2015 - Október
Vörös István

Versek

REGGEL

 

Mi lenne, ha a fürdőszobatükörben

nem mosolygós képét pillantaná

meg az ember, hanem mosdásra

váró lelki valóját?  Milyen jó lenne!

Persze a tükörben is megtanuljuk

összerendezni úgy az arcunkat,

hogy tetszetősnek hasson,

mutassanak bár egészen mást

a fotográfiák. De az az első pillantás

a lélekre, a jellem bibircsókjaira,

a tudás foghíjasságára, az erény

fakó orcáira, a hiúság szőrös

orrlyukára, az óriási fülre,

mely a kíváncsiságtól, kéjvágytól,

kapzsiságtól nőtt ekkorára,

sokkoló lenne mindenkinek.

A jóság mosolyát a szájzugban,

az együttérzés őszinte pillantását,

a világ megértésére törekvő

homlokrácokat észre se vennénk,

vagy talán tökéletesen illeszkednének

az amúgy csapnivaló összképbe.

Az életuntság borostája ellen

villanyborotva kell, vagy elég a hab

és a hagyományos penge?

A nagypofájúság sárgás arcbőrét

amúgy se könnyű megsebezni.

A szem alatti ráncok a belső

sírástól alakultak, kár lenne

felvarratni őket, púderral takargatni

a közeledő veszélyt fölösleges.

Vedd már észre, hogy a rossz

alvás, az éjjeli hányás,  az önzésből

betegséggé deformálódó jövő

környékez. A rossz gazdálkodás

önmagaddal szétvitt, mint

huzat az összesöpört szemetet.

Bámulj a tükörbe, infravörös

fények villognak a szemed

körül, ultraibolya foltok a bőrödön,

fekete, fekete, fekete minden, ami szép,

fehér a rút, a hazug, az álszent,

a gonosz. Kapcsold le a lámpát.

A beálló sötétben még közelebb

jutsz magadhoz. Aztán menj

átmelegedni a zuhany alá,

reggelire már ne híreket

egyél, ne pletykákat igyál hozzá,

kend meg a valóságot vajjal,

de persze csak akkor, ha

megfelelően vékony szeletet

tudtál levágni ropogós kenyeréből.

 

ÁLMOK ÉS PÉLDABESZÉDEK

 

Egy öreg limuzinnal fordultunk

a Keleti pályaudvar előtt.

A hátsó ülés valahogy elszabadult,

önálló riksaként külön életre kelt.

A forgalom közepén álltunk,

de a fiam nem akart sietni,

úgy látszott, nincs kedve

a beszálláshoz. Mért is lenne

jó valami elavult, vesztett

dologba bekapcsolódni?

Az álmok és példabeszédek

csak növelik a homályt. Mi

vesztett ügy? És a győztesek,

ha csatlakozunk hozzájuk,

nem kerülnek-e maguk is

vereség-közelbe?  Mennyi

dolog szorul ki, ami nemrég

még kárhoztatott győztes volt.

A forgalom úgy hullámzik körülöttünk,

mint vezetékben  a szikrákból

összegyűrt erő. Autók, autók

egymásután. A szél szemetet

kavargat a betonon, mint aki

vaslábaskában készíti

szegényes ebédjét.

 

PIAC A CSIMPÁNZTENYÉRHEZ

 

A folyó felől érkeztünk,

a csónakokban már akkor

is gyanús dolgokat láttam.

De most a legszörnyűbb a bűz.

Nem is szagot jelent, hanem

valami szégyent. A gyümölcsök

a rothadás szélén, a banán áttetsző,

mint a barna sörösüveg.

A húst hiába árulják

rozoga tető alatt, inkább

csak a füstölt dögszag lesz

erősebb, a napfény nélkül is

elboldogul a  rothadás.

Légyzümmögés, légylábak

ütemes dobaja.

Ott egy egész krokodil.

Hatalmas csőrét erős kötéllel

kell fegyelmezni, pedig már

órák óta nem él. A fogak

egyenként bosszút esküsznek.

Puha a talaj a lábunk alatt, le se

merek nézni, nehogy megtudjam,

min járunk, de örülök, hogy zárt

cipő van rajtam. És ahogy

az egyre tiltottabb állatok közé

érünk, annak is, hogy van puska

nálunk. A füstölt majmok

pofája bennem se ébreszt könyörületet.

A pávián hatalmas tépőfogától

megborzongok. Egy fekete

nő rám kacsint, közel hajol,

kezem lelógó melle alá tolja.

Egy férfi a szárított makikat

rakja halomba épp. Kulcsot

találok azon a rejtélyes helyen,

a nő egy ajtóra mutat.

Kinyitom. Meglehetős

hűvösség árad felém. Bent

gyönyörű lány színes ruhában.

Talán valami bordély?

De húsbolt ez is, a lány magyarázni

kezd, titoktartást kérve

a szája elé emeli az ujját.

És akkor megértem.

A hússzeletek, a máj,

még nem lennének árulkodók.

De ott egy alsókar.

A tenyerébe hatalmas

szöget verhettek. Rémülten

sejtem meg, hogy a körme

még most is nő.

 

HULLOTT ALMÁK

 

A mai szürke nap,

szeptember harmadika,

valamit nagyon el akarhatott

mondani, mert minden órában

pár percre kisütött a nap.

Elköltöttem a kései ebédet,

japán rizslabdákat és

rizskockákat. A zöld torma

a szokottnál is erősebb

volt, tüdőmből levegőt,

agyamból gondolatokat

törölt ki. Amikor épp

előbujt a nap, kiszaladtam,

hogy a fa alól összekapkodjak

néhány leesett zöldalmát.

Mindegyiknek van valami

hibája, de az asztalon

gyönyörűek lesznek,

és jó illattal töltik

majd meg a szobát.

 

AZ UTOLSÓ ALMA

 

Az almafán az ágacskák között

pár cinke ugrál itt az ablakomnál.

Hasuk, mint az alma most, tiszta zöld,

melegen sütni a nap sose fog már.

 

Az éjszaka is, azt hiszem, esett,

a háztetőn madárláb járta táncát,

majd felhőszürke lett a rémület,

s a szárnyakat a köddel eltakarták.

 

De ki, de ki, de ki tenne ilyet?

Szakad a víz a zöldhasú madárra.

Valami forgó, édes szédület

az alma vészes sorsát kiabálja.

.: tartalomjegyzék