Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Október
Borsodi L. László

A kasszásnő keze helyett a visszajáró

– Balázs K. Attila: A zöld fotel lakója

 

Balázs K. Attila regénye olyan olvasónak szól, aki túl van a Jules Verne, Daniel Defoe kalandregényei keltette izgalmakon, Walter Scott vagy Jókai romantikus tájleírásain, kizárólag a cselekménybonyolításuk fordulatosságában katarzist lelő befogadói magatartáson, Mikszáth romantikus-realista műveinek anekdotikus előadásmódján. Olyan olvasó vegye kezébe ezt a regényt, aki Balzac vagy Dosztojevszkij lélekábrázolását már ismerve, eligazodik Proust, Joyce vagy Faulkner tudatfolyam-regényeinek többszörös síkváltásai között, és aki mondjuk Esterházy, Nádas, Garaczi vagy mások regényein nevelkedve jártas a posztmodern epika szövegjátékaiban. Balázs K. Attila A zöld fotel lakója című műve ugyanis összekapcsolja az ok-okozatisággal és lineáris történetalakítással jellemezhető klasszikus narrációt a  tudatfolyam-regények hagyományával, a kiadó történet(ek) alcím pedig felhívja a figyelmet a szövegszerűségre, a kisregény szövegvilágának önreflexív karakterére, többszólamúságára és lezáratlanságára.

A mű felfogható lenne C, a főszereplő történeteként, de ez nem kerekedik összefüggő epikai folyammá: nemcsak azért, mert C neve töredékességet, vázlat- és jelszerűséget érzékeltet, tehát nincs amit kezdeni vele klasszikus értelemben vett figuraként, hanem azért sem, mert C mást sem tesz, mint ideje nagy részében ül egy zöld karosszékben, és kitalál, képzeleg, reflektál, érzékeltetve, hogy nem az a lényeg, ami kívül, a fotel körül, szobájában, hanem ami benne, általa jön(ne) létre. Semmivel sem valóságosabb tehát az, hogy szomszédja felesége, Gina fizikailag van-e vele, vagy úgy, ahogyan a nő az ő fantáziájában teremtődik. A reflexió és önreflexió eredményezi a többszólamúságot és a lezáratlanságot is: megnyitja C alig-történetét afelé a regényvilág felé, amelyet C megpróbál megírni, és amely végül megírja az ő történetét. Mindkettő tehát szövegként, egymásra való nyitottságukban, egymás viszonylatában ragadható meg, és marad mindkettő kiadó történetnek, lezáratlannak, lekerekítetlennek, hiszen nem jön létre olyan kiemelt nézőpont, egységesítő narratíva, amely által az egyik vagy a másik kerek, lezárt entitássá válna, végső bizonyosságokat hozna létre, noha a mű végére C élettörténetszerűsége összeér az általa írt festő és segédje történetével.

A mű olyan szakmai regény, amely az írói mesterség kínjait viszi színre. C attól fél, hogy kiderül, történetében semmi sem eredeti, nehezen, „kínlódva ír, mindent kétszer megrág, nem az a Jókai-típus – szokta mondogatni”. Ezzel magyarázható, hogy egy-egy történettöredéket a minimalista prózára jellemzően többször újraír, és hogy ezek a részletek/kisszövegek egymás variációivá válnak. Sokszor el sem jut a papírig, elfelejti a gondolatmenetét, vagy rájön, egy eredeti szófordulatot sem képes kitalálni, mert úgy gondolja, az általa olvasott regényekből kölcsönzi. Lehet ez a hagyomány okozta teher, ami miatt a kevésbé tehetséges C képtelen az írásra, vagy ellenkezőleg, lehet C tudatos íróvá válásának a mércéje, amely azt mutatja meg, hol tart a hagyománnyal kezdeményezett dialogikus viszonyban. Nem a „tehetetlenség nagyregényét” akarja megírni, de a szöveg nem engedi, hogy behatoljon szövetébe, és életszagú, hollywoodi befejezésű történeteket hozzon létre. Ehelyett öntükröző eljárással a festőről és segédjéről tervezett történetben projekciószerűen saját történetét kívánja megírni. A tervezett történet felvillanásokban, mozaikokban, töredékekben dőlt betűvel jelenik meg a könyvben, C tudatában formálódnak, még nincsenek leírva, tehát a leírásuk előtti kvázi történetdarabkák nem kerekednek összefüggő narrációvá, de ebben az állapotban is a festő és a segéd készülő története alakítja C tudatát, formálja íróságát: „Az agyában tisztán és világosan csengtek az öreg szavai, mintha egyenesen tollba szerette volna mondani a történéseket.” Amennyiben azonban nem a végtermék, hanem a műalkotássá alakulás és az íróvá formálódás folyamata Balázs K. Attila kisregényének tétje, akkor C tudatműködése, a benne levő történet teremtődési folyamatának és C alakuló élettörténetének a kapcsolata válhat a befogadás intellektuális tapasztalatává, mint ahogy C-t is maga az alkotás, a keletkezés folyamata foglalkoztatja. Írását úgy képzeli, hogy „[e]lkezdődik valahol majd, és fut valameddig, megpróbál egy folyamatot követni, amely az írás végére tett pont után is folytatódik majd valamerre.”

Az írással összefüggésben válik érthetővé az is, C miért költözött be a zöld fotelbe. Bár Bandi, a szomszéd véleménye – miszerint a „dolog szépsége az, hogy bármilyen, már megírt történetbe is belebújhat az ember a karosszék segítségével” – nem nyugtatja meg C-t, mert titok számára, hogy miként jön létre történet és cselekmény, író és történet kapcsolata, tény, hogy a zöld fotel C-nek létmód és életértelem, játék, „amit már nem akar kiengedni a kezéből.” A játék, a zöld fotelben lakás az írás és az íróság, amire a kisregénybeli következő hasonlat is illik: „Olyan ez az egész, mint egy túl hosszú exponálási idővel készített fénykép, ahol ő mozdulatlan, s mindenki más csak elmosódó árnyék.” C világa olyan vágyvilág álom és emlékezés határán, amelyben saját élettörténetének rekvizitumai elérhetetlenné válnak, és megragadhatatlanságuk folytán lehet(né)nek élete részévé, (élet)műve anyagává. Ennek tudatában mondhatja a narrátor vagy – a szabad függő beszéd révén – C is: „Mindig csak a könyvek és tárgyak. A boltban is csak a dolgok, csak a visszajáró. Sosem a kasszásnő keze.” A megnevezhetetlen, az elérhetetlen C írói törekvésének az alapja. Olyan mondatokat keres, amelyek „megpróbálják elérni a lényeget, amely a dobozban van. És ha áthatolnak azon a láthatatlan anyagon, akkor a túloldalon más színben csillognak majd”. Ebben segíthetné az emlékezés, ami – úgy tűnik – csődöt mond. Egyetlen kapaszkodó marad hát C számára, a zöld fotel, amelynek váza helyett „egy sötét lyukat lát (…). A lyuk kiterjedése, mélysége meghatározhatatlan, mintha átjáró lenne egy másik világba. (…) Most megfordul, és a sorok olvasójával néz farkasszemet a betűk hálóján keresztül. – Te mit tennél? – kérdezi szinte suttogva.” Ez a kérdés/kiszólás immár nemcsak C élettörténetét és a festő meg a segédje történetét nyitja meg egymás felé, hanem az (ön)reflexiós játék részeként az olvasó felé is nyitottá válik a partitúra, a befogadó szólama is belekomponáltatik a műbe, művekbe, a kvázi-olvasó is társalkotóvá válik. Kiderül, mindez csak azért történik így, hogy feltárulhasson egy múltbeli nézőpontból C olvasói arca, és jelezze íróvá válásának fokozatait, hogy miként jutott el az írástól mint lelki terápiától és mint megfigyeléseinek rögzítésétől addig az ambícióig, hogy olyasmit ír, amit olvasni szeretne. C íróságát tehát nem az elvárások („dacol a szerkesztőségek véleményeivel”), hanem kritikusi-olvasói énje hívja létre, a(z) (ön)tükrözés részeként a befogadó teremti meg benne az alkotót, az alkotó pedig a művet, míg a mű az alkotóját, tehát a befogadót is. Ebben a megsokszorozódásban, többsíkú nyelvi képződményben válik értelmezhetővé alkotó–mű–befogadó egymást létrehozó, feltételező és felcserélhető viszonya, nyelvi entitásokként, közvetettségükben ragadhatók meg, mint a tudatfolyam működésének kivetülései. Ezt magyarázza az, hogy C számára kizökken az idő, ezért a különböző idősíkok átjárhatóvá válnak, fikcionálja, „saját létét is megkérdőjelezi”, és végül „tök mindegy, hogy melyikük képzeli el épp a másikat”, C-e az öreget vagy fordítva.  Érthető tehát, hogy a felcserélhetőség az, ami miatt lehetetlenné válik C-nek leülni és befejezni az ő történetével párhuzamosan futó festő és segédje történetét, hiszen amint a saját történetének nem ismeri a végét, úgy nem sejtheti a megírandó történet befejezését sem. Marad hát az álom, amely az öreget álmodja, aki maga is álmodik, talán C-t álmodja, és ennek az álomnak a határai a végtelenbe futnak, mint a C által ki nem található történet és C saját történetének a vége. Kérdés, lehet-e szó sajátról, sajáttá tevésről, ha arra jön rá, hogy mindjárt negyven, „és majdnem semmit sem tudna mondani az életről”, ha folyton átképzel egy másik történetbe, amely szintén át-/visszaképzel az övébe, és így egyik sem válik autentikus létezővé.

Így lesz C szövegeinek metaforája a rongyszőnyeg, amelynek befejezetlensége, vagyis rojtjai a végtelenbe, új szövegvilágok felé lebegnek, újabb lehetséges világok felé, újabb kiadó történetek lehetőségét sejtve. Ez nemcsak C elképzelése, nemcsak az öreg festő hangja, hanem Balázs K. Attila következő könyvének megírására tett írói – igaz, mivel a fikció terében tett, a tudatfolyam-regény lezáratlanságából következő, ezért nem számon kérhető – ígérete. Beteljesítésének módja, formája, ideje titok, csak egy bizonyos, az az ars poetica, amely – miután kíváncsiságot kelt abban, aki végigélte C-vel a teremtősdit, mert újabb kvázi történeteket, regényeket ígér – az íróságba és a képzeletbe, a nyelv transzcendentális képességébe vetett töretlen hitről ad hírt vagy az arról szóló ironikus nyelvjátékról: „A főhős sohasem fog felállni a székről, hogy benézzen az ajtók mögé. Az ajtók sohasem fognak maguktól kinyílni, hogy a főhős elé jöjjenek történeteikkel. A főhős vár, és képzeleg, hogy vajon mi is várná őt az egyes ajtók mögött.” Ez a legtöbb, amit C tehet, mert íróként tudja – ami akár a C-t létrehozó Balázs K. Attila és a C és története által teremtődő, textualizált szerző ars poeticája is lehetne –, hogy egymásra találhat két történet a nyelvi transzcendenciában, a tökéletes regények, a szabályosság kora azonban lejárt. Elégséges a visszajáró, az, hogy a mű drámai szépsége, a szembenézéshez elvezető katartikus hatása a töredékesben, a szabálytalan vonzásában ragadható meg: a regény „[s]truktúráját tekintve aránytalan (…), mint két női mell. És egyébként is torzó, mint az önök, vagy akár az én semmirekellő életem”. Talán ennek a körvonalazódó írói hitvallásnak a jegyében várható Balázs K. Attila írói pályájának folytatása, remélhetőleg olyan kiadóval együttműködve, amely elvégzi a minden kéziratnak kijáró minimális fésülést-kozmetikázást.




.: tartalomjegyzék