Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Halász Péter

„Gyimesben nem csak a tánc- és a dalkincs gazdag, hanem az ökológiai tudás is”

Ha föltekintek a könyvespolcomra, több mint egy méternyi helyet foglalnak el a Gyimessel és népével foglalkozó kiadványok: történelmiek, néprajziak, nyelvészetiek – múltról és jelenről szólók. Megtalálhatom bennük mindazokat az értékeket, amiket a völgy alig háromszáz esztendeje megtelepült lakossága keletről vagy nyugat felől menekülve idementett, megőrzött, vagy éppenséggel létrehozott. Népmesékről, hiedelmekről, látomásokról, balladákról, keservesekről, máshol már elfeledett táncokról, mejjesbundákra, ingekre, tojásokra hímzett, festékesekbe szőtt motívumokról, háborúkról, emberi küzdelmekről szólnak ezek a könyvek, de csak egyetlen, a legutóbb helyére került, foglalkozik a tájjal, növényvilágával, az itt élő embereknek évszázadok óta megélhetést nyújtó természettel. Azzal a gyimesi hegyvidéki kultúrtájjal, amely az ember és a természet egymásra hatása nyomán alakult ki, és magával a benne élő gyimesi emberrel. A könyv egyik ajánlója, a biológus gazdálkodó Demeter László azt hangsúlyozza, hogy Erdély sok vidéke – így Gyimes is – a természetvédelmi szempontból szinte ideális mezőgazdaság európai iskolapéldája lett. Tehát a hagyományos népi tudásanyag emelkedett színvonalú rehabilitációja ez, a formájában és kivitelében egyaránt nem mindennapi kötet.

Számos angolszász kiadvány foglalkozik a trópusok egzotikus embervilágával, népeinek lenyűgöző világképével, célszerű működésével. Mintha a gyarmatosító birodalmak utódai könnyítenének a lelkiismeretüket nyomó bűntudaton a még ki nem irtott hagyományos közösségek gondos tanulmányozásával. Nekünk azonban nem kell a „szomorú trópusokra” tekintenünk a hagyományos népi tudásanyag rehabilitációjáért, nem kell expedíciókat szerveznünk messzi földek népeihez, hogy ott felismerjük az évezredes emberi tudás értékeit. Elég, ha megismerkedünk a gyimesi csángók apáról fiúra, anyáról leányára szálló szájhagyományával, a közösségi tapasztalatokkal öröklődő „autochton”, őshonos műveltségével. Ehhez a megismerkedéshez pedig kitűnő segédanyagot, forgató- és kézikönyvet adnak kezünkbe Babai Dániel, Molnár Ábel és Molnár Zsolt, a néprajz és a biológia alkalmazott tudományának avatott művelői.

A gondosan szerkesztett, gazdagon illusztrált és jó érzékkel összeállított könyv alapvetően öt részből áll.

A Bevezetés tartalmazza a szerzők hagyományos ökológiai tudás fogalmára vonatkozó nézeteit. Ez alkalommal idézik Györffy István néprajztudóst, aki – talán éppen Gyimesre gondolva, hiszen járt itt is–, azt írja sokaktól idézett, de kevesektől követett Néphagyomány és nemzeti művelődés című „röpiratában”: „a tanult ember többnyire el sem akarja hinni, hogy van olyan népi tudás, ami nem külföldről szállt le a néphez, hanem önmagától termelte, vagy ősi hagyományként őrzi”. A könyv célja, szerzőinek szándéka szerint, éppen az, hogy „bemutassák ezt az ökológiai tudást egy működő tájban, ahol az extenzív tájhasználat és a háttértudásként szolgáló hagyományos ökológiai tudás, valamint a tudás-átadási mechanizmusok még élnek, és így működésükben, folyamatukban megismerhetők.”

Rendkívül érdekes megállapításokat olvashatunk a hagyományos ökológiai tudás összegyűjtésének módszertanáról, hiszen itt a természetismeret tudásanyagát kell néprajzi és/vagy kulturális antropológiai eszközökkel összegyűjteni. Az „iskolázatlan” emberek pedig többnyire nehezen fogalmazzák meg azt, ami számukra természetes, amit szinte ösztönösen, génjeikbe kódolva végeznek. Pedig ezzel a tudással voltak képesek az elmúlt 2-3 évszázad során „őserdőből” kultúrtájjá változtatni ezt a „Patakországot”, és a megélhetésük alapját jelentő állattenyésztés érdekében fenntartani a legelők és a kaszálók optimális arányát, egymást kiegészítő termőképességét. Ezeknek ugyanis évről évre egyensúlyban kellett lenniük, hiszen a jószág az esztendő – rendszerint kisebbik – felében a reglőkneknevezett legelőkön táplálkozik. Régen úgy mondták, hogy addig kell enni adni az ökörnek, amíg a bükkfa ki nem levelezik. Újabban azonban egyre többen tartják a szarvasmarháikat egész nyáron istállóban, aminek oka részben a lakosság elöregedése, ami felborítja a legelő és kaszáló területek közti hagyományos egyensúlyt; részben pedig a Nyugat-Európában való munkavállalás, ami az állatállomány fokozatos csökkenésével jár. Így aztán, mint ahogy a szerzők helyesen megállapítják: manapság „a kaszálók és a legelők megindult felhagyása alakítja a táj képét”.

A könyv második nagyobb egysége azt a szám szerint 140 különböző élő- és termőhelyetmutatja be, amit a gyimesi csángó emberek ismernek és számon tartanak. A tájban a tudós kutatók eddig 621 növényfajt találtak, s ebből a Gyimesben élők 309 fajt tudnak megnevezni, tehát az itteni növények mintegy fele személyes ismerősük. A népi növényismeretre általában jellemző ugyanis, hogy az olyan növénynek, amit nem használnak valamire, az esetek túlnyomó többségében még nevet sem adnak. Ezzel a 621 növényfajjal az egykori erdők helyén kialakított gyimesi kaszálórétek Európa növényfajokban leggazdagabb élőhelyei közé tartoznak; egy 4x4 méteres kvadrátban a kutatók a „jó” kaszálókon 60-70 növényfajt találtak, a „legfajgazdagabb” kaszálókon pedig 81 edényes növényt azonosítottak. Ezt a tájhoz igazodó páratlan biodiverzitású (biológiai sokféleségű) állapotot csak az itt kialakított, hagyományosan extenzív tájhasználattal lehetett megtartani. Gyimesben jelenleg is kétféle kaszálót „tartanak fenn” és „kezelnek”, mégpedig a bennvaló és a kinnvaló kaszálókat. Az úgynevezett kinnvalók az értékesebb gyepek, társulásaik a legnagyobb fajgazdagságúak, trágyát sohasem kapnak, természetes módon újulnak és maradnak fenn teljes gazdagságukban. Itt található a legtöbb gyógynövény, itt sarjút nem kaszálnak, de az ősszel felnövő tollókat legeltetik. A bennvaló kaszálókat viszont többé-kevésbé rendszeresen istállótrágyázzák, ezek nagyobb mennyiségű, de értéktelenebb szénát adnak, s kedvező időjárás esetén kétszer is megkaszálhatók.

A kaszálókkal szemben a legelőterületek visszaszorulóban vannak a már említett okok miatt. A reglőként vagy nyárolóként hasznosított részeket a kaszálókhoz képest rosszabb termőképességű helyeken alakították ki, mégpedig három szinten: a településhez legközelebbiekre naponta kijárnak a marhák, de az esti és a reggeli fejésre hazamennek, és istállóban éjszakáznak; a falutól távolabb eső, kalibás zónában a tehenek az ott felépített istállókban éjszakáznak, és ott is fejik őket; végül a legmagasabb gyepeken a juhokat legeltetik az esztenáknak nevezett fejőhelyek környékén. Ezekre a több család közös tulajdonában lévő reglőkre a hagyományos szokásjog szerint hajtották az állatokat, ami öröklődött és mindenki számon tartotta.

A kinnvaló és a bennvaló kaszálóknak, valamint a különböző reglőknek megvoltak, és jórészt még ma is megvannak, az ökológiai hagyomány szerint létrejött és fennmaradt növényei és növénytársulásai, amiket a szerzők nagy körültekintéssel, háttértudással vesznek számba és mutatnak be. Természetesen idővel ezek az ökotársulások is változnak, ami sajnos rendszerint nem a jár a minőség javulásával.

A gyimesi élő- és termőhelyek harmadik terültét jelentik a szántóföldek. Ezeknek köre – érdekes módon – az elmúlt fél évszázad során visszaszorult. Különösen a gabonafélék termesztését váltotta ki a leadott állatok után kapott gabona, a bolti kenyér és a sertések, baromfi számára vásárolt táp, amit természetesen a gyimesi lakosság egyre nagyobb arányú bérmunkássá válása és bizonyos kényelmi szempontok tettek lehetővé. Idővel azonban a gyimesi szántók legtöbbje veteményessé és pityókafölddé zsugorodott, esetleg még pillangóstakarmányt termesztenek az egykor kendert, búzát, árpát, rozsot termő szántóföldeken. Ez a folyamat azzal is járt, hogy az egyre kisebb szántókra egyre több trágya jut, ami persze hasznára van a sovány gyimesi földnek. Hasonló okokból a belső kaszálókra is több ganyé jut, mint korábban.

A felhagyott szántóföldekről számon tartják, hogy ott jó ideig kiváló minőségű és nagy mennyiségű széna terem a korábbi rendszeres trágyázás hatására. Ezzel szemben a burgonya monokultúrában való termesztése hamar és egyoldalúan kimeríti a sovány gyimesi földet, ezért amikor csökken a termés, felhagyják és új területet fognak be burgonyatermesztésre.

A harmadik nagyobb fejezetben a szerzők végigpörgetik az extenzív gyimesi gazdálkodás éves rendjét. Ennek lényege, hogy a kaszálót több, a reglőt kevesebb munkával, de folyamatosan rendben kell tartani. Mindennek kell a kúrálás – mondják. Mert a táj még nem feledte egykori mivoltát, s elég akár egy évtizedes elhanyagolás, a gyepek beerdősülnek, a kaszálók elbokrosodnak, egyre nehezebben kaszálhatók. Ez ellen pedig csak a rendszeres fenntartással lehet védekezni: a kaszálókat kaszálással, a legelőket legeltetéssel lehet fenntartani. Persze emellett azért még akad egy s más tennivaló, s a szerzők jó érzékkel veszik számba a havasi gyepgazdálkodás csínját-bínját. A belső kaszálókra 2-3 évente trágyát hordanak, amit aztán tél végén, mikor eltakarodik a hó, a hátára fordított boronával elsúrlatják. Tavasszal a kaszálókat és a legelőket takarítani kell: elvakarják a féregtúrásokat és a hangyabolyokat, arra törekszenek, hogy a kaszáló minél simább, egyenesebb legyen. Ősszel pedig a gyepre hullott ágakat, avart, köveket kell eltávolítani. A legelők, esetleg a kaszálók folytonossági hiányait, sérüléseit az etetett szénáról lepergett és a jászolban összegyűlő szénamurha elterítésével, begereblyélésével gyógyítják. Máskor a felhagyott kaszálók begyepesedését gyorsítják ezzel a módszerrel. A könyv szerzőinek felmérései szerint a gazdaságonként évente kikerülő – pontosabban visszakerülő – 4-5 zsáknyi murha gyepregeneráló hatása „komoly szerepet játszott a gyimesi, antropogén eredetű, erdőtermőhelyen kialakított gyepek fajgazdagságának megteremtésében”, s tegyük hozzá: fenntartásában. Mert az erdő folyamatosan igyekszik visszavenni azt, amit a Gyimesbe települt ember elhódított. Résen kell tehát lenniük a csángóknak, nem szabad kegyelmezniük egyetlen gyepen nőtt facsemetének sem. Ezért mondják errefelé, hogy a jó gazda kötelessége, hogy „a fejsze mindig a karján legyen, ha a reglőn jár”.

Összefoglalva: a könyv jól szerkesztve, érthető nyelven, gazdagon illusztrálva mutatja be, hogy „milyen nagyszerű tudás birtokában gondozzák a gyimesiek a megélhetésüket adó tájat”. „Ismerik a táj flórájának felét, több élő- és termőhelytípust különböztetnek meg, mint bármely más, eddig vizsgált közösség a világban, és rengeteg tapasztalattal, adattal rendelkeznek az általuk ismert fajok populációdinamikájáról.” Továbbá „nemcsak a változásokat érzékelik, hanem sok esetben a változások hátterét, okát is meg tudják nevezni, ami azért nagyon fontos, mert így tudnak közbeavatkozni, hogy a megélhetésüket esetleg hátrányosan érintő folyamatokat megállítsák, a negatív hatásokat kiküszöböljék”.

Természetesen ez a kezünkben lévő könyvből megismerhető, extenzív tájhasznosítás éppen úgy ellentmondásokkal terhelt, és rendkívül törékeny, mint a hagyományos népi kultúra: a népművészet, a népzene, a népi építészet, a népviselet, a népi tánckultúra világa. Hiszen minden, a globalizáció által különösképpen stimulált tényező – fogyasztás- és élvezetközpontú életvitel, mesterségesen befolyásolt ízléstorzulás, gátlástalan haszonelvű gondolkodás, idegenektől átvett divathullámok –, ellene hat mindennek, ami hagyományos érték, ami tájhoz és etnikumhoz kötődik, és felszínre hoz mindent, ami talmi, „időszerű” – vagyis időleges –, ami a vélt vagy valóságos kényelmet szolgálja. Emiatt veszett el, vagy szorult alkalmi színpadokra az elmúlt évszázad második felében a gyimesi viselet, a folklór és az itt élő emberek saját kultúrájának számos eleme. És ezért kerül egyre inkább szembe a gyimesi emberek hagyományos ökológiai tudása napjaink egyre tájidegenebb gazdasági szemléletével, de még a manapság divatba jött, sokszor átgondolatlan „támogatási rendszerek” céljaival vagy éppen céltalanságával is. Külön ellentmondás, hogy a Gyimes völgyi biodiverzitás (élőhelyi sokféleség) és az ezt fenntartó földhasznosítás gyakran számos állat- és növényfajnak nyújt rejtőzködési és szaporodási lehetőséget, de az EU támogatási szisztémái sajnos veszélyeztetik a tájhasználat hagyományos sokféleségét. Ez a nyilvánvalóan más térségekre kitalált támogatás ugyanannyit fizet a kaszálók és a legelők fenntartására, ami sajnálatosan gyorsítja a kaszáló-legelő váltás folyamatát.

Mint a könyv szerzői megállapítják, a 2007-ben indított támogatási rendszer következményeként Romániában már csak a kaszálóterületek 12%-át kaszálják. Gyimesben szerencsére még jobb a helyzet, de a gépesítés előrehaladta előrevetíti árnyékát a síkabb és könnyebben megközelíthető területek egyre intenzívebb művelésének, a távolibb és meredekebb helyek felhagyása veszélyének. A legnagyobb veszély azonban a tudós szerzők szerint – „az EU tejtermékekre vonatkozó, mondjuk ki, ellenségesen szigorú szabályozása”, amely ellehetetleníti a Gyimesben alkalmazott, korábban jól működő, kalibázó szarvasmarhatartást és tejtermék-előállítást.

A könyv függeléke a gyimesi növényneveket tartalmazza, azok tudományos (latin) nevével együtt, ezt követi a függelék második részében a gyimesi növény-élőhelyek listája, mégpedig helyi megnevezésükkel és az élőhely pársoros jellemzésével, végül impozáns tételszámú irodalomjegyzék zárja a könyvet.

 

Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyimesiek hagyományos ökológiai tudása, akárcsak Gyimes népének mindmáig jórészt szájhagyományozódással öröklődő műveltsége – amit méltán nevez Kósa László a Székelyföld néprajza múzeumának –, hatékony társadalmi támogatás nélkül nem lesz képes teljes hasznosságában és szépségében fennmaradni ebben a számára egyre idegenebbé váló világban. De a gyimesi oktatási intézményekben, a megyei közigazgatás és természetvédelem berkeiben a gyimesi táj s az ott élő emberek jövőjéről felelősen gondolkodó és azért tenni is akaró emberek számára, hasznos muníciót szolgáltathat az itt bemutatott könyv.




.: tartalomjegyzék