Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Augusztus
Zsidó Ferenc

Következetes szeszély

 – Márton Evelin: Papírszív

 

Úgy tűnik, a 2000-es évektől újra valamiféle divatja lett az utópiának az irodalomban. Mert hát ugye, új század, új kihívások, elbizonytalanító globális tendenciák, a Nyugat alkonyáról beszélő próféciák… És akkor jöttek a művek, például Cormac Mccarthy Az út című regénye, mely az atomkorszak utáni világot mutatja be, vagy Ray Bradbury Fahrenheit 451-e, amely a kultúra felszámolásáról szól. És most nagy ugrással, anélkül, hogy túlságosan mély (és esetleg: nem létező) összefüggéseket próbálnék feltárni: úgy vélem, hogy ebbe tendenciába beilleszthető két kortárs erdélyi könyv is: Márton Evelin Papírszív című regénye és Nagy Koppány Zsolt Nem kell vala megvénülnöd 2.0-ja. A Nagy Koppányé a nyugdíjasok likvidálásának gondolatát „dédelgeti”, a Márton Eveliné pedig…, nos, akkor lássuk egy kicsit ezt a Papírszívet közelebbről!

Utópia ez is, vagyis, mivel a negatív utópia helyett újabban a disztópia fogalmát illik használni, hát akkor ez egy olyan disztópia, mely utópisztikus vonásokat is hordoz. Nesze neked! Megjegyzendő, hogy az irodalmi utópiák majdnem mindegyike negatív, Thomas Morus klasszikus Utópiájával kezdve Orwell 1984-éig, Huxley Szép új világáig és Burgess Gépnarancsáig, nincs ez másként Márton Evelinnél sem, csakhogy nála van egy kis bökkenő. (Érintett szerző és az olvasók megnyugodhatnak, a továbbiakban nem összehasonlító elemzést fognak olvasni, azt ugyanis rühellem). A bökkenő alatt pedig azt értem, hogy a Papírszív disztópiaként nem elég kidolgozott, nem elég precíz (mert nem is akar az lenni), s hogy a mű a végén (talán kissé váratlanul, előkészítetlenül – de erre még visszatérünk) átvált pozitívba, legalábbis az ábrázolt mikrovilág szintjén.

Lássuk akkor Márton Evelin disztópia-koncepcióját! A mű a közeljövőt mutatja be: „A politikum már csak amolyan bábszínház szinten működött, a mega-államoknak nevezett konstrukciókat mindenütt a Mágnások csoportjai vezették, akik nemrégiben a világbékét hirdették”. „Összeolvasztás, a kultúrák közti határok eltörlése”, „…az egész világ az önmegsemmisítés felé tartott.” A Mágnások bevezették az új gazdasági rendet, amely „kísértetiesen hasonlított a néhai kommunista rendszerekre.” A fragmentáltan adagolt történet szerint a Mágnások megbízzák az Elnököt, hogy gyűjtsön össze maga köré néhány különleges képességű embert, hozzanak létre egy buborékvárost, azt védjék meg egy energiapajzzsal, oda kerülnének be kiváltságosok, a föld többi részére pedig a biztos pusztulás vár. Létezik egy svájci alapítvány, amely különleges gyermekeket szed össze a világ minden tájáról, innen kerülnek ki a terv végrehajtói: a regény főszereplője, Sztása, aki az új világvallás koncepciójának kidolgozásával van megbízva, és Aytor Atlaha, az egész projekt koordinátora, lelke. A regény azonban nem elsősorban eme projekt megvalósulásának vagy bukásának folyamatát követi nyomon elsősorban, hanem az egyes szereplők magánéletének prizmájából ábrázol egy morálisan züllött világot. A narráció tehát alulnézeti, s bár a történetmondás egyes szám harmadik személyű, alapvetően Sztása nézőpontjából látjuk az eseményeket, a könyv gerincét az ő élettörténetének különböző szeletei alkotják.  Plusz néhány szelet a többi szereplő életéből, szeszélyesen adagolva. Mondanom sem kell: a könyv szerkezetileg széteső, kusza, következetlen. Olykor egy-egy fejezet fölöslegesnek, tölteléknek tűnik, máskor meg hiányolunk még valamit. Ezzel együtt azonban az összkép nem rossz. Vagyis: a könyv gyengén indul, az első két fejezetben túl sok a moralizálás, affektálás, szentenciázgatás. Aztán beindulnak a dolgok, s bár maga a narráció továbbra sem lesz cselekményközpontúbb, valahogy mégis pörgősebbé, sodróbb lendületűvé, élvezetesebbé válik. Az olvasó örül, hogy nem tette le a könyvet az első két fejezet után, s izgatottan merül el a Márton Evelin által ábrázolt bizarr világban. Nincsenek elvárásai – kortárs könyveken edzett olvasóknak már rég nincsenek –, de amit a végén kap, azért az mégis felér egy frásszal. A pusztuló világot megmenteni látszik egy párkapcsolati harmónia és egy születendő gyerek misztériuma. Mint Madách Az ember tragédiájában – csak persze, egészen másként. Hm, kissé erős, nem?

S mindezért ki a felelős? Egy olyan nő, akit gyermekkorában többrendbéli traumák értek (válás, Erdélyből Latin-Amerikába költözés, anyja autóbalesete stb.). Mindezeknek köszönhetően: „valami éppenséggel eltört benne akkor”; „évekkel később átalakult és kirobbant az elszenvedett problémák salakja”; „lelke lazán összefércelt darabokból áll…”

Sztásából tehát különc-különleges lány lett, kinek nem mellesleg dudorok nőttek ki a hátán, melyek lassan szárnyakká alakultak: angyallá vált (vagyis majdnem).

Hosszú ideig semmilyen más vágya nem volt, mint hogy életben tartsa apja emlékét magában. Kommunikálni nem tudott, nem szeretett, csupán a zene révén tudta kifejezni magát: „A szavak képekben megjelentek ugyan, mint valami furcsa kivetítőn. Látta őket, de nem tudta kimondani egyiket sem.”

Úgy érezte – apropó, kötetcím –, hogy: „Nincs is szíve, és ha van, hát papírból van, elég és hamuvá lesz, a hamu pedig szétoszlik, felszívódik, nem marad utána semmi.”

Az alapítványnál végül mégis gyökeresen átalakult az élete, mert beleszeretett Aytor Atlahába (szintén angyal-szerű), az viszontszerette, majd mégis elhagyta, de csak azért, hogy az Elnök megbízásából nekifogjon a korábban felvázolt terv megvalósításának, mely tervbe később Sztását is bevonta. Így kerültek egy lakatlan Atlanti-óceáni szigetcsoportra. Athaláról egyébként csak felületes képet kapunk, az azonban kiderül róla, hogy többet szeretne, mint amivel megbízták: a Mágnások csupán pár millió embert kívánnának befogadni buborékvárosaikba, Atlaha azonban olyan megoldás kidolgozásán fáradozik, amely az egész emberiség számára üdvözítő lehetne. S ennek egyik kulcsa a szemét, vagyis az abból nyerhető energia. Persze, ne várjunk itt sci-fit, Márton Evelin nem meríti ki a témát, csupán felvillantja. Annál többet időz Sztása lelki nyavalyáinál. Megismerjük Brodut, a Hajcsárt, akit Atlaha szegődött Sztása mellé, hogy a szigeten a mű megírására ösztökélje, hogy egyféle társa legyen. Brodu kétségbeesetten próbálja megérteni a lányt, próbál közel kerülni hozzá: „Fülét a lány alvó szájára tapasztotta, és hallotta, ahogyan a lélek bent csendesen emészt valamit, zenévé alakítja, és alig hallható szuszogás formájában kipréseli, egyenesen az ő hallójáratába.” Valamiféle kapcsolat kialakul köztük, de ez ellentmondásos és bizarr, akárcsak a szigetcsoport többi lakói közt kialakuló véletlenszerű kapcsolat. A könyv egészére jellemző, hogy a megjelenített emberi kapcsolatok töredékesek, esetlegesek. Például miután megszökik az intézetből, Sztása Spanyolországban összejön egy egyszerűen csak Madridinak nevezett férfival: „Kapcsolatuk egy tipikus 21. századi történet volt, azon már senki sem lepődött meg, hogy két ember nem szeretetből, hanem szükségből van együtt.”

Sztása tehát egy befele élő, önmagára reflektáló „csodabogár”. Naplót ír, zongorázik, zenét hallgat. A regény visszatérő motívuma egyébként a zene, a zenehallgatás, s érdekes módon legtöbb esetben magyar zenéről van szó: „Szaíd egy magyar együttes Aerosoul című számát hallgatta…”

Amint erre már utaltam, a könyv mindegyik figurája különleges, de ugyanakkor bizarr, beteges is. Ezópusz, a szemetek császára, akivel Sztása levelezésbe kezd és leveleiben Csodálatos Mandarinnak nevez, például nem mosakszik. Szaíd, a szigetcsoport „adminisztrátora” és beszerzője homoszexuális, de ezzel nincs egyedül. A másik csodabogár a Kisherceg, akit Atlaha a buborék létrehozásával bíz meg, de ez őt meghaladni látszik, ezért depresszióba esik. Madár is különc, vele mégis szinte „normális” kapcsolatot sikerül kialakítania Sztásának. Aztán ott van még Aytor anyja, Szelimé Karimli, aki a háttérből mozgatja a szálakat, fiát is irányítja. És persze, olykor még megtudunk ilyen-olyan dolgokat ilyen-olyan emberekről, ezek egy része lényeges a történet egésze szempontjából, más része nem.

A szerző egy mondatban reflektál az írás folyamatára, elárulja műhelytitkát, azt, hogy miként született ez a regény: „Ugyanúgy, ahogy az írók az egyik történetet kihúzzák a másikból, a tézisek is továbbvitték egymást…” Igen, azt hiszem, ez a kulcs: egymásból kihúzott történetek. Vagyis itt nem egy kerek történetet kapunk, hanem több, egymásból kihúzottat. Ezért olyan ez a könyv, amilyen.

A töredékesség a könyv minden vonatkozásában tetten érhető, például az új világvallás alapkönyve végül (pontosabban: a könyv végéig, mely egyébként nyitott) nem íródik meg, csupán néhány kósza gondolata. Például: „Az új egyed megteremtéséhez semmiféle testi kapcsolatra nincsen szükség. Ideából anyag, és anyagból idea”. A történet nem zárul le, azt azonban sejteni lehet, hogy az Elnök és Aytor nagyszabású terve dugába dől: „– Úgy érted, ez, amivel én kínlódom itt, csak utópia? Megvalósíthatatlan? – Nem azt mondtam, hogy megvalósíthatatlan. Inkább értelmetlen. Ember ember elől sehova sem tud elrejtőzni.” Ennek ellenére az utolsó rész, mint már említettem, mégis, talán kissé indokolatlanul pozitív: lehet, hogy a világ egésze pusztulásra van ítélve, de úgy tűnik, a szigetük kap még egy esélyt. Mert: „Miniatűr világában olyasmi volt, ami a Föld többi részéről szinte kiveszett: egyensúly és szeretet.” Kicsit szirupos, de hát, izé… Kicsit következetlen, de hát, izé… Sztásáról korábban azt az infót kaptuk, hogy papírszíve van, s képtelen szeretni. Erre fel itt most ő teremt egyensúlyt meg szeretetet. Igaz: nem emberként, hanem angyalként. És slusszpoénként még az apja is megjelenik a szigeten.

Kicsit szeszélyes Márton Evelin könyve, de szerethető. Szinte azt írtam, hogy szeszélyes, mint egy nő, s azokat is szeretjük, ugyebár, de nem akarom előszedni a témát, hogy nőíróság, meg bla-bla, mert nincs jelentősége. Mindössze arról van szó, hogy van egy botladozva induló, de mindinkább magára találó történetünk, mely kellőképpen izgalmasan van megírva, melynek bizarr, olykor perverz részletei fenntartják lankadni akaró olvasói érdeklődésünket, s végül – bár néhányszor eltévelyedünk a történet labirintusában –, amikor a lapok elfogynak, azt mondjuk, ezt szívesen továbbolvasnánk. S akkor – a szerző szempontjából – végül is minden rendben van. Egészen más könyvet is lehetett volna írni ebből a témából. Talán nem aknázta ki a szerző a benne rejlő összes potenciált. Talán precízebben is meg lehetett volna írni. De lehet, hogy így van ez jól. Kaptunk egy kis sci-fit, egy kis lélektanit, egy kis romantikus ponyvát: egy kicsi ezt, egy kicsi azt. Ja: egy csomó továbbgondolási lehetőséget. És ez egy műtől nem kevés.

Nekem egyébként tetszik Márton Evelin utópia-koncepciója. Vagyis nem az tetszik, amiről beszél, mert az lesújtó, hanem tetszik a lényeglátása. Az bizony nagyon is „valóságszagú” (ez a jó utópia ismérve). A legmegdöbbentőbb az, amit Európa jövőjéről jósol: elözönlik a bevándorlók, a tősgyökeres európaiak pedig elmenekülnek: „Európában lassan már csak az marad, akinek nincs ereje elmenekülni innen. A világ többi része pedig feltelik meghajszolt, beteg lelkű, honvágytól szenvedő európaiakkal…”

Tehát, ha akart volna, Márton Evelin feltehetően tudott volna egy nagyon jó utópiát is írni. Hogy akkor miért nem tette? A válasz valószínűleg: csak… Kapunk egy kis ízelítőt, oszt érjük be vele. És kapunk, és kapunk…




.: tartalomjegyzék