Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Czegő Zoltán

Szószék a Hargitán

A madarak nem félnek a kaszáló, gereblyéző embertől sosem. Húzom a kaszát, csak odébb rebbennek, bajuk ne essék s engem se zavarnának. – A madár nem féltében parittyázza fel magát szinte az égig, hanem azért, mert mindünket látni akar a magasból, kik idelenn sarjúrendekkel rendelkezhetnénk emberek és állataik téli örömére.
Hallom az éneket, emberét a madarakéval elhabarva: – Irigyeim sokan vannak... – Egy plébánosnak, egy  embernek hogy lehetnek irigyei a hatalmak?
Non recuso laborem. – Nem lépek el a munka elől. – Én Istenem. Tudnék-e prédikálni az ég madarainak a Hargitán?
Engem ítélnek életfogytiglani kényszermunkára.
Isonzó. Doberdó. Olasz front. – Én, Márton Áron hadnagy nem csodálnám, ha a római kazamaták helyett  itt találkoznék Péter apostollal, itt, ahol jelen van szinte egész Felcsík legényvilága. – Péter. A szikla, melyre építették egykor az egyházat.
A püspöknek van-e saját háza?
Irigyeim sokan vannak... Ezeken az olasz sziklahegyeken építik Csíkország legényei az egyetemes békét. Áldott legyen..., áldott akar lenni.
Engedj, Uram, egy percet emlékezni, noha ez az utolsó ágyam és órám nem arra való. Inkább lábmosásra, fürdésre, hogy eléd léphessek. –
Csíkszentdomokoson kaszálóban viselt ingemet kérte el Máté..., abban esküdött örök hűséget annak a leánynak... Ámen.

*

 

Az igazságél és nem mennydörög.
Sosem téved, aki azt keresi. Legfennebb
nem találja.
Nincs boldogabb annál, aki hisz benne,
noha tudván tudja: sem a keresésért,
sem a fölmutatásért nem jár földi hála.

Vagy igen? Ó, igen, a fölmutatás percében
az örömteli arcokban a lélek önmagát találja.
A vadállat a maga megszabott törvényei szerint
él, viszonyul, védi faját, övéit.
Itt, az emberi törvények
vad bozótjaiban az isteni kegy mellett is
boldog lehet az ember az övéiért és övéi között.
Amit én ismerek és hiszek, az örök.
Mellette az önjelölt istenek csak ministránsok.
Az igazság él, hat, sosem mennydörög.
Az erőtlen jobbul. –  Mindenütt ezt ríjátok!

Oldja meg a szavát, plébános úr, ennek a cseppségnek,
megteheti, mert magára hallgat az Isten. Örökkétig
azt vallottuk a mezőn, erdőben, frontokon, az oltár figyelmében,
hogy a püspök is az Isten, a mi istenünk szolgája –
oldja meg a nyelvét ennek a kisdednek, s meglássa maga is,
az lesz első szava az eddig aluvó kisdednek:
Hála, Hála.

                                       Mert meg nem jobbulhat,
míg nem szólal a test, a test pedig akkor veszen lélegzetet,
ha Isten küldöttjeként az Igét kimondhatja ezen a percen.
Oldja meg a szavát neki...
Én kérem, az édesegy apja...

Hiszem, hogy vigaszt elevennek csak az az erő adhat,
melyet önmagában őrzött és ápolt, eleget téve
az égi akaratnak.
– Egyetlen leheletben fogan az élet.
Megadjam magam én, tehetetlenként egy lélegzettelen
újszülött hatalma előtt?

Érkezett. Soha nem vétkezett. Küldetése van.
Megfejtésre is vállalkozom. Megfejtés ha van.
De hatalmasnak kell lennem az apa előtt,
kívüled, Uram,  földi nyugtalan.
Az apa és e nép előtt
hatalmasnak kell képzelnem magam,
hogy elhihessem és elhitethessem, hogy itt a halál,
a halálunk jogtalan.

                                Jog ha van.

                                Szolgádnak mondott az elébb, Uram,
az ember, ki az áldásod a saját gyermekében várta.
                                Nem engedhetem,
                                nem vádolhatnak,
hogy e maréknyi kisded anyja ölében, apja szemében
nem lelhetett a maga örvendező szavára.
Még székelyként sem lehet
lélegzetnyi lélek ennyire árva!

Valahol bíborosok, papi rendek dideregve írják:
Valahol egy pap örökbe fogadta egy újszülött sírját.

Én a földiigazságot és a földi igazat
kerestem az olasz frontokon. Én sosem akartam lenni ott –
mert nem volt Hunyadink se –, énaz új Kapisztrán János.
Honvédek és talián legények, apák hozták magukkal azt,
ami nem terem meg körömmel kapart árkokban.

      Ott,
otthon van az, a békés kalongyákban, szénaboglyák alatt,
a mátyásmadár csőre hegyén, ott a bölcső és
a koporsó deszkafalában.

Sosem volt nékem
égi küldetésem.
Az igazság égi parancsát magam vállaltam.
Ahogy azt a népet is,
mely csontos-barna tatárarcával könnyei mögött
beléküldött  engem a megroggyant világba.

Azokon a sziklahegyeken, ott fenn,
fennforgó volt ez a megcsikorított, megvicsorított
Erdély és magyarja, vélük az oláh is, akár az álságos,
de erőst áhított békében, otthon.

Főpapnak hívnak, intenek.
Méricskélnek egyházi és világi istenek
és istentelenek.

                        Én latolgathatom
                        a voltom.

    Istenről nem mondhatom
    sem azt, hogy van,
    sem azt, hogy nincs;
    meggátol ebben annak homályos volta
    és az élet rövidsége.

Így mondotta Gorgiász
Krisztus előtt úgy négyszáz esztendővel.
Jövel, Úrjézus, jövel,
töltsd be szíveinket hittel,
 

Te, kivel
a jóság vert hont szíveinkben.
A szándék.
A Szent Szándék, hogy jók legyünk egymáshoz.
Babilon és Nyárádszereda népe egyként megszenvedte
és megtanulta, hogy az emberi gyűlölködésben
a Gonosz jár eliszonytató táncot temetőinkben.

Megbotránkozhat-e valaha is az Isten?

Így a kétséget el kell riogatnom.
Kérdezem a költőktől, prédikátotoktól:
kiket segítenek versbe szívesen? Szép szeretetet,
vagy a Hitványt, a Gonoszt?
A ragyogó, dús nyárban a bőség örömét,
vagy inkább segítik versbe azt, aki megoszt,
cincálja az együttes fohászt szanaszét?
Ne próbáld tovább, Uram, tán
legszebb teremtményed szép eszét!

Én pap vagyok, kaszás, erdőlő népem fia és papja.
Riogatom a kétség erőtlenítő hullámait.
Ekéje nyomán terem kenyere  és szalmakalapja –
így termett mindig a jog.

                    Nem lehet másképp megélni ma itt.
Sem azt, hogy van, sem azt, hogy nincs...

A kételkedést nem vehetem el Gorgiásztól,
mert omlik, széljárta az iskola, a templom,
és üres a kamra, a pince, a csűr, a jászol!
Itt kenyérkére becézik az áldást, bennvaló az otthon.

Ez nem a lázítás helye. Ha nem tudná. Bíróság.
Ez az ország s a nép elérte a jólét mezejét...
– Magunkat ámítjuk, miközben
ágyúk, sisakok, tankok hányódnak szerteszét...

Isten megfoghatatlan, akár a lélek, a szívbéli vigasz.
És így jó, mert ha nem, azt is megadóznák.
A lecsupált népnek nem jut petrol, gyertyának viasz,
míg jelképekül száradnak rideg villanypóznák.

Nos, hát elért engem is népek harcának
zajló tengerén az önző erőszak nevelő ostora.

– Maga azt gyóntat, akit akar. Magának azt gyónják meg,
amit akarnak falujában. Itt az igazság van terítéken.
– Az lehet, bíró urak, ügyész urak.
Ám az igazság itt le van takarva.
Én fölmutatom az Igét fennhangon.
Az igazaknak csupán az igazság közegében van hatalma.
A szabadosságot ketrecbe zárnánk,
és a szorgalmas keresztény népnek
szerszámként kezébe adjuk az igazság jogát.
Ha a létezőt megnevezzük, az máris örök.
És joggal sejteti, mi van odaát.
Azért gyújtott világosságot a Teremtő, hogy
az ember megkülönböztesse a jót a gonosztól.
És ebben gyönyörködik az Úr.
És igen az ember is.

A gyónás

        Mohó ez a földi reggel.
        Harmatban mosdik, akár a lányok.
        Pillanatra se ereszd el!

Ilyen szót  küldött felém az apám.
Hajnal volt. Ő meg mintha nyugtatott.
– Baromvásár van. De délután haza ám!
– Ott egyenek kietek, hol tavaly, ugyanott!

Tizenöt esztendő volt a vállon,
jóanyás ing, és posztólájbi mindenek fölött.
Drága apám mellé kellett állnom.
Köröttünk sereg madár is röpdösött.

      Tágas nappal. Mint az élet.
      Kerepelnek, suhognak az órák.
      A szívem is édessé lett.

Gyergyószentmiklóson
az örmény templomban
– mint bármelyik ősöm –
egy törvényt megloptam.

Lányt szememmel s ujjbegyen vezettem.
Az üres templomban megcsókoltam.
A két közös szívünk kalapált veszetten.
Másnap döglött sárkányt találtak a porban.


Ama gyónásóta tudom,
az Isten is tud nevetni.
                                  A mi gyónásainkban
a tagadásnak helye nincs. Így vagyunk.
Háborúskodni is másokért keltünk leginkább.
Munkálkodnunk itt eleddig másfélezer év jutott.
Ki itt erdőket ültetett, ki meri mondani:
legjobb, ha itt halunk.

Miféle nép, melynek megadatott

a saját szülőföldje, de hazája nincsen?
Millióknak seb a honvágy a mellkason,
holott ő maga hontalan.
Az igazság és a jog nyom a mérlegen.
Jog ha van.

– Számomra teljesen érthető, hogy ez a rend
és ez az ország is védi önmagát.
Önök is bizonnyal tudják, ekkora háború után
mi van idebenn és mi van odaát.

– Ha nem tévedek, a plébános úr felénk bólogat.
Egy percig se higgye, hogy bárkivel osztozunk.
A felbújtás államellenes…

– Vélem együtt van itt e falak között minden,
az Ige, az emberi vágyakozás,
minden, ami jó, istentől való és nemes.
Sosem éreztem, hogy kiszáradt nyelvem megbotolhat,
ha ellenségeinkért is imát mondhatok.
Önmagamért már rég nem imádkozom.
Nagy feladat minden nap magamban is rendet tennem.
Másképp sose tudnék úrrá lenni a történelmen.
Amit megért az ember, akár ura is lehet annak.
Értelmetlen tülekedésben egy nép
a maga építette falnak is rohanhat.

Pólyáld, anya, gyermeked,
rengesd gyolcsban kicsinyed.

A madár
nem félelmében parittyázza föl magát
szinte az égig, hanem azért,
mert mindnyájunkat látni akar a szabad magasból.
Tizenként teremtésről beszélnek földi tudósok.
Bár egyet is abból csak akkor érthetünk meg,
ha előbb értjük a madár örömét fenn a magasban,
látván a szerethető földi világot.
Akit e látvány hittel is megáldott,
a legszebb esetében nevezhető embernek s úrnak.

Ki eteti az ég madarait? Isten s az ember.
Ki tud gyönyörködni abban, ahogy eszik a másik?
Isten s az ember.
A madár tenyeredből enni addig nem mer,
míg meg nem bizonyosodik a te jóságodban.

Etettem tenyeremből Csíksomlyón madarat.
Úgy csippentett csörrével, hogy nyoma se maradt.
Sosem akartam népemet tenyérből etetni,
de rettenetesen akarom tisztelni fáradságát,
és hitét, mellyel a világ bűnein is átlát.
Sok-sok állatfajta él társas életet, közösséget.
Csak az emberi fajta öl embert, saját kénye végett.
Nemcsak én nézem leborultomban a püspöki széket.
Sokan vagyunk még idelenn, kiket a mások éhe éget.

A mi madaraink innét szabadba szállnak,
ha félnek.
Ti miért fontok háncsból gúzsokat
akasztókötélnek?

Vallok, Uram. Van erőm vallatni köveket.
Sosem könyszeríthetnek hajlongásra bádog-szövegek.
Boldog a börtön és lakója, ha létét megérti.
A földi penitencia törpe, fényévnyi.

Megadtad, Uram, hogy saját
és nem választott népemmel azonosítsanak.
Édes jó anyám Csíkszentdomokoson.
Lehetséges, hogy Te választottál?
Vagy én választottalak?

Emberségemben megrövidültem.
-------------
Aki tehát azon van, hogy belső, lelki értékekre szert tegyen –,
kell, hogy Jézussal együtt elvonuljon a sokaságtól.”

Kempis Tamás, aki vagy és voltál,
harmadikom vagy és úgyis első.
Tomasso di Campanella tollán ma is ott rebeg a Civita Soli,
az ő Napállama. És Thomasso Mor ma is utópiázik.
Én Márton vagyok. Magyar. Születésemben a parancs: szólni.
Tudom, ha nem vagyok – innen valaki hiányzik.
Én Jézust behozom ide sürgetve. Véle
én ki és el nem vonulhatok.
Vallom fennhangon, ahogy itt mindenki,
ha gondol merészet és nagyot,
hogy a sokasággal  azonos vagyok.

Vannak életbéli magaslatok.
Vannak vágyaim. Meg ne rójatok
Róma és Gyulafehérvár között.
Vélem és vélünk a Szent Mihály templom
Kolozsváron magyarba, székelybe öltözött.

Nem születtem szerzetesnek, nem elvonulásra,
hol a Gonosz egy-egy népnek
a sírját az én szemem előtt ássa.
Krisztus velünk van, tudom.
Ha nem tudnám, nem mennék végig azon az úton,
mely egyenest a magyar Golgotára vezet.

Abszolút hiúságom ennyi:
falum somlyói zászlajába törlöm az arcom,
ha könnyezek.

2015. május 19.




.: tartalomjegyzék