Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Borcsa János

Poémák a kisebbségi s emberi létről

 – Kenéz Ferenc: Vendéglétra

 

Az 1960-as évek elején, amikor a kommunista berendezkedésű állam totális ellenőrzés és irányítás alatt tartotta a nyilvános beszédet is, s például csak egy, a pártpropaganda által kisajátított és meghamisított szabadság-fogalom lehetett úgymond forgalomban, akkor próbálkozott ennek a fogalomnak a „visszafoglalásával” Szilágyi Domokos, tulajdonképpen személyes tartalommal telítette, megírván a már az alcímével is (Szerelmes versek a szabadsághoz) provokatív célzatú Álom a repülőtéren  című modern poémát, illetve – ahogy monográfusa írta – az egyik legbensőségesebb szabadságódát. Kenéz Ferenc a rendszerváltás után mintegy két évtizeddel, vagyis nemcsak időbeli, de történelmi távlatból idézte meg a nemzeti-kommunista diktatúra legkilátástalanabb időszakát, az egykori hivatalos közbeszédben aranykorszaknak nevezett 1980-as éveket, amikor már mindennemű szabadság-fogalmat kitiltottak a nyilvánosság tereiről, s kötetnyi terjedelmű verses művének címéül az ugyancsak kihívó Szabadnak lenni mit jelent? kérdést választotta, arra keresve a feleletet, hogy „kik is voltunk mi/ott és akkor valójában?”

Azt gondolom, e felvillantott párhuzam nem teljesen véletlen, Kenéz költészetében mindig is voltak olyan ismérvek és törekvések, amelyek az egy nemzedékkel előtte járó Szilágyi Domokos lírájához való kapcsolódásról tanúskodtak. Mindketten kiapadhatatlan forrásnak tekintették a 20. századi modern magyar- és világlíra nagy kalandjait és kísérleteit, mindenekelőtt a történelmi avantgárdot. Ennek alátámasztására elég talán, ha csak elősoroljuk, hogy a lírai beszédmód terén egy kevésbé emelkedett, sőt alulpoetizált regisztert választottak, antipoétikus eljárásokkal éltek, verseiket az irónia, nemkülönben a groteszk minőségek uralják, az adottságokkal, a létező elvekkel és fogalmakkal szemben erős kritikai attitűdöt tanúsítottak, jellemző lírai műfajuk pedig a terjedelmes versépítmények vagy -kompozíciók és többszólamú modern (avantgárd) poémák.

A Kolozsvár-oratórium alcímet viselő verskompozíció a szabadság hiányának, valamint a költő által választott kishaza meghamisításának és kisajátításának gondolata köré szerveződik, valójában több szólamban „felhangzó” modern poéma az ellehetetlenülő kisebbségi, egyszersmind emberi egzisztenciáról. A poémában egy kritikus történelmi időszak, amaz aranykorszak tárul fel a maga számtalan groteszk helyzetével („mennél több arany forgott /  annál kevesebb lett a picula”), amely több szólam egybehangzása nyomán mintegy életszerűvé válik, s egyben művészi élményt nyújt, továbbá az egyes „tételek”, részek nyomán követhető, miként teszi próbára egy-egy végletes léthelyzet az emberek közötti viszonyokat, a többségi román és kisebbségi magyar, valamint az anyaországi és kisebbségben élő magyarok között, illetve azt, miként szűnnek meg az alternatívák, s a bizalmatlanságnak, félelemnek és képmutatásnak milyen kóros – kafkai – szövődményei keletkeznek a társadalomban, amelyre rátelepedik a zsarnokság. Ahol pedig zsarnokság van – Illyés remekművére hivatkozva – mindenki szem a láncban. Hasonlóképpen fogja fel Kenéz is az ilyen helyzetet, kijelentvén: „A szerepeket úgy osztották fel  /  hogy mindenki számára legyen benne  / valami kétértelműség. //  S maga a közönség se lehessen  /  bizonyos abban hogy csupán nézője  /  vagy részvevője is a cselekedeteknek.”

Az „előadás”, azaz Kenéz Kolozsvár-oratóriuma egy pontján aztán kitárul a képzeletbeli színpadi tér, valamiféle kozmikusra vált át („és ott volt körülötte minden égitest  /   és ott ült előtte  /  minden szenvedő ember”), s itt „szólal meg” egy olyan költői én, aki immár a humánum nevében mintegy mozgósítva, József Attila-i indítatással emeli fel szavát a megalázó helyzet ellen: „kijött a színpadtér elejére  /  és kérdezte minden és mindenki helyett  /  KÉRDEZI  /  az emberek helyett  /  a csillagok és fűszálak helyett  /  kérdezi minden és mindenki helyett:  /  Szabadnak lenni, mondd,   /  mit jelent?”  

Kenéz Ferenc számára különben a szabadság fogalmával szorosan összefügg a haza-fogalom. Ez utóbbi tartalma kiváltképpen árnyalódott az anyaországba való áttelepülése során szerzett tapasztalatok révén. Egy vallomásában arról írt a költő, hogy 1989-ben, de még a romániai diktatúra bukása előtt ő tulajdonképpen nem más hazát, hanem más életet akart. Aztán az anyaországba való áttelepedése után talált ugyan egy hazát, de az nem az ő személyes hazája volt, lévén hogy neki „az erdélyi lélek és az erdélyi élet építkezéséhez” volt köze, azt érezte sajátjának. Itt voltak olvasói is, áttelepülése után viszont azt kellett tapasztalnia, hogy olvasók nélkül maradt, s ezáltal – írja a hasonló helyzetbe került írótársaira is vonatkozóan – „az olvasókkal együtt a hazát is elveszítettük.” Az anyaországba települt, a nyelvi hazát tehát nem adta fel, de a hazát illető hiányérzete mégsem szűnt meg, vagyis ebből vonta le a már idézett  következtetést, miszerint „az olvasókkal együtt a hazát is elveszítettük.” (Hol az író hazája? www.eirodalom.ro, 2015. március 14.)

Azáltal, hogy erdélyi könyvkiadó vállalta az új Kenéz-versek megjelentetését, remélhető talán, hogy a költő olvasói egy részét is visszaszerzi, továbbá hogy újabbak, fiatalabbak is felfedezik maguknak azt a költőt, aki az új kötettel eddig kevésbé  ismert oldaláról is bemutatkozik, például több részes, förgeteges elbeszélő költeményekkel, a Lilike medika leveleiből és az Odafenn pingált űrhajó címűekkel, amelyek parodisztikus célzattal íródtak, torzképet készítve letűnt korokról, idejét múlt vagy eleve hamis eszményekről és elvekről, nevetve búcsúzván azoktól.




.: tartalomjegyzék