ISTEN PÁLCIKÁJA
Bujkáltunk sokáig az Istennel,
ő énelőlem, én meg őelőle,
kedvemre való volt a játék,
bár ő alighanem komolyan vette,
én meg csak úgy, mint a vattacukrot,
a szájban semmi, és mégis édes,
s akinél a legtovább tart,
attól elkívánjuk.
Most már csak a pálcika
van a kezemben.
Isten pálcikája.
Öreg lettem, mindent tudok már,
de ennek az ízét
nem tudom meghatározni.
Ízlelgetem
Isten pálcikáját.
A POKOL CSERESZNYEFÁI
Az ördög hahotázik.
S rázza, rázza a fát,
roskadoznak terméstől az ágak,
pillanatok alatt beterítve a pokol földje
cseresznyével.
Lehajolok, szemenként próbálom
összeszedni,
az ördög időnként rám szól,
ott is van egy, ott is van,
s egyre távolibb
s távolibb körökből
szedem a pokol
gyümölcsfáit.
S az utolsó cseresznyefa
tulajdonképpen
már az én udvaromban van.
„Na, hát ezt aztán
jól benyaltad, koma!” –
hahotázik az ördög.
A KOSSUTH-NÓTA
A hősök ülnek a fa tetején,
műanyag kukkerrel a kézben,
s a jövőig látnak.
A szántóvetők, itt lenn,
ballagnak lassan az ökrök után,
igyekeznek tartani
a termés-követelte rendet
a göröngyös földben.
Búza, kukorica, árpa, krumpli,
a korona s az élet napi szükségletei
szerinti dolgok
kerülnek rendre a barázdába.
A hősök néha aláereszkednek,
s a szántóvetők közt elvegyülve
rágyújtanak a Kossuth-nótára.
A föld embere
eltűnődik:
miféle jelnek vélje a cselekedetet,
mely igaz ugyan, majdhogynem
a mennyek országából érkezett,
de akárhogy is nézzük,
a lényege tulajdonképpen mégiscsak az,
hogy ki akarja őt forgatni
az ő megszokott,
király által is biztosított,
történelmi ebédezési
idejéből.