyve megnyugtató: felismerjük szövegeiben a kisváros tömbház-belsőit, a kazánházak munkahelyi savanyúságát, a gonosz tanító vitriolos haragvásait, de anyám virágoskertjét ugyanúgy, mint édesapja fényképeit, majd a betegség időszakában szerzett komor tapasztalatokat, a közeledő halál fenyegetését és a mulandóság egyéb hozadékait (jobban mondva: viedékeit). Mindez szép és jó. De feltolul a kérdés: a szabatosnak szánt, de kissé lihegve sorolt valóság-részletek ecsetelése hol keményedik költészetté, hol torkollik olyan állításba, amelyet rögtön szívesen megjegyezne az ember? Hol egy váratlan, urambocsá’ meghökkentő kép, meglátás vagy költői „adat”, amely metafizikus hajlatával, vitaminjaival amúgy kiadósan megrezzentené a szívünket.

Mert ez a költő, igenis, képes erre. Most kóstolgatom például legújabb öt sorát az éterben. Nézzék csak, micsoda feledhetetlen sorok: mindig is szerettem arcomat / lüktető húsodhoz szorítani, / hogy megkóstoljam a vizeket, / amelyeken mindannyiunknak ki / kell úsznunk a napvilágra. Hát nem pompa ez, mosoly az arcon és átváltozás a szívben? Erre gondolok, erre az erotikus (de nem ízléstelen), látomásos (de nem tódítóan homályos), plasztikus (de nem édeskés) magaslatra. Milyen nagyszerű itt a kép: arcomat húsodhoz szorítani. A magyar ugyanis a testet ritkán nevezi húsnak (szemben a latin vagy az indogermán nyelvekkel) –, de annál lázasabb, érzékibb ez pár sor, mint a másutt, posztmodern címen tukmált számos vastag otrombaság, sikamlós kiszólás vagy csak hőzöngő ízetlenség. És micsoda találat ez a megkóstoljam a vizeket fordulat, a női testtel összefüggésben. Több is ez, mint lázas erotika: a nőiséghez címzett himnusz ez, a condition humaine boldog-fájdalmas helyzetrajza, messziről József Attila Nagyon fájára emlékeztető felindulás.     

Az apa halálának költői feldolgozása, a tizenhárom képzelt apai levél gazdag életanyagot görget, de csak elsődleges fájdalmaival ragadja meg az olvasót. Miközben gonddal és részvéttel követjük az apa életének múltbéli és halálát közvetlenül megelőző eseményeit, mondjuk így: a kijárt élet juttatásait, várnánk valami felcsúcsosodást, lírai-gondolati következtetést, lélegzetet valóban megszegő megállapítást, megrázó helyzetábrázolást –, de csak mindennek első betűit kapjuk. Bármilyen súlyos személyes tapasztalatot dolgozzon is fel a költő, meg kell találnia hozzá az egyenértékű és kizárólagos magántulajdonná tett szóanyagot, azt a formavilágot, amely ezt az anyagot égbe repíti, vagy épp mélységi szédülettel ruházza fel. Egy ember halála – különösen a szüleinké – más embert teremt az emberben, s a költészet talán épp ezt az átváltozást tudja igen pontosan rögzíteni. Egy eleven rokon elködlése elvontan is, konkrétan is olyan ösvényre tereli a maradó halandót, amely a végtelennel is, a pusztulással is, de a közelítő jövővel is összefüggésbe hozza. És pontosan ezt a holtat kísérő égi harangszót kell valahogy megmintázni, kiókumlálni, azaz: halhatatlanná tenni. Épp a holtak körüli cselekedeteinkkel válhatunk közvetlenül halhatatlanná, ki tudja, miért. Úgy érzem, Dimény H. Árpád ihlete még komoly anyagot rejteget ehhez a felmagasodáshoz.

Nem is kétlem, hogy következő lépése még közelebb vezeti majd azokhoz a szavakhoz, amelyek csak az ő tollára férnek. Ha több kockázatot vállal, magasabbra ér. Mert a kockázat ritka és nemes dolog. Sehol nem adják ingyen, a költészetben sem.




.: tartalomjegyzék