Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Szeptember
György Attila

Elöljáróban

Kidülöngél a székely ember a kocsmából. Bordái közül kiáll egy hatalmas konyhakés. Barátja kétségbeesve rohan oda hozzá:
- Jajistenem, komám, fáj-e erősen?
Ugyan, - legyint a székely: - csak ha röhögök…

A fenti anekdotában, némi helyi realitásérzékén túl, kétségkívűl van valami mélylélektani ismeret. Hiszen itt, Erdélyben, szűkebben a Székelyföldön, a méltán híres köznapi humornak mindig volt valami némi köze a bordáink közé beszúrt késhez. Többnyire azért nevettünk, hogy ne fájjon – bár az is tény, hogy meg-megfájdult a seb nevetés közben.
Ez a köznapi humor, - Istennek hála – kiirthatatlan.
Nem úgy a „magasabb”, vagy legalábbis igényesebbnek tartott irodalmi humor.
Hol vannak ma már az erdélyi humoreszkek? Bajor üdítő humora? Tomcsa kisvárosi nevetés-etűdjei? Panek „hüjeségei”? Az Utunk hajdani évkönyve, az Ütünk? És hol van ma már a Tromf, a rendszerváltás után indult, majdnem kultikussá vált erdélyi szatirikus lap? A sornak pedig korántsincs vége. Illetve nem a sornak – ennek az irodalmi attitűdnek van vége. Talán.
Paródiairodalom még csak létezik. Nem is rossz. Hellyel-közzel még viccek, anekdoták is jelennek meg a lapokban – de az irodalmi humor derékvonala valahogy eltűnt, elsüllyedt, megszűnt: ahogyan egy barátom mondogatja: cákk-pákk. Megették a cápák.
Sokan hajlunk az általánosításra: zsarnokság idején könnyebb viccelődni. Különösen, amikor a komoly dolgokat nem lehet, és nem ajánlatos kimondani. Holott ez sem igaz, mert azt is tudjuk, a zsarnokságnak nincs humorérzéke, és lényegesen többen ültek börtönökben politikai viccek, mint elmélyült esszék miatt.
Manapság már élmény nyomtatásban akár egy jó viccet is olvasni -nemhogy igényes, nevettető történetet. Mintha nemcsak a politikai életben, de a humorizálás terén is kontraszelektálnák a jelölteket.
Pedig, amennyiben a humor a megmagyarázhatatlan, a káröröm és a groteszk egyfajta keveréke – úgy ez akár hiperrealista irodalom is lehetne napjaikban.
Lehet, mindössze hullámvölgy van az erdélyi humoros irodalomban. Az elmúlt években könnyesre nevettük magunkat, most a könnyeket törölgetjük a következő nevetéshullám előtt. Vagy csak a bordáink fájdultak meg túlságosan.
Addig is, bízunk a köznapi humorban. Abban, amely legtöbbször nyersen, szalonképtelenül nevettet meg: - de milyen jól!
Mint például abban az anekdotában, amelyben hazamegy Laji’ bá, berúgja az ajtót, és azonmód leüti feleségét. Az asszony magára eszmélés után szemrehányóan kérdezi meg:
- Ezt most mért’ kaptam, Laji?
Az öreg nagyot csavarint bajuszán:
- ha én azt tudnám… ejsze’ meg es ölnélek!


Hát így van ez. Errefele, e sajátos helyen, a viccek, népi anekdoták egyik nagy igazsága ugyanaz, akár az irodalmi humoré. Hogy nem mindig tudja az ember, min is nevet.
Ha mi azt tudnánk...


.: tartalomjegyzék