REGGEL
Mi lenne, ha a fürdőszobatükörben
nem mosolygós képét pillantaná
meg az ember, hanem mosdásra
váró lelki valóját? Milyen jó lenne!
Persze a tükörben is megtanuljuk
összerendezni úgy az arcunkat,
hogy tetszetősnek hasson,
mutassanak bár egészen mást
a fotográfiák. De az az első pillantás
a lélekre, a jellem bibircsókjaira,
a tudás foghíjasságára, az erény
fakó orcáira, a hiúság szőrös
orrlyukára, az óriási fülre,
mely a kíváncsiságtól, kéjvágytól,
kapzsiságtól nőtt ekkorára,
sokkoló lenne mindenkinek.
A jóság mosolyát a szájzugban,
az együttérzés őszinte pillantását,
a világ megértésére törekvő
homlokrácokat észre se vennénk,
vagy talán tökéletesen illeszkednének
az amúgy csapnivaló összképbe.
Az életuntság borostája ellen
villanyborotva kell, vagy elég a hab
és a hagyományos penge?
A nagypofájúság sárgás arcbőrét
amúgy se könnyű megsebezni.
A szem alatti ráncok a belső
sírástól alakultak, kár lenne
felvarratni őket, púderral takargatni
a közeledő veszélyt fölösleges.
Vedd már észre, hogy a rossz
alvás, az éjjeli hányás, az önzésből
betegséggé deformálódó jövő
környékez. A rossz gazdálkodás
önmagaddal szétvitt, mint
huzat az összesöpört szemetet.
Bámulj a tükörbe, infravörös
fények villognak a szemed
körül, ultraibolya foltok a bőrödön,
fekete, fekete, fekete minden, ami szép,
fehér a rút, a hazug, az álszent,
a gonosz. Kapcsold le a lámpát.
A beálló sötétben még közelebb
jutsz magadhoz. Aztán menj
átmelegedni a zuhany alá,
reggelire már ne híreket
egyél, ne pletykákat igyál hozzá,
kend meg a valóságot vajjal,
de persze csak akkor, ha
megfelelően vékony szeletet
tudtál levágni ropogós kenyeréből.
ÁLMOK ÉS PÉLDABESZÉDEK
Egy öreg limuzinnal fordultunk
a Keleti pályaudvar előtt.
A hátsó ülés valahogy elszabadult,
önálló riksaként külön életre kelt.
A forgalom közepén álltunk,
de a fiam nem akart sietni,
úgy látszott, nincs kedve
a beszálláshoz. Mért is lenne
jó valami elavult, vesztett
dologba bekapcsolódni?
Az álmok és példabeszédek
csak növelik a homályt. Mi
vesztett ügy? És a győztesek,
ha csatlakozunk hozzájuk,
nem kerülnek-e maguk is
vereség-közelbe? Mennyi
dolog szorul ki, ami nemrég
még kárhoztatott győztes volt.
A forgalom úgy hullámzik körülöttünk,
mint vezetékben a szikrákból
összegyűrt erő. Autók, autók
egymásután. A szél szemetet
kavargat a betonon, mint aki
vaslábaskában készíti
szegényes ebédjét.
PIAC A CSIMPÁNZTENYÉRHEZ
A folyó felől érkeztünk,
a csónakokban már akkor
is gyanús dolgokat láttam.
De most a legszörnyűbb a bűz.
Nem is szagot jelent, hanem
valami szégyent. A gyümölcsök
a rothadás szélén, a banán áttetsző,
mint a barna sörösüveg.
A húst hiába árulják
rozoga tető alatt, inkább
csak a füstölt dögszag lesz
erősebb, a napfény nélkül is
elboldogul a rothadás.
Légyzümmögés, légylábak
ütemes dobaja.
Ott egy egész krokodil.
Hatalmas csőrét erős kötéllel
kell fegyelmezni, pedig már
órák óta nem él. A fogak
egyenként bosszút esküsznek.
Puha a talaj a lábunk alatt, le se
merek nézni, nehogy megtudjam,
min járunk, de örülök, hogy zárt
cipő van rajtam. És ahogy
az egyre tiltottabb állatok közé
érünk, annak is, hogy van puska
nálunk. A füstölt majmok
pofája bennem se ébreszt könyörületet.
A pávián hatalmas tépőfogától
megborzongok. Egy fekete
nő rám kacsint, közel hajol,
kezem lelógó melle alá tolja.
Egy férfi a szárított makikat
rakja halomba épp. Kulcsot
találok azon a rejtélyes helyen,
a nő egy ajtóra mutat.
Kinyitom. Meglehetős
hűvösség árad felém. Bent
gyönyörű lány színes ruhában.
Talán valami bordély?
De húsbolt ez is, a lány magyarázni
kezd, titoktartást kérve
a szája elé emeli az ujját.
És akkor megértem.
A hússzeletek, a máj,
még nem lennének árulkodók.
De ott egy alsókar.
A tenyerébe hatalmas
szöget verhettek. Rémülten
sejtem meg, hogy a körme
még most is nő.
HULLOTT ALMÁK
A mai szürke nap,
szeptember harmadika,
valamit nagyon el akarhatott
mondani, mert minden órában
pár percre kisütött a nap.
Elköltöttem a kései ebédet,
japán rizslabdákat és
rizskockákat. A zöld torma
a szokottnál is erősebb
volt, tüdőmből levegőt,
agyamból gondolatokat
törölt ki. Amikor épp
előbujt a nap, kiszaladtam,
hogy a fa alól összekapkodjak
néhány leesett zöldalmát.
Mindegyiknek van valami
hibája, de az asztalon
gyönyörűek lesznek,
és jó illattal töltik
majd meg a szobát.
AZ UTOLSÓ ALMA
Az almafán az ágacskák között
pár cinke ugrál itt az ablakomnál.
Hasuk, mint az alma most, tiszta zöld,
melegen sütni a nap sose fog már.
Az éjszaka is, azt hiszem, esett,
a háztetőn madárláb járta táncát,
majd felhőszürke lett a rémület,
s a szárnyakat a köddel eltakarták.
De ki, de ki, de ki tenne ilyet?
Szakad a víz a zöldhasú madárra.
Valami forgó, édes szédület
az alma vészes sorsát kiabálja.