Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Szávai Géza

Makámasztra

HÓDÍTÓK

 

Aurelian Stefănescu főhadnagy megpillantotta Perle Micit egy lánycsoport közepén. Tetszett neki a lány, de semmi villámcsapás, semmi „meglátni és megszeretni”.

Amikor megszólalt a zene, Perle Mici – mint akit a zeneszó kapcsolt be – hirtelen megindult, a lányokat és a párokat figyelmesen kerülgetve tartott a terem bejárati ajtaja felé. A lépcső tetején, a nagy ajtó előterében a vendégek, „meghívott gavallérok” csoportjából az érkezőkre, a folyosókra, az előadó- és táncteremre egyszerre figyelt Pompéry Konstancia.

Stefănescu főhadnagy hamar elunta a színlelt társalgást, és besétált a nagyterembe. Az ajtó közelében lézengett, lazán, zsebre dugott kézzel nézelődött. Ahogyan csak győztes hódítónak és megszállónak szabad a pávatollas, gőgös magyar kretén-grófok fővárosában. Zsebre vágott kézzel, könnyed terpeszben hintázott a sarkáról a csizmája orrárra, és vissza. Már a felcsendülő zene ritmusára himbálózott, de ezt csak akkor vette észre, amikor felfigyelt a lánycsoport közepéről kirobbanó Perle Micire, akinek minden moccanását aláfestette a zeneszó. Mintha táncolt volna. Tánclépésekben kerülte ki a tébláboló lányokat, a táncba kezdő párokat.  Akrobatikus oldal- és visszalépésekkel oldotta meg a váratlan helyzeteket, melyek gyors siklásában akadályozták. Lendületből és nevetve fogta meg hátulról egy lány mindkét vállát. A lány egy fiúval táncolt, és Perle Mici maga is fordult az éppen forduló párral. Másfél fordulat után rést látott a tömegben, a tánclépés lendületében vált le a párról, és siklott tovább az ajtó felé. A fiú a meglepetéstől nem is élvezhette ki a pillanatot. Hogy egyszerre két lánnyal táncolt. Hogy karjaiban a lányok egymás vállára tett kézzel felsorakoztak... „Így akár öt-hat, tíz lánnyal is táncolhatna egy férfi”, gondolta Stefănescu főhadnagy. Igazából egy igazi katona, aki már tanulmányozott és értékelt harci alakzatokat, na, ő igen, ő tudná igazi értékén élvezni ezt a tánc-alakzatot.

Az ajtó felé haladó Perle Mici egész testével táncolt, akárcsak az álltában a sarkáról lábujjhegyre billegő, nekifeledkezve bámészkodó főhadnagy. És amikor nem csupán futtában, hanem hosszabban néztek egymásra, azt is észrevették, hogy mindketten táncolnak.

Mici „álltában sem állt le”. Amikor az ajtóban megállt Pompéry Konstancia előtt, akkor is tovább mozgott testének minden porcikája. Pedig közben fegyelmezetten állt, és magyarázott.

Stefănescu főhadnagy ilyen test-jelenséget még nem látott.

Határozott, katonás léptekkel akart minél gyorsabban a Pompéry Konstancia körül képződött csoportosuláshoz érkezni, nehogy valaki előtte felkérje a lányt. De a zene ritmusából továbbra sem volt képes kizökkenni, így sután, magát már-már ügyetlennek érezve, „táncosan” érkezett Pompéry Konstancia elé. Mellette pedig álltában megszakítás nélkül, folyamatosan táncolt Perle Mici teste. És mindketten úgy léptek – immár párként összefogódzva – a táncba, mintha folytatták volna. És most már közelről, szabadon élvezte Aurelian Stefănescu főhadnagy azt, ami kevéssel azelőtt még távoli rímelés volt.

– Franciául – mondta Mici. – A németeket gyűlölöm.

Ezen a főhadnagy csodálkozott, mert úgy tudta, hogy a gőgös magyar kretén-grófok országában mindenki félig német.

– Én sem kedvelem őket – vallotta be egy gyors, pörgősen nyújtott fordulatnál, amikor nem kellett, mert nem lehetett, a lány szemébe néznie.

Franciául beszélgettek, angol mondatokkal tűzdelve.

Hanem a tánctermet könnyedén behálózó és vadul maga alá gyűrő táncfenomén Mici – aki a vállával is táncolt – egyszer csak hátra csapta a fejét, megrázta a vállát, és lerázta magáról a nyelveket. Sem ő, sem Stefănescu főhadnagy nem tudta megmondani az est és az évek múltával, hogy milyen nyelven közölte a lány:

– Ha tudnék románul, akkor sem beszélnék románul.

Lendületből kissé meghajolt, és kihívóan mosolygott.

Stefănescu főhadnagy később bevallotta, hogy már ekkor – ekkor már! – semmi egyebet nem akart, csak belemenni ebbe a gyönyörű lányba. „Ha karddal vágom szét, akkor is!”

De nagy elszánásában, sértettségében és rettenetében (nehogy kardra tehesse a kezét!) három szó süvített ki belőle. Bele a Perle Mici csodálkozva kacagó arcába:

– Parole! Stejarul! Vulturul!

Kissé hangosan, de amúgy a tánc ritmusára csattantak a szavak. Táncszónak, katonás kurjantásnak is tűnhettek. Vagy egy román tiszt sokféleképpen értelmezhető modortalanságának.

– Turul?! Jé – Mici kipördült, így amit a táncosának mondott, az úgy hangzott, mintha a táncterem közönségének szólt volna. – Jé, maga tud magyarul. Ja, hát a turul, a turul!

Évekkel, sőt évtizedekkel később is győztesen nevetett Perle Mici, hogy a megzavarodott fiatalember nem szerelmes verseket szavalt a fülébe, hanem a román helyőrségi jelszóváltást kiáltozta, úgy ahogyan délután az őrködést és őrségváltást gyakoroltatta a katonáival. „Nem lősz le minden gyanús magyar gróf-kretént, hanem hangosan felszólítod: Jelszó! Ha azt mondja Tölgy, te azt feleled, hogy Sas. És nem lövöd le, még ha gróf-kretén magyarnak is néz ki. Mert tudja a jelszót. És az többet jelent, mint amit te tudhatsz!”

Stefănescu főhadnagy nem tudta, hogy a turul a magyarok eredetmítoszának a madara. Perle Mici pedig akkor frissiben szerzett tudomást arról, hogy a vultur – a francia aigle – sast jelent. „Érdekes, hogy így rímel a vulturul és a turul”, mondta Perle Mici, és megbocsátóan táncolt a tenyere: a katonazubbony hajtókájáról a férfi válla felé lengedezett.

Stefănescu főhadnagy lelkesen helyeselt, mindenképpen feledtetni szerette volna, hogy ő itt egy okkupációs hadsereg tisztje. „Nem csupán a hangalak, hanem maga a két fogalom is rímel. Hiszen a vulturul is sas, a turul is sas-féleség.”

Perle Mici már semmit nem akart, csak valami olyasmit, hogy hasítsa szét, vágja ketté a testét zavarodottan körültáncoló Stefănescu. És költözzön belé. És maradjon vele.

 

Pompéry Konstancia szigorodó arccal figyelt, nagyasszonyi fontosságtudattal határozta meg és dirigálta a táncrendet, szólított színpadra lányokat, egyenként és csoportosan. Bemutatott, kiértékelt, jövőt jósolt és magyarázott. És nagyon halkan, de határozottan rászólt Perle Micire egy alkalmas pillanatban:

– Nagyon vigyázz, kisfiam az oláh katonával, ne tüzeld. A zónából jön, ahol mindent szabad, és ahol nem ismernek sem istent, sem embert.

Stefănescu főhadnagy pillanatra sem akarta szem elől téveszteni Perle Micit, de tolakodni sem szeretett volna, nehogy az udvariatlan, nehogy a fölényes, nehogy a gyűlölnivaló, nehogy a Budapestet elfoglaló, nyomorgató román katonát lássák benne. Hanem egy kedves, művelt és nyitott fiatalembert, aki ha úgy adódik, akkor képes francia szonettekkel is udvarolni, és egyébként a jelszó, a katonai jelszóváltás felől is meg lehet magyarázni a költészetet. A mélyebb és valóságos dimenzióit legalábbis. Mert például mi egy rímpár? Két hasonló végződésű szó vonzza, kéri egymást.

Perle Mici ha eltávolodott is Stefănescu főhadnagytól, pillanatra sem szakadt el tőle, és mindig – talán illetlenül, de a szabályozott táncban nincs illetlenség! – mindig, de mindig visszatáncolt hozzá.

– Például a jobb felem rímel a bal felemmel. És ha dühében a kardjával kettőbe vágna engem, hol kezdené? Fentről vagy lentről? Hová sújtana?

Stefănescu a mélyebb régiókat, mélyebb nyelvi erőket emlegette, ahol az egymás mellé rendelés rímbe helyezi még a katonai jelszó-párokat is. Mert a tölgy meg a sas valóságosan felelnek egymásra, tehát lényegében rímelnek, még ha nem is hasonlítanak. Hát például az ilyen jelszavak kötetlen rímek, lehetne szabad rímnek nevezni őket. Mert szabad vers is van már például! Van ilyen!

– Gyáva is, buta is! – szólt rá Perle Mici.

De azért abszolút bizonyossággal reménykedett is:

– Mert ha a fejem tetején kezdené egy suhintással a kettéhasításomat, még a szájamig se jutna a kemény koponyában.

Oda pedig, legalább oda el kellene jutni, lengedezett Perle Mici a konok és elszánt pozíciókba ránduló, megvadult Stefănescu körül.

– De ha a testem másik végén kezdené, a talpamra gondolok… A lentről felfelé, a két talpam között induló suhintással nagyon könnyen a testem közepére jutna. Anélkül, hogy vágást, akár egyetlen karcolást is ejtene rajtam.

Akkor este szinte összedőlt a szétszabdalt világ, Pompéry Konstancia tartotta egyben, durván és sértően, de Stefănescu fõhadnagy katonásan viselte, mint egy ezredesi letolást, és a kiejthetetlen „theatre réal”-ba kapaszkodott, ezt ismételgette őrült udvariasan, fegyelmezetten, miközben illedelmesen fogta és szorongatta a megkergült Perle Mici kezét, aki elragadóan kacagott, izgett-mozgott a teste, és így kérdezett vissza: „Tehát reál?!”

 

THÉATRE RÉAL ÉS A MISSZIONÁRIUS PÓZ

 

– Tehát a csúcs a lényeg, mert mind a csúcsra törünk! – Pompéry Konstancia szavaira mindenki felfigyelt.

Mert talán megint van csúcs.

Lehetséges a csúcs.

Létezik a csúcs!

– A nagy teljesítmények csúcsára! – Pompéry Konstancia nyomatékos és nagyformátumú eleganciával hordozta körbe a tekintetét. És a poharát.

Mert már büfé is van a Felsőfokú színi reáltanoda és nagyvilági híres táncok feliratú tábla alatt. A Magyar Szovjetköztársaság hónapjai alatt teljes szesztilalom volt.

– Ha nem is jut fel mindenki a nagy teljesítmények csúcsára, mert legyünk reálisak, és valljuk be: oda kevesen jutnak, de nekünk mind-mind ott a helyünk! A nagy teljesítmények csúcsa körül. Itt!

A szétszedhető és bárhol gyorsan összerakható büfé-elemekből az óbudai vén Traier Hanzi két fia két különálló pultrendszert ácsolt. Az öreg a lépcsőfeljáró alján posztolt. Traier Jánoschka a terem mélyében terült szét a személyzettel és az italokkal.

Pompéry Konstancia tündökölt, és váltott poharakkal a kezében koccintgatott. És cikázott az enyhén párálló teremben, melynek csak a belső udvarra néző ablakait tárták szélesre. Az utcai ablaksor, és a négy kis teraszra nyíló ajtók zárva, lefüggönyözve.

– A tehetség a megkérdőjelezhetetlen realitás!

A terem végében Traier Jánoschka pultjai fölött, szemben a színpad szerű emelvénnyel, a plafonról lógó hatalmas táblán francia nyelvű felirat. École supérieure de theatre réal et dances célebres du monde. A színpadról ezt láthatták a lányok, és a teremből a táncoló közönség.

– A csúcs! – sikongtak a lányok, a Pompéry Konstancia jelszaváért lelkesedő lányok, akik „a Stancival” együtt tudták, hogy villoghatnak még az augusztusi éjszakában a pesti Dunapart szállóiban és belváros kastélyaiban puccos termek, akár grófnőkkel és tábornokokkal zsúfolt termek… De ott nem a „reális érték”, nem a tehetség mutatkozik meg és indul el a kiválasztódás útján.

Itt az érték tudja az értékét, és azt elismerik. Pompéry Konstancia azt is tudni vélte, hogy pillanatok alatt újra megnyílik az Operaház, újraindul az élet, és majd ragyogóan bizonyítja, hogy csakis a tehetség a mindig érvényes érték.

– Az egyetlen reális érték a tehetség – kiáltotta elegánsan elnyújtott és kitartott dallamvonalban Pompéry Konstancia –, az egyetlen, amit nem lehet elrekvirálni. 

Erre a dallamos hitvallásra már kevesebb pohárral koccintottak, Stefănescu főhadnagy a terem másik vége, az ajtó felé vonszolta Perle Micit, ahol Traier Zoltán terjeszkedett a pultjaival.

De ekkor már a termen lassan, nyugodtan – Perle Mici később így mesélte: „megnyugtatóan” – végigvonuló dr. Dragomán vonta magára a figyelmet. Lazán összeverte bokáit, meghajolt Pompéry Konstancia előtt, majd nem a parkett, hanem a Traier Jánoska pultjai felé vezette. És mintha színpadon lett volna, ceremónia-szerűen töltette ki az üvegből a két pohárba a francia konyakot. A konyakos üveget a nyomában tüsténkedő román törzsőrmester nyújtotta át az előírásos vigyázzba egyenesedett Traier Jánosnak.

A pár műértően mustrálta és ízlelte a minőségi nedűt, dr. Dragomán nyugalmat, erőt sugárzott. És udvariasan elismerő, határozott gesztussal jelezte: Pompéry Konstanciáról feltételezni sem lehet, hogy túl sokat ivott volna. Miután kérdő pillantást vetett a kiürített két pohárra – és Pompéry Konstancia nemet intett –, dr. Dragomán a karját nyújtotta, néhány lépéssel a táncoló párok közé vegyültek, összesimultak, és tánclépésre váltottak. Elképesztően összeszokottan táncoltak.

A testes férfi aprókat lépett, de néha határozottan, váratlanul szélesen kilépett. Pompéry Konstancia szaporán és szünet nélkül suttogott, és a férfi arcán szavai visszhangját kereste, miközben könnyedén belesimult partnere kiszámíthatatlannak tűnő mozdulataiba. Úgy haladtak át a termen, mint valami tánc-járőr szolgálat; Pompéry Konstancia apró szemvillantásokkal dirigálta a lányokat, Perle Miciék mellett célzatosan ellökte magát dr. Dragomántól, jelezve, hogy Micinek is hasonlóan kellene pozícionálnia magát. 

Dr. Dragomán rangjelzés nélküli román tiszti egyenruhát viselt, melynek anyaga jól érzékelhetően nem kincstári, hanem drága szövet. A civil és katonai hatalom jelzésére tökéletes öltözéktől eltekintve is láthatóan közismert személyiség volt dr. Dragomán Pompér a megszálló román hadsereg tisztikara és legénysége körében. A Traier Zoltán pultjainál tömörülő román tisztek közelében jobb karjával táncosára támaszkodva jelezte az uraknak, hogy az imént „rekvirálást” kiáltó disztingvált hölgy iránti bizalma pillanatra sem rendült meg. Bal kezének apró mozdulatával magához intett a tiszti csoportosulásból egy főhadnagyot:

– Napkeltekor gyülekező a Duna parton – mondta románul a mellette vigyázzba merevedő, már emelkedetten spicces férfinak. – A felkelő nap fényében adózunk a dicső Róma mártíriuma és áldozata előtt, melyet ezért a földért hozott.

Intett, hogy a főhadnagynak ezt tudatnia kell az itt tartózkodó érdekeltekkel.

A kiváló román hazafi, dr. Pompiliu Dragoman egészségére! – kiáltotta győztesen Eminovici főhadnagy, és felkapott egy poharat.

– Éljen, éljen, éljen – próbálta túlharsogni a zeneszót a román tisztek csoportja. Megkönnyebbült sóhajtásnak tűnt a háromszoros éljen. Utána csak a felszabadult mulatozás megállapodott morajlása maradt.

 

– Elárasztanak. Csak úgy kinőttek a földből, a pusztából. Olyan hirtelen, mint a dzsungelből. És megbotozzák a nőket is. És megerőszakolják. Jönnek a hírek vidékről is, Pompér, jönnek a hírek az egész szerencsétlen országból. Ezek csak nyomják bele a nőkbe erőszakkal a bitangokat, Pompér!

– Azt bizonygatja, hogy Róma küldte ide Gellért püspököt, hogy keresztény hitre térítse a vad, pogány magyarokat. Ami, ugyebár tény. – Dr. Dragomán Pompér tűnődve lejtett a Traier Jánoska pultja felé. – De azt hirdeti Eminovici főhadnagy, hogy ha egy rómait, akkor tulajdonképpen egy román embert öltek meg ezer évvel ezelőtt a lázadó, vad magyarok. Amikor a mélybe lökték a hegyről Gellért püspököt.

A Traier Jánoska vezénylete alá tartozó pultok előtt dr. Dragomán Pompér apró, simogató mozdulatokkal nyugtatni próbálta a felhevülten mosolygó és panaszkodva suttogó Pompéry Konstanciát. A román törzsőrmester ugrott, átadta a konyakosüveget Traier Jánosnak, aki gyakorlott mozdulattal, műértő áhítattal töltött a Traier Jozefina tálcáján felkínált két, különösen értékesnek tűnő pohárba.

Pompéry Konstancia picit, egészen enyhén hátradöntötte a fejét, és azt érezte, csillogó, hatalmas konyakbuborékokat volna képes a táncolók feje fölé lehelni. Illatos, bársonyosan élénkbarna, óriási, lebegő konyakbuborékokat…

– Én akarom hajnalban hazavinni Perle Micit – közölte nagyon józan és határozott hangon dr. Dragomán Pompérrel, aki bólintott. És ekkor Pompéry Konstancia végre elengedhette magát. De nem engedte el dr. Dragomán Pompér kezét.

– Lemossuk a gyalázatot! Ezer évre visszamenően! – hajtogatta a félrészeg Eminovici főhadnagy. A táncoló párok között haladt, tiszttől tisztig. Stefănescu főhadnagy mellett is bokázott. Főhajtás után közölte a hajnali Duna-parti tiszti megemlékezés tervét. „Nem parancs. De számítunk rád. Szent missziónk kötelez.”

A Pompéry Konstancia és dr. Dragomán által leírt tánc-vonal kiszámíthatatlanul, szabadon indázott, és gyakran érintette a Perle Mici–Stefănescu párost. Ilyenkor Pompéry Konstancia emlékeztette Perle Micit, hogy hajnalban, amikor már nappali fény dereng, és vége az éjszakai kijárási tilalomnak, tehát egészen korán – indulnak haza.

– Ne tűnj el – mosolygott a lányra Pompéry Konstancia, és ilyenkor hirtelen pördüléssel dr. Dragomán Pompért fordította szembe a fiatal párral.

– Pirkadatkor a Duna-parton! Saint Gérard! – emlékeztette dr. Dragomán is a főhadnagyot.

– Théatre réal! – rikkantotta Aurélien Stephanesco. – C’est la vie!

Stefănesu főhadnagy már a ragyogó Perle Miciben járt volna.

Perle Mici már inkább feloldódott volna Aurelian Stefănescu főhadnagyban, mint a zenében, táncban, alkoholpárában.

És hiába siklott káprázatosan ide-oda Pompéry Konstancia a testes dr. Dragomán Pompér karján, Perle Mici most egy ellenszenves őrmestert látott benne, aki figyeli minden mozdulatodat, és pótolhatatlan fontossága tudatában kiprovokálja partnerétől a francia konyakos üveg felmutatását.

– Ki a fene ez a Gellért hegy? – kérdezte bosszúsan Stefănescu főhadnagy.

– A hegy, az hegy. Még csak félig süllyedt a Dunába. Stanci pedig a fejünkbe lát – sziszegte Perle Mici, és büszkén elnézett a főhadnagy feje mellett, körbe-körbe, mert bizony nem akárki részesül abban a kiemelt figyelemben, hogy egészen biztosan a Pompéry Konstancia óhajára dr. Dragomán Pompér int, és a törzsőrmester ugrik, Traier Jánoska rajtba áll, és Traier Jozefinával vonul, akinek tálcáján négy pohár díszeleg.

És Stefănescu főhadnagy sem érti ezt a nagy megtiszteltetést: a hatalmas és félelmetes dr. Pompiliu Dragoman a táncparkett szélén kínálja őt és Micit francia külön-konyakjából, miközben tisztelettudóan kikerülik, körbetáncolják őket a párok.

A konyak valóban kitűnő, mondhatni ritkaság, francia remekmű, Gellért pedig az első katolikus magyar püspökök egyike, aki misszionáriusként érkezett az országba, az első keresztény magyar király hívására.

A terem hullámzott, de úgy, hogy mindenki csak a hullámhegyeket, azoknak is a tetejét járta, hullámvölgy nem is létezett.

 

„Mindig szóljon egy hangszer!” – ez igazán zseniális stratégia, ismerte el Pompéry Konstancia. Ehhez nagyon ragaszkodott dr. Dragomán Pompér, aki a román katonazenekar civilbe bújtatott zenészeivel egészítette ki, „erősítette” – és nem „feljavította” – a Stanci szerződtette zenekart.

Néha tartottak nótaszünetet, de zeneszünetet nem. Egy-egy hangszerszóló – miként csodálatos cérnaszál tartja a sínek fölött átemelt tehervagonokat – megszüntette ugyan a táncosok testmozgását, de közben a táncolás hangulatát megszakíthatatlanul fenntartotta.

„Amíg táncolnak, nem áraszt el minket a zóna”. Pompéry Konstancia olykor úgy lejtette tánclépéseit, mintha a homokbuckák vagy a sztyeppék fűcsomói között – fölött – emelgette volna még mindig igen formás és ugyanakkor erős lábait.

A legyőzött kutya is hanyatt vágja magát, szűköl, és hízelkedik – de Pompéry Konstancia kihúzta magát, lábujjhegyre emelkedett, így kissé magasabb lett mint a tömbszerű hegyként teljes súlyával a földhöz tapadó dr. Dragomán Pompér.

A Misics nővérek kívánatos testükre tapadó balett-ruhában éppen függőleges spárga-mutatványban inogtak a színpadon.

– Engemet nem lehet megerőszakolni! – zengte Pompéry Konstancia hosszan, magasba lendített karral, mintha énekelt volna.

Azt is hitték, hogy énekel.

– Két okból nem lehet engemet megerőszakolni!

A kiáltás dallama ismétlődött, ez mindenkiben megerősítette az érzést, hogy Konstancia énekel.

– Egyik oka csak rám tartozik. Arról hallgatok. A másik ok meg rád tartozik. Nem feledheted.

A Misics nővérek egyike, Jutka függőlegesből lement vízszintes spárgába. A combtőből egymás meghosszabbításaként egyenes vonalban széttett lábak látványát a másik nővér, Manci ismét függőlegesbe emelte.

Dr. Dragomán Pompér rendíthetetlen nyugalommal himbálta súlyát, tekintete fokozott érdeklődéssel tapadt Pompéry Konstanciára. Élvezte a kockázatot. Elszántan kiélvezte, utolsó cseppjéig.

– Bitang apjának lenni hadi dicsőség? Mely nem késik az éji homályban?

Pompéry Konstancia a választ is a világba kiáltotta:

– Bitang apjának, kiszolgáltatott nők meggyalázójának lenni nem hadi dicsőség – sivította Pompéry Konstancia, és a hullámzó terem felzsivajlott.

– Tánc minden. És minden tiszta.

– A legtisztább színe és állaga a selymes csillogású! Fantasztikus illatú! És felülmúlhatatlan francia konyaknak van – mondta dr. Dragomán a román törzsőrmester, Traier Jánoska és Traier Jozefina mellől Konstanciához közeledve a poharakkal.

– Amiről tisztán beszélsz, az szerintem mind tiszta. Mint a legegyszerűbb szerelmi pozíció.

– A szerelem is tánc! – kiáltották a Misics nővérek.

– A meghódított nő a hátán fekszik. Lábai széttárva. A hódító férfi felette, rajta fekszik. Karjaival megtámasztva magát. Ez vízszintes tánc. Ebben a helyzetben a férfinak nagy a szabadsága. Ő vezet. Ő dönti el, hogyan kényezteti partnerét – táncolta és énekelte Pompéry Konstancia. – Nem, nem unalmas! Nem szokványos póz. Azért nevezik misszionárius pozíciónak ezt a szerelmi művet, mert a meghódított, legyőzött pogányokat a misszionáriusok erre nevelték. Erre szorították. Mert ez civilizált pozíció!

– Éljen! – zsivalygott a terem. Harsogott a zene. Harsogott Pompéry Konstancia is:

– Hát ez az. Éljen! Igenis éljen! – és Pompéry Konstancia tenyerével a dr. Dragomán Pompér mellére csapott. – Hogy éljen! Mert megmondom én, hogy mi a misszionárius póz titka!

A szakadatlan zene a plafont verte, mint a dagály, és Pompéry Konstancia úgy érezte, az árvízen bátran sikló, a termet bejáró csónak orrából túlkiabálja a zenekart.

– A misszionáriusok csak ebben a pozícióban képesek megerőszakolni a nőket! 

„Ez már nem szerelmi mű, hanem büntető hadművelet.”

A Pompéry Konstancia közelében forgó Perle Mici mindent kihívóan fordított franciára Stefănescu főhadnagynak. „Théatre!” – rikkantotta riposztként a főhadnagy. – „Réal!”

– A már halott nőket is csak a misszionárius pozícióban tudják megerőszakolni – visította Pompéry Konstancia dr. Dragomán Pompér elismerő pillantásaitól hergelve.

Amikor leállt a zenekar, és a zene tömbjét már csak a trombitaszóló cérnája tartotta, Pompéry Konstancia hörgésszerűen felkiáltott:

– Ne szüljetek bitangokat!

Perle Mici akkor ijedt meg, amikor Pompéry Konstancia teljes erejéből sikongva ismételgette:

– Nem szülünk bitangokat!

És fokozta:

– Nem szülünk fattyúkat, háborús bitangokat, zabigyerekeket.

Dr. Dragomán Pompér élvezettel súgta-adogatta minden elérhető nyelven a szavakat, Pompéry Konstancia pedig sikította:

– Nem! Nem korcsot! Nem erőszak-gyomot! Nem son of o bitch!

Perle Micit csupán Pompéry Konstancia egyetlen fura és érthetetlen mondata érintette kellemetlenül. Azért hitte egy pillanatra, hogy Stanci néni lerészegedett, mert ezt mondta:

– Én viszlek haza, kis bitangom.

Pompéry Konstancia nem volt berúgva. Tovább táncolt, és rendelkezett a terem felett hajnalig, amikor a román tisztek felkerekedtek, és ünnepélyesen kivonultak a Duna-partra.

Szemközt a budai parton lomhán fehérlett a Gellért hegy, ahol a lázadók kétkerekű taligára rakták az első magyar püspököt, és legurították a szikláról a folyóba. Stefănescu inkább Perle Micit kísérte volna hazáig, de a tiszteket pár méterről dr. Pompiliu Dragoman vigyázta. Mellette a törzsőrmester, aki előírásosan őrizte a hóna alá szorított dobozt.

– Ezért a földért – sóhajtott Eminovici főhadnagy – ezer éve ömlik a románok szent vére.

Stefănescu főhadnagynak lett igaza. Dr. Pompiliu Dragoman nem nyittatta fel a társaságnak a törzsőrmester dobozát, hanem felszólította a tiszt urakat, hogy méltósággal – „ezer év után laza győzelmi menetben” – sétáljanak vissza a palotába, ahol még áll a bál, és igazi nemes nedű várja, hogy felszívódjék ereinkbe, a mártír román misszionárius, Gellért püspök emlékezetére.

– Ha Pompér vigyáz rám, akkor én végre istentelenül berúgok – vallotta be Pompéry Konstancia, aki nem szokott berúgni. Nem kísérte fel Perle Micit a szüleihez, hanem a szobalányra bízta.

– Giselle kérem, itt várok, amíg becsukódik Mici mögött az ajtó.

Pompéry Konstancia nagyon bízott Giselle-ben, a szép testű, energikus lányban. „Jobban, mint egy őrmesterben”, súgta Saroltának, aki kisbabáját a karján ringatva zárta, nyitotta a kaput. Zárta, nyitotta hajnalban, késő délután, éjszaka. Pompéry Konstancia olykor már képtelen szétszálazni a történteket, hogy mikor jött, mikor ment, de ezekben a napokban szavát vette Dragomán Pompérnak, hogy a kiszámíthatatlan, nagyhatalmú férfi Perle Mici segítségére lesz. Ha ugyan bízni lehet benne. Ha ugyan ki lehet számítani a Pompért. Aki talán már unja Pompéry Konstancia félelmeit a posvány- és ingovány-zónától, a hódító seregektől.

Akiktől nem, nem fél Pompéry Konstancia!

És figyeljen Pompér! És jöjjön akár a misszionárius és hódító seregek ura, és figyeljen minden misszionárius, és tudja meg, hogy mi a misszionárius póz.

A tudás!

Az oly egyszerű misszionárius póz tudása.

Igen, a férfi vezet.

Igen, a férfi a testével hullámzó mozdulatokat végez.

Finoman ránehezedik a kinyitott nőre.

Árad és hullámzik, finoman figyelve, hogy szerelme lélegzik-e még! Él-e még, vagy már megölte?

 

BITANG SZUTRA

(amelynek 1919 augusztusában esténként, éjjelente több részletben adott hangot a még mindig szép Pompéry Konstancia)

 

Bitangszórók, bitangvetők, istenverés a hadatok.

Csak a bitangzónát szaporítjátok. A bitang ZÓNA isten verése. Csak egy-egy nyomorult bot vagytok! Amivel isten veri a legyőzötteket.

 

Bitang apjának lenni hadi dicsőség?

Apátlan bitangok apjának lenni, törvénytelen gyerekek apjának lenni – törvényes dicsőség?!

 

És a bitang mért hibás?

És a bitang mért bűnös?

És a bitang mért szégyen?

 

Bitang anyjának lenni – civil szégyen?!

Ha a bitangod egy szuka kölyke, akkor szukába dugtad a missziódat, katona.

Szerelemgyerek? De nincs szerelem, csak bitang-gyerek. Büntetés-gyerek. Erőszak-gyerek. Gyalázat-gyerek.

 

Bitang anyja megéri a pénzét.

Bitangok anyja lettem volna. Első bitangomat kinyomták belőlem. Az édesapja, a nős Perle Miklós nyomására. De te erről nem tudtál, Dragomán Pompér. Te később szerettél belém, amikor már ismét szűz voltam.

 

Másik bitangom született volna Dragomán Pompértől. Kihüvelyezték belőlem a bitangot. De Pompérom, azt te hüvelyezted belém!

 

Bitangot nem szülünk. Nem! Nem szül bitangot tisztességes anya, hiszen nem akar rosszat gyermekének. A gyermekednek.

 

TUDÁS SZUTRA

(a véredbe írva; olvasd*– és add tovább)

 

Ádám volt a legelső férfi a Földön.

Egyedül volt. És semmit nem tudott.

Éva pedig a legelső nő vala a Földön. Mint nő, egyedül volt. És semmit nem tudott.

Ők ketten – Ádám és Éva – együtt sem tudtak semmit.

Egy gyönyörű kertben éltek, a kertben fák nőttek, rajtuk gyümölcsök értek. Micsoda zóna!

És ott terebélyeskedett – többek között – a tudás fája. Azon is termett gyümölcs. Szép, érett, feszes, gömbölyű tudás. De tilos volt enni belőle. Mégis ettek a fa gyümölcséből mind a ketten, Ádám is, Éva is. Vérükbe jutott, vérükké vált a tudás.  

A frissen fogyasztott tudástól megokosodott Ádám.

Kivágta, és deszkákra hasogatta a tudás fáját.

Ágyat ácsolt belőle.

Így aztán csupa tudás vette körül őket, amikor ágyba feküdt Évával.

 

*Analfabéták vagyunk, zokogta sok ezer évvel később Pompéry Konstancia, már fáradtan keringő vérének – alig hallható – szavára fülelve.




.: tartalomjegyzék