Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Szeptember
Zágoni Attila

Humoreszkek

Bajuszos tündérek

Hurrá! Győztünk! Hosszas és szívós küzdelem után mi, férfiak elfoglaltuk jól megérdemelt helyünket a konyhában. Vége a konyhai matriarchátusnak, befellegzett a lábosok és tepsik fölötti női egyeduralomnak. Mi csak pipázgattunk, sakkozgattunk, karosszékben szorongva tévét néztünk, s közben észre sem vettük, hogy feleségünk kiterjeszti hatalmát a zsírok, rántások birodalmában. Nem beszélve arról, hogy a mosogatás nem mindennapi élvezetét teljesen kisajátítja magának.
Mi, férfiak azonban megelégeltük ezt. A csatát úgy kezdtük, hogy egy szép vonalú fakanál élethű mását tűztük konyhakötényből készített lobogónkra. Az előnyomulás azonban időbe tellett, mert kezdetben csak féllábbal léphettük át a konyhaküszöböt, azzal is csak akkor, ha cipőnk tiszta volt.
A teljes győzelem után lényegesen módosult a konyha arculata. Új falvédőket rajzszögeztünk fel, úgymint: „Nincsen rózsa tövis nélkül, a férfiarc gőztől szépül”, „Le a kezekkel a kuktáról!” (Nyilván, a női kezekkel.), „Az én férjem olyan dolgos, nálunk még a kés is kormos”, „Hogyha uram főztjét eszed, szobrot emelnek majd neked”.
A legfontosabb használati tárgyak szintén metamorfózison estek át. A füles csészék például, melyeknek mosogatása igen körülményes volt, fokozatosan fületlenné váltak. A kanalakon megjelentek a rozsdabarna őszi levelek csábító színei, belopva lakásunkba az áhított természet hangulatát. Nekünk, férfiaknak műszaki újításaink is vannak. Kiderítettük, hogy a húsdarálót mák és dió őrlésére is lehet használni, ennek következményeként a fasírozottnak mostanában ünnepi bejgli íze van.
Gyakran készítünk olyan ínyencségeket, mint: burgonyafőzelék vadász módra. Receptje a következő: a piacon vadászunk egy kiló burgonyát, kockára vágjuk, majd meghámozzuk, és begyújtunk alája. Amikor a műanyagedény megpuhult, a tűzről lerántjuk, és berántjuk a petrezselyem zöldjével vagy tojás sárgájával aszerint, melyik a kedvenc színünk. Végül, pontosan címzett babérleveleket teszünk bele, és személyesen kézbesítjük.
De szoktunk még főzni disznópörköltet spárgával és zöld paszulyt cérnával. Ez utóbbihoz, hogy jó íze legyen, akár egy egész spulnit is fel lehet használni…


Dinnye-köz, három

- Önt tanúként idéztük meg, bizonyára tud róla?
- Jaj, hogyne tudnám, még tegnapelőtt fél tizenegykor megkaptam az idézést, s még aznap fél kettő után öt perccel felbontottam a borítékot. Tudják, van nekem egy nagy konyhakésem, azzal szoktam felbontani az ünnepi pulykát és az ajánlott leveleket. És kivétel nélkül elolvasom a hozzám küldött kedves sorokat, még a körpecsétet is körbejárom vagy háromszor, az aláírásra kerek félórát szánok, pedig jobban szeretem a hagyományos keresztrejtvényeket…
- Neve?
- Jaj, melyiket is mondjam? Mert nekem több is van, ugye… Többszörösen férjezett vagyok, más szóval visszaeső bűnös a házasságban, hogy egészen hivatalosan fejezzem ki magamat. Szó, ami szó, utoljára Hadowánénak szólítottak, természetesen dupla v-vel, mert szegény, megboldogult férjem egészen jól törte a német nyelvet, de az lesz a legjobb, ha Micikének tetszik szólítani, mint Szunyoginé, a szomszédom, aki a verttejet is csengettyűteával issza...
- A teljes, hivatalos nevet kérdeztem. Az idézést milyen névre küldték?
- Az enyémre, persze, hogy az enyémre küldték, ha engem akartak kihallgatni; jól is nézett volna ki, ha a Szunyoginé nevére küldték volna. De adok én egy jó tanácsot: máskor nem kell olyan aprólékosan megcímezni azt a fránya levelet. Minek feleslegesen pipizmálni, amikor annyi a bajuk, hogy a fejük sem látszik ki belőle? Írjanak csak annyit, hogy Micike, Dinnye-köz, három. Ismer a postás, hogyne ismerne, nagyon jóravaló ember, igaz, a borravalón is múlik, hogy jóravaló, de szép szál ember, ami igaz, igaz, nem lehet alacsony növéssel vádolni még a bíróságon sem, pedig a törvény, az törvény, az alól nincs kibúvó, felmentés vagy apelláta…
- Lakhelye?
- Említettem, hogy a Dinnye-közön lakom, a Sárga Dinnye-közön, hogy egészen pontos legyek, ez a Görög Dinnyével párhuzamos utca, de ki van aszfaltozva és a kanálison nem rács van, hanem szita. A jobb kapulábon felül van egy csengő, azt kell nyomogatni, igaz, hogy el van romolva, de az nem számít, mert ha észreveszem, hogy valaki kaparászik, akkor én már cserélem is le a házicipőt, húzom fel az udvarit, erre tanút is tudok előállítani, ha a helyzet úgy kívánja. Meg aztán a kutya is szokott ugatni, ha jön valaki, a Rexi. Nagyon kérem, a Rexit x-el tessék írni, mert jó családból való, törzskönyvezett fajkutya…
- Mondja utánam az esküt!
- Jaj, hogyne mondanám, miért ne mondanám? Sokszor esküdtem én már eddig is életemben, utoljára az én szegény, megboldogult Hadowámmal, aki perfekt törte a németet. Jaj, de gyönyörű esküvő volt. Volt ott násznagy és eljött annak a bátyja, az még nálánál is násznagyobb volt legalább egy fél fejjel; szép volt, szép, nekem még a szemem is fátyolos lett…
- Mondja: esküszöm, hogy az igazat mondom, és nem hallgatok el semmit.
- Hát, már hogy hallgatnék el, tisztelt bíróság, úgy nézek én ki, mint aki ragtapaszt hord a beszélőkéjén? Arra az egyre mérget vehetnek, kitálalok én mindent, mert én nézni sem bírom a kegyetlenséget, ha a szódás egy kicsit erélyesebb szól rá a lovára, akkor én lekenek a gazfickónak két olyan egyformát, hogy az egyik szeme vizitába megy a másikhoz…
- Otthon volt ön, amikor a tőszomszédok: Birizga és Birizgáné összekaptak?
- Nem voltam én otthon, dehogy voltam, ne tessék engemet valótlansággal vádolni; éppen a barátnőmnél voltam, és egy gyönyörű, kétfüles szatyrot beszéltünk meg, az egyik fülén már a múlt héten túlrágtuk magunkat, maradt a másik füle és a feneke, amit ugye, nem árt kibélelni, hogy az aprópénz ne szotyogjon belőle a földre…
- Szorítkozzunk a lényegre!
- Persze, hogy a lényegre szorítkozom, még nem is említettem a zsugorított anyagból készült kétrészes ruhát, és a pruszlán mártást, pedig esküszöm, és nem hallgatok el semmit, hogy olyan finom volt, az egész utca gyerekei megnyalták mind a tíz ujjukat utána. Három tojássárgáját két kanál vízzel simára keverünk… No, persze, tálalás előtt…
- Tálalás előtt öntsünk tiszta vizet a pohárba!
- Én nem bánom, mert a szeszes italt sosem szerettem, szegény megboldogult férjem sem állhatta, pedig, ugye, a maga dupla adag v betűjével…
- Tehát a Birizgáék szóváltásánál nem volt jelen?
- Erre akár két tanút is elő tudok állítani, először, ugye, saját magamat, másodszor a barátnőmet a szatyorral…
- Ha nem volt ott, akkor miért idézték meg önt?
- Hát, éppen ez az, amit én is szeretnék tudni. De hát itt annyi egyebet kérdezgettek, volt nekem alkalmam efelől érdeklődni?


A fusizó

Kezeit csókolom, jó napot kívánok. Itt van Baplatya bácsik a szerelő. Mert, ahol valami baj van, én mindjárt ott vagyok. Sokszor hamarabb vagyok ott, mint a baj, mert úgy is van, hogy én jövök előbb, és aztán jön a baj.
Nem zárnak az ablakok ugyebár? Tudom, ne is tessék mondani, én szereltem föl őket a múlt héten, normában. Tetszik látni, így dolgoznak mostanság az építőiparban. Fuserálnak kezicsókolattal, összecsapnak mindent, s aztán csak futnak el gyorsan a délutáni fusiba.
Ez az ablak, ez nehéz ügy, hm, hm, hm. Merthogy itt bevet az eső, meg bever a szél, meg berepülnek a madarak ugyebár. E főleg a szél, ugyebár, és aztán kész a betegség. Tetszik látni, voltaképpen ez egy orvosi munkálat. Valóságos járványmegelőzés! Azér a pénzér, istállómalázattal. Mert ugyebár meghűlünk, aztán jön az orvos, és fel ír valami antineugráldzsikot meg piramidont meg penimicilint, meg felír naponta három kanál vizes borogatást, és kész, már megyen is. De én, Baplatya, én kezicsókolattal, nem írhatok fel semmit, hanem meg kell aztat az ablakot csináljam.
És hozzam a szerszámot. Itt van például ez a fúró. Manapság kezicsókolattal egy ilyen fúrót nem lehet akárhonnan lopni. Aztán itt van ez a csavarhúzó. Ez kérem valódi svéd acélból készült. Órarugónak importálták, de húzza is a csavarat, ha megnyomom. Kár lett volna ebből órarugót csinálni. Mert az óra, az esetleg késik vagy siet, de a csavarhúzó, az mindig pontos. Hát nem?
Hát én akkor hozzá is láthatok máris, mert nem szeretek sokat beszélni meg diskurálni a szófukarságomból kifolyólag, mert egy szónak is száz a vége, tetszik érteni engem? Szóval hozzá is foghatok csak még aztat akarom kidomborítani, hogy ez pénzbe kerül. Mert ugyebár a Krisztus koporsóját sem javították meg ingyen. A jó munkát, aztat meg kell fizetni. A rossz munkát, aztat nem kell megfizetni. Aztat csinálom délelőtt.
Előre persze nem tudom megmondani, hogy mennyibe fog kerülni, mert ugyebár honnan tudjam én most, hogy később mennyit akarok keresni? Tessék elhinni, tiszta ráfizetés nekem az egész. Mert ugyebár, amíg ide eljöttem, be kellett verjek három féldecit, olyan messze van. A harmadik féldeciért le kellett menjek egészen a Tetűpor utca sarkáig, és onnan vissza. Hát, szóval messze van ugyebár, kopik a cipő, kopik a kalap… leesett a fejemről, elgurult, ugye, amíg visszahozták, az mind időveszteség. Na akkor a rizikó. Mert ugyebár rendes munkát nem lehet megcsinálni rizikó nélkül.
Aztán itt van az asztmám. Van egy súlyos gyomorasztmám. Meg van operálva két oldalt… Szóval csak azért mondom, hogy nekem nem szabad emelni, nekem kell segíteni, én mindig megmutatom, hogy mikor mit tessék emelni, nem kell izgulni, nem nagy dolog, itt vagyok én. Aztán mikor ütök a kalapáccsal, ne tessék hangosan jajgatni, mert ijedős vagyok, és még azt hiszem, hogy a saját ujjamra vágtam rá.
Na aztán persze ez az egész garanciával megyen. Mert ugye, én egyszer megcsinálok, az garantáltan megint meg lesz csinálva.
Itten a szomszédban is a múltkor megcsináltam a vízcsapokat, mert folytak. Én mondtam a nagyságos asszonynak, hogy arra arzént vehet, hogy azok a csapok többet nem fognak folyni. Nem is folytak soha többet. Azóta is a szomszédból hordják a vizet.
Vagy ugye ott volt a nagyságos asszony, a hetvenhármasból, annak föl kellett szerelni valami függönyrudat, mert amikor vetkezett, akkor a szomszéd blokkból mind kiültek a kiskorúak az ablakba, és tapsoltak. Nahát én úgy feltettem azt a függönyrudat, hogy a szomszéd a másik felén a falnak föl tudott rá akasztani egy százliteres szilvafőző üstöt.
Szóval csak azt akarom kidomborítani, hogy a jó szakember, az nem terem minden bokorban. És, ami fontos: a becsület! Mert becsület nélkül nem lehet. Ha én egyszer azt mondom, hogy kérek szépen húsz lej előleget, azt azért mondom, mert nem szeretek adós maradni a büfében. Mert ugye az előleg az kell az anyaghoz. Itt van ez az ablak, amit én most fölvállalok. Ehhez kell húsz méter spárga, egy negyed liter firnájsz, lakk, húsz deka parizer, harminc darab szeg, kell egy sarokfracni, mert ez hiányzik belőle. Rá se kell nézzek, tudom, hogy hiányzik, én hagytam ki belőle. Aztán kell egy smirgli meg aragáz meg kézikenőcs. Az mind pénzbe kerül. A végén nem is lesz elég a húsz lej.
Tetszik tudni mit? Kérek száz lej előleget, én most elmegyek, s a munkadíjért el sem jövök. Így kerül a legolcsóbba!


Szakmabeli szurkoló

Nehogy azt higgye, elfogult vagyok a fiúkkal szemben. Nekem olyanok az ellenfél játékosai is, mintha én szültem volna őket. Én teljesen pártatlanul nézem végig a meccset, kezdve attól, hogy a lelátó közepére ülök, és onnan ordítom? „Csontold ki a bokáját!”
Nekem a múltkor is tökmindegy lett volna, melyik nyer, de hát a mieink olyan hátránnyal indultak; amikor meghallottam, könny szivárgott az orromból. A meccs előtti este dumáltunk Szipák Gabival, a középcsatárral, fehér asztalnál, vörös bor mellett. Elmondta, hogy szörnyű allergiás a magas hátvédekre. Ahogy megpillantja őket a tizenhatos tájékán, neki már jön is ki a csalán, mintha cukrozott epret zabált volna. Ilyenkor, persze, lemond az egész akcióról, pedig a kisujjában van minden elképzelhető technika és taktika. De csak nem teheti beteggé magát épp a bajnokság alatt…
A testvérének, Szipák Kettőnek pedig jól szitált vesehomokja van. Ilyen teherrel hogy fussa le a bekkeket? Nem elég neki az ő kilencven kilója, még ott a belsejében egy cementkockára való, irdatlan rakomány. De nem is beszéltem Tárkányról; kár, hogy nem látta közelről, akkora tavaszi szeplői vannak, valósággal mozgásképtelen lett – ahogy a sportorvos kifejezte magát.
De még így is megnyerték volna a meccset, ha az a sokdioptriás bíró a zsukát nézi, nem pedig a partjelezőt. Lesállást ítélni – gól helyett… Azt mondta, azért nem adta meg, mert magasba emelkedett az oldalzászló. Hát tulajdonképpen mi is az az oldalfoncsika? Szipák Gabi becsületszavát adta, hogy nem volt lesen. Akkor mi értelme a vitának? Ott tartunk már, hogy egy becsületes csatár szava nem ér annyit, mint egy seprűnyélre bogozott, félméteres textildarab?
És ellenünk miért adta meg a tizenegyest? Igaz, hogy Csődör a tizenhatoson belül tette be a csülköt, de az teljesen szabályos volt, az ellenfél csatára is bevallotta, mikor magához tért a kórházban. Különben is a foci férfias játék, s akinek ez nem smakkol, az depiláltassa a lábszárát, és álljon be kertészkislánynak a Mimóza nevű palántaneveldébe.
No és az a szemellenzős emberfogó taktika; ki látott még olyant? Hát valójában mik a mi fiaink: hétpróbás gazemberek, kasszafúrók, akiknek minden lépését figyelni kell? Kérdem én, lehet-e szép, szellős játékot produkálni, ha az ellenfél állandóan az ember sarkában liheg?
A szélről nem is beszélek: végig ellenünk fújt. Első félidőben szembe, aztán a sípszóra megfordult, és megint szembe… s még akadtak olyan taplófejűek, kik azt kiabálták, hogy ilyenkor lapos labdával kell játszani. Kérdem én, mi látszik az egészből, ha fű alatt bujkál a pöttyös, mint valami fürjfióka? A labdában azért van levegő, hogy minél magasabbra szálljon, s minden néző láthassa a pénzéért.
Aztán az a két kis szódásüveg, ami miatt letiltották a pályánkat… olyan ártatlanok voltak, mint a pihés galambfiókák. És olyan békésen repültek, mondhatni simogatták a bíró klottbikinijét. Kinek árthatott volna két nyamvadt autoszifon, mikor patront sem lehet kapni belé? És az a fél tucat vizespohár… azokat csak azért hajigálták be, hogy ne kelljen körbeadni a palackokat, szóval hogy az ellenfél pohárból igya a szódát, ha netán valaki patront is dobna be.
De nem baj: Szipák Gabi megsúgta nekem, hogy megóvták a meccset. Fogadkozott, nem hagyják magukat, tiszta vizet öntenek a pohárba, még ma délután. Tiszta fenyővizet. Elvégre szálfa-kemény havasalji gyerekek ezek, eszem a szívüket…


Micsoda meccs!

Itt állnak a fiúk, kedves hallgatóim, itt álldogálnak egy bal lábukról a másikra, éppúgy, mint „Hannibal ante portas” a tizenhatos tájékán. Történelmi pillanat ez, mi több: drámai. Hiszen már holtbiztos, hogy a mai összecsapás elkerülhetetlen. Az ellenfél megérkezett… Az ellenfél gólt akar rúgni…
Számomra is hihetetlen, de így van. Fiainkat úgy érte a bejelentés, mint derült égből a hideg zuhany. Edzett gyerekek, viszonylag megtollasodtak, tehát bizonyítottan nem mai csirkék, de az ellenfél szándéka teljesen kiborította őket. Hogy ők megint végigküzdjék a kilencven percet? S mindezt csak azért, mert az ellenfél telhetetlen? Mert neki nem elég az otthoni győzelem? Mert halmozni akarja a gólokat?
Sajnos, ugyanabból a derült égből megérkezett a másik hideg zuhany is: a kánikula. Pályaválasztáskor én már láttam, hogy pechünk van… A nap teljes terjedelmével a mi térfelünk fölött tanyáz, és ahogy elnézem a Föld forgását, ott fog maradni a meccs végéig. Fiainkon meg bűnnehéz, vastag selyemdressz, azon pedig félméteres, bűnnehéz szám. A kilencesig még hagyján, de hát akinek kétjegyű számot kell cipelnie? A tizenhatos vonalát már meg sem említem. A mi tizenhatosunk még tizenöt méterre sincs a kaputól. Hát így igen… Így nem kunszt gólt lőni nekünk…
Sebaj! Átlagéletkor dolgában azért tekintélyes fölényünk van. Nálunk hagyománnyá vált, hogy mindenik játékos átlagéletkora évről évre csökken. És tehetségért sem kell a másik térfélre szaladgálnunk. Itt van például Czumi, a középcsatár. Nemcsak a labdát kezeli remekül, de az ecsetet is. Gyönyörűen futtatja a színeket, akvarellben egyenesen utolérhetetlen. És ezt még a lakóbizottság is elismeri: emeleti szobájába a földszintről hordják fel neki a vizet, s mindenki tízpercnyi csenddel adózik remekművének.
Czumi legsikerültebb képe a Csendélet. A lelátót mintázta meg, pontosabban szólva azt a pillanatot, amikor kihagyta a tizenegyest. A lelátón síri csend volt – innen a cím is: Csendélet -, csupán a tátva felejtett szájak voltak beszédesek, de annyira, hogy bizonyára az utókornak is mondanak majd valamit. Czumi pasztellszínekben fest, leginkább a fűzöldet kedveli. Sokszor formabontással is próbálkozik. A labdát például kocka alakúra mintázza, s így teljesen elhihetővé válnak a csatárok művészi „luftjai”…
Amíg az ellenfél támad, elmondom, hogy Ragats Kettő – a balszélsőnk – nemcsak tűrhetően cselez, hanem (amint az öltözőben elmondta nekem) remekül zongorázik is. Egyedül játssza el a legnehezebb négykezeseket is allegro, trappoló meg kocogó tempóban. Zenei pályafutását a C-ligában kezdte, akkoriban még C-dúrnak nevezték, mert a keményebb belemenéseket C-durvaságként kottázták le a bírói lapra. Ragats Kettő szépen fejlődött, egész kottafejjel nőtt csapattársai fölé, átigazoltatta magát az Á-mollba.
Bütyök, a kapus – aki az imént azt a szép gólt kapta – szintén rendkívüli tehetség. Amint a helyi lap sportrovatában megírták róla, roppant ügyesen farag. Kétélű bicskájáról nemrég kétrészes film készült. Bütyök akkor mondta el: valójában azért lett kapus, hogy meccs közben zavartalanul cifrázhassa a kapufát. Művészi hozzáállása és intuíciója páratlan. Közismert például, hogy esti mérkőzésekkor csakis teleholdat meg csillagokat szokott vésni a kapufába.
A mai mérkőzésen azonban nem feltétlenül mélyfaragásaival kell jeleskednie. De mégiscsak megnyugtató számunkra, hogy nem valami durva kezű focista védi a hálónkat, hanem egy finom lelkületű, alkotó kedvű művész, aki még a kapufát sem tekinti egyszer s mindenkorra adottnak.
És most, az egy-null után, mesélhetnék a többi tehetséges fiúról is, kedves hallgatóim… Megemlíthetném Csalymotát, a sepregetőt, aki profi szinten mozog az amatőr színjátszó csoportban. A legnehezebb pillanatokban is lehet rá számítani. Olyan bonyolult helyzeteket oldott már meg, mint a Noszty fiú esete Tóth Marival. Persze a pályán is remekül alakít; vadonatúj cipőben is élethűen utánozza a vén bakancsost…
A fiúk tehát egytől egyig zseniálisak. A labda viszont (sajnos) még mindig kerek, és az ellenfél változatlanul góléhes. A mérkőzés sorsa tehát nem a mi fiaink lábában van, hanem a bíró kezében. Ha költőien akarnék fogalmazni, azt mondanám: a kutya a bírói sípban van elásva…



.: tartalomjegyzék