Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Carmen Elisabeth Puchianu

A vonat

A nő jobb vállát enyhén előretolva igyekezett minél hamarabb átverekedni magát a tömegen. Úgy tűnt, mintha az állomás szembesodródna vele és az embereknek nem lenne arcuk, ehelyett újságokat, olcsó könyveket, sőt a nemi szervüket hordanák fizimiskájukon. Egyesek virslit vagy ketchupos hamburgert tömködtek szájukba.

Körülötte mindenki zabált és kiabált és tolakodott és tülekedett, sietősen be- és tétován kiszállt a vonatokból, melyek pöfékelve, sziszegve érkeztek vagy távoztak.

Röviddel azután, hogy egy ismerősétől mindenféle sajnálkozás nélkül elbúcsúzott, átvergődött a tömegen. Hogy ez a nő kikísérte őt, ugyanannyira közömbös volt számára, mint az a tény, hogy együtt ültek a miniszter asztalánál, és a nyugatnémet vendégtanárral és szaktanácsadóval fontos dolgokról beszélgettek.

Az üvegkupolás épület közepén hirtelen megtorpant.

Jól ismerte az állomást, melyről úgy gondolta, neki is ugyanolyan jól kellene ismernie őt: diákéveinek állomása volt.

9-es peron.

Jó helyen áll. A kifakult 9-es a közvetlenül a feje fölött lógó, korom lepte táblácskán díszelgett.

A vonat, mellyel haza kell utaznia, már beállt. Új, kék vonat volt, és miként ezt meglepődve konstatálta, feltűnően tiszta. Beszállt a kettes vagonba, majd megállapította, hogy a vonat belül is ugyanolyan tiszta, a hatszemélyes fülkének pedig külön örült. Újdivatú intercity volt, mely a hal alakú ország délkeleti csücskét kötötte össze az ő hegyekbeli szülővárosával. Úgy néz ki ez az ország, mint egy lapos, felfelé enyhén torz rombuszhal – gondolta.

Az ablakhoz ült és rágyújtott.

Eszébe jutottak a valamikori koszos, lerongyolódott vonatok, melyek keresztül-kasul szelték az országot, ingázókat szállítva a munkahelyükre, vakációzókat a tengerre, hegyekbe vagy újabban külföldre, mely immár nem a vasfüggöny mögött feküdt.

Gyakran kellett ilyenfajta vonatokkal utaznia. Már rég nem érzett semmiféle utazási lázat, sőt most már odajutott, hogy úgy váltogatja a vonatokat, mint mások a villamost, amikor egyik városnegyedből a másikba akarnak eljutni. Vagy mint mások a fehérneműt. Elmosolyodott a hasonlaton, melyről már nem tudta, hogy olvasta-e vagy hallotta valahol.

Régebb nem érdekelte, hogyan néz ki a vonat, amellyel utazik. Most viszont örömmel nyugtázta, hogy ennyire kényelmes intercityben ül és szűk két órán belül szülővárosába érkezik.

Kissé elhamarkodottan hozta meg döntését, miszerint a tervezettnél korábban elutazik a fővárosból.

Eredetileg a vendégtanár és a szaktanácsadó a hazai kolléganőkhöz hasonlóan a fővárosban akart éjszakázni, miután a jövőbeli tanterveket és terveket megbeszélték és az illetékes hatóságokkal jóváhagyatták. Az estét egy előkelőbb vendéglőben tervezték tölteni, vacsoránál folytatva az élénk vitát. Már előre örült ennek, ugyanis mindig szívesen étkezett elmés emberek társaságában.

A vonat pontosan indult. Kevés utas szállt fel: a többségnek túl drága volt. Ő sem engedhette volna meg magának, ha az útiköltséget nem kapja meg előzőleg honorárium formájában.

Újból rágyújtott és közben arra gondolt, hogy túl sokat dohányzik. Néhány órával ezelőtt a többiekkel együtt felment az egyik szaktanácsadó luxuslakásába. Mindössze egy órát töltött ott anélkül, hogy ténylegesen részt vett volna a beszélgetésben.

Bele-belekortyolt hideg sörébe, amivel a házigazda a vendégeit megkínálta, és igyekezett megfeledkezni éhségéről. Időnként egyet-egyet bólintott a körülötte elhangzottakra. Kulináris történeteket ecsetelgettek pácolt marhacombról és sózott vadhúsról. Azok az emberek, akikben a fiatalok képzését és nevelését érintő fontos kérdéseit illetően maximálisan megbízott, hirtelen fennhéjázóknak és siváraknak tűntek számára. Az est ezzel tropára ment. A közös étkezés, a beszélgetések, a szállodában töltött éjszaka elviselhetetlenné vált számára. Ezért igencsak megkönnyebbült, amikor H-beli kolléganője közölte: az esti vonattal távozni fog. Azonnal csatlakozott hozzá, hogy vonatát elérje.

A vonat úgy száguldott a sík tájon keresztül, mintha ezernyi darabba akarna szakadni.

Továbbra is az ablak mellett ült és arra gondolt, hogy a vonatnak nem is kellene megállnia, hanem mindenféle közbülső állomás nélkül továbbroboghatna a célig.

És a vonat valóban nem állt meg a következő nagyobb állomáson.

Fiatal cédrusokat látott a vonatablak előtt tovaszáguldani. Felismerte a fákat: ugyanazok a cédrusok voltak, melyek évekkel ezelőtt a ködfoszlányokból kiemelkedtek, amikor az imbolygó kocsiban más nő férjét szerette. Át kellett engednie magát vágyának, és ha csak rövid időre is, de szeretnie kellett. Ám ennek vajmi kevés köze volt az érzelmekhez. A sűrű köd mindent elnyelt, a kocsi imbolygását és vágya sikolyát egyaránt.

Hamarosan a hidak következnek, ahol annak idején annyit ácsorgott. Néha egy-egy kamionsofőr súlyos teherkocsijával megállt neki, és valameddig elvitte őt a hetente a faluból a városba, hazáig megtett útján.

A vonat tovadübörgött a hegyek felé.

Nem tudná megmondani, mikor léphetett be a férfi az ő fülkéjébe, ugyanis a vonat sehol sem állt meg, amiről az időnkénti távolléte ellenére is szentül meg volt győződve.

Arra viszont jól emlékezett, hogy a kalauz kétszer is hozzáért, sőt másodszor még arra is volt mersze, hogy rátapadjon és csípőjét megérintse. Súlyos leheletét a tarkóján érezte. Rajta kívül azonban senki nem volt, aki a folyosón végighaladt volna. Az a kevés utas inkább a saját fülkéjében ücsörgött. Semmiképp nem kerülhette hát el figyelmét, hogy egy idegen férfi a fülkéjébe lépett és a vele szemben levő ülésen helyet foglalt. Mivel ő közvetlenül a fülke csukott ajtaja mellett álldogált és cigarettázott, a férfinek mindenképp el kellett volna haladnia mellette és engedélyt kérni a belépéshez.

Ám a férfi mintha a semmiből termett volna ott, a tolóajtó melletti sarokülésen üldögélt és kitartóan bámulta őt. Görcsösnek tűnt, mintha saját jelenléte feszélyezné.

Zömök, negyven és ötven közötti férfi volt.

Bőre petyhüdtnek tűnt, ami arra engedett következtetni, hogy jócskán lefogyott.

Egészen biztosan valamilyen betegség, gondolta, az teperhette le ilyen alattomosan, anélkül, hogy valamilyen módon ellenállhatott volna neki.

A férfi a sarokban ült összekucorodva, kezét a térdén összekulcsolva, mintha saját kézszorításában keresett volna támaszt. Fejét enyhén balra hajtotta és rendületlenül bámulta őt. Fekete szeme mélyen az üregében feküdt, s olykor ki-kipillantott bozontos szemöldöke alól. Ott, ahol még nem harapózott el az időskori őszesség, haja fekete árnyalatot mutatott. A hajtövek megritkultak és fennebb húzódtak, úgyhogy a férfi homloka még magasabbnak tűnt. Ajkai egyetlen csíkká préselődtek, mintha fájdalom gyötörné.

Ő is leült, s úgy érezte, mintha a férfi rabul ejtette volna. Leginkább az arcszíne keltette fel a figyelmét. Nem a megszokott értelemben vett sápadtság volt látható rajta, nem is mészfehéren vagy falfehéren fénylett a bőre, hanem fakón, viasszerűen, zöldes-agyagos színárnyalattal átitatva, amilyent csak az otthoni katolikus templom Krisztus-alakján látott. Ez a gipsz-bőr hideg, sápadt színe megrémisztette.

Rátekintett a férfire. Az pedig viszonozta pillantását és zavartan mosolygott.

Állán, bal szájszöglete alatt egy sötétbarna foltra lett figyelmes. Máj- vagy öregkori folt, zúzódás nyoma, gondolta, és ugyanabban a pillanatban egy másik foltot fedezett fel ott, ahol a bőr a jobb pofacsontjára feszült.

Hirtelen eszébe jutott az a narancs, melyet évekkel ezelőtt napokig a konyhaablak párkányán tartogatott, mindaddig, míg hasonló foltok kezdtek rajta kiülni. A romlás, rothadás jelei voltak. A narancsot elhajította.

Amikor a férfi arcára nézett, ennek a gyümölcsnek a foltjaira ismert rá meg az apja arcán levő foltokra is, amikor sok évvel ezelőtt három napig feküdt a koporsójában felravatalozva.

A felismerés folytán, hogy a halott apjával ül szemben, kezébe temette arcát.

Következő pillanatban felemelte a fejét, és a férfit ugyanolyan mozdulatlanul összekucorodva látta ülni a sarokban, mint annak előtte. Még mindig mosolygott, és mintha a szeme is ragyogott volna.

A férfi is felismerte őt, habár hosszú évek teltek el azóta, és belőle is érett nő vált, s időközben épp annyi idős lett, mint amennyi apja volt, amikor hirtelen meghalt. A tüdővérzést már nem lehetett megfékezni, mely utolsó életerejét is kisodorta testéből.

Tizenöt-tizenhat évesen még félig gyermek volt.

Sötét szemét, bozontos szemöldökét és zárkózottságát is apjától örökölte. Minden bizonnyal erről ismerte őt fel.

Köszönésképp felemelte erőtlen karját.

A vonat tovaszáguldott, anélkül, hogy valahol is megállt volna.

A kalauz nem érdeklődött a jegyek felől, s még csak utasok sem haladtak el a fülkéje előtt.

Beesteledett, ennek ellenére úgy tűnt, mintha csupán pillanattöredékek teltek volna el azóta, hogy a fővárosból elindult.

A félhomályban a férfi bőre még zöldesebben csillogott.

Arcvonásait világosan felismerte. A koporsóban fekvő apja vonásai voltak.

Ellazult arckifejezése azonban meglepte, mert tudta, hogy halálát rettenetes szenvedés kísérte. Csupán összeszorított ajka emlékeztetett a fájdalomra. Ám ugyanakkor felismerte az élő, kissé mogorva és magába forduló apja vonásait is, akinek saját házában ugyan mindig gondja volt arra, hogy a feleségének és lányának minden létfontosságú dolga meglegyen, ám egyébként mintha mindig a vendég szerepét játszotta volna.

Odakint erdő borította dombok vágtattak tova. Eszébe jutottak az apjával nagyritkán megejtett séták. Kétszer vagy háromszor együtt mentek május elsején vagy augusztus 23-án, a felszabadulás ünnepén a városban tartott ünnepi felvonulásokra. Színes léggömböt vásárolt neki vagy odaadta a kis papírzászlókat, melyeket a saját menetoszlopába való beálltakor vajmi kevés lelkesedéssel lobogtatott. Végül elmentek a postakerti virslis-bódéhoz és ettek valamit. Apja sört is ivott, amibe ő is belekortyolhatott. Ám ez nem fordult elő túl gyakran, nagyjából kétszer-háromszor, ugyanis sokkal szívesebben sétált nagyapjával, édesanyjának az apjával, akivel németül beszélgethetett.

A fülkében ülő férfi, akiről meg volt győződve, hogy nem más, mint a saját halott apja, óvatosan jobbra fordult, kezét a halántékához emelve. Biztos fájdalmai vannak, gondolta, és akaratlanul is felé nyújtotta karját. Apja viszont ijedten elhárította magától, majd, mintha elnézést kért volna, rámosolygott.

 

A következő állomáson élénk fénysugár villant a fülkébe.

Épp csak a fákat látta, melyek az állomásépületet körbevették. A hegyekig nyúltak, ő pedig arra a sétára gondolt, melyet sok évvel ezelőtt a közeli erdőben tettek.

Kiserdőnek hívták. Bükkfa és erdei fenyő nőtt benne, és alig volt nagyobb egy megszokott városszéli parknál. Akkoriban a kiserdő nagynak és oltalmazónak tűnt számára.

Azt már nem tudja, annak idején hogyan került apjával az erdőbe. Bizonyára egy nyári vasárnap lehetett, jól emlékszik a fehér tüllruhára, amit aznap viselt. Az anyja otthon maradt vasárnapi ebédet főzni, talán veszekedtek, s emlékezni vélt arra is, hogy az anyja nem szívesen egyezett bele a sétába.

Látta magát az apjával kézen fogva sétálni a magas bükkfák és erdei fenyők között. Azt már nem tudta felidézni, miről beszélgettek, s hogy egyáltalán beszélgettek-e. Egyedül a felszólításra emlékszik: siessen már, ne forgolódjon annyit.

Apja letért a széles ösvényről és egy fatörzs mögé bújt, mely elég széles volt ahhoz, hogy szinte teljesen elfedje. Ő pedig továbbment, és szintén elbújt egy fatörzs mögé, úgy, hogy közben apját is jól láthatta. Apja pedig ott állt, enyhén előrehajolva, s mintha valamit a kezében tartott volna, ami belőle nőtt ki és sárga sugarat lövellt a fatörzsre. S azt is látta, amint apja a fatörzsnek támasztja homlokát, ujjaival matatni kezdi a nadrágját s valamit elrejt benne. Apja most másnak tűnt, mint amilyennek ő megszokta: magányosnak és teljesen magára hagyatottnak, s mintha akkor látta volna életében először. Zokogni kezdett, amitől apja megijedt és odasietett hozzá. Megfogta a kezét, lehajolt hozzá és karjába zárta. Ezt az ölelést sosem fogja feledni, ezt már akkor, az erdőben is tudta.

Rátekintett a férfire. Magába roskadva ült a helyén. Körvonala elhomályosult, életlenné vált, akár a régi újságbeli képek. Attól félt, hogy eltűnik előle, akár egy látomás.

El akarta volna neki mondani, hogy igenis emlékszik erre, és kettejük titkaként őrzi magában. Ez csakis az övék, akarta mondani, ám torka összeszorult: a holtakkal nem lehet a megszokott nyelven beszélgetni.

Felállt és odalépett apjához, akinek arcát már teljesen ellepték a barna foltok. Lehajolt hozzá, és azt tette, amit a kiserdőben és később a koporsója mellett elmulasztott megtenni.

Megcsókolta az arcát, megcsókolta az édeskés illatot árasztó barna foltokat, és az ajkát is, megcsókolta a kemény hidegséget, mely apját körülölelte és melyet könnyeivel sem tudott eloszlatni.

A vonat sípolva futott be az állomásra. Fékcsikorgatva állt meg a hegyek lábánál fekvő szülővárosában. Egyből ott teremve a vagonajtó előtt, hirtelen felcsapta. A várakozó emberek tömegében felismerte a férje arcát, akit szeretett. Míg ott állt férje karjaiba zárva, még egy pillantást vetett a fülke ablakára. Egy idegen férfi lehúzta azt, majd cigarettára gyújtott, melynek édeskés illata őt is belengte. Az idegen arcán mosoly futott végig, mielőtt a fülke sötétjébe veszett.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

Carmen Elisabeth Puchianu(Brassó, 1956) – kizárólag német nyelven író költő, író, egyetemi tanár, Brassó.




.: tartalomjegyzék