Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Augusztus
Cseke Gábor

Szerelem, anno 1910-1911

1. (Invokáció)

 

Fura kalandba ugrasztott bele Elekes Feri barátom. Nem elég, hogy elkövettette velem az azóta csöndes, szép sikert aratott Krajczáros napló-t (amelyről azt se tudtam, mihez kezdek vele, mielőtt nekifogtam volna), most újabb „titkos” füzetet juttatott el hozzám: egy neves, azóta az örök (plain air) vadászmezőkön festegető képzőművésznőnk leánykori naplóját.

Hogy miként tett szert rá, nem firtatom. Feri évek óta lehúzott redőnyű régiségboltjában még sok hasonló furcsaság, régiség lapul, amelyek egy adott pillanatban úgy tűntek, a kutyának sem kellenek, s ő előrelátó gazda módjára, felgyűjtötte e megtagadott relikviákat.

Félve nyitottam ki a kopottas bőrbe kötött, rézcsatos könyvecskét, amelynek belső címlapjára a hajdani gyártó – a napló 1910-11-i eseményeket, gondolatokat rögzít – csak annyit nyomtatott, rózsaszín rózsakoszorúkkal kerítve, hogy „Poesie”.

Lapozgatom a könyvet, ismerkedek vele, leltározgatom. Könnyű dolgom van: az oldalak felső szélső sarkában egy-egy diszkrét oldalszám, amelyeket csak követni kell s mindjárt megállapítható, hiányzik-e valami az eredeti naplóból.

Megnéztem: nem hiányzik...

Könnyű lenne most egycsapásra agyonütni a témát azzal, hogy felfedem a napló tulajdonosának kilétét. Maradjon ez egyelőre titok. Találgatni persze szabad, mert minden egyéb adatot megadok majd, ami a majdani művésznő életére vonatkozik, egyedül a személyazonosságát lebegtetem...

Talán nincs is jogom ebbe az intim feljegyzésbe beleilletlenkedni. Vagy ha van is, akkor sincs jogom erről nyíltan beszélni. De tegyük fel, nem követek el szentségtörést azzal, hogy mindezt ezen a helyen diszkréten elétárom. Remélem, ez menet közben majd tisztázódik. A napló ismeretében legalábbis semmi olyan bejegyzésről nem tudok, ami valamely módon is diszkreditálhatná szerzőjét.

A szöveg egy kolozsvári tanítóképzőbe járt, konviktusban lakott, vidéki úrilányé, aki füzetébe jegyezte azokat a történéseket, melyek ébredező és kibontakozó szerelmét erősítették és kísérték.

 

Szeretni egyet,

Szeretni hűn,

Szeretni mindig

Soha sem bűn!

 

Ezzel indítja naplóját 1910. február 8-án este, de a bejegyzések február 2-ára nyúlnak vissza, mert mint minden szerelemnek, ennek is megvan a maga előtörténete, előjátéka.

A mottó alatt ceruzával október 23-i betoldás:

 

Még mindig ez.

 

Legalul pedig:

 

Örökre ez!
1911. XII. 28-án d. e. B. A.

(FOTO 0)

Ami az én olvasatomban azt jelenti: házasság lett a dologból.

És most egy kissé meghökkentő mozzanatról kell beszámolnom. Mégpedig arról, hogy az elérhető, rendelkezésemre álló forrásanyagban kivétel nélkül az áll: a napló szerzője 1906-ban végezte a tanítóképzőt, majd 1910-ben férjhez ment ahhoz az emberhez, aki mellett élete végéig hűségesen kitartott. A naplóból viszont az derül ki, hogy 1910-ben a majdani művésznő még képzőbe járt, s az 1911 februárjában megszakadó bejegyzések még mindig arról szólnak, hogy él ugyan a szerelem, de házasság még nem köttetett.

Ez az, ami a leginkább visszafogja a lendületemet, mert nem szeretném illetéktelenül átírni a megőrzött családi legendáriumot.

A továbbiakban elégedjünk meg mindannyian azzal, hogy inkább az eseményekre, és nem a személyekre figyelünk. Mintha csak saját érzelmeink születését és kibontakozását követnénk nyomon egy lányinternátus puritán szobájában. Ott, ahol ilyen sorokkal indul a vallomás:

 

„1910. február 2-án.

Istenkém! Milyen is az én sorsom!

Minden napra kijut a busulásból. De hátha így van ez jól. Mindent Te igazgatsz, s Te tudod, kivel mit cselekszel. –”

 

Ekkor még szó sincs szerelemről. A naplóíró egyszerűen nagyon vágyik már haza a vidéki szülői házba. Számolja a napokat: már csak 45 van hátra. S fölötte elégedetlen az egy nappal hamarább megkapott értesítő jegyeivel...

 

2. (Keresztelő, képzelgések)

 

Tegnapom azzal telt el, hogy erősen tanakodtam magamban: miként tovább? Mert ha diszkréciómat szeretném mindvégig érvényesíteni – márpedig ezt kell tennem –, akkor illik már az elején nevet adnom írásom hősnőjének, aki egyben a már említett napló szerzője.

Egy irodalmi keresztapának könnyű a dolga: végignéz a rendelkezésére álló nevek garmadáján és a bőséges választékból kiszúr magának egyet, amelyikről úgy véli, megfelel céljainak.

Legyen hát... Angéla – döntök egycsapásra, hogy legalább a kezdőbetűk találjanak, és ezzel máris keresztapa lettem.

Ennyi azonban, sajnos, nem elég a boldogsághoz: következő lépésként azt próbálom elképzelni, milyen lehetett az általam megnevezett Angéla 24 esztendősen, az 1871-ben alapított kolozsvári tanítóképző internátusában? A képzőről máris sikerült felhajtani egy – feltehetően – korabeli képeslapot, ami mindjárt díszletet is rajzol számunkra a napló hétköznapjaihoz.

Továbbá, nagyon reméltem, hogy a napló lapozgatása közben talált ceruzarajzon magát Angélát látom viszont, szíve választottjának portréjával átellenben, ámde tüzetesebb szemlélődés után csalódottan konstatálom, hogy a rajz egy más ifjú hölgyet (nevezett Iduskát) ábrázol, aki az iskolán kívül, a városban lakik (barátnője? közeli rokona? netán épp unokatestvére? – nem derül ki világosan a beírásokból, de ilyesmire gyanakszom) és valamilyen személyes kapcsolatban áll Angéla ideáljával, neki köszönhető az is, hogy a lány időnként eltávozást kap a bentlakásból, s olyankor Iduskáékhoz hivatalos.

Ott pedig több ízben találkozhat a nagy Ő-vel.

Ha úgy vesszük, már ez is több a semminél.

Ennyi „előtanulmány” után próbálom magam elé képzelni a hősnőt, képzelgésemhez pedig majdnem teljesen szabad kezet kapott a fantáziám. Bár ha jól meggondolom, azért mégsem, hiszen a múlt század hatvanas éveiben még alkalmam volt látni az akkor már Kolozsváron élő idős festőnő aprócska, elaggott, de azért még fürge alakját (kilencven évet ért meg különben!), szorgalmasan festegetett a kolozsvári sétatéren, a szabad ég alatt, nyilvános helyen, állvánnyal, palettával, festékes dobozokkal és ecsetekkel állig felpakoltan. Az ilyesmi ritka látvány volt akkoriban, meg is bámulták jó alaposan az arra járók, de Angéla (bizony, akkor már néni) ezzel mit sem törődött, zavartalanul festette kedves tájait éppen úgy, ahogy azt valamikor szeretett és nagyra becsült nagybányai Mesterétől tanulta, még a huszadik század első felében.

Ezek szerint akár apró termetbe is öltöztethetjük az általunk elképzelt lányalakot, s azon is jó lesz eltöprengenünk, hogyan is esett meg valójában ez a naplóírás, Angéla mi módon tudta magának megteremteni a bentlakás szigorú közösségi életében a meghitt bejegyzésekhez szükséges intim környezetet?

Volt-e lehetősége tényleges egyedüllétre?

Volt-e hozzá megfelelő asztala, amin írjon, vagy kénytelen volt a noteszkét térdére helyezve, lopva be-befirkantani sorait? Igaz, a bejegyzések amúgy nem terjengősek, nem túl részletezőek. Az írás az esetek nagy többségében egyenletes, könnyen olvasható, nem vall túlzott sietségre, kapkodásra. Mondatszerkesztése megfontolt, tényszerű, inkább közöl, leszögez vagy megállapít valamit az ábrázolás helyett. Stílusán nem látszik az, hogy később majd a képszerű látásmódot igénylő művészettel fogja eljegyezni magát.

Nem kevés az olyan nap, amikor csak ennyi kerül a naplóba:

 

„Semmi följegyzésre méltó dolog nem történt.”

„Semmi érdekes.”

„Egyhangúság.”

„Minden nevezetesebb dolog nélkül telik el.”

„Csütörtök – semmi.”

 

Arról sincsenek támpontjaim, hogy a naplóból netán kiderülne, milyen előzményei voltak Angéla érzelmi életének? Feltételeznünk kell, hogy amennyiben korábban érzett volna már vonzalmat valaki iránt, úgy a naplóban valamiképpen megtett volna bizonyos fokú összehasonlítást. De erről sehol egy szó sincs. Az viszont mindjárt az első lapokból valósággal kisugárzik, hogy Angéla nagyon szeretne tartozni valakihez, aki őt tiszteli és szereti. Úgy érzi, hogy igenis, megérett arra, hogy megjelenjen életében az a bizonyos Valaki.

Erről szól a napló.

 

3. (Igazgatói szünnap)

 

Az alaphelyzet tehát a következő: 1910. február 2-án (délután? talán este?), történetesen egy iskolai szünnapon, a 24 éves tanítóképzős leányzó, nevezett Angéla üldögél a tanodai szállásán, nem tudni, vannak-e körülötte más személyek, vagy egyedül mereng a sorson, hogy talán mégis létezik valaki e roppant földkerekségen, aki őt szereti.

 

„A tegnap kaptuk ki a bizonyítványt, az enyémmel meg lennék elégedve, csak az internátusi 2-es busított el, na meg a nevelésben s a rajzból kapott jegyek, de abba is bele kell nyugodnom, s legföllebb elhatározom, amit már meg is tettem, hogy ezután még inkább fogok igyekezni.

Igaz! A bizonyítvány kiosztása után megfogadtam, hogy többet, senkinek, rajzolni nem fogok, inkább magamét rajzolom, h. abból se kapjak 3. Ez ugyan önzés tőlem, de igazán nem szeretem azt, csak a kényszer visz rá. Ugyan azt sem tudom, meddig tudom megtartani. – Isten segíts meg, h. tudjak tanulni, s legyen erős kitartásom, ez legfőbb óhajom most!”

 

Ez eddig tiszta: becsületes, leendő tanítónőhöz illő törekvés. Igaz, később sem derül fény arra, mi a helyzet a másoknak való rajzolással, mi készteti rá s miért menne ez a saját teljesítményének rovására, mint ahogy az sem világos, mit kezdjünk azzal a zárójeles megjegyzéssel, hogy „Kaptam egy csokor piros szegfűt”, mert rögtön ezután hősnőnk, aki egyben a szerző, becsukja a napló fedelét, rápattintja a még ma, száz évre rá is fungáló csatocskát és felsóhajt: „Mára elég is talán!”

Következő napon aztán nem történt semmi, majd február 4-én kibékült Ilussal, egy nappal később pedig megjelent az internátusban a már említett Iduska, és „kikért húshagyókeddre. Istenem, csak kiengednének!”

Február 6.: levél érkezik otthonról, édesanyja ír neki, Angéla pedig elszánja magát, hogy részt vesz a tanítók házában rendezett bálon.

Február 7: „Déli 12 órakor legnagyobb meglepetésünkre ki van írva a fekete táblára, h. Holnap, kedden (8-án) Igazgatói szünnap. Csak ez kellett nekem! – Józsa néni kiengedett s én még este kimentem a városba. Este ott voltak Iduskáéknál, s jól eltelt az idő 11-ig.”

A napló és Angéla szempontjából ama sorsszerű február 8-i napot kiemelt, vastag keret ugrasztja ki a napló hatodik oldalán. A bejegyzés zavaros, csupán jelzésszerű és töredékes, mintha a napló gazdája még magának sem merné megfogalmazni, mi is történt vele. Egy biztos: bostont táncolt az este 8-kor kezdődő estélyen, s a nap végén valami furcsa fohász szakad föl belőle: „Istenem, csak már telne az idő, s lenne 20 kg.”

Ez a hirtelenül odavetett egyötöd mázsa azóta se hagy nyugodni: látszik, hogy a szám és az utána következő mértékegység utólag került a naplóba. Vastagon többször is felülírta valaki, mintha az alatta lévő eredeti ceruzavonásokat kellene elfednie. Képzeletem ugyan szabadon szárnyalhat, de nincs hozzá egy ép gondolatom se...

Legjobb, ha nem firtatom tovább, s megelégszem a február 9-i történtekkel:

„Rettenetes álmos vagyok, nem csoda, hisz tegnap, illetve ma 1/4 4-kor feküdtem le. Tanulni nem tudok, csak nézek a végtelenségbe, a véghetetlen után...”

U.i. Addig-addig nézegettem a későbbiekben is a bejegyzés fölött álló naplórészletet, amíg megvilágosodott előttem a „húsz kilós” rejtély: én olvastam rosszul. A helyes olvasat: 20-ka! Február 20-át várja Angéla oly repesve! A biztonság kedvéért azért előrelapozok a naplóban: és valóban, huszadika körül ugyanolyan díszkeret pompázik, mint a 8-iki dátum körül! (Heuréka!)

 

4. (Tétova séták a napló mentén)

 

Amíg egy kissé megbarátkozunk Angéla személyiségével és írásmódjával, s hogy ne essünk további hasonló tévedésbe, mint ama „20 kiló” esetében történt, induljunk el a naplóba beírtak fonala mentén. Még akkor is, ha úgy találjuk első látásra, hogy az Angélával történtek tulajdonképpen közhelyszerűek, érdektelenek, megtalálhatók minden leányregényben, amelyben a cselekmény egy leánynevelő intézet szigorú belső világának bemutatásával indul.

Most sincs ez másképp.

A helyzetben talán csak az a különleges, hogy egy olyan, száz évvel  ezelőtti esztendő eseményeit kell a napló alapján rekonstruálnunk, amely az illető személyiség utóélete, életének emlékezete alapján nem is létezik, amit életrajzírói töröltek a biográfiából azzal, hogy időnap előtt az iskola végzettjének nyilvánították, illetve férjhez adták ahhoz a fiatalemberhez, aki a napló valóságában még csak tisztes távolságból, érdeklődő ifjoncként mutatta ki ébredő rokonszenvét a tanítóképző tanulója iránt – amint majd meglátjuk, nem is reménytelenül.

 

„Febr. 10. Voltunk sétálni a főtéren, láttam 2-szer, Hintz [neves kolozsvári patikus család, gyógyszertáruk a Főtéren állt – sz. m.] előtt s visszajövet a tanácsház előtt állott. Csak már holnap dél lenne! Most már nem zúgolódom.

Febr. 11. Semmi nevezetes esemény, még sétálni sem voltunk, h. teljes legyen az egyhanguság. Feleltem fizikából. Kaptam a városból sonkát stb...

Febr. 12. Csak hogy megint kijuthattam a városba a szabad levegőre. Hozzá a színházba! Gyönyörű egy darab az a Cigány! De még annál szebb volt, mert a végén láttam... Ha jó a vége, minden jó.

Febr. 13-án. Mégis csak jó gyerek, mert betartva szavát, eljött a theológiára. De vajjon igazán azért jött, amiért akkor mondta?...

Febr. 14. Voltunk egy gyönyörű képkiállításon.

Febr. 15. Voltunk sétálni, nem volt jó. Az egész nap semmit nem ér.

Febr. 16. A szokott egyhanguság. Nem voltunk egész nap ki a házból. Sétálni sem vittek. Oly gyönyörű tavaszi idő van, h. nem jön az embernek, h. tanítást írjon.

Febr. 17. Voltunk sétálni. De semmi különös dolog nem történt. Csomag.

Febr. 18-án. Gyak-ban voltam, egész nap nem kaptam ki. Ez pedig a ritka esetek közé tartozik. D. u. voltunk... Lajos Messinai földrengés előadásán. Érdemes volt elmenni, abban a tekintetben, h. szép képeket, felvételeket láttunk a földrengésről, de máskülönben nem. Este rossz kedvem volt, mert Teri k. a. minden ok nélkül leszidott. Azért sírtam leginkább, hogy másnak az olyasmit fel sem veszi, amit nekem felró. De még 4×7, s akkor az én drága Édes Anyám visszaadja otthoni kedvemet.

19. Elmarad a séta s önképzőkör is. Este kimentem Iduskával s megvettem a cipőt, a szalagot a bálba. Mához 1 hét vajjon mi lesz?.... Nem jöttem be, hanem kinn maradtam I-nál.

Febr. 20. Megint egy jó s mégis rossz napra virradtam! Jó, mert hiszen künn voltam I-nál s ott volt... De be kellett jönni, s az volt a rossz!...

Febr. 21. A Főtéren voltunk sétálni, láttam a Bocskay-ház sarkán.

Febr. 22. U. ott sétáltunk, láttam 2-szer.

Február 23. Nem voltam künn a házból, illetve intézetből. Sétálni sem mentem, mert a hajam megmostam s nagyon kócos volt. Józsa n. nagyon haragos.

Febr. 24. Kaptam otthonról csomagot. Nagyszerű! Iduskától is kaptam levelet. Mit izenek Neki?... Nem voltam sétálni megint.

Febr. 25. Semmi érdekes.

Febr. 26. Eljött végre a bál napja. Az én első bálom, a határozott, kimondott bál. Nagyszerű, felségesen telt az idő, de 1 valami miatt mégsem volt teljesen jó, hiszen nem volt ottan Ő... De ez még csak megnyugtat... Szót fogadott ő nekem! A bálban rettenetes sokat táncoltam, valóságos kis boszorkánynak neveztek, s azt mondták, h. igen is el vagyok kapatva. S gyönyörködtek a táncomban, s addig míg én táncoltam, az állandó táncosaim nem táncoltak. Reggel 1/2 7-ig voltunk ott. Csak már itt lenne szombat, mert attól a... szombattól még többet várok. Istenem, bár úgy lenne!”

(FOTO 1)

 

5. (Szeretném, ha szeretnének)

 

Nem hinném, hogy naplójának vezetése idején Angéla tudott volna érdemben Ady Endréről. És az sem valószínű, hogy kimondottan a költő szavait vette volna kölcsön arra az állapotra, melyben saját maga leledzett a tanítóképző falai között. (Ámbár, ki tudja?)

Ahogy haladok előre a napló szövegében, előttem úgy feslik mind jobban fel az a szeretetlenség, amelyben Angélánk él. Hogy ennek mi az oka, igazából nem részletezi; talán túlságosan eleven személyisége az, mely szembehelyezkedik az intézeti szabályokkal, talán tán csak a környezet vaskalapossága teszi, de minderről nem tudunk meg sokat. Legfeljebb csak annyit, hogy az internátusi nevelők gyakran korholják őkelmét, amihez a fiatal lány annyira hozzá is szokik, hogy a reggelig tartó bál után szemet szúró az egyikük dicsérete: azért, mert zokszó nélkül ment a templomba, máris „derék kis lánynak” titulálta. Sőt, az ebédlői felügyelőnők is kedvesen megkérdezték, fáradt-e még, és hogy miként mulatott. Ennyi nem remélt kedvesség már-már elkábítja...

„Istenem, ha ők is inkább szeretnének – sóhajt föl Angéla – mint eddig, talán boldognak mondhatnám magam. – A theologián láttam. Még is eljött oda...”

 

Ez történt tehát február 27-én. 28-án viszont már:

 

„Voltunk sétálni a főtéren. Láttam több ismerőst, de az a fő, h. Őt is. – Annyi dolgunk van holnapra, Istenkém, adj erőt!

Márc. 1-én. Eltelt a d. e. s eljött a dél. Voltunk sétálni s láttam a Kossuth L. utcában, olyan helyesen köszönt És... d. u. bejött Iduska egy csomó jó hírrel. Kaptam egy tollkést...

Márc. 2-án: Kaptam otthonról csomagot. Nem láttam a sétán.

Márc. 3-án. Nem voltunk sétálni.

Márc. 4-én. Istenem, vajon mi lesz holnap ilyenkor?... A délben voltunk sétálni, de hol, a tisztviselő telepen. Ott pedig nem láthatám őt.

5-én. Születésnapom. Ez azonban mind semmi. Ma volt a házibál a... szállodában. Soha ilyen jól nem mulattam. Kaptam 2 csokor virágot. Ibolya és sárga rózsa. – Mosolygás és komoly nézésem. Kenyér, mindennek a 2-ik fele. A puncs stb. Reggel 1/2 6-ig. Soha ilyen hamar nem telt az idő mint ezen az éjjel. Vacsoránál is mellette ültem. Ibolya faló.

6-án. Reggel 10 után keltem fel. Egész nap fáradt voltam. Itt volt nagynéném Szegedről. – D. u. 5 után jött oda. A tűzoltó játék. (Kaptam tőle szegfűt a rózsa helyébe.) Este Vele jöttem be. Utca, házszám? 1/12 éves elválás. Az éjjel vele álmodtam.

márc. 7-én láttam a sarkon,...-val állott, olyan helyesen köszönt.

Márc. 8-án. Semmi, semmi és még egy semmi! Nem vittek sétálni, s így egész napom nem ér semmit. Istenem, csak lennének még séták! Ezek derítik fel egy kissé egyhangúságomat, most még ettől az élvezettől is megfosztanak. Istenkém, csak telne már az idő, lenne itt a húsvéti szünidő. Még legkevesebb 4 hétig nem fogok beszélni vele...

Olyan szépet álmodtam Vele... Egy hónapos fordulója.

Márc. 9-én. Rettenetesen meg vagyok hűlve, nem megyek sehová, sétálni sem, pedig a mi sorunkat viszik.

Márc. 10. Nagyon fáj a fejem, d. u. benn voltam a betegben. Iduska benn volt nálam. Semmi újságot nem mondott.

Márc. 11. Megint voltunk sétálni, de eredménytelenül. Istenem, csak telne az idő s lenne itt a vakáció! Kaptam levelet édes Anyukámtól, megyek Sármásra, a Babuka keresztelőjére, csak már itt lenne 19, s lehetnék az én szeretteimmel. Annyira érzem itt a szeretetlenséget, hogy egészen beteggé tesz. Pedig én most szeretek mindenkit...

Márc. 12. A kath. szentgyakorlaton vannak, s nagyszerűen telnek az órák. Az igaz, helytelenkedtünk eleget. Az öreg Gabinak rákötöttünk a köténye kötőjére egy skatulyát. A tanár úr is nevetett rajta. A nevetésből nagy későre jöttünk ki, addigra elmentek sétálni, s így ma nem láthattam...”

 

Ilyenek voltak hát 1910-ben az alakuló, lassan mindent behálózó szerelem emelkedői és hullámvölgyei...

 

6. (Kíséret Apahidáig)

 

A hosszú „böjtölés” után mozgalmasabb napok köszöntenek Angélára. De így is van ez rendjén, elvégre a naptár szerint is a tavasz közeleg s küszöbön a várva várt vakáció is.

Továbbra is fő attrakció a napi séta, ám egy alkalommal sor kerül egy irodalmi délelőttre is.

 

„Márc. 13-án d. e. voltunk egy irodalmi matinén Szabolcska M., Pekár Gyula, Jakab Ödön és még többen jöttek le ide. Fölolvastak, szavaltak és játszott a 62. ezred zenekara. A színházban volt mindez, a 9-ik sorban ültünk. Úgy szerettem volna templomba menni, de akkor innen késtünk volna el. D. u. nagyon jól eltelt az idő. Játszottunk a kertben fogósdit s több gyerek játékot, de ez úgy felüditett! Este a dolgozóban táncoltunk. Én... visszagondolva ma egy hetére! Még 5 nap! Istenkém, csak már itt lenne az a péntek! – A felolvasásra 1/2 11-kor mentünk és d. u. 2-kor jöttünk haza. –

Márc. 15-én d. e. volt az ünnepély, d. u. meg készülődtünk Józsa n. névnapjára, a gyakorlósok főpróbája is akkor volt.

Márc. 16-án a gyakorlósok ünnepélye.

Márc. 17. Szerencsésen telt el az utolsóelőtti nap, a hazamenetel előtt. Este a Józsa n. névnapját ünnepeltük mi, benn lakók. Nagyon tetszett neki, a „vasutat” is 2-szer énekeltük el.

Márc. 18. Már alig tudunk az órán egy helyben ülni. D. u. a künn és bennlakóknak együttes ünnepélye volt. D. u. bejött a cseléd s kivitte a kosaram. Este ott voltunk Iduskáéknál.

Márc. 19. Végre eljött a várva várt nap. D. e. készülődtünk a 1/2 1-kor induló vonathoz. Ő kijött az állomáshoz, kikísért s eljött egészen Apahidáig. Hozott egy doboz „pralinét”. Olyan aranyos volt! De jó is volt Istenkém, s nem akkor mondtam, hogy milyen rossz lesz mikor megint viszontlátom ezt a képet. (Az ablakon néztünk ki s láttuk a két águ ref. templomot s a környékét.) Gondoljak rá husvét 2-od napján reggel 6 órakor, h. ő legyen az első.

20-29. Otthon voltam, az én édes kis Otthonomban, drága jó Anyukám, Apukám s Nagymamám körében. Voltam a szünidőben többfelé. Piriéknél s Katóéknál is jól telt az idő. Csak ne telt volna olyan gyorsan az a drága vakáció. Kaptam Tőle lapot húsvét 1-ső napján. S egy társas lapot, amint 1-ső napján Szánthóéknál írtak alá.

29-én. Vége az édes Otthon élvezésének s vissza kellett jönni. Moszatkával utaztam egész K-ig. Az uton egy kis gyakorló katonaorvos borzasztóan nézett. Itt az állomáson várt Rudi a cseléddel. Ő nem jöhetett ki mert valami halaszthatatlan fontos dolga volt. Persze, előre bejelentette Iduskának s hozott egy üveg Rózsaparfümöt nekem (5 K). Este nagyon jól telt az idő, dacára annak, h. aznap jöttem el otthonrul. Sokat táncoltam Vele s mindenről beszélgettünk. Se nem kicsi, se nem nagy – ismerem-e ezt az éneket? Érezned kell. Gyönyörű egy ének. Este 12 után ment el.

Márc. 30. Egész nap nem tettünk semmi hasznosat.

Márc. 31. Eltelt az idő, este sokat beszélgettünk Ilussal...

Ápr. 1. Nagyba reménykedem, h. talán kiengednek vasárnap. ha nem... hát akkor...-

Ápr. 2. Ki van mondva az ítélet, h. senkit nem engednek ki első vasárnap, s így én is benn maradok.

Ápr. 3. (vasárnap) Rettenetes szomorúsággal, de valami belső megnyugvással töltöttem el a napot.

Ápr. 4. Szünetünk van, s mint ilyenkor szokás, nem teszünk egész nap semmit. D. u. benn volt Iduska s mondta, h. Ő nem jöhetett el, mert valami unoka testvérei jöttek s otthon kell legyen. Mégis csak úgy van jól minden, ahogy a jó Isten intézi. Örvendek, hogy nem engedtek ki.”

(FOTO 2)

 

7. (Placet)

 

A kellemes szünidei időtöltés után Angéla vissza kell, hogy szokjék az intézeti szürke napokba. Ezért aztán nem is csodálkozom, hogy április 9-éig az egyetlen, az ő szemében említésre méltó esemény, hogy egyik nap gyakorlaton voltak.

Kilencedikén aztán váratlanul színházlátogatás lehetősége adódik.

 

„A Himfy dalai-t adták. Pataky is jól játszott. Mikor jöttünk haza, rettenetes eső szakadt a nyakunkba. –

Ápr. 10-én eljött az én 2-ik vasárnapom is! Kiengedtek, másnap reggelig, pedig az nagy dolog, mást senkit nem engedtek ki addig. D. u. nagy lázam volt s nem volt jó kedvem. De később az is megjött. Este vacsoránál közöttünk ült, két testvér között. Mi lesz vajjon nyáron? Istenkém, segíts!

Iduskának horgoltam egy kis tálca terítőt. S még sok mindent kapott a névnapjára.

Ápr. 11-én. Reggel jöttem be... Ünnepélyünk volt. Kovács t. ur virágos szavakkal mondott egy szép beszédet.

Ápr. 12. Valahogy meghűlt a nyakam, feldagadt s most fáj. Istenem, segíts meg, hogy ne legyen semmi bajom! A lányok be akarnak vinni a betegbe, de én nem megyek, pedig még megadom az árát. Vajon mit hoz a holnap?

Ápr. 13-15. Benn voltam a betegszobában. Istenkém, milyen más lenne otthon, hol szeretettel ápolnának. De itt... Istenkém, csak már...

Ápr. 15. Próbatanításunk van, rettenetesen félek. De eltelik ez a nap is!

(...)

Ápr. 19. Írtam egy levelet a sógorom névnapjára, nagyon tetszett neki.”

 

E pontnál kissé félreteszem a naplót, hogy egyre erősödő gyanúmat megvalljam.

Mindinkább azt kell ugyanis hinnem, hogy az, akit Angéla Iduskának nevez és akihez szoros szálak fűzik mindenféle szempontból, nem más, mint a majdani festőnő édeshuga, akiből hamarosan neves írónő válik, de már a napló írása idején learatta első irodalmi babérjait. Erre utal egyrészt a fenti bejegyzés a sógornak írt levélről, valamint az április 10-i beszámoló is, amikor Angéla úgy beszélt szíve választottjáról, mint aki „két testvér” között ült...

 

„22. Próba s rettenetes félések minden oldalról.

23. D. e. voltam a gyakban. Nagyon kedves volt Juliska n. D. u. voltam színházban, a Császár katonái-t adták. Nagyon jó darab, két hamisíthatatlan jellem van benne. (Körmendy)

24. Künn voltam a városban. Jól telt volna az idő, csak szegény Dusa lázas volt, 40 fok volt a láza.

Este bekísért. Egy szép költeményt, az Imádságot írta le. –

25. N. Ilonka megvette a Körmendy K[álmán ]. fényképét, lehozta az ebédlőbe, s mutogatta az érdeklődő feleknek. A hét a további egyhanguságban telt el, csak a szombat dél rázott föl ébren alvásomból, midőn Moszat előmbe tette a hetes cédulát s fejzetül az én nevem pillantottam meg. Dehogy is lettem volna képes azt fölolvasni. Feljebb szállíttattam s ... olvasta fel azt.

Május 1-én. Végre eljött ez a hónap is, az én kedves hónapom. Nem is csoda, ha mi ezt az évszakot, a tavaszt annyira szeretjük. Hisz mi is életünk tavaszát éljük!

(Istenem, Nálad van megírva minden. Hát ha éltem tavasza már elmulott s nagyon közeledem a véghez. De ugy is belenyugszom sorsomba, hisz Placet (tetszik nekem), minden ugy van jól amint azt Te intézed. – Kaptam Tubitól egy csokor szegfűt, 5 piros és 5 fehér szegfű volt benne. Megkezdődött a főhetességem. T. néni olyan helyesen beszélt velem is és Angyalkának szólított. – Egy cigány banda benn volt Józsa n-nél, olyan jókat húztak. Még táncoltam is.”

 

8. (Egy farkas alkotmány)

 

A tavasz láthatóan felszabadítja Angéla kedélyét. Napi bejegyzései kurták, már-már tőmondatosak lesznek, egy-egy állítással leszögezi a tényállást s már szökhetünk is a következő napra.

A hétköznapok apró örömei közé azonban betör a halálfélelem...

 

„Máj. 2-án. Gyak-ban voltam, nagyon kedves volt J. néni.

Máj. 3-án. Jolán nénivel az első óránk. Nagyon-nagyon aranyos volt. Gyönyörű szép lett! (Megköszönte a virágot.)

Máj. 4-én. Iduska benn volt.

Máj. 5én. Templomban voltunk. – Kaptam csomagot otthonrul. –

6-án. Feleltem hittanból.

7én. – Kértem édes Anyukámtól a hét elején egy matróz bluzt s ma megkaptam. Nagyon szeretem.

8.án vasárnap. Templomozás után benn volt Jolán néni a kis babával. – D. u. benn volt Ilusnál egy nagy nénje, s megmondta szegénynek, h. a nagytatája meghalt. – Borzasztó lehangoltak voltunk. Lementünk a kertbe s a harangok zugása mellett gondolkoztunk a mulandóságról. –

Máj. 9én. Feleltem fizikából és földrajzból. A lehangoltság még mindig tart. Nem vigasztal semmi! Talán csak egy vigasztalna... Istenkém, vajjon mi lesz Pünkösdkor?

Máj. 10én. Kaptam édes Anyukámtól levelet, melyben írja, h. eljönnek Pünkösdre. Istenkém, csak már lenne itt! – Nagyon meghűltem s fáj a torkom is. – D. u. szegényMicuka nagyon rosszul volt, de most már jobban van. – Vajjon álmodni fogok-e én a 6 csillagommal? Hisz már 3 hete nem beszéltem Vele. – Jó éjszakát! Drága gyöngyöm, mit csinálsz Te most?... –

Máj. 11. Álmodtam Vele, illetve csak róla, mert valójában nem láttam. – Itt volt a nagynéném s tudakozódott felőlem Józsa néninél. „Kedves, szelid leány vagyok s ambicióval tanulok”, így vélekedett rólam. – Feleltem neveléstanból a földrajz módszeréről. –

Máj. 12. Holnap után ilyenkor!

Máj. 13-án. Fölkeltünk éjjel 3/4 2 órakor s vártuk az üstököst, de bizony nem láttunk semmit. Hanem ahelyett borzasztóan megijedtünk s remegve visszabujtunk ágyunkba. Persze ezt a tettünket mélységes fátyol borítja. – A nap szerencsésen telt el. De mégis volt valami, ami elrontotta a napom, illetve a d. u. – Benn volt Iduska s kikért az ünnepekre.

Május 14. Gyak-ban voltam, s nagyon vártam a delet, h. lássam kienged-e. Behivatott Józsa néni s kiengedett. Mire kimentem már megérkeztek édes Anyukámék. Elbeszélgettük az estét és vártam a vasárnapot.

Május 15. D. e. voltunk templomban édes Anyukámmal s Dinával. A fehér vászon kosztümömben voltam s az Iduska kalapját tettem föl, mivel az enyém nem volt földíszítve. – Délben nagyon fájt a fejem, mert amint mondták, biztosan megigéztek. – D. u. nagyon vártam az 5 órát. De bizony az nem hozott enyhülést. – Már egészen elkedvetlenedtem, csak erőszakoltam ajkaimra a mosolyt. De végre úgy 7 óra felé, amint a hálóban ültem édes Anyukám mellett a diványon, a nyitott ablakon keresztül valaki csak nagyot köszönt be. Akkorát dobbant valami bennem, h. fölugrottam helyemből. – S nem is találtam azután helyem sehol. – Vacsora alatt Iduska és köztem ült, amit persze nem hagyott szó nélkül. – Vacsora után táncoltunk s néztük a holdat...

Egyszer csak az az ötletem támadt, hogy nézzük meg az üstököst s maradjunk fönn addig. Persze ezt a kérésem is teljesítették. – Kimentünk a repülő hídra s csakugyan láttunk valami ködszerű farkas alkotmányt, amire – mivel keleten volt, ráfogtuk, h. az az üstökös. Nagyon fujt a szél s ő rám akarta adni a kabátját. Vissza kísért hazáig. – S én álmomban láttam az égről lehullani a csillagokat...”

 

Igen, most már mi is azt mondhatjuk, hogy ez a szerelem. 1910-es ugyan, de azért az...

 

9. („Drága gyöngyöm...”)

 

(FOTO 3)

Az Angéla idillje pár napig tart – az ünnepnapokkal tova is száll –, de ez a pár nap a napló szerint eseményekkel, érzelmekkel és gondolatokkal teljes. Angéla rejtezkedő, lakonikus magába fordulásán rendre átüt az egyre józanabb önelemzés ereje. A nagy Ő-t csak személyes benyomásain, meglátásain keresztül érzékeljük. Tudjuk róla, hogy komoly szándékai vannak, de Angéla nem ámítja vakon saját magát: szerelmébe mindjárt  belekalkulálja a kudarc eshetőségét is. Mintha nem is korának erkölcsei munkálnának benne, hanem valami fennkölt lovagiasság, önfeláldozó szerelem, amelyben nem a szeretett lény birtoklása a fontos, hanem kizárólag annak a személyes boldogsága, a szolgálata, függetlenül a körülményektől. Alig telt el pár hónap ebben a kapcsolatban, Angéla egyénisége május végére szinte teljesen kinyílt, nagykorúsodott, megérett az érzelmi élet várható viharaira is.

 

„Május 16. D. e. fölmentem édes Anyukámmal a főtérre vásárolni. – Mikor jöttünk haza, találkoztunk Vele. Fölment jegyet váltani a ‘Luxemburg grófjá’-ba. De nem volt már páholy jegy. Úgy 1/2 12-re jött vissza s ott voltak 1 óra utánig. – D. u. már nem kellett soká várnom, 5 órakor már eljött. Ekkor meg azt gondoltam, h. jó lenne sétálni menni. Persze, ez is megtörtént. Édes Apukám és a sógorom is eljöttek s együtt mentünk. Nagyon tetszett neki a saját diszítésű kalapom. Azt mondta h. nem is tudna elképzelni másképpen, olyan jól áll ez. – Voltunk fenn a „Fellegváron”. Haza jövet csak ketten kávéztunk... Este még táncoltunk 1/2 11ig. Akkor elment, h. tanuljon 2 1/2 órát. De másnap bevallotta, h. bizony nem tudott tanulni...

Május 17. A d. e. egyhanguan telt el. Takarítottunk s én kézi munkáztam. – D. u. megbeszélésünk szerint eljött már 1/2 6-kor. Azzal szökött el otthonrul, h. egy barátjához megy, egy könyvet fog az átadni neki. – És hozzánk jött! Vele jöttem be és sokat beszélgettünk. Hátha utoljára találkoztunk... Elmégy innen, Te szép ifjú, Elmégy innen messzi tájra és sohase gondolsz többet egy búsuló kisleányra... – Most igazán elmondhatom, hogy megy Bécsbe. S ha ott lesz boldog, én azt sem bánom, hisz nem szeretem önzőn, és amiért mást szeretne, ne osztoznék én is bárcsak gondolatban, képzeletben az ő boldogságában. Ő ugyan azt mondta, h. még sokat fogunk találkozni a lélek szárnyain. Ha valóban nem is. De vajjon igaz-e ez?

18.án. Szerencsésen telt el a nap, dacára annak, h. nem igen tanultunk. – Anyukámék már haza mentek, tegnap reggel indultak s én is kikísértem Őket. De jó lett volna, Istenkém, velük együtt haza menni. –

19-én. Csütörtök – semmi.

2-án. D. u. szegény Ilus elesett s megütötte az oldalát. Most fekszik. –

21.-én. De. 11 óra után begyűjtöttek a zene terembe s a béke napjának szenteltünk néhány percet. Mihalik úr beszélt. – Történelem órán elmondtam a III. Károly vármegyei rendszerét. – Gazdasági gyak. volt d. u. Jolán néni nagyon kedves volt.

22.-én. D. e. voltunk a templomban. Székely Samu prédikált, s én meg imádkoztam érette, h. jól sikerüljön a vizsgája. D. u. benn volt Kovács t. úr s rettenetes nagy örömünkre fölizente, hogy a miniszter Gr. Zichy János a csillagászattant, világtörténelmet, a zenét és éneket eltörölte. Úgy tomboltunk örömünkben, h. nem voltunk képesek semmit csinálni. – Istenem segíts!

Máj. 23. Vajon mi történik most ott künn az egyetemi Aulában?... Istenem segíts meg! – A tegnapi nagy örömünk lecsendesedett, mivel kiderült, h. csak törvényjavaslat, szentesítve nincsen s így életbe még jövőben sem léphet.

Máj. 24.én. Rettenetes sok dolgunk volt, de azért szerencsésen telt el a nap. –

Máj. 25-én. Iduska benn volt, s mondta, h. „Egyhanguan” tette le a szigorlatot. Mégis csak jól imádkoztam! – A fűkötés is azt mondta. Vajjon az is igaz, amiről a másik fűösszekötés azt mondja, h. igaz?... –”

Máj. 26. Úrnapja s e szerint szünetünk van. Fölkeltem már 4 órakor s kézimunkáztam. Kaptam hazulról csomagot. Írja Anyukám, h. ha akarok kirándulásramenni, elengednek. De jó lenne Istenkém, ha elménk. –

Máj. 27. D. e. átmentünk az osztályba s kimondhatatlan nagy örömünkre visszaküldtek a dolgozóba, nem volt tanításunk d. e. D. u. bejött Iduska s behozta a dolgozatom. Ő írta.

Névnapom lévén nagyon sok örömben volt részem. Kaptam 2 fali mondatot, 1 nagy csokor szegfűt. S még 1 nehány szál rózsaszín szegfűt is. – Egy doboz levélpapírt, 6 Klein lapot. S egyetlen kis tollkésemnek 1 aranyos kis tokot. Kibékültem Ilussal 5 napi haragban lét után.

Máj. 28. – Rendes szokás szerint korán keltem, sokáig tanultunk. Feleltem történelemből. A t. úr nagyon megvolt elégedve. Ha valami olyat mondtam, amit csak ő magyarázott s a könyvben nincs meg, mindenre azt mondta: már ezért is megérdemli a jó jegyet. – D. u. kézimunkáztam. 1/2 6-ig volt óránk. Nagyon fáradt vagyok. Megyek is aludni. – Szép álmokat! Az Isten őriző tekintete legyen Velük s Velünk ez éjjel is! – Drága gyöngyöm, mit csinálsz te most? Vajjon mi lesz holnap? Kienged vajjon Józsa néni? – Jön B. Gitti!!”

 

10. (Mekkora a vásárhelyi temető?)

 

Szinte nincs is mit kommentálni Angéla kora nyári feljegyzésein. A nagy Ő-höz fűződő kapcsolata egyenes sínen halad, az egyetlen zavaró tényező, hogy szerelmének majd távolra kell utaznia. Az továbbra sem derül ki, hogy miben áll az, ami elszólítja Angéla mellől, de a szűkszavú bejegyzésekből megsejthetjük, hogy karrierépítés folyik, ezt pedig azokban az időkben nem igen lehet alárendelni egy tanítóképzős hallgatónő szempontjainak és érdekeinek. Angéla fohászkodása és epekedése természetes reakció, szerencsére enyhítő körülmény a nyári szünidő, a szülői otthon vigasztaló légköre.

Érdekes viszont, hogy az otthoni események már nem bizonyulnak annyira megörökítésre méltónak, mint az iskolai történések: a napok, a hetek bizonytalanul összemosódnak, s majd csak akkor kezdenek újra nyomot hagyni a naplóban, amikor eljön az ősz s vele együtt Angéla utolsó éve a képzőn...

 

„Máj. 29. Sok viszontagság árán végre kijutottam (Ilonka néni engedett ki). Mikor kimentem, már ott találtam az Ő megemlékezését. Egy gyönyörű isteni szép fehér rózsacsokrot. Olyan volt, h. akár menyasszonyi csokornak is beillett volna. Nem tudok semmit, csak azt h. nagyon-nagyon jó volt. Hiszen az a valódi boldogság, a mire az ész nem emlékszik, csak a szív, s a szív is csak arra emlékszik, hogy akkor nagyon-nagyon boldog volt... – Együtt jöttünk be. A k. a. valószínűleg megláttak, de nem szóltak semmit. – Azt akarta Ő, h. csináltassunk egyforma névjegyet de én nem egyeztem bele.

Máj. 30:án. A gyak-ban voltam. Mint III. éves utoljára. D. u. szerettem volna tanulni, de a múltak emléke nem enged... A rózsa csokrom / 15 szál – megszárítom egészben. – Csöndes álmokat édes Angyalom!... Mához 2 hét!

máj. 31-én kedd. Ki van írva a fekete táblára, h. a vizsgák még hamarabb lesznek. Persze volt öröm. De Emi néni ott is le tudta csendesíteni a kedélyeket, h. csak neörvendezzünk, mert most lesz elég dolgunk. Igaza is volt. Mindig 3 után már föl kellett kelnünk.

jun. 1-én. Jolán néni kijelentette h. lesz chemia dolgozat.

jun. 2-án. –

jun. 3-án. Már nem tartottunk próbatanítást.

jun. 4-én. A hét utolsó napja lévén elég gyorsan s hozzá jól eltelt.

jun. 5-én. Utolsó vasárnap ugyan az intézetben, de templomba azért még sem vittek.

jun. 6-án. A II. évesek már nem járnak órára, csak tanulnak. Istenem, mostanhoz 1 év, minekünk lesznek ilyen nehéz napjaink.

jun. 7-én. Írásbeli képesítő a pedagógiából. – Sikerül. ‘A házi feladatok megválasztása s azok nevelő értéke.’

jun. 8. szünet van...

jun. 9-én. D. u. kimentem Iduskáékhoz s az utazásra való előkészületekkel eltöltöttük az időt.

jun. 10-én. D. u. csak 7 óra után jöhetett, mert addig irodában kellett lenni. Nagyon sokat beszéltünk a tánc alatt. Szegény Iduskának fájt a foga s mégis zongorázott nekünk. Nem tudom, mit értett az alatt, h. a vásárhelyi temető nagy-e? –

jun. 11. Reggel 3/4 7-kor indultam. Csak éppen 1 percre találkozhattunk. Ő visszajött utánunk s nem találkoztunk. Még el sem tudtunk búcsúzni. Elég jól utaztam.

jun. 12-én. Már itthon vagyok s élvezem az aranyszabadság kedves napjait.

jun. 13-án. Kaptam Tőle 1 lapot. – Az emlékkönyvem vajjon mikor kapom meg?

jun. 14-én. Voltunk a polgári rajzkiállításán. Kaptam 1 olajfestményt. A vakáció általában nagyon jól telt, csak egy volt a hiány, ami miatt sokszor elfogott a bánat.

Ugyan vigasztalt az, h. otthon voltam édes jó szerető Szüleimnél. De nem volt ott Ő. Őt nem is tudom mi, talán a nagyravágyás űzte a távolba?

Talán nem is képzelte Ő, h. az Ő levele nekem is hasonló örömöket szerzett.

Talán azért is telt oly gyorsan az idő, mert rám nézve a nap a d. e. 11 óra után már befejezett volt. Hiszen 11 órakor jött a postás s ha nem hozott levelet, az egész nap nem ért semmit.

De ha igen?! Úgy volt mivel foglalkoznom, volt mi fölött gondolkoznom!

De már eltelt a nyár s jött az ősz. Itt a szeptember. Megint a 4 fal között vagyok. Hála Istennek, már IV. év. De nem is tudom, mi lenne velem, ha több időt kellene benn töltenem... Tubitól kaptam 1 szép csokrot. –”

(FOTO 4)

 

11. (Időugrások)

 

A naplóban szeptember 24-éig hiányzik bármilyen bejegyzés. Pontosabban, szeptember 6-án Angéla beír egy fél mondatot, de a vesszőnél abbahagyja.

 

„Délben, pont 12 óra...”

 

És most már sosem fogjuk megtudni, mi történt azon a napon, hogy az utolsó iskolai évébe lépő Angéla az időpontot is fontosnak tartotta lejegyezni.

A nyár szabadosságai után bizonyosan nehéz volt ismét felvenni a naplóírás szigorú, megszabott ütemét, s talán úgy tűnt, az internátusi élet monoton rendjével visszatérnek a megszokott foglalatosságok. De a rendszeres naplóvezetés korábbi fegyelme odalett. Mind több és több lesz a füzetben tapasztalható, magyarázat nélkül hagyott időugrás.

 

„Szept. 24-én voltam künn másodszor. Táncoltunk s beszéltünk sokat.

Szept. 25. Künn voltam egész nap. Iduska rosszul volt s nem kelt föl egész nap, tehát én voltam a főszakácsné. Olyan nagyszerű ebédet főztem, Őt is meg akartam hívni. D. u. oda jött. Kaptam egy szál gyönyörű sárga rózsát. Este 3-an jöttünk be, bár Ő többször mondta, h. ketten is bejöhetnénk.

28. d. u. voltunk künn a Csillaghegyen. Mikor mentünk ki a Ferenc József úton, egyszerre csak Őt láttam szembe jönni. Azt hittem, h. csak képzelődöm! De bizony igaz volt minden. – Köszönt, s aztán megváltoztatta irányát, jött utánunk. Mi kimentünk egy új magy. építkezési stílt megnézni. – Nagyon jól telt az idő. Egész úton ettük a tésztát és csokoládét. Künn aztán kaptunk egy csomó almát s azon rágódtunk egész úton. És... mikor visszafele jöttünk, kit láttam megint? Ő állott a hídon, s böngészte a jegyzetet. Én ugyan azt hiszem, h. az csak olyan tanulás volt! A lányok, mikor itt megint köszönt, rögtön kimondták, h. csak értem jött oda. Persze én tagadtam, de végre is nem volt mit tennem, hagytam a lányokat beszélni.

29. És most megint itt ülök a 4 fal között. S tanulás helyett írom a... verseket!

Okt. 1. Akartunk a színházba menni, de Józsa néni nem engedett.

Okt. 2. vasárnap. A templomban láttam. Mikor bementem.”

 

Ezután újabb időugrás következik, kiesik több mint egy hét. És az említett verseknek sincs semmi nyomuk – ha csak nem szerelmi beszámolóit, naplójegyzeteit nevezte tréfásan verseknek... Mert a szerelem most már láthatóan dolgozik benne, helyet és akciót követel Angélától, amihez az iskola túlságosan szűknek és egyre nagyobb akadálynak bizonyul.

 

„Okt. 16. Reggel templomozás, elmentem ki. – D. u. már 1/2 4kor odajött, együtt mentünk Szánthóékhoz szüretre. Azt mondta, h. bekötöm az ujját ha elvágja? A kendőt mikor föltettem, meg volt elégedve velem.

Mikor kezdett sötétedni, bementünk, s egy fürtről ettük a szőlőt ketten. – Vacsoránál szembe ültünk s egyszerre vettünk a tálból. Indítványozták, h. legyünk pertuk. Vacsora végeztével sokat táncoltunk. Neki én vagyok a fő! Hiszi a piszi!

Együtt jöttünk be. Úgy féltem, h. meglátnak, mert már 8 óra volt. De bizony, még 9-kor is jöttek be! Föltette a kalapját.

18. D. u. bejött Iduska s behozott egy dolgozatot, levél és egy gyönyörű sárga rózsa kíséretében. – Olyan boldog voltam, hogy Ő gondolt reám!

24-én. Voltunk templomban, ott volt Ő is. Anci nénivel mentünk s a Főteret körül jártuk. Persze Ő is kísért végig mindenütt. Már a lányok is kezdték észre venni.

Főhetes vagyok.

27én. A Józsa n. folyosójáról loptak ki a lányok szőlőt. Nekem is juttattak 1 szemet.

Okt. 30. Már korán reggel templomozás előtt kimentem a városba. D. u. ott volt Ő, nagyszerűen töltöttük el az időt. Este együtt jöttünk be, már 1/4 10 volt, s az ajtó be volt zárva. Persze keresték a csengőt s végre Ő találta meg s aztán bementem. Éjjel róla álmodtam, de h. mit, arra nem emlékszem.

Okt. 31. Nem voltam künn, de mégis megérdemli e nap, h. úgy emeljem be mint azokat a boldog napokat!

D. e. voltunk a templomban. Ott volt Ő is. Egyedül volt, kísért végig a séta alatt is.

D. u. voltunk a theológián. Mikor bementünk, Ő már ott volt, közvetlen az ajtó mellett. A szép unoka öccsével együtt. Mi éppen abba a sorba jutottunk, amely mellettük volt. A pad legszélső ülésén Ilus ült, de később egy öreg nénike is oda ült. Nagy előzékenyen hellyel kínálta Ő, de bizony csak ott maradt. A lányoknak nagyon tetszett s mindjárt kimondták a hasonlóságot közöttünk. Láttam H. Jóskát s Ny. E. Ők megvártak, míg kimentünk s aztán jöttek utánunk egy darabig.”

 

12. (Szép börtönünk)

 

A napló 53. oldalán váratlanul nem az eseményekre vonatkozó bejegyzés ötlik a szemembe, hanem három strófányi, dalszövegre emlékeztető versezet.

 

„Elmégy innen te szép ifjú

Elmégy innen messzi tájra

És soha se gondolsz többet

Egy búsuló kis leányra.

------
Aki Reád gondol mindég

Aki el nem feled soha

Aki érted meg fog halni

Mert a sorsa oly mostoha

 

Ha jő az est s leszállnak

Sötét árnyak dobog a

Szívem mely érted ég.”

 

A szövegen itt-ott javítások (kihúzás, betoldás) is látható. Gyanakodni kezdek, mégis csak ez lesz az a versezet, amiről Angéla korábban említést tett, s amelyet mostanig hiába kerestem...

Stílusa a kor bevett emlékvers-stílusát követi és nyilvánvalóan csak személyes, érzelmi értékei vannak. De arra jó, hogy előrevetítse azt a közeljövőt, mely a szerelmesekre vár, ha a „szép ifjút” elsodorja valamerre az élet.

 

„Nov. 1. Megint kimentem már 1/2 10-kor d. e. Hamar eltelt az idő 3 óráig. Akkor odajött a ‘komám’. Persze szörnyen bókolt, h. milyen szép nagy lány lett belőlem. Én persze semmibe vettem az ő bókjait. De végre jött Ő 1/2 4-kor. Kimentünk a temetőbe. Közben persze beszélgettünk sokat és sokmindenről. Iduskáék bementek az apósáékhoz, Ő meg ajánlotta, h. szökjünk meg. Én szöktem is, de csak az utcasarkig. Kérdezte, hogy tovább nem szököm Véle? Egy lépésnyire sem? A hidat rontsuk le, s fő, h. túl legyünk a vizen.

Künn a temetőben folyton együtt voltunk. Beszéltünk a halálról s mondtam, h. még ebben az évben meghalok. Ő meg komolyan mondta, h. még gyerekeskedésből se gondoljak a halálra. Mondtam, h. ha már én kell eltemessek „valakit”, akkor a szívét kivétetem s megégettetve elteszem. Ő meg azt hozta ki belőle, h. annak az érzésnek, melyet a szívhez fűznek, tulajdonképpen semmi köze nincs hozzá. Fáztam, s Ő hozott a lábam alá 2 gyertyapapírt. Úgy tette, h. szemben állva legyek vele. Mikor jöttünk le, én jöttem előre s hátra néztem, nem megyek nagyon előre, ő mindig velem jön, akár merre megyek. –

Mikor jöttünk haza, a hamis szemű unoka öccse kísért a túlsó sorról. Egyszer egy ékszer üzlet előtt álltunk meg s mondta, h. milyen jó helyt álltunk meg, mind jegygyűrűk vannak kitéve. – Otthon a vacsora alatt a „komám” megint bókolt, s Ő odasúgta, emlékszem-e arra, h. engem mindenki a legkisebb ...-nek szánt, s az most már partie képes. De én nekem ugyan lehet bármi is. Nekem is ő a fő.

Otthon egész este vetettem a kártyát az Ő 1 kérdése sose sikerült. Végre sok kérés után megmondta, h. azt kérdezi mindig, h. én szeretem-e Őt? A kártya azt mondja, nem! De h. Ő szeret-e engem, az jött ki mindig, h. igen! Most játszottam előtte először. Megállapította, h. van érzékem a zene iránt, csak kár, h. keveset gyakorolok. Ő is fog ezután hegedülni, csak én kapjak kedvet a zongorához. –

Nov. 2. Reggel együtt jöttünk be. Kérte a nev. tört. jegyzetem, de nem adtam oda. Mikor elváltunk, megmondtam, h. én is mit tettem föl. Már jó kis távolságban voltunk, mikor visszakiáltotta, h. Ő igen!

Este benn volt Anci néni s jövendölt a lányoknak... Kérdeztem, h. ne menjek-e fölső képzőbe? De Anci n. azt mondta, h. csak menjek férjhez. Istenem! Te tudod, mi lesz velem. Segíts, édes Atyám.

Nov. 3. Kaptam Tubitól 2 szép kis nippet. Anyuci írt levelet.

Nov. 4. Voltunk a Tanítói gyűlésen d. e. Nem volt jó! D. u. a selyemhernyó tenyésztésről tartott egy szekszárdi tanító vetített képek kíséretében előadást. Rettenetes nagy esőben mentünk. Igaz! Nagyon kikaptunk Anci n-től, mert későn (3/4 7) keltünk föl.

Nov. 6-án voltunk a templomban. Papszentelés volt, de minket bizony nem tartottak ott végig, azzal kecsegtettek, h. visznek a várm. házába irodalmi felolvasásra. De bizony csak 8-at vittek el. Ott volt Ő a templomban. Mikor kijöttünk, jött miutánunk, de mi hamar betértünk a mi utcánkba. Hátranéztem, h. még egyszer láthassam. S aztán... aztán bejöttem szép börtönünkbe. –”

 

13. („Beteg az én kicsi Szőkém...”)

 

Olyan ez a vég, a napló befejező része, mint egy váratlan pofon.

Az eltelt esztendő komolyan megedzette Angélát. A szövegei után ítélve, legalább 3-4 évvel érettebb lett és láthatóan teljesen beleesett a nagy Ő-be. De most, hogy azóta eltelt több mint száz esztendő, és bizonyosan tudjuk, hogy a valóságban is csak a halál választotta el őket, kissé másként mérlegeljük a napló jelentőségét.

A szerelem – ha akarta, ha nem – a maga során nagykorúvá avatta Angélát, mindenek előtt értékítéleteiben. Bölcsebb lett, asszonyosabb, szenvedélyesebb és céltudatosabb. Pedig a naplóból éppen csak egy-egy utalás, tőmondat vagy röpke jelzés figyelmeztet bennünket a folyamatra. Számomra érdekesnek tűnik az az óvatosság és el nem múló fenntartás, amivel szerelmi érzéséhez viszonyul. Az örökké jelenlévő kétkedő „hátha...” igazából nem gyengíti, csupán biztonságosabbá teszi az érzelmeit. Minden eshetőségre felkészül. A nagy örömre és a nagy csalódásokra is. Ezért is kellett szinte szó szerint idéznem lejegyzett szavait, mert sosem dúskált a részletekben. Úgy vallott naplójának, hogy a részleteket, a legbensőbb titkokat megőrizte saját magának.

 

„Nov. 10. Megint voltunk sétálni, láttam Őt. A vashídnál megállott, míg mi elhaladtunk. D. u. benn volt Iduska, ki akart vinni, de sok a dolgunk s nem mentem ki. Pedig üzente h. vár s csókolja a kezem.

Nov. 11-12. Mindig korán kelünk föl reggel, már 4-1/2 5 órakor.

13. Voltunk templomban s ott volt Ő is. A templomban V. Jancsi predikált gyönyörű szépen. Voltunk sétálni s Ő is jött utánunk mindenütt. D. u. bent volt Iduska s hozott 3 szál gyönyörű szép rózsát, Ő küldte kiengesztelés képpen, h. aznap éjjel múlatott. (Egy ezüstlakodalmon volt.)

14. Láttam a theológia előtt.

15. Semmi!

16. Esik az eső s mi itthon.

17. Láttam a Deák F. utcában. Eljött a kicsi hídig. Benn volt Iduska s kikért vasárnapra. Csak kiengednének! Őt láttam a Főtéren.

19. Ünnepélyünk volt s kikéreztem Ilonka n-től. D. u. voltunk színházban. Az Obsitost láttam. Nagyon szép darab. Csapó nagyon szépen énekelt. Este vártam a másnap reggelt. Kaptam egy 10.200 kilós csomagot.

Nov. 20. Rettenetes nagy hidegre ébredtünk. Először csak eső esett, de később elkezdett hullani a hó. 5-en indultunk neki ennek a rettenetes időnek. Szerencsésen kiértem, Iduska persze nagyon várt. Mivel cseléde nem volt, mindent mi végeztünk el... Eltelt az ebéd ideje is. Én éppen künn voltam a konyhában, mikor jött egy cseléd s a sógoromat kereste. Én persze küldtem a sógorom. De ő egy levéllel tért vissza. És a levelet Ő küldte. Beteg, nem jöhet! A d. u. meglehetős egyhangúan telt el. Ott voltak ugyan Szánthóék. De nekem hiányzott Ő. –

21. Írtam Neki, gyógyulást kívántam. – Gyakorlóban voltam s nem kaptam ki...

22. Voltunk sétálni, de nagyon egyhangú volt.

23. Semmi.

24. Csütörtök. Benn volt Iduska d. u. s mondta h. Ő beteg, nagyon beteg. Tífuszban van az én szőke kis babám. Édes Istenkém, és én most dolgozzak ki két tanítást... Éjjel retteneteseket álmodtam. Együtt voltunk valami temetésen...

25. péntek. A nap rettenetesen telt el. Vártam az éjszakát, h. az talán enyhülést hoz fájdalmamra. De az álom is csak megcsalt...

26. D. u. elmentem színházba mivel a jegy már váltva volt. De bizony nem igentudtam odafigyelni. Inkább néztem a szőke „baba” fényképét. – Kiküldtem Iduskáékhoz egy levelet Neki. –

27. Voltunk templomban de az én szőke kicsi babám nem jöhetett. Imádkoztam érette.

28. Láttam az unoka öccsét, de nélküle. Kaptam otthonról levelet. – Beteg az én kicsi Szőkém, nincs kedvem semmihez!

(FOTO 5)

 

*

 

Eljött a karácsony, otthon voltam az én édes jó Anyukám s Apukám, Hozzámtartozóim körében. Boldog voltam, de mégsem teljesen, hiszen túl a hóval lepte hegyek mögött beteg az én kicsi babám. –

– ... – ... – Végre eljött!

Febr. 5. Künn voltam Iduskáéknál, de arra h. Ő odajőjjön nem is számítottam. Hisz olyan hosszú ideig volt beteg, nagyon beteg! –

D. e. 1/2 12 lehetett, mikor egy édes, szakállas bácsi kopogott az ajtón. Nem ismertem rá, pedig ő volt. Ő, mint mondta, a régi. Az első találkozás talán nem a legjobb volt. Ő nem és én sem tudtam beszélni. Talán azért, mert nagyon is sok mondani valónk volt. Annál többet érő volt a többi találkozásunk!

Febr. 19. D. u. 4 óra után jött oda, kaptam egy édes kis szerencsemalacot. Sokat beszéltünk s együtt jöttünk be.

Febr. 28. Húshagyó van. Most egy éve... Mi is történt akkor? Nem, nem emlékszem rá, csak arra, hogy nagyon boldog voltam, hisz az az igazi boldogság, mire az ész nem emlékszik, csak a szív s az is csak annyit tud belőle, hogy élete nagyon boldog volt. – D. u. 4 órakor jött oda, egy szép ibolyacsokrot hozva a kezében. –

Most láttam, hogy az az ábránd, ami egy évvel ezelőtt született agyamban, talán nem egészen ábránd, hiszen szeret. – Táncoltunk is! Oh, dehogy is volt az tánc!!! – Énekeltem Vele. Nagyon tetszett a hangom. Sokat, nagyon sokat beszélgettünk! Szeressem Őt...

Márc. 1. Hamvazó szerda. 6 órakor jött. – Akkor is azt fogom mondani? „Nem tudom.”Kaptam egy nagy... tortát.

Márc. 11. Láttam! D. u. Iduska hozott be egy gyönyörű csokrot, Ő küldte. Este 1/2 11-kor utazik..”

 

*

 

Angéla igazi élete pedig még csak ezután kezdődött. Mindaz, ami az 1910-es évbe szorult, csak bevezetés, előjáték volt egy hosszú, dolgos életre, amelyben Angéla megtalálja a helyét választottja (a nagy Ő) oldalán, aki kiváló professzora lesz a reáliáknak, s hamarosan gondja is lesz arra, hogy szerelmese ne csupán élettársa legyen, hanem kibontsa magából azt a tehetséget, ami egybekelésük után egyre nyilvánvalóbbá vált.

Kihasználva azt a lehetőséget, hogy Angéla testvérhúga külföldi ösztöndíjat nyer tanulmányaihoz, a nagy Ő biztatására Angéla is a hugával tart, kijárva egy jeles festőiskolát. Hazatérve tovább folytatja az önképzést, néprajzi érdeklődése is egyre nagyobb, később az újságírással is megismerkedik s haláláig kitart a tájképfestészet mellett. Úgy rajzolja-festi a természeti környezetet, ahogy azt valamikor mestereitől eltanulta: mintha élő modell portréját festené, mintha emberi arcot kellene fölvigyen ecsettel a papírra, a vászonra.

Élete végéig hű marad ábrándjaihoz, családi kötelékeihez és a munkához. Állhatatossága, ha sűrítve és rejtve is, de benne rejlik már a sorsát meghatározó 1910-es esztendőben, tetten érhető annak halk szavú tanújában, a Poesis címet viselő kapcsos füzetben, amit ezennel szépen becsukok és felrakok a polcra...




.: tartalomjegyzék