Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Június
Sebestyén Mihály

Málinkó néni eltűnése

Az elnök éppen a Természettudományi Társaság rendes havi ülésén, viszonylag népes hallgatóság és kóbor érdeklődés mellett a világegyetem születésének titkát fejtegette. Meleg augusztusi délután volt, sokan el sem akartak jönni az előadásra, hiszen a tavaly ilyenkor is a világegyetem titkainak fejtegetése volt műsoron, aztán semmit sem tudtak meg arról konkrétan, hogy mikor, hogyan, milyen felmenőktől született meg a világegyetem, ha járt-é világóvodába és világiskolába, milyen jegyei voltak bioszból és matekból, részt vett-é tantárgytolimpiákon a régi görögök idejében és került-é babérkoszorú a világ homlokára stb. Szóval az efféle lényeges kérdésekre semmiféle választ nem kaptak, ezzel szemben a végtelenségig gyönyörködni lehetett az elnök gyöngyöző kopaszságának tavában, a megcsillanó alkonyi fényekben, a második-harmadik sorban Meletescuné még szivárványt is felfedezni vélt az elnöki koponya körül, de ez csak afféle klerikális, más néven érzéki csalódás volt, amikor az elnök száján kevés hab képződött, ami váratlanul növekedni kezdett ijesztő gyorsasággal, senkinek sem volt ideje kimenekülni a II. Béla Reálgimnázium díszterméből, ahol rendszerint a Természettudományi Társaság szokott közgyűlései zajlottak, s máris mindenkit beborított az elnök szájából megállíthatatlanul előhabzó sűrű fehér massza.

Az elnök – ennyit még látni lehetett, vallotta az egyetlen megmenekült egyén, Tollas Péter VII. osztályos tanuló, aki a terem mestergerendáján lovagolt, és véletlenül maradt a teremben, annyira érdekelni kezdte a világegyetem univerzuma, a kérdőjeles születés misztériuma (nevelőapja tanácsára ui. nőgyógyásznak készült, már írtak is Semmelweis Ignácnak, de az Orvosakadémiától azt a választ kapták, hogy a nevezett professzor még a múlt században elhunyt Bécsben, sajnálják, a fiatalembert azonban majd a megfelelő időben szeretettel várják a felvételire jelentkezők közé, máris sok sikert kívánnak neki) – nos, az elnök lefordult a székről, a mondatot soha nem fejezhette be.

Tollas Péter a tető egyik padlásablakán át menekült ki, lekúszott a villámhárítón, amit a kisvárosban az egykori városbíró meghívására maga Benjamin Franklin szerelt fel és adott át tapsvihar közepette a felhasználónak, vagyis W. város haladó szellemű polgárságának, annak a polgári társaságnak, amely húsz évvel megelőzve a Tudományos Akadémia alapítását, már bejegyeztette a császári önkényuralom bosszantására a maga vidéki Természetvizsgáló Társaságát a bácstoroki járásbíróságon, erről oklevelet is nyert, amelyet a méltóságos kormányszék egyetértőleg láttamozott és erősített meg.

Amikor a sistergés, amit a legtávolabb legeltető kisbojtár is meghallott kutyája félelmes szűkölése dacára, a fenyegető, szokatlan, földindulás morajára emlékeztető zaj alábbhagyott, többen is bemerészkedtek a II. Bélába. A központi főlépcső legfelső fokán megmerevedett a hab, mintha hirtelen megfagyott volna, merev és tömör volt, amibe puszta emberi kéz be nem hatolhat.

– Hozzatok hamar egy kést, valami rendes vágószerszámot, rendelkezett a polgármester, Tettemani Oszkár-Marin. (Különös neve ellenére jó hazafi volt, évente kapott is érdemérmet, kitüntetést a kormánytól hazafias magamutogatásáért és az ellenzéktől bátor szókimondásáért.)

Ketten is hozták erősen megmarkolva Jónás Gyula hentes- és boncmestert, az ő híres késeinek egyikével. A kés a szimferopoli világversenyen első díjat nyert, de meghódította a műértő olasz közönséget is a San-remói dalfesztiválon, ahol tökéletesen ki lehetett vágni segítségével a magas cét és a színpadot beárnyékoló szőlőtöveket, pletykát és alpári cselszövést, amely az olasz művészvilágot akkoriban jellemezte.

Ne cifrázzuk a dolgot: beletörött a masszába a híres-nevezetes kés. Pedig képét még a Vasárnapi Újság is lehozta hologrammos formában.

Sem a fejsze, sem a fúrógép, sem az elektromos fűrész nem bizonyult erősebbnek a habnál. Az odahívott geológus szakmenedzser, Ásós Ágoston azt tanácsolta, fecskendezzenek rá ecetes vizet, hagyják néhány napig megnyugodni a jelenséget – nem nevezte volna habnak, trutymónak vagy masszának a világért sem –, aztán meglátjuk. A polgármesteri hivatal azonnal bekérette W. város teljes ecetkészletét, és a biztonság kedvéért a polgármester titokban utasította a városi főgyógyszerészt, Hodinka bácsit, hogy keverjen az ecetes vízhez hat százalék sósavat is. Ami biztos biztos alapon. Óvakodott a keverést a város tudomására hozni, hiszen a társadalom minden rétegéből összesereglett egykori hallgatóság rokonai, hozzátartozói, akik, halaszthatatlan ügyeik miatt nem vehettek részt a Természettudományi Társaság rendes havi ülésén, vagy akik az egész természettudományos spiritiszta hókuszpókuszt – ahogy maguk között nevezték a konzervatív misztikusok, akik szerencsére kisebbségben voltak a felvilágosult polgárság tömegeihez mérten – messze magasról letojták, szünet nélkül ostromolták kérdéseikkel, fantazmagóriáikkal, kétségbeesett feltételezéseikkel a polgármesteri hivatalt, személyesen Oszkár urat, a polgármestert tették felelőssé a történtekért, mert megmondták ők, hogy nem vezet jóra, ha hetedíziglen is azt a vén trottyot választják meg a TT elölülőjének, mert régóta ráférne a Társaságra egy alapos fiatalítás.

Valóban három nap múlva a habtömb teteje kissé megengedett, gyanús zöld színű tócsák képződtek a felszínén, de azért vígan lehetett közlekedni a felületén. Mindenkit fokozott óvatosságra intett Hodinka bácsi, az elnök sógora. Azon a padlásablakon át, amelyen Tollas Péter VII. osztályos tanuló kimenekült, erős köteleken több önkéntes vállalkozót eresztettek alá, akik ásókkal felfegyverkezve nekiálltak megkeresni az esetleges túlélőket. Addigra már a helyszínre érkezett a megyei katasztrófa-elhárítás, a mentőszolgálat rohamegységei, katonaság, rendőrség, hegyi mentők, és természetesen a sajtót sem lehetett a végtelenségig távol tartani, hamisságokkal etetni. Úgy döntöttek, hogy elsőnek az elnököt ássák ki. A gimnázium mértan tanára Tollas Péter tanúvallomása alapján plusz-mínusz 25 cm eltéréssel kiszámította, hol helyezkedhetett el az elnöki pulpitus, azt is meghatározta a szemtanú fejtegetései alapján, merre dőlhetett el az elnök, hol lehetett a hab forrása, az elnöki száj.

Rövid keresés után, mindössze négy métert kellett leásni a díszterem padlójáig, meglelték az elnök cipőjét, amelyet valószínűleg kínjában lerúghatott, majd rövid keresgélés után meglepően épen rábukkantak az elnökre magára, amint összekucorodva feküdt az emelvényen, egyik lába magasba meredt, így fagyott bele saját habjába. A szájából nem sikerült a fej összeroncsolása nélkül eltávolítani a habgyök csonkját. Az Akadémia Paleontológiai Intézetétől többen is azt tanácsolták, hogy így konzerválják és állítsák majd ki az (egyelőre) megmagyarázhatatlan katasztrófák különleges termében, a Holland Királyi Természettudományi Múzeumban.

A többi áldozatot is meglelték, összesen harminchat embert emeltek ki a habokból és mély részvét mellett temették el. A halottasházban minden testből, a gyomorból, májból, tüdőből mintát vettek, gondosan lefényképezték, lerajzolták a jelenség kiszenvedett alanyait. A képek egy részével kielégítették a sajtó kíváncsiságát, rengeteg interjút is készíthettek, éppen csak Hodinka bácsit nem méltatták figyelemre, de beszélgetés hangzott el a Tudományos Akadémia főtitkárával, a Paraszimpatikus Idegrendszeri Játszmák főkutatójával, a Paranormális Jelenségek Megyei Központjának igazgatóhelyettesével, Tollas Péterrel és Tollas Péter nevelőapjával, aki csakis az interjú kedvéért józanodott ki hetednapos delejes állapotából, a polgármesterrel és a helyi matematika tanárral, akinek mértani számításai alapján sikerült meghatározni az áldozatok holttesti helyzetét és csillagászati koordinátáit.

A tudomány kivételével mindenki más már-már napirendre tért az ügy felett. Átszervezték a Természettudományi Társaságot, kollektív emlékművet lepleztek le a Gimnázium előtti parkban: a bronzba öntött II. Béla harminchat szál virágot helyez el egy hatalmas bálvány márványlábainál, a halottaknak sírkövet állítottak, verseskötetet és emlékjelvényeket adtak ki, melyek bevételeiből fizették ki az emlékmű készítőjét, Székely Hanga művésznőt, a II. Béla kézimunka tanárát. Az elnökről némi önkormányzati torzsalkodás és csetepaté legyűrése után utcát neveztek el, igaz, a külvárosban, a Lavotta-soron, a tanács a katasztrófa napját emléknappá nyilvánította... amikor berobbant a hír: az áldozatok száma nem harminchat, miként azt a bronzvirágok száma is jelezte a világnak, hanem eggyel több.

A dolgot úgyszólván teljesen véletlenül fedezték fel, ugyanis a Mérnökök és Tévéjavítók Társasága heti rendkívüli összejövetelén a résztvevőknek feltűnt, hogy hiányzik Málinkó néni, aki pedig valamennyi rendezvényen részt szokott venni, elsőként szokott az előcsarnokban kitett túrós dekliből kóstolgatni és a paprikás rostélyosból kanalazni, hiszen neki szegénynek nincs családja, nem is szokott magára főzni, inkább csak nassol a hét minden napjára jutó rendezvényeken. W. város kulturális kínálata úgyszólván kimeríthetetlen volt, az év minden napján legalább három eseményt szerveztek egymásra a testületek, egyletek, csoportosulások, klubok és templomi kórusok. A Mérnökök és Tévések összejöveteleit különösen kedvelte, mert itt zsíros, kiadós kaját szoktak kitenni, a természettudományosok ezzel szemben a szigorúbb irányzat, a reformkonyha híveinek bizonyultak, salátában bőven dúskálhatott a rendezvények haszonélvezője, ám kenyérfélével, de még keltésztával sem szolgáltak. Azt Málinkó néni csempészte be a Hideg Elemér Irodalmi Társaság kemencés pincenapjaiból.

Málinkó néni elmaradása, hiánya eladdig senkinek sem tűnt fel, nem hagyott betölthetetlen űrt maga után, legalábbis addig a napig, amíg dr. Sikonda Dulfucz, villamos- és troli-mérnök hátrafordulva az utolsó sor felé föl nem sikoltott, megszakítva ezzel Folnagy János érdeklanyhító előadását „a szalmakrumpli geotektonikus vizsgálata mikroszkopikus tárgylencse mélyítéssel” címűt, amit már napok óta hirdettek úton-útfélen, tulajdonképpen jó egy hónappal a különös habkatasztrófát követő gyászos városhangulat feloldására történő kísérletképpen.

Doktor Sikonda tehát azt kiáltotta: Hű az áldóját (ez volt a szavajárása), hol van Málinkó néni?

A tömegből valaki azt vélelmezte, hogy biztosan a temetőt látogatja, de mások tudni vélték, hogy Málinkó nénit egyáltalán senki sem látta az utóbbi napokban utcán, uszodában, kölcsönkönyvtárban, a hagymapiacon, boltban, főtéren, sétatéren, teniszpályán, korcsmában, színházi előadáson, tornakerti ünnepségen, sírkőavatáson, málnaszedő mulatságon, römi-partin, parkkerülő vetélkedőn, a rendőrségen vagy a kaszárnyák közelében csellengeni s be-bedobni az újoncoknak egy-egy szelet mazsolás kalácsot, amit a „Magasztos szűzhöz” címzett Oltárterítő-varrók köre szokott felkínálni összejövetelein.

Málinkó néni rendes időjárási viszonyok és szokott sorspannók között senki számára nem jelentett egyebet egy öregasszonynál, aki hozzátartozik a városképhez, mint Szőcs Dömötöri Mihók első világháborús bronzszobra a Padlástetőn, vagy a csontrömi a Faszéntelep utcai nyugdíjas-parkhoz. Málinkó néni jelenlétével részeltetett mindenféle ön- és közképzőköri egybesereglést, táncdalfesztivált, marhapörkölt-kóstolót, kollektív kétségeejtést, hangszeres próbát, ott lötyögött a harangszentelésen, békekölcsön-jegyzésen, csikóbetörésen, temetésen, avatáson, szobordöntésnél és a szónokok beszédeit kis jegyzetfüzetben gyűjtögette. Mindenki (főleg a politikai pályára készülő krakélerek) abban bíztak, hogy egy szép napon aztán napvilágra kerülnek e feljegyzések, s akkor kiderül, ki a legbőszebb hordószónok, ki az, akinek míves szavai konganak az ürességtől, ki az, aki tömören és értelem nélkül fogalmaz. Azt ugyanis elfelejtettem hozzátenni, hogy W. város bevett erényei között tartották számon a szociológusok, hogy a közbeszédekre nem szokott figyelni, a szónok szavai elröpülnek, soha senkinek sem tűnt fel egy nyelvbotlás, szó- vagy időponttévesztés, nem tetették szóvá utólag sem egy vessző rossz használatát, aligha sopánkodának valamely elcsukó hangsúlyon, nem rázná meg tudatuk körtefáját egy-két bődületes hazugság, csusszantott mellébeszélés, síri locsogás, cirkalmas puffogtatás, szellentés szagú szellemesség.

Málinkó nénit leginkább a rendezvényszervezők könyvelték el megkönnyebbülten, ha a jóságos néni felbukkant – senki sem tudta honnan jön, hová tart, annyira nem volt fontos –, hogy máris van egy közönségegyed, afféle szilárd mag, amely köré előbb-utóbb más egyedek is hozzátapadnak, megindul a hógolyóképződés, összegyűlnek, helyet foglalnak a széksorokban, a falat fogják támasztani a tárlatnyitókon, lehuppannak Málinkó néni mellé, aki mindig az utolsó sor legszélén üldögélt hatalmas szatyraival. Rajongva tekintett az előadóra, bólogatott jegyzetelés közben, mint aki csupa kedvére valót hall elröppenni a szónok ajkairól.

Az ám, itt álljunk meg: a szatyor, az a hatalmas és elmaradhatatlan csomag, amit az elbeszélő az előbb emlegetett, nos ez ütött szöget Ásós Ágoston éber elméjébe. A hab-régészet leletei között a városháza számon tartott egy testes bevásárlószatyrot is, melynek jelenlétét sehogy sem sikerült megfejteni, s amely pusztán logikai úton nem volt köthető egyetlen azonosított természettudományos taghallgatóhoz sem. Ugyan ki hordozna magával délutánonként ekkora cuccot, midőn a piacok már jóformán kiürültek, a kofák hazacammogtak, az üzletek zárni készülnek, a friss áru csak másnap érkezik?

Ásós Ágoston felkiáltott: – Hogy is hívják azt a kedves anyókát, aki minden rendű és rangú, bármely néven nevezendő, nyilvános és közönséges tömegrendezvényen, elit-szédelgésen részt szokott venni? Mi is a neve? Tudja valaki?

A városháza alkalmazottai összenéztek, a vállukat vonogatták. Ők bizony nem járnak semmiféle fesztivál-megnyitóra, trilla-ünnepélyre, kanári-futtatásra, nyolcórai munkaidejük leteltével biciklire kapnak és elkarikáznak, messze tűznek a közügyintézés vidékéről, kiskertben, barkácsműhelyben, zug-pálinkafőzdében gubbasztanak boldogan. Hát kell is nekünk a sok kultúrhablaty?!! – szokta kérdezni a pénzügyosztály számfejtője, a lelki gyalulatlanságáról hírhedett Pappfaló Traján.

Málinkó néni – zúgta a feleletet város művelt polgári közönsége –, Málinkó néni! Hol van Málinkó néni? Talán ő is a habkatasztrófa áldozatai között volt? Logikusan következett a feltevésekből. Igaz, otthoni címét nem is tudta emberfia W. városában, valaki azt mondta, szegényke tulajdonképpen hontalan volt. Hajléktalan, javították ki.

Nos, valaki felismeri ezt a szatyrot? Hajolt a polgármester a mikrofonhoz, a közszemlére kitett cekkerre mutatva. Málinkó néni feltételezett bevásárló alkalmatossága ezernyi szempár keresztvizében fürdött.

Igen, ez a Málinkó nénié, diktálta egyöntetűen jegyzőkönyvbe több mint harminc találomra kiválasztott kulturált tárlatlátogató, érdekfeszítő előadásokat rendszerességgel felkereső, színházi bérlettel rendelkező hölgy, kiknek tárgyfelismerő képessége köztudottan jobb, mint a férfiaké.

A csomagot csak ezután lehetett felbontani. Szabályosan, jegyzőkönyvezve, a helyi törvényszék egy meghatalmazott képviselőjének jelenlétében, adott jelre óra egészkor. Oszkár urat, a polgármestert, ezt a megrögzött vén svihákot azonban az azonosítást követően egyetlen dolog érdekelte: mi van Málinkó néni jegyzetfüzeteiben? Milyen titkok tudója volt az aggszatyor? Kiről, mit jegyzett föl? Hogyan használható ez föl a jövendő választási csatákban, az önkormányzati ülések napirendi pontjainak összehangolásában vagy kicselezésében? A polgármester ugyanis minden morzsányi információt gyűjtött, osztályozott, elraktározott, fiókjai tömve voltak jelentésekkel, beszámolókkal, megfigyelésekkel, mindenkit nehéz, sőt lehetetlen helyzetbe hozható adatokkal. Megzsarolható volt a teljes politikai osztály W. város belterületén és vertikumában. Kiterjedt informátori hálózata régóta fölhívta a polgármester figyelmét Málinkó néni jegyzeteléseire, de a polgármester – tőle szokatlan nagyvonalúsággal – leintette a buzgólkodó szimatokat: Ugyan, ugyan, csak egy gyagyás vén szüle, szálljatok le róla.

A rendre kiemelt tárgyak között azonban nem volt jegyzetfüzet. A beidézett Tollas Péter annak ellenére, hogy már VIII. osztályos, egyáltalán semmiféle öreg nénire nem emlékezett, arra pláne nem, ha valaki jegyzetelt a teremben a Természettudományi Társaság vetítettképes előadásán, ahol power-pointos demonstráció folyt. A gimnázium terme nem volt bekamerázva, ugyanis a polgármesteri hivatal erre a beruházásra nem utalt ki annak idején forrást, Málinkó néni családnevét senki sem ismerte, a lakosság-nyilvántartóban egyetlen Málinkó, Malvin, Máli, Méla vagy Malayézia nevű női személyt sem tartottak nyilván.

A kör bezárult.

Málinkó néni testét soha nem találták meg, noha ízekre szedték a különös embert nyelő habot, a termet restaurálták. Emléktáblát helyeztek el a falán, évente koszorúznak, beszédek hangzanak el, amire senki sem figyel, de nem is jegyzetelnek az újságírók, ui. előre megkapják az emlékbeszéd szövegét. A hab természetét azóta sem sikerült egyértelműen tisztázni, meghatározni. Egy valami volt világos, nem humán gyomor terméke.

Azaz, hogy mégis volna egy halovány nyom, amit azonban senki sem vett komolyan a továbbiakban. Ásós Ágoston egy Argentínában (Las Villas de Zuniga városában) zajló geodéziai értekezleten, a leghátsó sor szélén, beszéde alatt felfedezett egy idősebb személyt, aki buzgón jegyezte az ő rossz angolsággal elmondott hozzászólását. Ám amikor az előadás végén keresésére indult, a látott személy elpárolgott. Senki sem emlékezett rá, hogy is nézett ki...




.: tartalomjegyzék