Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Borsodi L. László

A költői nyelv exitjei

– Varga László Edgár: Cseréptavasz–

Varga László Edgár öt ciklusból álló, első verseskötete a költővé válás textúrája, az egyes ciklusok a költő fejlődésének a lenyomatai. Ezt a megállapítást igaznak vélem akkor is, ha lírai fikcióként beszélek róla, akkor is, ha a techné felől gondolom végig a könyv vonalvezetését. Az első egység, a Mozdonytűz már jelzi, Varga nemcsak formailag kész költő – akinek műveiben a rím-ritmustechnika változatossága fegyelmezett versbeszédet eredményez –, hanem képi világában is felfedezhető az a szótársítási mód, az iróniát rezignált belenyugvással társító költői magatartás, amely ennek a poétikának (egyik) védjegye lehet. Nevezzük saját hangnak, amely metaforikusan már a kötet első versében körvonalazza, ha kissé álpatetikusan is, a lehetséges, a vállalható költői magatartást: „babérkoszorú helyett fikusz / s a lombok között tűz lobog / pattog a stradivarius” (stradivari). S ha a nyitó ciklusban még néhol van is tétova versbefejezés (plakátsuhogás), ha félresikerül is egy-egy intertextuális utalásnak szánt szójáték („kincskereső a ködmön” – áruház) vagy túl explicitté-erőltetetté válik is a pretextus kifordítása („van a jégszekrényben egy kis tavalyi hó” – drótháló lámpahold), a szerepkeresés öniróniája (amely saját (ál)dilettantizmusát és annak levetkőzését is merészen retorikája részévé teszi), a verssel való eljegyzettség, a nyelvnek való kiszolgáltatottság ironikus tudomásulvétele jelzi („s most verset árulok mint jó kofák / szonett lett – maradhat? vagy írjam át?” – értékesítési szonett), Varga verseiben az intertextualitás nem öncélú manőver, hanem létmód, a költőként létezés alapja és tétje. Ritkán találkozni a szerepkereső költői magatartáshoz társuló ilyenfajta alázattal, amely a címadó ciklusban nyíltan kimondja az indulással járó bizonytalanságot, esetlenséget és az állandó újragondolás, újrakezdés erkölcsi parancsát is: „mit eddig összeraktam több ezer színes darabra bontom” (mozdonytűz). Így válik visszamenőleg és előreutalva megbocsáthatóvá a képiséget a fogalmiságnak alárendelő nyelvi eljárás („renyhe arcmúlás” – sírvers az élőknek), a megterhelt, többszörösen összetett szavakból álló, ezért zsúfolt kép („csonkmadárzuhanva”, „csonkmadáruralma” – ikarosz) vagy a képzavart okozó szószerkezet („mogorva hulla” – a transzerdélyi expressz).
Az Ezüspapírba vont szép sörétek című ciklus már azt mutatja, hogy az intertextuális utalások az (ön)ironikus-melankolikus versvilág részeként egy metaforikus jellegű bölcseleti lírává érő költői törekvés mozzanataiként és jelentésképző közegeként működnek: „az oroszlán most épp szelíd / borzongva hajolsz a rácshoz / hisz pont a bűn az első lépés / a megbocsáttatáshoz” (lépések). Meghozzák továbbá Varga lírájába a számvető-létösszegező beszédmódot („fizetsz egy parcellányi életért / isten zord földbirtokosának” – birsfák alatt), valamint a többszólamúság, a nézőpontváltásból létrejövő új szín is feldereng (hínárok halak) cserében azért, hogy ki-kihagy a képi koherencia („színtelen világ / elkopott radír // léggitározok / jó a dallamom”), és hiányzik a vers belső érzelmi-intellektuális íve (arcomon kalap). Ezzel együtt a ciklus azért minősül továbblépésnek az előzőhöz képest, mert a szerepkeresés ironikus-önironikus megjelenítése többrétegűvé válik, ami a szerep részeként értett magabiztosabb tájékozódást, alkotói elhivatottságot, valamint – a techné részének is gondolt – nyelvben való lakozást feltételez: „még lesz egy végső rendes csata / a szélmalmokkal – kereszthuzatban” (a kötelező ütközet); „asztal gyertyafényben / lúdtoll korszerűtlen bús kemence / egy versbe jó lesz ha a mester / aprószöget szór a cserepekre” (címzett nélkül).
Kis túlzással állítható, hogy az Egynyári hóesés című ciklustól kezdve mintha egy új kötet kezdődne (lehet, hogy innen kellene kezdődnie?), amelyben a modell című vers „egy saját ég kéklik bent a saját istennel / ma csak félig van benne mint modell az aktban” sorai mintha Varga László Edgár költői megérkezésének képi megjelenítői lennének. Ez a megérkezés azt jelenti, hogy az eddigi nyelvi esetlenségeket, vadhajtásokat elfelejtve, a külsőségekben megragadható mintákat levetkőzve saját, belső, öntörvényű világot teremt, amely szövegszerűségében, autentikusságában, a már említett saját hangban érhető tetten, amiről az erről szóló versnyelv minőségi megváltozása is kezeskedik. Ez a versnyelv, versvilág már az a közeg, amelybe a „lábnyomnyi stabil pontra vágyom” biztonságkeresése és helyt nem találása kettősségében fogódzókat találhat (lázadhat vagy kimenekülhet) az álságos, széthulló világ ellenében („még mélyen / fejre állítom a világot / és kizuhanok a kéményen” – cseréptavasz), hiszen – illeszkedve a későmodernség vers- és nyelvfelfogásába – a vers az, amely az esendő ént képes újrateremteni, és így állandósítani: „a világ nincs csak én vagyok neked / nyers fénybe írj” (rád hagyom). Én és te kölcsönös teremtettsége hiteles, hiszen a magad című vers tanúsága szerint a költői képek világossága olyan költőre vall, aki pontosan dolgozik, súlyozza-adagolja a költői képben az egymásra vonatkoztatott jelenségek, tárgyak, dolgok kifejező-megjelenítő erejét („kipárnázatlan ég vagyok / szomorú nagy kék vánkos ez”), és a tandorisan játékos-ironikus hangvétel mellett olyan én-te viszonyt mutat fel, amelyben megtalálják helyüket a vallomásos jelleget közvetettségként megragadható utalások. Én és te egymásra találása, egymás viszonylatában való megalkotottságuk, végső soron a költői nyelvbe vetett hit azonban nem jelent végérvényességet, sokkal inkább hittel teli kételyt, hiszen kizárólagossága, egyetlensége ellenére „az árnyék lassan körbekúszik / már a romlás költeményét írja” (nagytotál), „és a szó is már csak kiszárít meg átmos” – olvasható az (egy)nyári hóesésben. A helyzet súlyosabb, mint Pilinszkynél, a nyelv, úgy tűnik, elveszíti transzcendentális képességét, vagy tudatosan nem számol vele, és ez a költészet más megélhetési alternatívákat keres, mert „nem lát az isten: nem a napon állok”.
Értelmezésemben a kötet utolsó két ciklusa azt mutatja meg, melyik az a lehetséges két (vagy több?) irány, amelyek felé tájékozódik és az árnyékból továbbíródik ez a költészet, egyúttal a kötet súlypontját jelentő költeményeket eredményezve. A Nagy jóságos medvék darabjai az önreflexivitás versei, amelyekben a verskeletkezés mítosza teremtődik újra költeményről költeményre elégikus-ironikus hangvételben. Az értékviszonyokat a teljesség megragadására való törekvés ellenében állandóan megmutatkozó viszonylagosság (például a mire felébrednék című szürrealista dalban a nézőpontváltás), a törés, a széthullás veszélye magyarázza. A verstörés című, a nyelv önreflexív és szerepjátszó természetét mozgósító ars poetica is azt viszi színre, hogy az íróság és az én egymásra találása átmeneti, hiszen az íróságot jelentésessé tevő énnek az isteni megkísértése miatt („az isten papírgyáros / az ezüstpapírt csavarja”) gyötrelem az osztályrésze („leírod csalfa fényét / s meggyötör majd érte”) szenvednie kell, és végül kiderül, a költemény sokkal inkább a vers megszűnésének, a mulandóságnak és nem a mulandóságtól való megóvásnak az artikulációja. Ennek a gondolatnak a bravúros megjelenítője a télkabát című szonett is, amelyben az (ön)iróniát maga a forma hozza létre, ugyanis a forma fegyelmezettsége – látszólag paradox módon – a szétesés lehetőségével vitázik („ha nem megy le a hold én szétesem!”), a költői nyelv megtartó erejét érzékeltetve még akkor is, ha ennek a nyelvnek a széthullás és megmaradás határzónáján való egyensúlyozásról kell is számot adnia. A ciklus további versei a költői nyelvnek ezt az ambivalens karakterét viszik színre, vagyis azt, hogy a költői nyelvnek a rútot megszépítő erejét („a hullamerevséget is tele tudom aggatni / egy-két költői képpel” – vörösmarty mihály zongoraszóra vágyik) annak apokaliptikus jellege ellenpontozza, a teljesség helyett az ironizált, kifordított teljesség közegeként funkcionálva: „a tél hideg hárfája reccsen elzenéli végre / hogy vége van és jó a nincs mert jó ha jó a vége” (zene). Az értékviszonylagosság tudomásul vétele bekapcsolja ugyan a nyelv ironikus funkcióját („csak a gyermekek nőnek itt lassú rendben / no meg a hiányok” – tűzoltózenekar), megteremtve az ironizált költőlét mítoszát („s csak szemlélődök bölcsen mint a vének” – vitorlák az égen), de ez sem védi meg a beszélőt a drámai felismeréstől: a szóban lakozás csak átmenetileg teszi elviselhetővé a létet („a vers végéig én is ellakom”; „itt meghalni nem tanácsos annyi szent / s szónak lenni sem” – robinson), a végső nyugalomra lelés nem érhető el. Így lesz a ciklus utolsó szövegeiben a szó, a vers a létösszegezés, a költészettel való számvetés lehetősége, a mindent tudomásul vétel alkalma, szembenézés azzal, hogy a szó átváltozásai valójában a szétesés lenyomatai: „átvirágzik / szó a szóba – egyikből a másik / pedig csak összesöprött törmelék”; „és úgy ürül ki észrevétlen minden / mint konténer az étterem előtt” (maradék). A nyelv is megjeleníti ezt a törmelékszerűséget mind a jelentéslehetőségeket megsokszorozó, relativizáló központozás elhagyásával, mind a kisbetűs címekkel. A költői hit ennek ellenére legyőzhetetlen, talál kiutat, eljut a kijáratig. A kötet egyik legsikerültebb verse, az exit egyszerre játékos-ironikus híradás a bejárt útról, szerény jelzés a beérésre való várakozásról („csak várok hátha benő versem lágya / és eljutok a rímek parnasszára”), ami a szerepjátékos lírába való átlépési szándékban mutatkozik meg. Nem véletlen ajánlja Varga ezt a verset Kovács András Ferencnek. Erről az új költői világról szóló ars poetica az exit, amely az intertextuális, interkulturális utalásokban megragadható, dialógusként működő hagyomány közegében (terhével) véli elképzelhetőnek (a „megírta már ezra pound és jack cole” utániságának tudatában) a belépést a maszklírába, amely a (Robert) Capa című kötetzáró ciklusban meg is valósul. Izgalmas, hogy miként.
Varga László Edgár olyan maszkot választ a Robert Capa névvel, amely felvett név (ál- és/vagy művésznév), a Budapesten 1913-ban született Friedmann Endre nevére utal. Amint Friedmann 1936-ban kényszerből, zsidó származása miatt vette fel a Robert Capa nevet, és később ennek a névnek lett számára identitásképző funkciója, hiszen ezen a néven lett a 20. század egyik legjelentősebb fotósa, a spanyol polgárháború, a japán-kínai háború és a különböző második világháborús hadszínterek dokumentaristája, haditudósítója, úgy Varga versciklusában is a költői szerepjáték létrehozásában identitásképző szerepe van. Felfogható úgy a Friedmann Endre által választott név költői maszkként való létesítése, mint annak a poétikai folyamatnak a kényszerű következménye, amely a bejárt út nyomán csak a szerep közvetettségében véli elgondolhatónak a megszólalást, élhetőnek a (költő-)létet, kérdésessé téve egyben az én egységét. Igaz, a harmadik személyű címeknek (robert capa londoni nőjére gondol; robert capa megint nőre gondol stb.) az egyes szám első személyű versekre való rámutatása azt feltételezi, van egy maszkot felpróbáló lírai én, amelyre Capa versbeszéde visszamutat, tehát a lírai én (még?!) nem oldódik fel a szerepben, a kettő cím–szöveg viszonyában (még?!) elválik egymástól, sokkal inkább olyan, az én által működtetett lírai történetsorrá alakítva a ciklus verseit, amely a szerep szerep voltát is színre viszi, mint olyan lírává, amely az én létét kizárólag szerepként azonosítaná. A Robert Capa név identitássokszorozó képessége mellett – nem tudni ugyanis, hogy Friedmann Endre gyermekkori „Cápa” beceneve, esetleg a népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra neve vagy egyszerűen a név amerikai hangzása miatt több nyelven való kiejthetősége áll a névválasztás mögött, amitől viselője több újságírói és fotós megbízatást remélt – megteremti Varga ciklusa és poétikája számára annak a sokrétű hagyománynak a fikcionált történelmi-földrajzi terrénumát, azt a fotós látásmódot, alázatos ars poeticát („Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – nyilatkozta többször is Capa) és azt a dionüszoszi életvitelt is, amelyet a név magával hoz ebbe a költészetbe, és amely megidézése által át is értelmeződik ennek a költészetnek köszönhetően.
Varga-Capa költeményeinek vershelyzetét a front adja. A beszélő lét és nemlét határán, a halálközelség tudatában vet számot önmagával, művészetével, amely a robert capa londoni nőjére gondol szerint a kép, a vers híradás a pusztulásról („a pusztulás precízen dokumentált”), a teljesség maradékának rögzítése („le-lemaradok a hadi bolytól / hogy lefotózzak egy épen maradt fát”), és bár tudja, hogy „itt csak a halál londonban az élet”, a pusztulás vidékén megszülető művészethez ragaszkodik akár élete árán is: „de a vaku fénye folyton visszaránt”. Számára a művészet nem más, mint a világ állandó reflektálása, a pillanatban feltárulkozó örökkévalónak a megmutatkozása és megmutatása, és bár az 1945 szerint a romlandóságból születik a művész számára olykor tehernek érzett alkotás, mégis vállalja a kínt abban a hitben, hogy egyrészt a mulandót a művészet transzcendentáló képessége a halhatatlanba rögzíti át („sírt ástam egy túli fényrekeszben / míg remek contax gépem exponált”), másrészt a világban uralkodó abszurditást a halál időtlenségébe esztétizálhatja, így mondva ítéletet az istenként metaforziált háború ésszerűtlenül működő mindenhatósága fölött: „amit lefényképezek az meghal / egyszer lefényképezném az istent”. A végtelenül reménytelen létezésben azonban („még nem jövök: eltart e háború” – robert capa megint nőre gondol), amelyben a harmónia, a szerelem emlék, a művészet nem az örökkévalóságot, hanem a halált őrzi („mások halála / a negatívok féltett rabja lett”), illetve a szenvedést és halált konnotáló háború rögzíti a képet, írja a tragikus-ironikus verset: „holnap vár indokína / és ott fest majd a háború nekem / új csodát fényérzékeny papírra” (holnap indokína). Az alkotó így nemcsak a művészetnek, hanem a halálnak is kiszolgáltatott, ami a capában már az én(ek), a fénykép, a költői szó apokalipszisének megjelenítésében nyilvánul meg: „minden lénia elmosódik egy kissé túlexponáltak / (…) / úgy hullok alá mint az éjjel minden részem kering a széllel / ha agy ha máj”. Így lesz a búcsú ingrid b.-től szívszorító és végérvényes búcsú a szerelemtől, élettől, művészettől, jelentés a halálról: „az utolsó képen füst korom / és maradok itt ingrid b. ne várj / én már súlyos álmom horkolom”. A robert capa el nem küldött levele című ciklus- és kötetzáró költemény „(elmosódott olvashatatlan szövegrész)”-ei és a vers olvashatatlan befejezése pedig már azt mutatják, hogy az apokalipszis kikezdi a vers szövegét, szövetét, széttöredeznek a mondatok, a költői képek, és felszámolódik a megsokszorozott én, oszlásnak indul, Capára és Friedmannra bomlik („de mit panaszkodnék / én capa én friedmann / ma beköszönt az ősz”), Varga László Edgár lírai énje pedig szerep nélküli beszélő marad, és bár van ereje még kibetűzni/újraírni Robert Capa versének befejezését, kénytelen elhallgatni, hiszen a szerepjáték megszűnése a lírai szólam elnémulását vonja maga után.
A lábjegyzetben rögzített kibetűzés által tanúsított költői erő és az esztétikailag hitelesített elhallgatásnak a kötet befejezésével való egybeesése azonban arra a feltételezésre jogosít fel, hogy Varga László Edgár költészete minden bizonnyal új megszólalásmódokban, új szereplehetőségek megformálódásában épül majd tovább. Ennek a feltételezésnek képezi szélesebb spektrumát az az út, amelyet ebben a kötetében Varga bejár a költővé válás fikciójától a metaforikus versbeszéddel megszólaltatott bölcseleti líráig, az intertextuális utalásoktól átszőtt költői nyelv önreflexív karakterének felmutatásától poétikája szerepteremtő természetéig, a mítoszteremtéstől a számvetésig és a versbeszéd apokaliptikus karakterének artikulálásáig. Ahogyan a Cseréptavasz ciklusról ciklusra építkezve úgy mutatja meg ennek az induló költészetnek a sokszínűségét, engedi meg feltárni különböző jelentésrétegeit, hogy a költői nyelv exitjei nem törésvonalakat, egymástól eltérő ötletszerű költői hangokat eredményeznek, hanem spirálisan egymásra épülve, ami lezárul az egyik ciklusban, annak versteremtő ereje, poétikai-esztétikai tanulságai tovább épülnek a következőben, úgy azt gondolom, hogy mindazok az aspektusok, amelyek ebben a kötetben versvilág-lehetőségek, ennek a könyvnek exitjeiként új ajtókat nyitnak majd meg, a továbbírásnak, a költői világ gazdagodásának egyre sokrétűbb lehetőségeit hozva létre Varga László Edgár szerepjátszó, önreflexív, a hagyományt átíró, újraértelmező poétikája ezután születő köteteiben.
 




.: tartalomjegyzék