Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Október
Tamás Dénes

A mi utcánk

Filip Florian, Matei Florian: Kölyök utca

 

„Ha örömmel olvasom ezt a mondatot, ezt a történetet vagy szót, az azt jelenti, hogy örömben írták le őket” − olvasható ez a mondat Roland Barthes A szöveg örömecímű, teoretikus indíttatású, de extravagáns szövegében. Ez a mondat fejezi ki legjobban azt az érzést, ami végigkísérte a román szerzőpáros, két testvér, Matei és Filip Florian nemrég magyarított regényének az olvasását. A könyv címe különben Băiuţeii, egy lefordíthatatlan szójáték, amiből invenciózusan Kölyök utca lett a regény fordítójának, Lövétei Lázár Lászlónak köszönhetően. Mondom, örömben olvastam a könyvet, de közben abban a furcsa helyzetben találtam magam, hogy értelmeznem kellett ezt az érzést, hiszen arra is rá kellett jönnöm, hogy milyen rég nem olvastam így, eltelve a szöveg igenlő, állító, nem tudok jobb szót: pozitív jellegével.

Pedig az utóbbi időben számos olyan regénynél elidőztem, amelyik a gyermeki létezés fénytörésén keresztül ábrázolta a világot. Most csak Borbély Szilárd Nincstelenek és Dragomán György Máglya című regényeit emelném ki. De említhetném Robert Musil Törless iskolaéveit, hogy a régmúlt irodalmát is szóba hozzam. Ezek a regények azonban mind valami súlyos dologra próbálják rávezetni olvasójukat, a gyermeki látásmód pedig arra szolgált bennük, hogy elemibb módon történhessen meg a találkozás a rettenetessel, a feldolgozhatatlannal, a traumatikussal. Ez indított arra, hogy elgondolkodjam azon, mennyire elszaporodott körülöttünk ez a típusú irodalom, s persze a következő gondolatom az volt, hogy végsősoron mindig is túlsúlyban volt, szemben az olyan szövegekkel, amelyeket olvasva a szépséggel találkozhatunk (amiről persze tudjuk, hogy valójában az iszonyú kezdete), a derűvel és a jókedvvel, vagy legalább a tapasztalás, a kísérletezés, a kaland örömével. Igen, azt gondolom, egy kis sarkítással lehet beszélni a trauma-irodalom létezéséről, az olyan irodalomról, ami kíméletlenül, felkavaró módon, a sebzettség, a szétesettség, az üresség fokozataival ismertet meg minket, olvasókat. Nem a létjogosultságát szeretném megkérdőjelezni ennek az irodalomnak, az emberi-állapot árnyoldalainak illúziótlan szemrevétele, ábrázolása hatalmas irodalmi teljesítmény tud lenni. Csak éppen megszólal bennem a kisördög. Vajon azzal, hogy szóhoz juttatjuk, ezzel az ábrázolással nem annak az erőnek a hatalmát terjesztjük-e ki jobban a világban, amit korlátok közé szeretnénk szorítani, amit le szeretnénk győzni? A válság túlhajtott diagnózisa vajon nem a válság növekedéséhez járul-e hozzá? Direktebben és provokatívabban fogalmazva: vajon a gonosz ábrázolása egyben nem a gonosz teremtését is eredményezi?

Ezeket a regénytől elvezető gondolatokat kellett végiggondolnom ahhoz, hogy rátérhessek a regénnyel kapcsolatos alapvető kérdésem megválaszolására: miben is áll a Kölyök utca öröme?

Nem mintha ez az öröm olyan könnyen megragadható lenne. Még akkor sem (vagy talán éppen azért), ha egy viszonylag egyszerű regényvilággal állunk szemben. Matei és Filip Florian a bukaresti közös gyerekkorukat mesélik el a regény lapjain, fejezetekre bontva, amelyeket hol egyik, hol a másik testvér jegyez. Elmondásuk szerint, időben egymás után íródtak meg a részek, amelyek ezért egymásra érkező válaszokként is olvashatók. Az öröm egyik forrása talán itt kereshető. Mert gondolom, nem elhanyagolható annak öröme és izgalma, mint várni, hogy testvéred megírja az ő részét, ami fejezetről fejezetre új helyzet elé állít, amivel meg kell birkózni, aminek meg kell felelni. Tehát egyszerre van dolgunk egy kétkezes regénnyel, egy testvérregénnyel, egy emlékezésregénnyel, egy önéletrajzi ihletésű regénnyel, mindezt pedig fokozza, hogy a regény tere a nyolcvankilencet megelőző Bukarest egyik panelnegyede, szűkebben a Băiuţ utca, ami egy szójátékba oltva a regény címét is adta.

Nem egy különleges gyerekkorral állunk szemben. Nincsenek benne meghökkentő, letaglózó események. Ahogyan hiányzik belőle a már számtalanszor körülírt kiszolgáltatottság, megalázottság is, a történelem démonaival való öntudatlan küszködés. Matei és Filip Florian gyerekkora annyira különleges, mint általában minden gyerekkor. Ami mégis különlegessé teszi ezt a gyerekkort, az a hozzáférés, a megjelenítés módja. Ebben a vonatkozásban pedig termékeny megoldást választottak az írók. Ugyanis nemcsak a gyerek korlátozott nézőpontjából látjuk a régmúlt eseményeit, hanem jelen van a felnőtt én is, aki minden egyes esetben könnyedén lépi át a jelent a múlttól elválasztó távolságot, elhitetve velünk, olvasókkal, hogy ez a szakadék könnyedén átjárható, hiába vagyunk az időtől megkínzottan a jelenbe befalazva. A regényben színre vitt „én”, habár rendelkezik a felnőtt tudásával, mégis teljesen otthonosan mozog a múltban, nem kérdőjelez meg semmit, legfeljebb finom iróniával követi, lábjegyzeteli, ami a múltban megtörtént. Ezért merem megjegyezni, hogy nem igazán olvastam olyan gyerekregényt, amelyiknek ennyire természetes módon sikerült volna elkerülnie a gyermeki nézőpont valamilyen ideológiává való silányítását, mint a Kölyök utca.

De hogyan férhet meg a régmúlt és a jelen egy emberben? Hogyan nem fajul ez a kapcsolat kóros nosztalgiává, elnagyolt eszményítéssé, hogyan nem teremti meg az aranykorát, esetleg degradált, egy kézlegyintéssel elintézhető kezdetét? Matei Florian versbe szedett szövegrészlete elárulja ezt:

„kettesben kell maradnunk, én itt,

te ott, mégis együtt,

együtt a világ kezdete óta,

mintha ez lenne minden dolgok legtermészetesebbike.” (65. o.)

Ez az „együtt”, a „dolgok legtermészetesebbike” határozza meg a szöveg alapbeállítódását. Együtt az emlékekkel, a régmúlt énnel, a testvérrel, az anyával, a hűtlenné váló apával, a rokonokkal, a játszó- és diáktársakkal, a tanárokkal, a szerelmekkel, a focival, Bukaresttel, a kommunizmus számunkra már relikviává stilizálódott tárgyi világával.

A felnőtt én persze érzékeli az emlékezésben rejlő problémát, amit szintén Matei Florian jelez, Nagymatei, aki a Kismateihez fordul a következőkkel:

„túl hamar felejtünk el fontos dolgokat,

túl hamar kezdünk a halállal foglalkozni,

csoda-e, ha egyre ritkábban találunk rátok,

túl hamar letaglóz az érzés,

hogy bocsánatot kell kérnünk tőletek.” (72. o.)

A regény egésze ezzel szemben mégis azt sugallja, hogy van kiút a felejtésből, az elszalasztott lehetőségek miatt érzett bűntudatból; a gyerekkori én mindenki számára elérhető közelségben van. Annyira jó volt érezni a regény olvasása közben, hogy az anya- és testvérszeretet nem egy túlkomplikált, zűrzavaros dolog, hanem egyszerűen evidencia. És mindez nem azért, mert felületes, tartalmatlan ez a szeretet, hanem azért, mert tartalma éppen az emlékek sokfélesége, sokszínűsége. Az emlékezés evidencia-jellege színez át mindent abból, ami elénk kerül a regényben. Amit elénk dob a szerzők tobzódó emlékezete. Egyfajta spontán adódás, ízesülés a gyermekkor világába.  Mert az is világos, az emlékezést nem a felfejtés görcsössége irányítja, nem a „Keresnem immár hasztalan / elfutott saját magam” (József Attila) verssorokban rejtőző lemondás. Minden múltban megtörtént esemény méltó arra, hogy fennmaradjon, hogy megmutatkozzon, mert bennük két, egymás közelségében létező emberi élet keresése, szertefutó történése realizálódik. S ha úgy éreznénk, hogy telítődtünk ezzel a harmonikusnak tűnő együvé tartozással, megszívlelhetjük Filip Florian megjegyzését, miszerint: „a testvérek írhatnak közösen regényt, de nem találkozhatnak egyszerre ugyanazokkal az angyalokkal és szellemecskékkel”. (50. o.)

Egymás mellett létező, az emlékekben mégis kisebb-nagyobb pontossággal egymásra találó angyalok és szellemecskék töltik ki a regény fejezeteit. Repülő Kirisztus, Banka, a gonosz szellem, a mustárospohárban élő Ştim és Ştam, Rahan, a képregényhős, krétatündérek és más furcsa lények. A szöveg egyik csodája, hogy az olvasó számára is átélhetővé teszi mindazt, ami valamikor megtörtént. És nem számít, hogy éppen egy kemény, befagyott, kívülről rettenetesen szürkének látszó diktatúra legeslegvégén járunk, a regény világában minden színes, minden pörög és változik. Így történhet meg, hogy még a diktatúra elemei is szervesen be tudnak épülni a gyerekvilágba. Ezért bizonyul izgalmas kalandnak pionírrá válni, ezért lehet a homokozóból miniatűr Haza, amit a sólymok védnek a fasiszták támadásai ellen. Úgy tűnik, a gyerekkor hatalmasabb és erősebb minden kegyetlen diktatúránál.

S közben minden nemcsak átélhető, hanem közeli, ismerős is. Ez volt talán a második mellbevágó élményem a regény olvasásakor. Hogy hogyan érnek össze a gyerekkorban a minket elválasztó dolgok. Hogy mi, magyarok és románok, valamikor közös gyerekkori élménykinccsel rendelkeztünk. Ugyanazok voltak a sportoló- és képregényhőseink, ugyanazok a dolgok voltak elérhetetlenek és vágyottak számunkra, egyformán voltak ijesztőek és merevek a tanáraink, túlhajszoltak a szüleink, mind falun, mind városon. A diktatúra valóban megteremtette ezt a furcsa közösséget. Amit Matei és Filip Florian, na meg a kötet kitűnő fordítója, Lövétei Lázár László, most megint felkínál nekünk. Mert befejezve a regényt az is egyértelművé válik, hogy a szerzők nem akartak korrajzot készíteni, nem akarták mélyen megérteni a diktatúra természetét. Ahogyan a gyereklélek, a felnövekedés pszichológusai sem akartak lenni. Elég volt nekik a gyerekkor spontán ábrázolása. És ez bőven elégséges. Hiszen a regény végére az is evidenciává válik, hogy nekünk, magyaroknak és románoknak, egy kemény diktatúra volt lakóinak, egy önmagát is kereső demokrácia tévelygőinek, a gyermekkor a legkisebb közös többszörösünk.




.: tartalomjegyzék