Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Október
Zsidó Ferenc

Dupla pettinges orgazmus

– Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0. –

Azt mondják, előjáték nélkül mit sem ér a szex . De vajon két előjátékkal? Vajon nem jobb egy előjáték nélküli gyors menet – durr, bele a közepébe?
Azt is mondják, nem kell ajtóstul a házba rohanni. Nos, Nagy Koppány Zsolt nem így tesz új regényében .
A narrátor-főszereplő, Fényező Nagyjuhász János így foglalja össze az első számú pettingben a szerzői szándékot: „Egy háromkötetes könyvet írok, és annak csak az első része szól a hivatalról. Illetve nem a hivatalról: egy hivatalról. És őszintén szólva mind az első, mind pedig a második kötet csak előjáték a harmadikhoz. Pusztán azért írom meg őket, hogy annak sokkját enyhítsék… hogy azt felvezessék, és az olvasók figyelmét eltereljék.”
Nos, maga a lényegi könyv, az briliáns (az első kettőről később). Egy jól kifundált, valóban sokkoló negatív utópiáról van szó, mely a közeljövőben játszódik le, témája pedig az öregek likvidálása. Utópiáról van szó, de az hitelesnek hat, a szerző jól felépíti a történések társadalmi hátterét, megvilágítja a lelki folyamatokat, van itt szociológia, statisztika, minden, mi szükséges, legfőképpen pedig sodró, magával ragadó narráció.
Az öregek problémát jelentenek, erre megoldást kell találni: „A közhangulat és az immár fiatalok által uralt politikai akarat tehát egészen érett volt arra, ami következett: az első megfogható, történelmileg datálható törvényjavaslat benyújtása. (…) A javaslat rövid volt és velős: az ezredforduló előtt születetteket fokozatosan, a legidősebbekkel kezdve, el kell különíteni a társadalom többi részétől.” Ez tehát az alaphelyzet. Aztán van csavar, de jól előkészítve: a fiatalok rájönnek, hogy az internálás nagyon költséges dolog, így – Amerikával egyeztetve – áttérnek a kivégzésekre. A könyv két öreg dacos vergődését mutatja be. Fényező Nagy Juhász János a lánya és veje (amúgy korábban általa vásárolt) házának tetőterében húzza meg magát; a külvilágtól teljesen elzárva él, csupán veje, Sanyi szolgál – utólag kiderül (?), hogy manipulált – információkkal. Unalmában naplót ír, s kibontja a közfalat, átjut a másik lakás tetőterébe, ahol megismerkedik egy hasonló körülmények közt élő öregasszonnyal, Julival. Szerelemre lobbannak egymás iránt. Egy váratlan fordulat arról győzi meg őket, hogy lányaik-vejeik átverik őket: Fényező egy reggel véletlenül belebotlik a házban egy betörőbe, egy ásóval agyoncsapja, nekiállnak elkaparni a kertben, egy tankos járőr rajtakapja az öregeket, de nem lövi le, még csak nem is fenyegeti meg őket. A két öreg ebből azt a következtetést vonja le, hogy vejeik-gyerekeik csupán egy aljas játékot játszanak velük: „Kapóra jött nekik minden, ami az utóbbi években történt: végiggondolták, és eljátszották velünk a történet végét.” Vagyis a közhangulat ugyan öregellenes, de (egyelőre?) nincs szó az irtásukról. Elhatározzák, hogy beolvasnak vejeik-gyerekeiknek, s elhagyják a házat, hogy valami eldugottabb helyen új életet kezdjenek. Ezzel zárul a könyv, tehát nyitott marad, de természetesen ismét van néhány csavar: a történet egy olyan prológussal kezdődik, ami elvileg akár epilógus is lehetne, s amelyben az van rögzítve, hogy egy suhancokból álló kommandó kinyírta Julit, és épp a narrátor-főszereplő életére tör. Ugyanakkor a naplófolyamban vannak olyan töredékek, amelyek a főszereplő bírósági elítélésének és brutális megkínzásának mozzanatait mutatják be. Maga a napló szerkezetileg némiképp kusza (tudatos szerzői szándékból): mert így tette közzé utólag, dilettáns, lakonikus módon megszerkesztve, valaki.
A befogadó pedig marad kétségek között: valóban lejátszható ez a forgatókönyv? Elképzelhető egy olyan világ, amelyben az öregeket kivégzik, mert terhet jelentenek a társadalomra?
Az első könyvrészben már megjelenik csírájában a téma. Ott Kalmár Koppány – az öregek kiirtásának egyik európai szintű teoretikusa – így vázolja a problémahelyzetet: „Az európai populáció annyira elöregedett, hogy a társadalombiztosítási rendszer minden percben összeomolhat. (…) A fölénk tornyosuló problémákon immár képtelen segíteni a bevándorlók hada, vagy a megnövelt nyugdíjkorhatár. (…) Míg húsz évvel ezelőtt öt nyugdíjas jutott Európa-szerte egy dolgozó, aktív fiatalra, most ötven jut! Halál az öregekre.”
Hogy valós problémákról beszél a szerző, egyértelmű. És jól ábrázolja azt a morális züllést, illetve társadalmi elkeseredést is, ami ilyen extrém „megoldás” kidolgozásához vezet. Az olvasó végig azt érzi, hogy hátborzongató, de tényleg megtörténhet. Az igazán jól megírt negatív utópiák eléggé pontosan megelőlegezhetik a bekövetkezendőket (gondoljunk pl. Orwell 1984-ére!). De persze, úgy is felfoghatjuk, hogy a könyv azért (is) íródott, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő – ha már a hatástörténetnél tartunk.
De ezt az egészet akár mellékesnek is nevezhetjük, a mű elsődlegesen esztétikai élményekkel szolgál, és ez a lényeges. A stílus a naplóformából adódóan alanyi, közvetlen, csevegős, ugyanakkor nem bombasztikus, Fényező ugyanis nem hajlamos az önsajnálatra (bár némi hipochondriája van), ezért nem uralkodik el a könyvön valami világvége-hangulat, inkább csakazértis derű, élni akarás, olykor némi bagatellizáló szándék. Fényező tehát túlélni akar és szeretni, épp ezért a befogadót a témából adódóan valóban éri sokk és döbbenet, de ezt jól ellensúlyozza a főszereplő pozitív attitűdje, belső ereje, nyugalma. Ebben a részben is vannak ágyjelenetek, a szerző empátiával, visszafogottan mutatja be az öregkori szexualitást, beszél az evés és ivás öröméről: a főszereplő értékeket keres a megsemmisülés felé tartó úton. Egy adott ponton Júlia, amikor rátalál Fényező titokban írt naplójában, meg is fogalmaz egy kritikát, mondván, nem tudja, hiteles lesz-e az utókor számára a történet, melyben két szeretkezés leírása és pár vénasszonyozás közben csak úgy odaveti – szinte mellékesen –, hogy a hírközlés szerint „kellő mértékben” fogynak az öregek. Nyilván ezt a „kritikát” egyfajta írói önvédelemnek is betudhatjuk, hisz a naplóforma, illetve a főszereplő beszűkült mozgástere miatt valóban nem kapunk átfogó képet arról, hogy pontosan mi is zajlik a világban, így kételyek merülhetnek fel a hitelességet illetően, de összességében jól van ez így, mondhatni, ez a legjobban megválasztott elbeszélői pozíció. Mert belső, tehát szubjektív, ugyanakkor mégsem sajnálkozó, önsajnáló.
Apropó, beszűkült nézőpont: több ízben elhangzik, hogy hírzárlat van. A nyomtatott lapok megszűntek, a kábeltévés rendszerekben olcsó a zene- és a pornócsomag, és megfizethetetlenül drága a hírcsomag. Hm… De hát végeredményben negatív utópiáról beszélünk, nemde?
A könyvben amúgy az alaptémához „illően” sok a halál, többek között tudomást szerzünk a főszereplő feleségének haláláról is, mely vagy baleset volt, vagy öngyilkosság, s amelyet Fényező úgy értékel, hogy: „értem halt meg vagy ellenem, magáért vagy maga ellen, esetleg értünk vagy pedig éppen ellenünk.”
Nagy Koppány Zsolt (vettük észre: a Nagy és a Koppány név is előfordul a regényben, kár, hogy Zsolt nevű szereplő nincs…) egy jól megírt, őszinte, mély könyvet adott ki a kezéből, melyben az alaptörténet döbbenetes sommáin túl fontos részleteket tudunk meg az apa-lány kapcsolatról, a nő-férfi viszonyról, após-vej viszonyról, házasságról, szexről.
Érdekes írói lelemény, hogy a negatív utópiát nem egy kívülálló, mindentudó narrátor perspektívájából ábrázolja (ahogyan kézenfekvőbb lenne), hanem a megélés belső, szereplői nézőpontjából. Fényező rutinos naplóírónak számít, ez egyfajta belső kényszer számára, ami abból is látszik, hogy a határhelyzetekben is ír. „Egész életemben naplót írtam, persze, nem komolyan lányosat, hanem fanyarfölnőtt férfikesergőt…” És itt a fanyarság a kulcsszó, ez jellemzi leginkább a stílust.
Hogy honnan jött Nagy Koppány Zsoltnak ez a téma? Irodalmi előzményei is vannak (pl. a könyvében tételesen is szereplő Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre című műve), de alighanem más indítékai is lehettek a szerzőnek. Szubjektív volta ellenére egy nagyon is valóság-szagú műről van szó (ha szabad ezt egy utópiára használni). Az esztétikai élményen túl: társadalmi értelemben fontos könyvet írt Nagy Koppány Zsolt.
Ami a címet illeti, a recenzens első körben előveszi (nem létező) filológiai műveltségét, s megállapítja, hogy az egy Shakespeare-drámából való (na jó, na, a google a recenzens barátja…), de aztán a címbéli kifejezés a szövegben is elhangzik. Sanyi, a vej vágja Fényező fejéhez: „nem kell vala megvénülnöd, Jánosom, mielőtt fejed lágya benőtt.” Vagyis, hogy a főszereplő öregsége ellenére még mindig túl naiv, nem látja át, hogy a fiatalok milyen „végső megoldást” találtak ki az öreg-kérdés kezelésére.
És akkor a pettingekről: külön-külön, önmagában jó az első két rész is, összességében azonban úgy érzem, gyengítik az összhatást. Elvileg van létjogosultságuk, hisz úgymond előkészítik a főtémát – végeredményben ugyanannak a szereplőnek az ifjú-, a felnőtt- és öregkoráról van szó –létrehoznak egy ívet, ezt jelölik, amolyan rockballadásan az alcímek is: verse, bridge, chorus. Mégis: külön könyvben jobban szeretném látni ezeket. Pontosabban: a harmadik rész külön is tökéletesen megállná a helyét, és izmosabb volna, az első rész kimondottan izgalmas, viszont nem tűnik elég kifutottnak, megérne egy részletesebb kidolgozást, egy külön kötetet, a középső rész pedig kissé izzadságszagú, tétnélküli.
Lássuk akkor: az első rész hozza leginkább azt, amit eddig Nagy Koppány Zsolttól megszoktunk: a fordulatos, poénos, szaftos, ironikus, szórakoztató meseszövést, amit csak úgy fal a befogadó. Egy vérbő, szellemes szatíráról van szó.
A főszereplő a Só- és Szóróanyagok Hivatalában dolgozik, és van annyira cinikus, hogy úgy tűnjön, jól tud alkalmazkodni a bürokratikus, hierarchizált, egyébként teljesen kusza, korrupt és hatékonyságot nélkülöző rendszerhez. Hisz van, kitől tanuljon: „Itt nincs olyan, hogy sürgős. Meg vagy bolondulva? Ez a közigazgatás, baszki!” (…) „A hivatalban senki sem siet vagy kapkod, mert akkor véletlenül hibázik. Az meg, ugye, végzetes szokott lenni.”
Nagy Koppány Zsolt kissé felnagyítva, túlozva, provokatív jelleggel, ugyanakkor realista színekben mutatja be a hivatali patkányok életét, az anomáliákat. Szereplői jellegzetes hivatalnok-típusok: a stréber, a lógós, a túlélő, stb. A főszereplő még viszonylag új a rendszerben, de jól helyezkedik, igyekszik jóban lenni Editthhel, az idősödő, szexéhes főnökasszonnyal, miközben a titkárnőnek, Daniellának csapja a szelet. Előléptetést is remél, ha nem is főosztályvezető, de főosztályvezető-helyettes talán lehet. Igaz, hogy nincs osztály, de kicsire nem adunk… De még tanulni kell. Például Bélától, a túlélőtől, aki végül természetesen „lebuktatja” őt. A hivatal működésének elvét ő összegzi a legjobban: „ezek az ügyek most vannak folyamatban: a folyamatok, amelyeket projektálunk bennük, szintén folyamatban vannak, és folyamatosan kérek visszajelzéseket a kollégáktól, hogy mi a véleményük. A vélemények beérkezése után az egészet feldolgozzuk, a következtetéseket analizáljuk, az analitikákat szublimáljuk, aztán kinyomtatjuk a teljes anyagot, bekötjük, mint egy államvizsgát, majd újra megküldjük véleményezésre.”
Cinikus hozzáállás, de a következtetés az, hogy ez az egyetlen helyes. Főhősünk pedig úszik az árral: „Azzal a munkamorállal, amit itt másodpercek alatt elsajátítottam, aligha tudok helytállni majd bármilyen cégnél, vagy egy McDonald’s-pult mögött”. Rövidesen megcsinálja a szerencséjét is: Editth asszony helyettesének adva ki magát lenyúl egy adag csúszópénzt. Örül, és flörtölni kíván Daniellával, de pofára esik, mert a titkárnőnek már van pasija. A hölgy kissé lealázza, majd elcipeli egy különös „gyűlésre”. Fényező itt szembesül először az öreg-ellenes mozgalommal, de egyelőre nem hatja meg túlságosan a dolog. Nem hiszi, hogy lehet valami belőle. Egyáltalán: nem hisz igazából semmiben. Mindent összevetve: inkább nevetséges, mint szimpatikus a figura, amolyan pojáca-típus.
Jól megfontolt szándékkal enged a főnökasszony csábításának, megtörténik az első eksön, melyet a szerző pikáns, pornós, plasztikus leírásban mutat be: „Dona Esmeralda nem siet: hátamra fektet, megfordul, fenekét az arcom elé helyezi, majd alámerül, és módszeresen szopni kezd, mire úgy érzem, ezt a sok kedvességet és leereszkedő elnök asszonyi viszonyulást viszonoznom kell…”
És úgy tűnhet, ettől kezd csak igazán szárnyalni Fényező hivatalnoki karrierje, de van egy aprócska bökkenő…
A hivatalban pornót néz mindenki, azt szabad, sőt, javallott: addig nem csinál bajt. Regényt írni a hivatalról viszont nem szabad, még teljesen átfikcionalizáltat sem: attól kirúgják az embert. Márpedig Fényező van annyira elvetemült, hogy ezt megpróbálja. S természetesen kiderül, így Editth asszony nem felemeli, hanem eltávolítja.
Élvezetes, tanulságos olvasmány ez, a hivatali élet torz tükre, paródiája. Terjedelme alig több egy testesebb elbeszélésénél, s úgy érzem, több is volna benne, illetve, túl váratlanul, előkészítetlenül jön Fényező bukása, az olvasó épp csak kezdi megszokni a polgárpukkasztó stílust, s már kész, vége is.
A második könyv az elsőben megismert alapállást, attitűdöt viszi tovább, így túl sok újdonsággal nem szolgál. Fényező ezúttal céges angoltanárként fejleszti tökélyre a túlélő cinizmust: „nem erőlteti az angolt, hanem magyarul cseveg, hosszan készít magának kávét (szigorúan a cég készletéből), cigarettaszünetet tart, de legfőképpen arra ösztökéli ásítozó tanítványait, hogy magukról beszéljenek…”
A stílus itt is élvezetes, a történet azonban jóval esetlegesebb, fragmentáltabb, olykor tét nélküli poénkodásnak tűnik. Az olvasási öröm kitart, de már várjuk a végét. És akkor kezdődik A KÖNYV, amiről följebb már részletesen értekeztem.
Szóval, összegezve: van egy előjáték, ami önmagában akár „főfogás” is lehetne, aztán jön egy plató-fázis, hogy mindezt betetőzze az igazi élmény, amely stílusban, érettségben, világlátásban jelentősen eltér az elsőktől. Lehet, hogy azok betetőzése, de inkább „üti” azokat. Úgy, hogy az ember végül csak az ütésre emlékszik.
Összességében a kötet mintha elmozdulást mutatna attól, ami eddig jellemezte Nagy Koppány Zsolt stílusát. A posztmodern allűrök visszaszorulnak – van ugyan néhány reflexió az írás folyamatára, de csak a „szükséges” mértékben, viszont nincs szövegirodalmas intertextualitás, nincsenek jelöletlen idézetek (minden idézet kínos könyvészeti pontossággal van feltüntetve). Az önéletrajzi áthallások is ritkulnak: az első két részben kicsit túl evidens – hiába vagyon hangsúlyozva a kötet elején, hogy nem köll referenciálisan olvasni a sorokat –, hogy sok a megélt történetmorzsa (N.K.Zs civilben volt már hivatalnok is, angoltanár is), a harmadik részt nem terheli ilyesmi, az tiszta fikció. A stílus szikárabb irányba mozdul el, célratörőbb, a történetre koncentrálóbb; kevesebb az összekacsintós, intellektuális humor – és nem biztos, hogy ez rossz. Úgy vélem, Nagy Koppány Zsolt a Nem kell vala megvénülnöd 2.0-val (és most már tudják, hogy ezen a harmadik részt értem, nem a kötet egészét) eddigi legjobb művét írta meg.
 




.: tartalomjegyzék