ISTEN PÁLCIKÁJA

Bujkáltunk sokáig az Istennel,

ő énelőlem, én meg őelőle,

kedvemre való volt a játék,

bár ő alighanem komolyan vette,

én meg csak úgy, mint a vattacukrot,

a szájban semmi, és mégis édes,

s akinél a legtovább tart,

attól elkívánjuk.

Most már csak a pálcika

van a kezemben.

Isten pálcikája.

Öreg lettem, mindent tudok már,

de ennek az ízét

nem tudom meghatározni.

Ízlelgetem

Isten pálcikáját.

A POKOL CSERESZNYEFÁI

Az ördög hahotázik.

S rázza, rázza a fát, 

roskadoznak terméstől az ágak,

pillanatok alatt beterítve a pokol földje

cseresznyével.

Lehajolok, szemenként próbálom

összeszedni,

az ördög időnként rám szól,

ott is van egy, ott is van,

s egyre távolibb

s távolibb körökből

szedem a pokol

gyümölcsfáit.

S az utolsó cseresznyefa

tulajdonképpen

már az én udvaromban van.

„Na, hát ezt aztán

jól benyaltad, koma!” –

hahotázik az ördög.

A KOSSUTH-NÓTA

A hősök ülnek a fa tetején,

műanyag kukkerrel a kézben,

s a jövőig látnak.

A szántóvetők, itt lenn,

ballagnak lassan az ökrök után,

igyekeznek tartani

a termés-követelte rendet

a göröngyös földben.

Búza, kukorica, árpa, krumpli,

a korona s az élet napi szükségletei

szerinti dolgok

kerülnek rendre a barázdába.

A hősök néha aláereszkednek,

s a szántóvetők közt elvegyülve

rágyújtanak  a Kossuth-nótára.

A föld embere

eltűnődik:

miféle jelnek vélje a cselekedetet,

mely igaz ugyan, majdhogynem

a mennyek országából érkezett,

de akárhogy is nézzük,

a lényege tulajdonképpen mégiscsak az,

hogy ki akarja őt forgatni

az ő megszokott,

király által is biztosított,

történelmi ebédezési

idejéből.