Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Pomogáts Béla

Beszámoló a holttenger életéről

– Makkai Sándor regényéről –

 

Makkai Sándor először 1923-ban, majd az Erdélyi Szépmíves Céh nevezetes könyvsorozatában 1936-ban az olvasó elé került regénye, a Holttenger egyszerre tárgyias és személyes képet ad egy kicsiny mezőségi magyar szórványtelepülés életéről, illetve az első világháború eseményeiről, amelyek persze csak töredékesen és megkésetten jutnak el a távoli faluban élőkhöz. Igazából csak a háború végső szakaszán értesülnek ezekről az eseményekről, midőn hazatérnek a sebesültek, és tudomást szereznek arról, hogy valamelyik hozzátartozójuk ott maradt az orosz csatamezőn. A köznépet körülvevő táj egyszerre lenyűgöző és félelmetes: a többnyire kopár dombok egyszerre sugallják a „meghittséget” és az „elátkozottságot”. A fiatal pap így ismerkedik a tájjal és a faluval, ahová sorsa vetette: „Nagy lélegzettel nézett szét a templom dombjáról. Nem igaz, - súgta magában – hogy ez elátkozott világ. Milyen ragyogva ömlik szét az őszi nap aranya égen-földön! Milyen bizalmasan mosolyognak a házikók falai, ablakai a templom körül! Ott fönn a dombok gerincén csodaszínekben tündöklik az őszi erdő s itt körülötte minden arc szeretettől fénylik… Szép szelíd vidék, titoktalan bizalom, boldognak ígérkező idill…” Ugyanakkor a tájnak kétségtelenül van némi „holttengeri” jellege: mintha az élővilág kipusztult volna rajta, az elnevezést a fiatal tiszteletes adja neki. Ez az elnevezés magában hordja azt a vigasztalan nyomorúságot, a cselekvés lehetőségét nélkülöző élet sivárságát, amelyet a regény bemutat.

Az ifjú lelkész őszinte jó szándékkal keresi otthonát az ismeretlen községben, mégis, hiába a természet megejtő szépsége és a falu népének nem egyszer tapasztalt jóindulata, ezt az otthont nem találhatja meg. A falu népe, nem csak a román kisebbség, hanem a valamivel iskolázottabb magyar többség is, rendkívül elmaradott, mindennapi kenyerét igen nehéz testi munkával kell előteremtenie. Az életén uralkodó szokások egy régmúlt világ hagyományos rendjére vallanak, gondolkodását babonák terhelik, egyszerűen belesüllyed a puszta fennmaradás megkövetelte köznapi küzdelmekbe. A néphez jó szándékkal közeledő lelkésznek igen sok csalódást kell megélnie, a háború vége felé ezért is dönt úgy, hogy feladja a szinte kilátástalan küzdelmet, és visszaköltözik a városba. A lelkésszel rokonszenvező falusi asszony szomorúan összegi a mezőségi tapasztalatokat: „Hát ne higgyen a Mezőségnek, László! Itt minden csak látszik. Itt nem igaz semmi, csak a sár meg a komiszság.”

Ezt a szinte megválthatatlan világot próbálja a lelkész az evangéliumi tanítások irányába terelni, és belőle szolidáris és hatékony közösséget létrehozni. Kezdetben csak egyházi „munkaterületnek” tekinti tevékenységét, később azonban felébrednek benne a reformeri késztetések, lelkét áthatja a vágy, hogy „egy nyomorult, testében lelkében halállal fenyegetett, beteg, már-már önmagáról lemondó népet szabadítva föl embersorba, hogy azt szerese, hogy azért elégjen.” Tapasztalatai, felismerései nyomán kötelezi el magát a „belső reformáció” eszméje mellett, ezt valójában teológus korában, szeretett tanára: Ravasz László ültetett el benne. Nagyon is sokat mondó az a beszéd, amely a faluban rendezett papi gyülekezet előtt fejti az ifjú lelkész erkölcsi stratégiáját. Idézem az idevágó hosszabb szöveget: „A megnyitót László tartotta. Üdvözölve a megjelenteket, fölvetette a kérdést, hogy vajon a jelen pillanatok alkalmasak-e a későbbi teendők feletti elmélkedésre, hogy az égő házban lehet és szükséges-e a jövendő feladatait fontolgatni? Igen, felelt reá, mert egy olthatatlan erős meggyőződés késztet erre, az a hit, hogy ezt a földet, amellyel életünk és hivatásunk elválhatatlanul összeforrott, az Isten meghagyja nekünk. Akkor pedig missziónk van itt, amelyre rákészülni most van a legfőbb ideje. […] Talán vannak akik úgy gondolkoznak, hogy körülményeink között hagyjunk fel a messzemenő tervekkel, a nagy álmokkal, az ok nélküli erőlködéssel, vonuljunk vissza csendes romjaink közé és vegetáljunk jelentőség nélkül, amíg lehet! […] Én azonban azt felelem erre – mondta László -: soha! Egyszer már efféle feleletet adott a jövendő kérdésére az egyház, a fegyvertelen elnyomatás ólomsúlya alatt s még ma is ennek a következményeit, halálos igézetét hordozzuk. Nem egyezhetünk bele a saját halálunkba. Reánk óriási feladatok, végtelen jelentőségű hivatás vár. Nem csak az, hogy sebeket kell kötözni és romokat kell újjáépíteni, hanem új népet kell nevelnünk a Krisztus számára! […] Megmondom azt is, - fordult oda László – hogy mit kell tennünk. A nép között kell erős, viruló gyülekezeti életet teremtenünk, melynek keretében az itthon maradottak, a harctérről hazajövők és rokkantak egyaránt helyet találjanak, hozzájuk illő munkát és feladatokat. Nemes gyülekezeteket kell tisztítanunk a mostaniakból, hogy a számban való megfogyatkozást erkölcsi súllyal töltsük ki. Aki ennél kevesebbet akar, kétszeresen áruló: hazaáruló és a Krisztus árulója!”

Az idealista módon tervezett „reformprogram” (amely persze az erdélyi magyarság számára az egyetlen reális utat nyithatta volna meg, mint ahogy ez a magyarság kényszerű módon valóban erre az útra lépett a trianoni döntés után) mindenképpen szinte elháríthatatlan akadályokba ütközött. Három ilyen akadályozó tényezőre is rámutathatunk. Az első a magyar politikai osztály szűklátókörűsége, ez még olyan művelt és jó szándékú államférfiaknál is megmutatkozott, mint a regényben feltűnő gróf Bethlen István, az erdélyi helyzetet igen jól ismerő későbbi budapesti miniszterelnök. A gróf és a lelkész beszélgetése szemléletesen mutatja azokat a határokat, amelyek a politikus stratégiai elképzeléseit és főként úgynevezett „népbarát” gondolkodását megszabták.

Az igazából tehetséges és lelkiismeretes államférfi, kétségtelenül a két világháború közötti korszak leginkább sikeres magyar politikusa volt, maga is tudta, hogy Erdélynek sürgősen és radikálisan társadalmi reformokra van szüksége, ezeket azonban a szerinte győzelmi esélyeket kínáló háború utánra kellene halasztani. A történelem cselvetése volt, hogy a magyar politikus által is kívánatosnak tartott reformokat, így a nagybirtokokat érintő földreformot, végül is a bukaresti kormány vezette be, a magyar parasztságot nagyrészt megfosztva ezeknek a reformoknak a hasznos következményeitől, és egész vidékek románosítását készítve elő. Egy korábbi, még a magyar főhatalom által kezdeményezett reform talán erősebb helyzetbe hozhatta volna a magyar nemzetiségűeket.

A második, hogy így mondjam: elszalasztott reformlehetőség az Erdélyben élő népek történelmi értelemben mindenképpen szükséges megbékélését szolgálhatta volna. A Makkai Sándor regényében nem kevés szociográfiai tájékozottsággal bemutatott település román ajkú kisebbsége többnyire azt tapasztalta, hogy Magyarországon csupán másodrendű állampolgári közösség lehet, és emiatt azok a politikai erők kerítették hatalmukba, amelyek Erdély, illetve Kelet-Magyarország elszakítását tűzték ki célnak maguk elé, és a bukaresti terjeszkedő nemzetstratégia szolgálatát vállalták. Miként ezt sokan megállapították, tulajdonképpen meg lehetett volna kísérelni a magyar-román kiegyezést vagy legalább enyhíteni lehetett volna a román irredenta tömegbefolyását (esetleg egy három nemzetiségű: magyar-román-német erdélyi állam vagy éppen a magyar államhoz tartozó erdélyi autonómia keretében), a magyarországi politikai vezetés azonban beérte azzal, hogy rendőri eljárásokkal, erőszakos iskolapolitikával, magyarosítási kísérletekkel próbálja a nehéz kérdést megoldani, és ezzel azokat az erdélyi románokat is elidegenítette a magyarságtól, azokat is a nagyromán irredentának szolgáltatta ki, akik hajlandók lettek volna mérlegelni egy magyar-román kiegyezés és együttélés stratégiáját.

A nagyromán politikát, valljuk be, a magyar kormányzatok, a megyei közigazgatás megfontolatlan és időnként erőszakos nacionalizmusa csak erősítették, és Tisza István magyar-román megegyezést szorgalmazó kísérletei – a világháború előestéjén – már túlságosan későn érkeztek ahhoz, hogy ennek a kegyezésnek esélye legyen. A mezőségi román nép és intelligencia érzéseit igen hitelesen mutatja meg a község román papjának magatartása, ő korábban szívesen barátkozott a magyar lelkésszel, aztán igen gyorsan a nagyromán eszmék titkos képviselője lett, és a háború utolsó éveiben már ezek valóra váltásán fáradozott. Ilyen módon egy valóban méltányos erdélyi megoldásnak a román politikai stratégia is végzetes akadálya lett.

Végül is: a trianoni rendezésnél igazságosabb megoldás esélyét nem a magyar vagy a román politikai akarat lehetetlenítette el, hanem maga a háború, amely minden józan politikai megoldást félre söpörve szabta meg az Osztrák-Magyar Monarchia és a régi Magyarország végzetét. A háborús események hírei és kommentárjai végig átszövik a regénytörténetet, nem hagyva kétséget afelől, hogy a dunavölgyi birodalom pusztulását azok a téves és hibás stratégiai döntések készítették elő, mondhatnám: kényszerítették ki, amelyek következtében a Monarchia, minden külpolitikai és katonapolitikai megfontolás mellőzésével, hagyta magát belesodorni az első világháborúba. Ebben mindenekelőtt a közös vezérkart, magát az uralkodót és részben Tisza István miniszterelnököt is súlyos felelősség terheli. Tisza ugyan kezdetben ellenezte a hadüzenetet, végül azonban – és ez éppen az ő erős egyénisége miatt különös lehet – beleegyezett a hadüzenetbe, és ezzel maga is előkészítette a birodalom és Magyarország végzetét. Makkai Sándor regénye, nyilvánvalóan az író személyes tapasztalatait és lelki konfliktusait is bemutatva, részletes képet ad arról, hogy a kicsiny mezőségi falu paraszti népe és értelmisége miként élte át a háborús megpróbáltatásokat és latolgatta a történelmi események végső kimenetelét.

Ez a mindinkább szorongásokkal járó latolgatás szövi át a cselekményt, különösen a regény zárófejezeteit, amidőn a lelkész és értelmiségi társai találkoznak a Nagyrománia létrehozására irányuló tervekkel. „Egyszer – olvassuk – az intéző kivakart a bekecse zsebéből valami piszkos térképet, amit egy Mezővásáron járt városi mészárostól kapott, az pedig állítása szerint a fiától, aki valami titkos katonai szolgálatot teljesít a főhadiszálláson. Rettenetes térkép volt. Lászlónak elállott a szíveverése tőle. Az intéző irtózatosan káromkodott. Ezen a térképen Magyarország helyén temető volt ábrázolva, de az a temető is csak az Alföldön terült el. Az ország északi része bele volt olvasztva egy Csehszlovákia nevű új államba. Magyarország déli részén ez a szó állott: Jugoszlávia, a keleti országrész pedig nem is létezett, mert egészen a Tiszáig Romániát mutatott a térkép.”

A mezőségi magyarságnak ekkor már komolyan számolnia kell azzal, hogy körülötte minden, ami életének addigi kereteit szabályozta, radikálisan megváltozik. „Kisebbség lettünk – hangzik a keserű felismerés. – Csak önerőből élhetünk meg. Ezt az erőt ki kell fejtenünk. Az erdélyi magyarság most már önálló kultúrközösség lesz.” A regény szereplői azonban nem adják át magukat a kétségbeesésnek, ellenkezőleg az új és mostoha viszonyok között szükséges kisebbségi stratégia kialakítása foglalkoztatja őket. „Az ország neve, meg a király – mondja Dávid, a lelkész barátja – új lesz. De az emberek a régiek. Adót ezután is éppeg úgy kell fizetni, mint régen. S ami a legfőbb: a mi dombjaink, ott a Mezőségen, csak olyanok maradnak, amilyenek voltak, örökkön örökké…”

A Holttenger a kisebbségi számvetés regénye, egyszersmind a vigasztalódásé, ennek lehetőségét egy gyorsan kibontakozó szerelem vigasza, valamint a természet védelmező ereje, az erdélyi magyar nép iránt vállalt elkötelezettség és természetesen a töretlen istenhit, a mindennapi áldozatokkal járó lelkészi szolgálat adja meg. Már említettem, hogy a regénytörténetet erősen befolyásolja a személyesség, az, hogy az író saját élettörténetének egy tanulságos eseménysorát, saját gondolkodásának alakulását, erdélyi magyar elkötelezettségének megerősödését mutatja be. Makkai Sándor műve ennyiben természetesen nem pusztán személyes vallomás, hanem közösségi és világnézeti regény, amely a kisebbségbe kényszerített erdélyi magyarok tapasztalatait értelmezi és számukra közösségi stratégiát ajánl: a túlélés, a megmaradás lelki stratégiáját, ahogy ezt tették más erdélyi írók is: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kós Károly, Kuncz Aladár, Tamási Áron és Nyírő József. Az a „transzilvánista” szellemiség, amely az állami főhatalom erőszakos megváltozása után, a kisebbségi élet mostoha körülményei között alakult ki, Makkai Sándor regényében hiteles erkölcsi és irodalmi értékek létrehozásával jár együtt. A Holttenger, közel egy évszázaddal a benne megörökített történelmi események és ugyancsak közel egy évszázaddal megírása után, mindezek következtében ma sem veszítette el aktualitását és irodalmi szerepét ma is olvasásra és tanulmányozásra ajánlható.




.: tartalomjegyzék