Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Augusztus
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

A RODOLÓGIA TÖRTÉNETE?

 

Nemrégiben, az Írók Boltjában, előttem hét-nyolc új verseskönyvvel, olvasgattam, kóstolgattam, ízlelgettem az új felhozatalt, főképp a mai huszon- és harmincévesek, a még csak első kötetesek, vagy még csupán egy-két kötetesek új könyveit. Ahogy az lenni szokott, hiába a neves kiadó(k), volt közöttük ilyen is, olyan is; volt a mai középgeneráció jeles szerzői által ajánlott, volt, akit a nemrég megszűnt neves folyóirat versszerkesztője kínált, másokat meg senki, csak úgy, önmagukat ajánlották. Arra voltam kíváncsi, hogy melyik az a könyv, amit érdemes megvennem és hazavinnem több mint hétszáz kilométerre, hogy a polcomra kerülve még majd máskor is fellapozhassam. Az érdekelt, hogy melyik nyújt számomra valami újat, valami mást, a mai lírai köznyelvtől, divatos megszólalásoktól eltérőt, igazán újszerűt, megdöbbentőt, szépet, emlékezeteset. Ez délelőtt történt, és amikor délután, jó pár órával később újra visszamentem, már mindössze egyetlen „nyerő” kötet forgott a fejemben a sok szerelmi nyavalygás, utánérzés, hommage meg miegyéb (ez a miegyéb a legérdekesebb!) közül, amire továbbra is kíváncsi voltam, amely a délelőtti olvasgatás után számomra igazából izgalmas, inspiráló maradt. Ha egy vonatút alatt végig lehet olvasni egy-két verseskönyvet, itt, az Írók Boltjában, a hátsó traktusban, az asztal mellé telepedve, senki által nem zavartatva, nyugodtan végig lehet olvasni hármat-négyet, de akár többet is. Ha nem is éppen elejétől végig, nagyon-nagyon aprólékosan, de a lényeget érintve, átlósan; és ekképp olvasva csupán ez az egy volt az, amiről úgy éreztem, hogy továbbra is izgat, hogy nekem ez, és csak ez kell. Ha, mondjuk, csak a kötet címét olvasom el valahol, valamelyik lapban, nem biztos, hogy egyáltalán a kezembe veszem a könyvet. Ha csupán a címet és a belső fülön megjelent rövid ajánló szöveget a magyarországi rodológiáról, az étertest-szubsztanciák (rodok) mibenlétére választ kereső, „az MTA történetének talán legköltségesebb interdiszciplináris kutatási területéről”, akkor is óvatosan visszahelyezem a kis kötetet a polcra, hadd olvassák csak mások. Mit érdekelne engem a rodológia? És – még tovább megyek – a könyvbe belelapozva, ha csak a rodológiával foglalkozó „verseket” (egyébként igen nehezen lehet elfogadni verseknek őket!) ízlelgetem, találom elöl a több mint másfélszáz oldalas verseskönyvből (könnyű megszámolni őket, hiszen „rendes, normál” címmel látta el a szerző mindeniket, szemben a többi költeménnyel, amelyek betűk és számok – gondolom – logikus kombinációi), akkor is unottan dobom félre ezeket az illető tudomány szakleírásaiból kiragadott, verses formába tördelt, fogalmam sincs, hogy miket. És – tegyem hozzá – nem hiszem, hogy lesz majd versolvasó, versélvező, olyan, aki magáért az olvasás gyönyöréért olvas, és élvezettel falja majd ezeket (mint ahogy én is csak becsületből tettem meg, mert már az elején eldöntöttem, hogy írok róla), hanem egy-kettő után szépen átugorja. Mert a költészet ezekben a darabokban tulajdonképpen felszámolja önmagát. Paradoxon: a nem létező költészet – mert hiszen versként tekintünk rájuk – felszámolja nem létező önmagát. Szerencsére megéri átugorni ezeket az opuszokat, mert a továbbiakban, a kötet többi százvalahány oldalán kitűnő verseket, igazi verseket (még ha betű- és számkombinációs címekkel is) kapunk. El tudom fogadni amúgy, hogy ezek a rodok amolyan lélekrészek, rögzült emlékanyagok, logikai szerkezetek, amelyek ilyenformán kapcsolatba hozhatók a versekkel, a költészettel, sőt verseskötetet lehet építeni rájuk. Akkor egy már megszűnt tudományág újra felelevenítése volna a könyv? Költészet és rodológia (erőltetett) összekapcsol(ód)ása? Nem csupán, és nem csak annyi. Régen használt (ritkán használt) versformák, szerkezetek újraspanolása is. Balladai, balladisztikus szerkezetei, újrahangolt, régies típusú darabjai kitűnőek.  Szerzőjük előbányássza a ragrímes szerkezeteket, a bokorrímeket, és újszerűen, különböző nyelveket is (román, szlovák, német stb.) keverve a magyarba, kiemelt szerepet juttatva az ismétléseknek, a balladai sűrítésnek, kihagyásoknak, drámaiságnak, összekeveri ezeket az „emlékeket”, „lélekrészeket”, és maivá, kortársi(as) jellegűvé teszi őket. Mindössze harminchárom éves a költő (jó, jó, József Attila, stb., persze, persze)… Itt-ott felismerhető egy-egy kicsi Borbély Szilárd-, Erdős Virág-, Szálinger Balázs-íz, Kemény-repetitív. Összességében azonban kapunk legalább tucatnyi, kitűnő formai érzékkel megírt, nagyszerű „új” balladát (ezek, csak a legeslegkitűnőbbek a tucatnyi közül: a 67, 73, 75, 94, 148. oldalakon). Ennyi elég is. És ha valaki most megkérdezne, hogy milyen a Bognár Péter-vers „amúgy”, azt mondanám, amit az egyik esszében olvastam a napokban, kedves ismerősöm, a kitűnő költő, Tóth Erzsébet tollából: „Nincs amúgy. Akinek filozófiája van, nincs szüksége technikára.” Pedig technika is van itt. És az sem akármilyen. (Fekete Vince)

 

DIPLOMATA ÉS FILOLÓGUS

 

„...a követség melletti szálloda szemetesében találtam egy harmincas évekből való kidobott könyvet, amelynek ilyesfajta címe volt: A nevető diplomata. (...) Az író – volt hivatásos diplomata – szórakoztató rémtörténetek sorozatában idézte fel pályája emlékezetét. Gondoltam, erre talán vállalkozhatom én is. Összeírtam több száz emléktöredéket, hívószavakat. Ezekből szeretnék most átnyújtani egy csokrot.”

A fenti idézet Szörényi László (1991–1995 között a Magyar Köztársaság római nagykövete) Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című kötetétből származik, s a „csokornyi” rémtörténet egészen pontosan 51 darab, hosszabb-rövidebb tárcát, művelődés- vagy politikatörténeti eszmefuttatást jelent – a Szörényi Lászlótól megszokott hatalmas ismeretanyaggal, szívet-lelket melengető humorral vagy – esetenként – gyilkos iróniával. Itt van mindjárt a furcsa kötetcím magyarázata: „követségem frissen megismert munkatársai vártak a repülőtéren, ragyogott a nap, a diadalmenetét átélő hadvezér tekintetével legeltettem szememet az előttem elterülő Örök Városon, majd bekanyarodtunk egy kis utcába, ahol még sohasem jártam. Via dei Villini. Az enyhén emelkedő utca jobb oldalán volt a Magyar Köztársaság Nagykövetsége a címerrel, vele szemben, egy villa kőkerítésén pedig a következő, piros és fekete festékkel mázolt felirat ékeskedett és ékeskedik mind a mai napig: »Viva Béla Kun! – Suzy ninfomane!« (...) Diadalérzet elszállt, sztoikus nyugalom visszatért, tudtam, hogy itthon vagyok.” S hogy mennyire otthon lehet lenni Rómában, arra igen jó példa a kötet Horthy lucernása című „politikai pamfletje”: 1992-ben a nagykövetség kertjében dolgozó szombathelyi kárpitoscég talál egy hatalmas, három részre tört márványtáblát a következő felirattal: „HORTI... CERNARII. A. D. MDCC... XIV”. A nagykövet (Szörényi László) összeragasztatja a táblát, létezéséről értesíti Róma város kerületileg illetékes régészeti felügyelőségét, majd – annak rendje és módja szerint – felavatja a táblát. 1995-ben új nagykövet érkezik Rómába, aki rögtön össze is töreti a márványtáblát, a következő csatakiáltás kíséretében: „Itt többé nem lesz Horthy-emlékmű”. Talán mondanom sem kell, hogy a kiegészített felirat és dátum teljesen „árta(lma)tlan”: „HORTI [LV]CERNARII, A. D. MDCC[C]XIV”, azaz: „A Lucernariak kertjei – 1824”...

Nyilván, vidámabb történeteket is bőven lehetne idézni Szörényi kötetéből, de mi maradjunk még egy kicsinyég a politikai „kis színeseknél”: az amerikai nagykövetség rezidenciájának kertjében sétálgatva a magyar és bolgár nagykövet (mindketten „hamburger-undoritiszben” szenvednek) a magyarországi és bulgáriai egykori kommunista lágerekről beszélgetnek:

„Megkérdeztem tőle, hogy állítottak-e valamelyik [bulgáriai] tömegsír fölé emlékművet.

– Nincsenek tömegsírok [válaszolja a bolgár nagykövet]. Zsivkovék a kivégzetteket vagy éhenhaltakat ledarálták, és a környékbeli téeszekben és állami gazdaságokban nevelt sertések tápjaként hasznosították.”

Hirtelenjében ennyit a „diplomata” Szörényiről... Aki a „filológus” Szörényire is kíváncsi (például hogy miért tartotta fontosnak megvásárolni a háromkötetes, szicíliai nyelvjárásra fordított Isteni színjátékot), nos, ez a kíváncsi filológus mindenképpen olvassa el Szörényi László könyvét. (Lövétei Lázár László)

 

BUKFENCEZŐ KÍSÉRTETEK

 

Kísértetek órájának többnyire az éjfélt szokás nevezni. De vannak melegebb égöveken fekvő országok, ahol a délt tartják annak. Ha magunk elé képzelünk egy fehér falú házak között húzódó, kísértetiesen kihalt utcát az izzó nap alatt, ahol az emberek leeresztett redőnyök mögött, félhomályos szobákban várják az enyhülést adó estet, ha elképzeljük a forró házfalak mentén vibráló meleg levegő játékát, az épületek, fák furcsán elterülő sötét árnyékát az út fehér porában, igazat adhatunk nekik: egy fényben fürdő, hőben aszalódó, kihalt nappali táj éppoly furcsa és kísérteties lehet, mint sötétbe burkolózó éji mása.                                                                      Nyár van, július vége, amikor e sorokat írom, a szokatlan hőség épp rekordokat döntöget Csíkban is, s a déli melegben elpilledve mintha megállna az idő is, és furcsa gondolatok jutnak az ember eszébe. Ha furcsa, akkor legyen furcsa. Könyvespolcomról leveszem egyik kedvenc verskötetemet és fellapozom. Ezekből a furcsaságokból következik alább egy csokorravaló.

 

„Jó Iván Golován/  köcsögbe bújt szaporán. / Már nem Iván Golován, / köcsöggé vált igazán.” (Jurij Skrobinec:Jó Iván Golován…, ford. Weöres Sándor)

„A ház leégett, száll a pernye, füst, de hála / az égieknek, még jajongani sincs okod, / hiszen a fecskendő célttévesztett sugára / himbálja fönn a tűzoltóparancsnokot.” (Eaton Darr: Semmi baj, ford. Radnóti Miklós)

„Nagynéni beesett a kútba, / szegényke nem jött sose vissza./ Azóta a kutunk vizét, / hogy meg ne érezzük az ízét, / mindenki kétszer-szűrve issza.” (Ismeretlen amerikai  szerző: Gyász, ford. Kosztolányi Dezső)

„Sáros, havas künn a hegyoldal, / egy vándor megy az éjen által, / a szíve telistele gonddal, / és a cipője tele lábbal.” (Ismeretlen amerikai szerző: Künn az éjszakában, ford. Kosztolányi Dezső)

„Hátul farok, fölül a hát: / ez a közismert elefánt. / Elöl farok, alul a hát: / ez elefántban ritkaság. // Alul a hát, elöl farok: / ha ezt a példányt akarod, / soká leszel vadászaton. / De hát a szokás hatalom.” (A. E. Housman:Az elefánt, vagy a szokás hatalma, ford. Gergely Ágnes)

 „Nem is hal, nem is rák, / nem is dinnye, nem is mák, / nem söpör, nem töröl, / nem is nől ki semmiből, / nem kopasz, csak csupasz / összevisszaság,/ nem is ez, nem is az: / suta butaság.” (Jurij Skrobinec: Nem is hal, nem is rák, ford. Weöres Sándor)

 „A Lény szólt a Mindenséghez: / Vagyok, Uram! / No igen – felelt a Mindenség −, / Csakhogy ez a tény semmire / Sem kötelez engem.” (Stephen Crane: A Lény szólt a Mindenséghez, ford. Fodor Ákos) (Molnár Vilmos)




.: tartalomjegyzék